Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-18 / 218. szám
A .Qvedeimező állás HANGOS NEVETÉST fakasztóan kezdődött és korántsem vígjátéki a befejezése. Osztrovszkij naiv optimizmusa, miszerint a Vis- nyevszkij-féléket utoléri a nemezis és a valamiféle felsőbb igazságszolgáltatás, önmagában véve ma már csak megértő mosolyt fakasztana, ha... Ha drámáiban, lett légyenek bármily optimista befejezésűek is azok, maró gúnnyal, írhatnám, keserűkaján dühvei ostorozza kora társadalmát, különös előszeretettel annak a hivatali és kereskedő rétegét. A Jövedelmező állás, amely úgy kezdődik, mintha ízig-vérig vígjáték íródott volna a nagyérdemű közönségnek, éppenúgy, mint több és számos más drámatársa, nem árul el sok tapintatot a cári rendszer és talpnyalói iránt: jellemek, illetőleg jellemte- lenségek vetkőztetnek pőrére a színen. A nevetséges figurák, a szinte karikatúra „hősök” könyörtelen és veszélyes, kielégíthetetlen hiénákká változnak, akiken és akik miatt dehogyis van már kedve nevetni az embernek. A mohóság, a kapzsiság, a talpnyalás, a gátlástalan tör- tetés és a vele párhuzamos szolgalelkűség, ezek jellemzik Osztrovszkij hőseit. Ügy van: a kerékpározó típus. A felfelé taposó, fölfelé hajlongó ember típusa. Ugye, hogy ismerős — sajnos ez ma is, körülöttünk is, mégha társadalmi gyökere régen elvágattatott is ennek a jellemdudvának? A Kazán István rendezte tévéjáték határozott ívű volt, s emiatt egyértelmű: a kezdetben csak nevetséges, majdhogynem vígjátéki figurák fokozatosan — de tévé-tempóban! — formálódtak azzá, amik: a megcsontosodott jellemnélküliség hordozóivá. A rendező nem kevert az előadásba egy csipetnyivel sem több derűt és groteszket, mintsem kelletett és sikerült a végén is kiiktatni minden felhangot, nehogy melodramatikus befejezéssel búcsúzzék a tévéjáték, akaratlanul is meghamisítva ezzel Osztrovszkij t és mának is szóló mondandóját. AZ ELŐADÁS két „vezéralakja”, a Visnyevszkijt alakító Tyll Attila és Kukuski- nát, az özvegyet képernyőre vivő Sütő Irén egymást múlta felül a kor és a jellem ábrázolásában. Ez a két ízig- vérig Osztrovszkij-figura helyenként túllépte — s ez nem vált az előadás kárára — a társadalmi szatíra (ma úgy mondanánk: groteszk) kereteit, ,és markáns realizmussal formálták meg az özvegy és Visnyevszkij alakjában a múlt század végi Oroszország középrétegeinek teljes rothadtságát, mindenféle vezetésre való képtelenségét. Ha felróható valami a tévéjáték, illetőleg az előadás hibájául, az kétségkívül az, hogy sem Szakácsi Sándor Zsadovja, mint a haladni vágyás és képesség hordozója, sem Pálóczy Frigyes Ju- szovja, mint a talpnyaló kis- hivatalnok mintaképe, már korántsem ilyen határozott jellemeket. A „játék” hiányzott talán leginkább alakításukból, a magabiztosság, ami a tökéletes beleélés hiányából is fakadhatott. A kisebb (?) szerepekben Moór Mariann, Dancsházi Hajnal, Maróit Gábor és Kánya Kata járult hozzá színes alakításával a tévéjáték sikeréhez. KÜLÖN IS SZÓT érdemel a jellemet és a kort egyaránt kitűnően festő, az ízlésesen „ízléstelen” jelmezek tervezője, Witz Éva és Kocsis Sándor, akinek kamerája a szatíra nyelvén is tudott „beszélni”. Mégpedig milyen leleplező erővel! Gyurkó Géza Október: múzeumi és műemléki hónap Gazdag, változatos programot állított össze a Heves megyei Múzeumi Szervezet az októberben sorra kerülő múzeumi és műemléki hónapra. Sokszínű események követik egymást: tartalmas kiállítások, érdekes témájú előadások, koncertek, kirándulások, gyakorlati bemutatók. A múzeumi és műemléki hónap megyei megnyitó ünnepségét Egerben tartják október 3-án, a tanárképző főiskola dísztermében. Ugyanitt kerül sor a XXVII. néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázat megyei eredmény- hirdetésére és a nyertes pályamunkák díjainak átadására. Az Egerben megrendezendő előadások sorit. dr. Garas Klára, akadémikus, a Szép- művészeti Múzeum főigazgatója nyitja meg. A 200 éve elhunyt Kracker János Lukács, a magyarországi barokk kiemelkedő festőjének munkásságát ismerteti, s megtekintik az előadás résztvevői a művész Egerben fellelhető alkotásait is. Az Egri Vár Baráti Köre koszorúzási ünnepséget tart majd a művész Hatvani-temetőben levő sírjánál. És hadd soroljuk fel itt még néhány előadás címét: Az egri vár feltárásának története 1958-ig; Miként jutott Eger város török kézre?; A Ráctemplom ikonjai; Magyarok Kanadában; Legá- nyi Ferenc tudományos öröksége; X. századi keleti ke1979, szeptember 18., kedd reszténységünk a legújabb kutatások tükrében; Göre- történetek Gárdonyi életében. Megemlékeznek Eger nagy írója halálának évfordulójáról is, koszorúzási ünnepséget tartva a várban levő sírjánál. Az egriek három kiállítást láthatnak októberben: a városi tanács előcsarnokában Szentirmay Zoltán szobrász- művész alkotásait, a Finom- szerelvénygyár művelődési házában pedig az akvarell- biennálék anyagából válogatott munkákat tekinthetik meg. A vármúzeum klubtermében Mészvázak világa címmel a csigákról rendeznek érdekes kiállítást. Gyöngyösön kiállítási megnyitóval kezdődik a múzeumi és műemléki hónap programja: a MÁV Váltó- és Kitérőgyártó Üzemében mutatják be a Mátra Múzeum legújabb szerzeményeit. Tíz előadást tartanak Gyöngyösön és a környék községeiben. Néhány cím a listáról: Ásott-e az ősember mam- mutfogó vermet? Védett természeti t>t.kaságaink; A Mát- raalja néprajzi emlékei. A Mátra Múzeumban két alkalommal ad koncertet a Gyöngyösi Állami Zeneiskola „Tücsök” zenekara. Hatvanban a múzeum főtéri kiállítótermében Emlékvédelem címmel nyitnak majd kiállítást a Grassalko- vich-kastély múltjáról és jelenéről. A múzeumi és műemléki hónap eseményeinek záró rendezvénye Egerben, a vár gótikus palotájában újjá- rendezett állandó kiállítás megnyitása lesz. A2 egri vár története című állandó kiállítás megnyitását november 5-re tervezik. Segítség a felkészüléshez 1200 olvasója van a hatvani városi központi Ady Endre Könyvtárnak. A könyvbarátok csaknem fele a KISZ-korosztályú fiatalokból kerül ki. A több tízezernyi szépirodalmi, műszaki és egyéb témájú olvasmányok, lexikonok nagy segítséget nyújtanak a tanuló ifjúságnak az iskolai felkészüléshez. (Fotó: Szabó Sándor) Mezőgazdasági ifjúsági és pályaválasztási napok ünnepi megnyitója Pétervásárán Mint lapunkban hírül adtuk, egy hónapon át Heves megyében is megrendezik a mezőgazdasági ifjúsági és pályaválasztási napokat. Az ünnepi megnyitóra hét végén került sor Pétervásárán, a szakmunkásképző intézetben. Ez alkalommal a megye mezőgazdasági nagyüzemeiben dolgozó növénytermelő-gépszerelő szakmunkásvetélkedő megyei döntőjére került sor. Harminc nagyüzemből 38- an vettek részt a vetélkedőn, ahol elméleti és gyakorlati tudásukról, valamint a politikai eseményekben való jártasságukról tettek tanúbizonyságot. A megyei döntőt Urbán László, a Csányi Állami Gazdaság versenyzője nyerte. A második helyen Bessenyei György, a pélyi Tiszamente, a harmadik helyen pedig Szőke József, a gyöngyösoroszi Február 24. Termelőszövetkezet versenyzője végzett. November 16—17-én a Lajta-hansági Állami Gazdaságban sorra kerülő országos döntőn Urbán László és Bessenyei György képviselik majd Heves megyét. In memóriám Emil Boleslau Lukäc Évekkel ezelőtt, amikor Egerben járt, azt hittük: örökké köztünk marad. S azt hittük akkor is, amidőn Ady centená* riumán, Debrecenben — magyarul — Ady verseket szavalt. De azt hittük még esztendeje is, amikor pozsonyi lakásán, a nyár melegétől védett hűs dolgozószobában idéztünk emlékeket, kelet-európai sorsot, s beszéltünk a költészet szépségéről és lehetőségeiről, meg arról, hogy mennyi közös tennivaló akad még a szellemi hidakat verő munkában. Örök ifjúnak, testben és szellemben frissnek láttuk őt s annak tudta önmagát is. Akkor épp szülőházához készült, a festői Hodrusbányára a még szebb Selmec mellé — ahol egykor diákoskodott. És tele volt tervekkel. A kelet-európai tennivalók kapcsán a magára vállalt feladatokról beszélt, nagy hittel, prófétai megszállottsággal, felelősségtudattal. Hittük, hogy végtelenül hosszú ideje lesz a megvalósításhoz. Hittük és reméltük, hogy Kelet-Európa szellemi térképét még jeles könyvek sokaságával gazdagítja majd. Aminő az akkor legfrissebb Lukác-verseskönyv: a Srdce pod Kaukazom volt. Hittük... És ma: szomorúan kell tudomásul venni: Emil Boleslav Lukác, a szlovák költészet századunkkal egyidős legendás alakja nincs többé. A pálya lezárult. A jövő, amelynek meg- jobbításáért küzdött életén át, mérlegre teszi majd életművét. Kivetnivalót aligha talál majd az utókor benne. Tudós költő volt, igazi „poéta doctus”, aki a poézis műhelytitkait mesteri fokon tudta-ismerte. Számunkra az sem közömbös, hogy ifjúkorában, selmeci diákként a magyar literatura nedveit szíttá magába, majd meg — nyelvünk ismerőiéként — Ady költészetének befogadója, a Hortobágy poétájának jeles szlovák fordítója lett. Emil Boleslav Lukácot ma nemcsak a szlovákság gyászolja, ravatalához elmennek majd főhajtásra Kelet-Európa írástudói közül mindazok, kiket a Dunatáj békéje egybeköt. Szlovákok és magyarok, csehek és délszlávok s elmennek majd azok is, kik tán épp az ő európaisága nyomán lettek — francia földön mindenekelőtt — a Kárpát-medence népeinek barátaivá. Mert Lukácnak e téren múlhatatlan érdemei vannak. Adyval vallotta ő is: „magyar, oláh, szláv bánat, / Mindigre egy bánat marad.” S hogy a bánat felhői elmúljanak, tett is, érte nem keveset: sokat. Fordította Adyt és Petőfit, s csodásán szép könyvben tárta ki — fordításaival — népe nyelvén a magyar líra kincsesházának ablakait És írt tanulmányokat, esszéket, kötetre valót ebből is, — Németh László szavait kölcsönözve — kelet-európai szempon- túakat, melyek mindenike vallomás volt. Ha Hviezdoslav és Ady találkozását méltatta éppúgy, mint amikor a hetvenéves Illyés Gyulának írt köszöntőt, s még inkább, ha — ifjúkorának emlékeit idézve — egykori tanáráról, a személyiségformálásban oly nagyrabecsült Mesterről szólt. Emil Boleslav Lukác meghalt. Jellegzetes, jól ismert alakja nem tűnik fel többé Pozsony irodalmi kávéházaiban s nem szavalja többé ódon zengésű magyar nyelven, meg szlovákul sem kedvelt Adyjának verseit. És hiába várjuk őt most már mi egriek is. Pedig nagyon készült hozzánk, két hétre — mint mondta — vagy tán hosszabb időre is. Mert egyszer, a Gárdonyi Géza Társaság vendégeként nagyon jól érezte magát erre. Most már csak ennek a szép egri szereplésnek emlékét őrizzük majd, mert hogy az újabbra nem kerülhet sor. Búcsúzunk Tőle. Lőkös István 11. Fölugorhat, és ha talán nem is őrizve meg közben nadrágja s különösen gatyája tisztaságát, lóra pattanhat. Ha meg netán így sikerül el is vágtatnia, bizony nem volna ésszerű utánalövöldözni. S nem csak azért, mert semmi szükség egy agyonlőtt románra. Élőre annál inkább. Hanem főként azért, mert a lovasok még nem jutottak olyan messzire, hogy meg ne hallanák a puskalövést. Mindezt egy pillanat alatt végiggondolta; úgy érezte magát, mint horgászás közben, amikor a hal már pedzi, pedzi, de még nem tudni: harap-e. Csak most nem elhamarkodni! Bár van különbség a két dolog között, s elég nagy különbség. A halra ugyanis várni kell; itt viszont elkerülhetelen a cselekvés. Mégpedig minél sürgősebben. Legelőször is rámosolygott a sárgára. Lovacska, kedves, nem jönnél te errébb egy kicsit? Ó, csak egy icipicit, erre ni, balra, nem. nem ne ijedj meg, nem bánt a bácsi, nem hág>-téged ez a jószívű, lóbarát katona bácsi. A ló nem hatódott meg. Letekintett, a gazdájára, akárha a tanácsát kérné: vajon hogyan is válaszoljon erre a csábításra. A csúcsos katona erre mintha valamit nyögött volna. De ez talán nem a válasz volt a ló kérdésére. A ló mégis — istenem, mintha most nem is egy alaktalan folt. hanem valóságos csillag ékesítette volna a homlokát’ — megindult balra, lépett vagy kettőt. Intelligens ló, azannyát... ! Látod, te neveletlen román, nem szégyellsz a saját lovad előtt lekuporodni, mutogatni neki a meztelen segged; de ebben van értelem, ebben a drága állatban, van benne jó ízlés, arrébb megy! Gyere, gyere, te kulturlény. ó jer csak, te táltos paripa, istenem, csak még egy kicsit, még egy kicsikét gyere errébb! Igazán óvatos volt, s szentül hitte, hogy csak a tekintetével viszi át akaratát a lóra; mégis megreccsenhetett alatta valami gally, a román katona felkapta a fejét... s a tekintetük hirtelen találkozott. — Állj, ne mozdulj! — kiáltott rá, mert megijedt, hogy felugrik, és megpróbál lóra kapni. De a katona úgy maradt, guggolva, s még a fejét is elfordította. No. mégiscsak van benned szeméremérzet... Mind a hárman előrohantak. két oldalról megkerülve a bodzabokrokat. De rögtön zavarba is jöttek egv kissé: mégis, három puska egy ilyen kényelmetlenül guggoló fickóval szemben. András rögtön oda is lépett a lóhoz, megfogta a kötőféket, és megveregette a nyakát. — Menjetek már arrább, amíg befejezem! — mondta sértődötten a román. Magyarul mondta. Jó, arrább mentek. Kis András odébb vitte a lovat. — Te meg csak igyekezz! — szólt rá Dvorcsák szigorúan, miközben felszedte a katona pikáját, puskáját a fűből. Megvárták türelmesen. Közben eszükbe jutott, hogy nemcsak egy románt fogtak, hanem egy lovat is. — Mi az istent csináljunk már meg ezzel a lóval? — András megveregette még egyszer a nyakát; nagyon szelíd, barátságos ló volt. — Hogyhogy mit csináljunk? — kérdezte Czauner. — Semmit. — Mi az, hogy semmit? Nem köthetünk itt meg egy lovat! Ki tudja, mikor jár erre megint valaki? Itt pusztúlhat. — Ember, ha elengedjük, utánuk megy, fut a többi ló után. Megfordul az egész, utolérnek. De elengedni András is sajnálta volna. — Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elvisszük magunkkal! Hadizsákmány. Nagyon értelmes állat. — És ha meglátnak miatta? Nem is ezek, mások. Küldhették ki másik lovas járőrt is. Közben a katona felállt, begombolkozott, és közelebb lépett; abba kellett hagyni a vitát. — Na, gyere, lovacska! — András fogta a szárat és elindult. Dvorcsák rámordult a románra: — Indulj te is! — Én mi vagyok, fogoly? — Nem, te egy díszvendég vagy. Meghívunk bankettre ... — Felmutatta Andrásnak a pikát. — Ezt meg cipeljem? — Kapard el a bokor alá! Ketten Czaunerral sebtében bekaparták a román katona puskáját meg a pikáját a bokor alá, az avarba. A fogoly állt, nézte őket; elég közönyösen, csak mint akinek éppen nem akad más néznivalója; de az is lehet, hogy a helyet akarta megjegyezni. — Ne bámulj! — szólt rá Dvorcsák. — Neked ezt nem kell bámulni. — Helyes! Légy szigorú az ellenséghez! — mondta Czauner. Vissza akart rá mordulni, de András éppen elindult a lóval. A fogoly már tudta a kötelességét, indult utána. így mentek aztán; elöl a járőr parancsnoka a lóval. Utána a román. Hátul meg a két vöröskatona. Előbb arra indultak, amer- ről jöttek, vissza a kukoricás felé. De aztán András nem a dülőúton ment tovább, hanem hogy valamit rövidítsen, nekivágott a búzatarlónak. Szótlanul haladtak egy darabig; csak a tors recsegett a bakancsuk alatt. Szaporán ugráltak fel előlük a szöcskék. Egyszer András hátraszólt, megkérdezte: — Milyen alakulathoz tartozol ? — Második lovashadosztály. Gondolkozott, megkérdez, ze-e azt is, hogv mióta vannak itt? Vajon nem mostanában jöttek-e a Dnyeper mellől? (Folytatjuk.)
