Népújság, 1979. augusztus (30. évfolyam, 187-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
Anomáliák Rendellenességek. Néha nem is azok, csak annak érezzük őket, vagy mert szokásainktól eltérőek, beideg- > ződéseinknek ellentmondóak, vagy csak egyszerűen azért érzünk egy s mást anomáliának, rendellenességnek, mert így a kényelmesebb! Nem kell töprengeni, kutatni a miértet, az okot és az okozatot: más, tehát rendellenes és kész. Mindez többek között arról jutott az eszembe, hogy kérdem a gép mellett ügyködőt: — Mi a mestersége? — Az enyém-e? Az, kérem, kőmíves — válaszolja hangsúlyozottan, „í”-vel ráadásul. — De hiszen nincs is itt sehol se kő, se tégla? — Beton ez, kérem, mind cement és vas. Házgyári elemek. De én azért csak kőmíves vagyok. Ebben maradunk. Kőmíves, sőt „míves”, aki évszám még műkővel sem találkozik, hanem „cémenttel” — házgyári elemeket szerel. Tehát szerelő. De nem, ő kőművesnek vallja magát és még véletlenül sem szerelőnek. Anomália? Az bizony. Rendellenesség? Az bizony. Hogyne volna az, ha valaki nem az: ami. A Claas Dominátor is úgy hasonlít a traktorra, mint gyermekrajzvár a Maginot-vonalra. Az értéke csak százezrekben, ha nem millióban mérhető, műszerei bonyolultabbak tán, mint a második világháború katonai repülőgépeié. Aki ezt a gépet vezeti, az ízig-vérig a huszadik század gyermeke. Ha nem a huszonegyediké... — .. .és melyik rubrikába írhatnám a nevét, ha statisztikai összeíró lennék, paraszt, vagy munkás? — .. .paraszt, kérem. Paraszt vagyok a rubrikák szerint. — Kaszálni tud-e? — Hogyne... A lábamat... — nevet, azután búcsúzóul megpöccinti sapkája siltjét, és a gépóriás indul tovább. Aki a vezetőfülkében ül: paraszt. A társadalmi munkamegosztásban betöltött helye, társadalmi környezete, származása, munkája lényege szerint az. Aki mező- gazdasági terméket állít elő, közvetlen kapcsolatban a földdel, az paraszt. A Claas Dominátoron is. Talán még a növényvédő repülőgépen is. A gyár udvarán tolja a targoncát. A targoncán vaslemezek, rozsdásak, látszik rajtuk, hogy megviselte őket az idő, és a feleslegesség tudata. Ez látszik azon is, aki tolja a targoncát. Pedig, dehogyis felesleges ő. „Anyag- mozgató” nélkül megállna a legmodernebb gyár termelése is hazánkban. Egy milliós hadsereg tagja: — .. .nem volt kedvem tanulni. Meg minek is lett volna... Tisztességgel megfizettek mindig. A munkásembert megbecsülik, ha az is megbecsüli magát. És én meg mindig csendes ember voltam... — Tehát munkásnak tartja magát? — Hát mi az isten csudájának tartanám magam, ha nem munkásnak? — mordul, és akkorát lök az értelmetlen kérdés miatti háborgásában a targoncán, hogy az megindul, mintha menekülni akarna. A bonyolult géppel bánó, az paraszt, a targoncát toló, az munkás. Anomália? Az bizony. Rendellenesség? Az. Mert. hogyne lenne rendellenesség az, ha valaki nem az: ami. Ha valaki nem munkás, amikor pedig munkája értéke és mértéke, körülményei miatt az, és valaki munkás csak azért, mert a gyárban végez „gyalog”-munkát. Átrendeződnek fogalmaink, újjá és mássá alakulnak értékrendünk „értékei”. A nyelv, a fogalomalkotás néha képtelen követni társadalmunk gazdasági, szellemi, poli- .tikai fejlődését, avagy éppen a régi fogalmak is jól szolgálják új értékeinket. Mert azért nem mindig az elnevezés, a fogalomalkotás, a „külső burok” a lényeg, hanem: a tartalom. Mindenki tudja és érzi — anélkül, hogy lebecsülnénk a segédmunka munka- és emberi értékét —, hogy a társadalom számára „rangosabb”, értékesebb munkát végez egy korszerű erőgép vezetője, ha származási rubrikájában (ha van és kell egyáltalán ma már ilyennek lennie) paraszt is szerepel, mint egy kézi targonca „irányítójáé”, mégha az osztályszempontból munkásnak is tituláltatik. Ma már nem vita, de volt vita afelett; miért vezetik be a tanácsnál a tanácsosi címet és rangot. Uram ég, csak nem a kapitalizmust restaurálják ezzel? Üram ég, már megint a tanácsosi, főtanácsosi cím és véle a címkórság, az urambátyám világ.. Ma 'már mosolygunk rajta, hi- ] szén azok, akik ma viselik a tanácsosi címet és a rangot, azt a néptől és a nép további szolgálatáért kapták, mint i ahogyan akkor sem dőlne össze a világ, ha a tanácséi- | nököt a polgárok mesterének, azaz polgármesternek titu- ; lálnák. Mert nem mindig és nem elsősorban a fogalmak- I kai van, és volt bajunk. Egy kapitalista gyár igazgatója is igazgató, meg egy szocialista üzem vezetője is az. Foly- ] tatnom sem kell: mi a különbség a kettő között a név, a titulus azonossága ellenére is. Anomáliák ezek is. Dé örvendetes rendellenességek, amelyek egyszerre jelzik, honnan jöttünk és azt is, merre tartunk A sarlóskaszás aratástól a teljesen gépesített mezőgazdasági termelési rendszerekig; a két alapvető osztály szövetségére j épülő szocialista társadalomtól az egységes dolgozó ősz- i tályra épülő majdani kommunista társadalom felé. Az < összes elnyűtt, nyűhetetlen, emléket jelentő, vagy új fel- ] adatokat jelző fogalmainkkal együtt. Misiden anomália nélkül. ajon illik-e a kenyér Y ünnepén emlékeztetni arra, hogy még mindig milliók éheznek, tiz- és tízezrek halnak éhen a földön? Akitől megkérdeztem, először meglepődött, majd magabiztos természetességgel mondta: Persze hogy illik, sőt, nemcsak illik. .. Amikor arról faggattam ismerőseimet, hogy mit jelent számukra a kenyér, egyesek zavartan hallgattak, mások megmosolyogtak: Minek erről kérdezősködni? Kenyér van bőven, és ez a lényeg! De mi lenne, ha nem volna? — kérdeztem tovább. A többség ekkor már ingerülten válaszolt: Hát mi lenne? Akkor is megélnénk... talán? Kapcsolatunk a kenyérrel — mióta az ember az elsőt megsütötte — változatlanul szoros. A mindennapi betevő falat ellentéte tudatunkban — akár átéltük már, akár nem — az éhezés. Borzalmait az aranybarnára sült, fősz. lós, még meleg új kenyér illatának varázsában elképzelni is rossz. MÁSFÉL MILLIÁRDAN AZ ÉHSÉGÖVEZETBEN Az ember előbb ismerte meg az éhezés rémét, mint a kenyeret. Napi táplálékáért eleinte a természettel, majd az osztálytársadalom kialakulásától kezdve elnyomóival viaskodott, s az emberiség eddigi története során még sohasem volt képes tartósan száműzni ezt a veszélyt. A legtehetősebb Európa és Észak-Amerika lakóinak többsége is csak az utóbbi néhány évtizedben jutott el a „mindennapi kenyér” biztonságáig. Afrika, Ázsia és Latin-Amerika országaiban ma is legalább 500 millió ember tengődik az éhhalál küszöbén, s további majd’ egymilliárd nem jut elegendő táplálékhoz. már ma sem tudják kielégíteni az alapvető szükségleteket, ahol a gazdasági élet, az élelmiszertermelés a legelmaradottabb, az oktatási és Á világ kenyere egészségügyi színvonal a legalacsonyabb. Az éhségövezet az egyenlítő két oldalán húzódik — itt másfél milliárd ember él már jelenleg is. NÖVEKVŐ SZAKADÉK Egy átlag amerikai, ausztráliai, vagy észak-európai évi húsfogyasztása akár 30— lett és fejletlen országai között: jó tíz esztendővel korábban még „csak” egymil- liárd ember nem jutott hozzá a szükséges táplálékhoz, ma másfél milliárd. „Afrika, Ázsia és Latin- Amerika szegényei azért szegények, mert túl sok gyermekük van, csak keveset, vagy semmit sem tettek helyzetük javításáért, és arra számítanak, hogy az Egyesült Államok majd kihúzza őket a bajból”. Zbigniew Brzezinski, Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójának szavai ezek — a cinizmus, amely belőlük sugárzik, megdöbbentő. Annál is inkább az, mert az USA-t nem kis felelősség terheli az éhezők millióinak sorsáért. Emlékezzünk csak a tömeges, termény-megsemmisítésekre, a földek parlagon hagyására. Néhány éve, amikor a föld több pontján tömegesen haltak éhen gyerekek. felnőttek, több mint 60 millió hektár amerikai szántóföldet — Magyarország vetésterületének tizenkétszeresét! — hagyták megműve- letlenül a nagygazdák, mert a vetés nem fizetődött volna ki. 70—80 MILLIÓ TONNA HIÁNY Éhezők Zaireban Napjainkban a világ lakosságának több mint a fele — 2,3 milliárd ember — él a legszegényebb országokban, 600 millió a kevésbé szegényekben, s végül 1,1 milliárd azokban az államokban, ahol túl bőséges is a választék. A Világbank becslése szerint a század végére planétánknak mintegy hatmilliárd lakója lesz Ami a szakembereket a leginkább aggasztja; a népesség- növekedés azokban az országokban a legnagyobb, ahol 40 indiai lakos alapvető szükségletét fedezné egy esztendőre. Az emberi világ belső ellentmondásait jellemzi továbbá, hogy a fehérjetermelés — igaz, szűkösen — jelenleg mindenki szükségletét fedezné, valójában azonban csak az állati fehérje több mint kétharmadát a föld lakóinak egyhar- mada fogyaarija el. A különböző felmérések, tanulmányok tanúlsága szerint az utóbbi évtizedekben tovább nőtt a szakadék a világ fej„A harmadik világ a legkevésbé sem szeretne örökké a fejlett országok kö- nyöradományain élni” — mondta egy alkalommal Mahgub Hág neves pakisztáni közgazdász. „Maga a Nyugat a legjelentősebb visz- szahúzó tényező, amely akadályozza erőfeszítéseinket, hogy kimásszunk a nyomorból. .. A nemzetközi hitelek rossz elosztásából, a természeti kincseink exportjából származó jövedelem egyenlőtlen elosztásából, az árucikkek, szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgását, korlátozó intézkedéseikből eredő veszteségünk évi 50— 100 milliárd dollárra tehető” — mutatott rá Hág. Egy amerikai közgazdász már kiszámolta, hogy az abszolút szegénység világméretű felszámolásához 15 milliárd dollár kellene évente, javaslatai azonban mindmáig süket fülekre találtak. Pedig egy egészséges, igazságos világgazdasági rend ki. alakításával jobb helyzetbe jutnának a fejlődő országok. A mezőgazdasági szakemberek szerint Ázsia országaiban egyharmadával lehetne növelni a rizshozamokat olyan aratási, cséplési és raktározási módszerekkel, amelyek az USA-ban és Japánban napjainkban már általánosak. Korszerű technikai berendezések átadásával lehetne megakadályozni, hogy Indiában és az afrikai államok zömében a gabonatartalékok egyharmadát a patkányok egyék fel. És még lehetne tovább sorolni a területeket, ahol már önzetlenséggel is segíteni tud, aki akar. 1974. novemberében Rómában élelmezési világ- konferenciát tartottak, amelyen a résztvevők előirányoz, ták: egy évtized alatt felszámolják az éhínséget és az alultápláltságot a földön. Azóta majd’ öt esztendő telt el, s ma változatlanul a világ lakosságának mintegy 30 százaléka fogyasztja el a gabonatermés 70 százalékát. A segítségre szoruló országok lakói továbbra is éheznek. Pedig az élelmezési világkonferencia résztvevői elé terjesztett ENSZ-jelentés készítői már 1974-ben figyel-., meztettek: „Ha az élelmiszertermelés és a lakosság növekedésének mai tendenciái folytatódnak, a világélelmezésben uralkadó gabonából a szükséglet az 1970. évi 1200 millió tonnáról 1985-re 1700 millió tonnára nő. így várhatóan 1985-re 70—80 millió tonna lesz a fejlődő oiszágok hiánya, ami ötször-hatszor több, mint a 60-as évek végén, a 70-es évek elején volt”. SZÓRVÁNYOS KEZDEMÉNYEZÉSEK A Rómában elhatározóit magasztos cél valóra váltása azonban szinte még el sem kezdődött. A szocialista országok gazdasági lehetőségeikhez képest a maximális segítségben részesítik a fejlődő államokat, szakembereik képzésével, korszerű mezőgazdasági berendezések átadásával, modern öntözési módszerek meghonosításával és nem utolsósorban élelmiszer-szállítmányokkal támogatják a rászorulókat. De ez kevés, nagyon kevés. A történelem igazságszolgáltatása úgy kívánná, hogy a volt gyarmatosítók viseljék a miattuk visszamaradott gazdaságok felemelkedésének terheit. A fejlett tőkés országokban azonban inkább szórványos és igencsak egyedi kezdeményezéseknek lehetünk tanúi. Ügy tűnhet, ördögi körben élnek bolygónk éhező lakói. Valójában azonban a segíteni akarás hiányáról van szó annak a többségnek a részéről, amely valóban segíteni tudna. Az Egyesült Államok az idén 126 milliárd dollárt fordít fegyverekre, a föld országai együttesen ennek többszörösét. Pedig bomba már annyi van, hogy vele az utolsó szálig kipusztítható bolygónkról az ember, a jóllakott és az éhező egyaránt. Ez tény, ezzel mindenki tisztában van. Kocsi Margit a*-ÜST« ^ % Etiópiái földműves harca a földdel
