Népújság, 1979. augusztus (30. évfolyam, 187-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
Erdélyi török imaszőnyeg (Fotó: Polyvás Béla felv.) letve az egyetlen mázas példány megerősíti azt a feltevést, hogy egy fazekasműhely készletéhez tartoztak. A tárgyak értékét éppen az növeli, mert a régészeti kutatás ritkán tár fel egy-egy műhelyanyagot, amelyből a mester technikai tudására, változatos mintakincsére következtethetünk. Egy új terület a jelenleg megtekinthető török eredetű ún. erdélyi imaszőnyeg a XVII. sz. első feléből. A keleti szőnyeg mindig keresett, kedvelt tárgy volt Magyarországon. Talán ösz- szefüggésbe hozható azzal, hogy a magyar is lovaspásztor nép volt, nomád életmódot folytatott, a mi hagyományainkban is élt a szőnyegkészítés. Ez nyomtalanul eltűnt, amikor nem töltötte be mindennapi funkcióját (sátorajtó, takaró, zsák). Ugyanakkor régi forrásokból kiderül, hogy a régi magyar otthon legfontosabb dísze volt a török-vagy perzsaszőnyeg, amely szabadkereskedelem, ajándékozás vagy váltságdíj útján kerülhetett Magyarországra. Két érdekes adat szóljon erről: Mátyás király 11. Ba- jazid török szultánnal kötött békeszerződésében a török és magyar kereskedők részére szabadk cskedelmet biztosított. Erdély különösen gazdaggá vált törökszőnyegekben. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári kastélyában 1629-ben például 105 török-, 154 perzsaszőnyeg és 155 európai falkárpit díszítette a falakat. Magyar- országon a miskolci Avastemplomban öt törökszőnyeget őriznek, a brassói Fekete-templomban több mint százat. Elterjedésük ugyanis a többfajta felhasználásnak is köszönhető. A templomok, a főúri paloták, fejedelmi rezidenciák falain kívül a nemesi kúriákban, a patríciusi és a polgári környezetben is megtalálhatók voltak. Páratlan értékűek ezek a szőnyegek, világviszonylatban is a XVII. sz.-i török szőnyeganyag Magyar- országon a leggazdagabb. A kiállításon augusztus hónapban két erdélyi imaszőnyeget is megcsodálhatunk, amelyek a magyar enteriőr- művészetnek is értékes emlékei. P. Macht Ilona A hónap műtárgya - az Iparművészeti Múzeumban Besztercebányai kályhacsempe Péter apostol alakjával umlátogatót. Márciusban mutatták be az ún. Apafi-poharakat, de olyan használati tárgyakat is mint a XV— XVI.-bán készült majolika patikaedények, egy díszes, gondosan faragott ún. XVIII. sz.-i Kronosz-óra, vagy a Tirolban készített intarziás díszbútor, mely ékszerek, okmányok, levelek őrzője volt. Júliusban mutatták be azokat a kályhacsempéket, amelyeket a múlt század utolsó éveiben találtak meg egy besztercebányai kert csatomaásásakor. A leletegyüttes darabjai ékesszólóan mutatják be a csempekészítés különböző fázisait. Láthatunk egy negatív formát, amelyről a kész mintát öntötték. Látunk itt olyan töttek. Látunk itt olyan kályhacsempét, amelyen zöldesszínű máz van, tehát kész darab. De felfedezhetünk olyan csempét is, amelyre csak rácsöppent a mázcsepp, ez is a fazekasműhely különböző munkafázisairól árulkodik. A darabok nem egy kályha tartozékai. A cserépnegatív, a csempék mázatlan volta, ilÄ múzeumok kincseinek java része nem a kiállítótermek megcsodált műtárgyai, hanem a raktárak polcainak, szekrényeinek néma lakói. Itt húzódnak meg türelmesen, amíg csak szükség nincs értékeik újrafelfedezésére. Mert ha a szakemberek által nyilvántartottak is, ismertté csak egy-egy kiállítás, bemutatkozás után válhatnak. Az Iparművészeti Múzeum igazgatója, dr. Miklós Pál mintha megérezte volna a tárgy elzártsága és „élni akarása” közt feszülő ellentétet, életre hívott egy gondolatot: sorozatosan (havonként) mutatnak be egy- egy érdekesebb múzeumi tárgyat vagy tárgycsoportot a róluk szóló korabeli do- kumen uniók fotóival, makettekkel együtt. Az akció 1979 januárjában indult. Az eddigi program gazdag és változatos volt. Az iparművészet, kézművesség csodálatos remekei kerülnek bemutatásra. A XIV. századi elefántcsont-faragványtól a XVII. századi arannyal, selyemmel gazdagon hímzett lepedőkig értékes ritkaságok örvendeztetik meg a múzeHatvani Dániel versei Szokatlan köteteim, az ember azt hinné, hogy egy elsőkötetes magyar verselő lép a közönség elé ekkora meghök- kentéssel. Ezt a gondolatot azonban el kell hessegetnünk, nemcsak azért, mert Hatvani Dániel a hatvanas években a Népújságban is rendszeresen publikált, hanem mert tudjuk, hogy ez a szerző harmadik verseskötete az Üvegcserepek (1965) és a Korona akác (1975) után. S a Totemarc-ra maga a szerző a fülszövegben azt vallja rá, hogy amikor ezt a kéziratcsomót lezárta, jött rá, hogy végérvényesen eljutott a férfikorba. Nos, vajon helyesen vallj a-e magáról Hatvani Dániel, hogy ezzel a kötettel lépett volna át azon a bizonyos meghatározatlan helyű választóvonalon, amely a gyerekkort, az alkotásban az érlelődés korszakát elválasztja attól, ami már felnőttként, teljes értékűként megy számadásba, vagy ahogyan a bőszebb akaraterejű férfiak ilyenkor szólam szoktak, hogy bizony ez már „vérre megy”. Úgy hisszük, hogy ilyen demarkációs vonal csak az én-ben, az én-tudatban létezik, s ettől a tudattól válik valaki vagy öntudatosabbá. vagy szomorúbbá. A Totemarc írásait nem kell ebből a nézőpontból mérlegre tennünk. Egy írástudó keresi-kutatja ebben a kötetben önmagát és azt a helyet, ahová lélek szerint őmaga felsorakoztatható. A Totemarc című vers négy sora a bizonyíték arra, hogy a Tisza táján született művész hogyan keresi azt a lelkiséget, ami a vérrokonságban, a múltban és a történelemben, mármint az itteniben, és európaiban felkutatható : ökrök által tiprott Elejtett rögeik avar s besenyő föld csontomban ropognak néped napkorongos megperzselt porongján fényességbe hőkölt csergő nádasoknak Deszka-oromfalról Agyaras szél indul szállnak szirti griffek s arcom belerágja lökhajtásos árnyat mocsári tölgyeknek vizekre vetítnek totemoszlopába. Íme a világ, amely — ha a lökhajtásos jelzőt leszámítjuk, amit az árnyra rak a költő — olyan régi vizekhez, olyan régi mozzanatokhoz visz el, ahol a lélek ősiségét és utódlását kell felfedeznünk, mint megtartó és újra teremtő élményt. Ebben a négystrófás versben benne rejtőzik az egész mostani Hatvani Dániel. Sehol egy központosító jelzés, sehol egy határozatlan, vagy határozott névelő, sehol egy alárendelt mondat, sehol egy bármilyen másodlagos versbéli illendőség a szavakra fektetve, vagy függesztve: ez a világ egyszerű és nyers, a magyar lejtésnek mindenben alázatosan megfelelő trocheikus forma, az asszonáncok is csak annyira fodrozzák-a mondandót, amennyire a ráolvasás és imádságszerű éneklés erre buzdít. Képek rakódnak itt egymás mellé, hogy a végén kitessék: a mozaikból majd csak összeáll az a kép, az a totemarc, amely inkább hasonlít a lélekre, mint a testbéli alakra. Rejtőzködik ez a költő a szigorúan és nagyolóan kezelt versformák között, de azért úgy tűnik, hogy a kitárulkozásnak ebben a formájában is utói lehet érni a valódi nagy élményt, azt a korszakalkotót, amellyel a költő ebbe a megnyilvánulásba is lelke gyökeréig hagyja belátni az olvasót, az élők közötti nyelvi létezés okán a szövetségeset. A Megváltatlanul című írására gondolok, mint ennek a kötetnek és ennek az egész költői magatartásnak foglalatára. Csaknem három oldalon keresztül prózában, vagy versprózában — hol itt a határ a mai divat áradatában? — arról beszél, minő gondolatsort indított el benne az a viszonylag egyszerű és más számára talán a múló találkozásnál többet sem jelentő esemény, az, hogy mongol népzenei felvételeket hallgatott. Ebből a zenei élményből csapott le rá „az eurázsiai sztyeppék ló izzadtságtól csípős fuvallata”. És még mondja valaki, hogy itt, Európa közelében nem lehet át- és megélni a zene és a rokonság, vagy a rokon- talanság kínjait úgy, hogy ezredéveket idézünk.. FARKAS ANDRÄS A férfiról először azt hittük, “ földmérő, amilyen a mérnökök után járkál. Szalagokat hú- zigál háztól házig, és mindenkinek azt hazudja, jövőre most már biztosan lebontják a telepet, a legelső vezetéstől tudom, aztán mégsem lesz belőle semmi. Talán azért gondoltuk földmérőnek, mert eleven festőt nem látott még egyikünk sem. A festöállványát néztük messziről bemérőpontnak, vagy minek, hiszen olyan kétméteres dióverőket szoktak hurcolni magukkal, ha jönnek. A kocsma előtt állította föl az állványt, szemben a Palotai úti dombbal. Mi a domb előtti téren focizgat- tunk, ahol a három út metszi egymást, vagyis teremt egy jókora alkalmas teret a focizásra, de csak passzolgattunk, hátha a labdadöngésre kijön pár nagysrác a kocsmából, mert csak négyen voltunk. Amikor a férfi leült egy kis tábori székre, akkor már biztosan tudtuk, hogy festő. Béla mondta, akinek valami rémlett egy múzeumlátogatásról. — De nem lehet nagy festő, mert azoknak mindnek nagy szakálluk van — és ezt egyikünk sem tudta megcáfolni. A tankönyvekben látható képek csatajeleneteket, a szegény nép keserveit, és tájképeket ábrázoltak. Meg is néztük egyszer a Gellérthegyet a Szabadság-szoborral, hát még a villamosok is a helyükön voltak, nem beszélve a sétányokról, körbástyákról, villámhárítókról, amik nem mozdulhatnak el. Ahogy matatni kezdett a táblán, azért felszedtük a focit, és odaballagtunk, hiszen nem mindennap van ilyen az ember életében. Elmentünk mellette, mintha ott sem lenne, de a háta megett megálltunk. Olyan harmincéves forma ember volt, vékony arcú, kék szemű, mint aki örökké hunyorog. Se szakálla, se bajúsza, nem volt, az öltönye pedig kifogástalan, mint egy mérnöké. A kopott, barna állványon egyszerű rajzlap volt, amilyenre az iskolában nekünk is rajzolni kellett. — Tájképfestő lehet — mondta Povinger, amit igazán nem volt nehéz kitalálni, mert egy darabka rajzszénnel a telep legszélső házait és a Palotai úti dombot vázolta fel. De olyan ügyesen és fürgén, hogy Magdi néni, a vörös körmű rajztanárnő sem különben. I de húzott, oda húzott, már■ is megvolt a domb. Pár maszatolás, és rajta állt az asztalosműhely becsuzlizott ablakaival. Büszkeség töltött el. Lám, ha nem lövöm ki őket a múlt héten, most másként rajzolhatná, így mennyivel romanikusabb az egész. A Pó- ta Laci, aki még csak ötödikbe járt, mert kibukott közülünk, persze okvetetlenkedett: — Figyuzzá- tok, nem rajzolja meg a bejáratot! — de leintettük, mert mit beszél bele az olyan, aki még énekből is bukásra áll. A féri egyáltalán nem figyelt ránk. Tubusos festékei, sokféle ecsetje a táskáján hevert, a Póta mutatta is, hogy el kene csórni belőle, de nem vállaltuk. Nem olyan embernek látszott, aki hagyná. Még be sem fejezte rendesen a képet, a MÉH-telep hiányzott róla, de máris friss papírt szedett elő, és újra kezdte az egészet. — Menjünk vissza focizni — súgta Béla —, hátha rajta leszünk a következőn! — Ez motoszkált valamennyiünk agyában, így nem is volt vita. Mint akik megnézték, amit kellett, és most visszatérnek, ahonnan jöttek. Mégis más volt. Focizgattunk, passzolgattunk, de inkább a festőnek játszottunk, mint magunknak. Később csatlakozott hozzánk két telepi srác, kétkapuzhattunk. Nagyon vigyáztunk rá, hogy felé ne rúgjuk a labdát. Mózes Lajos: H domb A kocsmából is kijöttek páran, az öregek közül, megnézni a festőt. Jó szorosan mögé álltak, és megpróbáltak beszélgetni vele, de egy pillanatra sem hagyta abba a rajzolást. Pedig kínálták sörrel is, hallottuk, hogy a Nagy bácsi mondta neki: — Igyon már egy pohárral, könnyebben fog menni, vagy a töményt szereti? Kihozzuk, ne féljen! r\e nem akart, még a ciga- rettakínálást sem fogadta el. A kapuban álltam, nem volt kedvem futkározni, és ha időm volt, meg-megnéztem a dombot. Sok látnivaló, nem volt rajta. Csak azért látszott egyáltalán, mert annyi földszintes ház vette körül. A környékbeli gyárkémények mind magasabbak voltak, és úgy dőlt belőlük a füst, mintha valaki egy fekete sállal játszana az égen. Gondoltam is, ha én lennék festő. nem ezt a nyavalyás dombot festeném le, hiszen még egy rendes fa sincs rajta, annyira kopár, hanem a Darugyár kéményéből ki- ömlő füst különféle formáit, hiszen ha a Duna felől fúj a szél, úgy elborítja a telepet, hogy minden olyan, mintha valami fura álom lenne, leszámítva azt, hogy köhögni kell tőle. Már dél körül járt az idő, két órája is lehetett, hogy fociztunk, gondoltam, ideje lenne már megnézni, hogy mit csinált Untam is a focit, mert egymás ellen nem az igazi. Mind telepiek, voltunk, úgy ismertük egymás cseleit, mint az egyszeregyet. Ahogy felém jött a labda, akkora kiflit. rúgtam, hogy csak a kocsmaajtónál ért földet. Mintha összebeszéltünk volna, rohantunk utána. Tülekedtünk, verekedtünk érte, aztán a Póta kapta a hóna alá. Szépen, lassan a festő háta mögé kerültünk. J ó nagy képet rajzolt vörös tussal. Mi nem voltunk rajta. Minden rajta volt, a telep kushadó házai, a jegenyefák, a domb, a Palotai út, az asztalosműhely, a MÉH-telep. az a hely is, ahol fociztunk, de mi nem voltunk rajta. És minden olyan vörössel volt rajzolva, mintha égne, izzana. Halványvörös volt a telep, a domb pedig úgy magasodott fölé, mint egy parázshalom, az asz- talosmühely, a MÉH-telep pedig csak pernye lenne rajta. Mintha nem is egy nyavalyás domb, lenne, hanem kihívás, vagy erőd, vagy mit tudom én, mi, de nagyon fenséges dolog. A férfi egészen közel hajolva szöszmötölt a képen, apró vonalakat, tónusokat csinált. Pedig a kép már készen volt, mi legalábbis nem nyúltunk volna már hozzá. Még azért sem, hogy rajta legyünk. Pedig számítottunk rá. Sokáig bámultuk, Póta tért a leghamarabb magához. — Gyertek már, még egy gólig nyomjuk! Nem volt kedvünk otthagyni a képet, minden apró részlet fontos volt rajta. Jobbról, balról leske- lődtünk, de a festőt még az sem zavarta, csak hunyorogva igazgatott a képen. — Gyertek már, mert berúgom a gólt! — kakaskodott Póta: egyedül állt a pályán. És akkor, láttam meg. hogy a képen rajta vannak a téglák, a mi kapuink. Ott, ahol lenniük kell. Mintha most hagytuk volna abba < a focizást, és elmenekültünk volna < valami nagy veszedelem elől. — Jöttök vagy nem! — kiáltok- l ta Póta, letette a labdát középre, ? és hátrált tőle vagy tíz lépést. — > Menjünk, mert ez hülye — mend- s ta Béla, rosszat érzett, de a Po- < vinger is észrevette a kapukat a ? képen, vigyorogva mutatta őket, ? ott vannak, ott vannak. Így a > Béla is visszafordult megnézni. < — Puskás lő. gól! — kiáltotta 5 Póta, nekirohant a labdának, és y spiccel felénk lőtte. Ügy süvített l el a labda az állvány mellett, hogy > szinte súrolta. 5 — Te hülye állat! — ordította a ? Povinger, és felháborodottan bá- > múlta Pótát, aki röhögött, a térdét j csapkodva röhögött és ugrált egy ( helyben, mint egy bolond. Béla > utána indult a labdának, mert > az övé volt, mi pedig szép lassan s a Póta felé. mintha mi sem tör- < tént volna. Egy percig még néztük ? a festőt is, mennyire érintette őt ; a gaztett, de nem láttunk rajta S változást. Húzogatta a hajszáivá- < kony vonalakat. ? — Lehetetlen, hogy ne vette l volna észre — mondta Béla, és \ aztán már csak futottunk a Póta > után. í |\yj ég a sarok előtt sikerült el- > kapnunk, pedig nagyon s szedte a görbe lábait. Bekerítettük, < elkaptuk, hátracsavartuk a karja- { it, és akkora kokikat kapott tő- c lünk. hogy csak úgy dongott a fe- ( je; Nem védekezett, egyrészt, mert > erősebbek voltunk, másrészt tudta, y hogy akkor többet kap. Miután < kiosztottuk, együtt, ballagtunk ha- ? zafelé, békességes csendben A sa- > roknál elváltunk, ki-ki ment haza i ebédelni. < — A domb akkor sem vörös, ha_ > nem olyan, amilyen! — kiáltotta y Póta búcsúzóul, amikor már biz- J tonságos távolba ért tőlünk. Nem > is feleltünk neki. 5
