Népújság, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-24 / 146. szám

/ Demokrácia vagy fegyelem? JfftyŰJlfUtftl „Most nem érünk ró vitatkozni, a sürgető és haté­kony cselekvések ideje jött el..Hallottam már ezt igazgatói tanácsülésen, brigádvezetői értekezleten, gyár­egységi termelési tanácskozáson. Néha ugyanígy, néha más szavakkal. A lényeg azonban azonos volt: a meg­oldandó gondok kapcsán önkénytelenül szembeállítot­ták azt a két dolgot, amelyet nem volna szabad. Meri még csak külön emlegetni se lehetne a tetteket meg- előző, jó döntéseket segítő, közakaratot kialakító alkotó vitákat és magát a hatásos cselekvést. Am. ha az ilyen érvek birtokában vitatkozni kezd az ember az említett megfogalmazás tarthatatlanságán, olykor különös dolgokat tapasztalhat. Minden vitapart­ner természetesen elismeri, hogy „ez elvileg így is van”, de ugye most „más időket élünk” egy darabig, úrrá kell lennünk gazdasági nehézségeinken, úgy, hogy a „mindennapi gyakorlatnak" leginkább a fegyelmezett cselekvés felé kell fordulnia. Ez igaz, hanem ez „elví- leg-gyakorlatilag” egyfajta bizonytalanságot jelez: egye­sekben némi zavar támadt a demokrácia, a fegyelem, a közakarat és együttes cselekvés összefüggéseinek értel­mezésében. Több helyen is meghökkentettek e két fogalom «fajta összepárosításával: demokrácia, vagy fegyelem. Hajlamos lenne rálegyinteni az ember, s múló fogalom- zavarként felfogni ezt a szembeállítást, amely feltéte­lezi, hogy a demokrácia kizárja, de legalábbis akadá­lyozza a fegyelmezett tevékenységet, és fordítva. Csak­hogy félúton elakad ez a legyintés, amikor ezt az elvi tévedést éppen elvvé próbálják „aktualizálni”. Vala­hogy így: gazdasági gondjaink megszaporodtak, más­fajta munkára, másfajta vezetési stílusra van szükség, hagyjuk tehát most a demokráciát, ne beszéljünk róla addig, míg ki nem lábalunk a bajainkból. Határozott döntéseket, intézkedéseket, „kemény vonalat” emleget­nek ezután. Megtévesztően jól hangzik ez is, igaz? Mert valóban az eddiginél hatékonyabb és fegyelmezettebb munka, a célszerűbb, a határozottabb döntések, a következete­sebben végrehajtandó intézkedések az ellenszerei a többi közt gazdasági nehézségeinknek. Csakhogy mind­ezekre gondosan kidolgozott programunk, határozataink és elképzeléseink vannak. Mégpedig olyanok, amelyek számításba veszik az egész ország népének szándékait, közös erőfeszítéseink lehetőségeit. S éppen mert ilyenek, azért hatásosan megvalósíthatók: a legszélesebb társa­dalmi összefogásra alapoznak, pontosan megszabva az említett másfajta követelményeket is. Akkor viszont éppen e követelmények nevében, s éppen ebben a fej­lődési szakaszban egy pillanatra is mérlegre tenni a demokrácia létjogosultságát, az — nevezzük nevén — politikai rövidlátásra vall. (S ellenkezik az említett politikai-gazdasági program alapelveivel.) A szocialista demokrácia társadalmi rendünknek alaptulajdonsága, fejlődésének feltétele és fejlesztésének módszere is egyben. „Felfüggesztgetni” tehát a társadal­mi szerkezet megváltoztatása nélkül nem lehet, erre gondolni is naivitás. Vagy még rosszabb: alapvető tár­sadalmi vívmányaink egy részének meg nem értése. Mert joggal tekintjük vívmányoknak a szocialista demokrácia fejlesztésében eddig elért eredményeinket, s egyenrangú fontosságúnknak anyagi-gazdasági fejlő­désünk tényeivel. Már csak azért is, mert egymással szerves egységben gyarapodhattak csupán ilyen ütem­ben. Az eddig elértek egyik feléről hogyan lehetne tehát lemondani, a másik fele érdekében? Ha megtennénk, úgy járnánk, mint az, aki a szeget gyorsabban akarván kihúzni, eldobja a harapófogót és a foga közé kapja a szegfejet. Hiszen gazdasági előre­haladásunknak (tehát jelenlegi gondjaink megoldásának is) éppen az egyik létfeltétele, hogy a szocialista de­mokrácia még inkább kiteljesedjék: a tapasztalatok bi­zonyítják, mekkora társadalmi erőket lehet mozgósítani általa. Hiszen minél több ember önkéntes és tudatos részvétele a társadalmi és gazdasági közügyek intézé­sében, a célszerű döntések meghozásában, nemcsak a beleszólás jogának gyakorlását jelenti egyszerűen: haj­tóerővé válik a végrehajtásban is, az együttes cselek­vés, a fegyelem; a hatásos munka feltételeinek kialakí­tásában, egészen az áldozatvállalás közösségi készségé­nek megteremtéséig. Nem vitatni kell tehát a demokrácia ilyen vagy olyan mértékű „alkalmazását”, ellenkezőleg: minél több teret kell adni érvényesülésének. Abban azonban, úgy vélem, az eddiginél pontosabb különbséget kell tenni — s ezen a ponton kapcsolható „naprakészen” a fegyelem fogalmához —, hogy a de­mokráciának miben van szerepe, és miben nincs, miben kell, hogy legyen, és miben nem lehet. Például: egy üzemben a termékváltás, a gazdaságosság, a takarékos­ság kérdéseiben minél több ember számára lehetővé tenni a beleszólás demokratikus jogát, az nemcsak kö­telezettség, hanem igen célszerű is. A helyes döntés egyik biztosítéka lehet. De ennek megszületése után az, hogy miből mennyit, és mikorra kell megcsinálni, hogy milyen technológiával, s hány órát kihasználva a mun­kahelyen, az már nem népszavazás kérdése. Ne szégyelljük elővenni a régi, bevált igazságokat, amikor szükségünk van rájuk. Mindig többet érnek a legtöbb, még oly tetszetősre gömbölyített szólásmondás­nál. Az égyik ilyen: a legszélesebb demokráciát kell megteremteni a közösségek ügyeinek intézésében, a döntések meghozatalában, s aztán vasfegyelmet, együttes cselekvést a végrehajtásban! Ebben kell következetes­nek lenni. Ebben az összefüggésben érdemes együtt emlegetni a demokráciát és a fegyelmet. SZTANKAY JÓZSEF Sült András naiv testomUvésv alkotása 1936-ban készült ondja, Mátyás bácsi, szavazott maga vala­ha képviselőre? —. Igenis, kéremalás- san, mikor még adót fizettem. De hogy a szSHó kipusztult, most már nem fizetek adót, hát nem szavazok. Nemcsak én vagyok így, sokan. — Hát mondja, azért, hogy a maga szőlője kipusztult, maga nem tudna éppenúgy szavazni, mint azelőtt? — Hogyne tudnék, kérem- alássan. írni olvasni tudok, ahhoz mi kell más? — Hát aztán, ha maga ír­ni, olvasni nem tudna, ak­kor nem tudna szavazni? — Akkor is tudnék, akkor is meg tudnám mondani, kit akarok képviselőnek. — Osztán kit akarna? — Hát azt most nem tud­nám hamarosan megmonda­ni ___ — Kire szavazott maga legelőször? — Legelőször is Ats Karói­ra szavaztam. Ügy hiszem 65-ben, vagy 66-ban vót. — Milyen párti vót aZ? Deákpárti? — Azt mán nem tudom. — Hát mér szavazott arra? — Hogy jót akar nekünk. — Hogy akar jót? Milyen jót akar? — Hogy ő lesz a megvál­tónk, például az országnak. — Osztán megváltotta az országot, mondja? — A jézus tudja, mit csi­náltak ők, milyen jóért har­colták: azóta se láttam, se nem hallottam hírit. Az öreg felnéz végre, mert ezt mind lesütött szemmel gondolkodva mondta, de most mintha érezné, hogy most jelentette ki az igazsá­got. — De nézze csak, vót ak­kor más jelölt is? — Vót: Kállay. — Hát az nem akart olyan jót? — A megint másképp be­szélt. Megint másképp ol­vasta az ő elveit. — És az nem tetszett ma­gának? — Nekem tetszhetett, mi­kor én nem értettem, abba az üdőbe. — No, de szavazott, hogy melyik tetszik! — Na igen, ahova a töb­biek, de hogy miért, minek, arról nem vótam fölvilágo­sítva. S az öregecske fölpittyesz- ti fogatlan 'száját, „nem volt fölvilágosítva”, mintha vala­mi sóvárgás volna ebben a tudás után. — Hallott maga arról va­lamit, hogy most olyan sza­Móricz Zsigmind: Interjú a favágóval vazást akarnak, hogy min­denkinek lehessen szavazni, titkosan: akár szegény, akár gazdag; jó lesz az? .— Nem vóna rossz. A nem vóna rossz. — Miért nem vóna rossz? — Nem vón rossz — mondja óvatosan az öreg. — Szegény, gazdag, egy­formán szólhat bele az or­szág dolgába — segítettem neki.-— Ha értenek! — emeli fel az izomficamos ujját az öreg. Aztán újra csak any- nyit mond: Nem vóna rossz biza. — Mégpedig titkosan: tud­ja? — Tudom... A nem vóna rossz! Mert kéremalásson, én annyit izélek, hogy úgy vó­na, mint egy egyesület, hogy egy akaraton vannak, mer addig azelőtt, ha rác vót, másképp értette, ha német vót. másképp értette, ha ma­gyar vót, másképp értette: mért ne szavazzunk, ha e többet fizet. Az ördög elvi­szi: mink meg itt mara­dunk ... , Ohó, kisiklottunk az ere­deti, szép, elméleti fejtege­tés talajáról: itt a gyakorla­ti valóság, — Magának mit fizettek, mikor szavazott? Kapott pénzt? — Én nem, soha egy kraj­cárt se. én nem! — Miért nem? Maga mért nem vette el. ha fizettok. — De bele is buktak, aki elvette, mert fölvették a pénzt, azután meginten dup­la adót kellett fizetni. Érte­ni kell ahhoz, kéremalássan; én értek a szőlőmíveléshez, meg a mezei munkához ec- cóval: de arról nem vagyok felvilágosítva, hogy az urak mit akarnak egymással. Itt a szegény ember filo­zófiája a politika felől. — Mondja csak. ki maguk­nál a polgármester? — Hogy is híjják ... azt most hamarosan nem tud­nám megmondani... — Hát a rendőrkapitány? — Asse. Újak ezek, nem tudom én ükét, minden hi­vatalba csupa új nép van benne. Nem vagyok kíváncsi rájuk. — Hiszen maguk választ­ják őket! A nép választja. Nem? — Nem. Ök választják egymást. Folyton oda lyukad ki, bármiről szólunk, az a gon­dolkozásának alapja. Oj kérdést vetek föl. — Hát azt tudja, miért van a háború? Elgondolkodik. — így hamarjában nem tudnám megmondani... Nem egyeztek... a nem egyezés, úgy vélem .. \ — Nem hallott róla sem­mit? — Még idáig nem. — De azt tudja, hogy há­ború van? — Azt igen. de hogy mér van, hogy mér küzdenek, azt nem. Vájjon Lloyd George, ha őszinte akar lenni, tudna jobb feleletet adni? — Maga emlékszik negy- vennyócra? — Hogyne emlékeznék, de nagyon is jól. — Mire emlékszik? — Arra emlékszek. mikor édes apámmal lementünk Budára gyalog, láttam mi­kor vitték a Lambergnak a fejét pikán. — Hol vitték? — A hídon ... Az egy ve­zér vót, Lamberg vezér, rosz- szul vezetett, hót lefejezték. — Ki vót a legnagyobb vezér? — Görgei! A vót a magyar tájon a vezér. — Látta? — Láttam. — Hol? — Budán. — Mit csinált? — "Lovagolt. Mint a többi nagy tisztek. — Honnan tudta, hogy ez Görgei ? — Éljen Görgei, éljen Görgei! mind azt kiabálták — s úgy felcsillog az arca a régi szép emlékre. — Az­után, mikor átmentem eccer Visegrádon. akkor is láttam, mán akkor igen öreg volt, egy törpe kis ember, olyan kis kocsin ült, kis szamárkát hajtott egy ostorral, szépen fel volt hámozva a szamár­ka. hámmal takarosán, úgy hajtotta, mondták: ez Gör­gei. Istenem mondtam, ez az? Ügy elcsodálkoztam, mi­lyen magas volt, mikor én láttam Budán. Akkor még nótát is tanáltak rá, hogy: Görgei, a rácokat töreti. Fii- tek is tülle a rácok, meg a papok. A pap nálunk úgy bezárkózott, hogy senki se mehetett be hozzá, a nagy világon senki. — Hát Kossuthot látta? — Hogyne láttam vóna. — Pesten? — Nem Pesten, Budán. Ö is ment sok tiszttel, olyan díszruhába, éljen Kossuth Lajos, éljen Kossuth Lajos! Azt is csak onnan tudom, hogy kiabálták nagyba és ő kezet fogott a pórnéppel, nem az urakkal, hanem a pórnéppel, falusiakkal, a ló­ról. • ir '. )0 — Hát Petőfi Sándor?..; | Ismeri a nevét? — Hallottam felőle, de is­merni nem ismerem. — Jókai? — Jókai. Petőfi, hallani • hallottam a nevét, de ismer­ni nem ismerem ... Tisza István, tudom ezeknek a ne­vét: azok mind vezérek vol­tak ... 1— Tisza István is? — Az is. Tudom; még most is emlegetik ükét. — Hát Damjanics? — Az nagy rác vót. Nagy rác. Arról tudott. ízé egv' fiatal asztalos nálunk egy nótát, mer a honvéd vót. az a bizonyos asztalos, hát a kocsmákba danolta, fizettek neki érte. Az tudta a Dam- jánovics nótáját. Rác vót. de úgy tudott magyarul nem mondta vóna meg senki, hogy rác. — Hát az árulásról? Mit tud az árulásról? — Élelem-árulás? — Nem, hazaárulás. Gör- gei. Hogy Görgei eladta a hazát. — Igen, a dalba benne vót, abbul hallottam, aki,t a kocsmába danoltak, az az asztalos, amit említettem ké­rem, az az asztalos, az olya­nokat tudott danolni. mint­ha csak le lett vóna neki írva. S elkezdi halkan, lassan fütyörészni. — így megy ez a nóta, a Damjánovics nótája. izé, hány vezérrel, a Jézus tudná aztat összeszedni. S az öreg legyint; mind csak hiábavaló; annyi ebből a komoly dolog, csak, högyi „Hetvennégy deka kenyerei adnak egy hétre, az ember,’ hn léíM. ec» (MtAhety*N0 megeszi.” ^

Next

/
Oldalképek
Tartalom