Népújság, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-27 / 122. szám
Antal Gábor: Pátosz és józanság < Egy meghitt hangulatú Irodalmi esten felolvastak egy í novellát, amely hosszú párbeszéd volt inkább. Egy magát alkoholistának valló és cinizmusával is kérkedő fiatalember és egy esett kis nöcske helyenként töredezett és igazából be sem fejezett dialógusa. „Opus 0,1” — ez a ; címe az írásnak. De, amikor a műsorvezető féltette a kérdést a jelenlévő írónőnek, hogy honnan ez a különös | cím, valaki a közönség soraiból megelőzte őt. Ugyanis a | „nem beavatott” is könnyen megértette, hogy az elbeszé- 5 lésben arról van szó, a fiatalember — a maga nagyon Is < közvetett módján és talán még akarata ellenére is — ? belső mozgásba lendítette a Jusztikának nevezett, s addig ? inkább csak növényi életet élő leányt. Igazán nem sokat 5 tett a fiú, alig valamivel többet a nullánál. De azért 5 mégis csak valamit... „Ez az írás — jegyezte meg az < est egy vendége — tanulságos, még akkor is, ha nélkü- l lözi a pátoszt.” < Hazafelé bandulkolva azon meditáltam, hogy vajon va- i lóban nélkülözi-e a pátoszt egy olyan irodalmi alkotás, > amely meg tudja ragadni az embereket? Amely azzal a S tanulsággal szolgál, hogy körülöttünk gyakran észrevét< len drámák zajlanak, olyan, csak éles szemmel megfl- <; gyelhető tettek, amelyek végrehajtói maguk sincsenek i tejesen tiszában azzal, hogy mit is vállaltak. Nem tud- 5 juk, hol figyelte meg az írónő — villamoson, autóbu- S szón, talán a péknél? — a meggyőző hitelességgel kö< zölt párbeszédet, vagy hogy hány megfigyelésből, él- i ményből rakta össze? Bizonyos azonban, hogy a novellá- t bán csak sejtetett okokból borba és cinizmusba mene- l külő fiatalember valahogy „kilépett önmagából", ami- } kor szinte tüntetőén beszélt rossz tulajdonságairól az > akkor megismert lánynak. És ezzel feltámasztott vala- 5 mit — egy tizednyit, egy századnyi önmagára eszmé- í lést — Jusztikában, de bennünk Is, Es igenis pátoszt tá< masztott fel... < Ez a görög szó, mint tudjuk, szenvedélyt jelent, de i szenvedést is. Azt sugallja, amióta csak tudatosan tu> dunk művészetről, hogy — az alkotás segítségével, an- 5 nak ihletésére is — meg kell szenvednünk a megtisztí- s tó, a felszabadító, a megváltó szenvedélyért. És azt is, < hogy ki kell harcolnunk — ha másképpen nem megy, j hát testünk pusztulása árán — lelkünk szabadságát, 5 emberi lényegünket. Hol vannak azonban a nagy har- 5 cok, a nagy szenvedélyek — vagy akár a nagy szenve< dések — az olyan még cselekedeteknek is alig nevez< hető esetekben, amelyek eredménye nulla egész egy ti- ? zed? Mennyire más lett volna, ha az elbeszélés fiatal> embere végül is azt közli az addig senki által komolyan S nem vett Jusztikával, hogy ő bizony ettől a perctől i szakít az alkohollal, sőt még éjszakai különmunkát is < vállal, hogy a lány holnaptól beiratkozhasson valami > hasznos és érdekes tanfolyamra!... Ez így valóban más > lett volna — és az elbeszélés címe akár „nullá”-ra is S változhatott volna... Ezzel ugyanis a fiú az elbeszélés < hőse, aki a maga módján kezdett már megmutatni va< lamit abból, ami a könnyedség homlokzata mögött benne £ dúl, igazából leleplezte volna magát. Kiderült volna, hogy > a Jusztikával való dialógus részéről csak egyfajta já- S ték, sportteljesítmény volt. > Egyáltalán nem arról van szó, hogy korunk nem tűri 5 immár a — mondjuk így látványos pátoszt. Sok példát < idézhetnénk — mind az irodalomból, mind a ma vilá< gának különböző szabadságharcaiból —, melyek páto- $ sza nem kevésbé nagyszabású, mint azoké a történelmi j pillanatoké, amelyeket tankönyvek és emlékművek rögzí- 5 tenek. Nem kevés azonban a példa az olyan irodalmi és s emberi megnyilvánulásokra sem, amelyek pátosza lát< ványos ugyan, de nem hiteles. Ez gyakran abból fakad, < hogy megszoktuk lenézni a józanságot. Ezt a tulajdon- \ Ságot sokáig alapvetően nyárspolgári jellemvonásnak 5 véltük. Ugyanakkor viszont az oly szükséges józanságot S is lehet rosszul és rosszkor használni, éppen úgy, mint s a pátoszt. Józanságunk ugyanis sivár és értelmetlen, ha < megáll a jelenségek puszta tudomásulvételénél. Mégsem í szükségszerű, hogy a helyzetek megváltoztatását igénylő 5 akarat valamiféle magasztossággal és emelkedettséggel s párosuljon. Tévedés azt hinni, hogy ezek szinte kötele- í ző megnyilatkozási formái a közéleti szenvedélyességnek. \ Nem lehet megállni — mert elszáradunk, elsenyve- 5 dünk —, egy olyan „józanságánál, amely eleve óvakodik 5 mindenfajta szenvedélytől és kockázattól. Ez ellen harI colni kell — és harcolunk is. De mert ez emberek többsége ezt a küzdelmet nem Jupiter-lámpákkal megvilágított terepen folytatja, a művésznek és az alkotások befogadóinak is jobban fel kell figyelniük a töredezett, a dadogó pátoszra. Fel kell figyelnünk a tisztító szenvedély nem látványos megnyilatkozásaira a józan köznapokban. Hány és hány olyan eset történik velünk a családi otthonban, a munkahelyen, a piacon, életünk túlságosan is megszokott kulisszái között, amelyek igazi jelentőségét gyakran csak akkor ismerjük fel, ha egy nagy erejű színművet, filmet látunk, vagy ha olyan zenét hallunk, amelynek futamai — ahogy mondani szokás — belemarkolnak a szívünkbe. Ilyenkor a hőssel vagy a zenemű fődallamával azonosulva eszünkbe jutnak saját életünk példái, hogy rosszul mondtunk meg valamit valakinek, aki pedig fontos volt nekünk... Hogy valami miatt lényegében gyáván elhallgattuk az igazi konfliktust, pedig volt sejtelmünk róla ..,. Hogy nem voltunk elég bátrak, például akár egy szükséges 5 kompromisszum megkötéséhez.. Ilyenkor — miután ? ríkörben, felnagyítva láttuk magunkat — hajlamosak > vagyunk rá, hogy gyorsan és teátrálisan pótoljuk azt, S amit elmulasztottunk. És ilyenkor történik meg, hogy < hisztériánkban — amelyet a magasztosság pótlékának, < az emelkedettség paródiájának is nevezhetünk —még ? jobban elrontjuk dolgunkat. Pedig ha még idejében lett > volna erőnk megelégedni egy szerényebb eredménnyel, 5 talán előbbre tarthatnánk kapcsolatainkban, munkánk- \ bán. egész életvezetésünkben. ? A valóságba, ha az nem jó és nem méltó, nem lehet S belenyugodni. Megváltoztatásához szükség van akaratra, s fantáziára és az erőfeszítések vállalásának pátoszára is. < Sok józanság kell azonban ahhoz, hogy felismerjük a £ valóság — és benne a mi belső valóságunk — igazi ? arcát. Hogy lehetőleg ne állítsuk be magunkat sem jobb- > nak sem rosszabbnak, mint amilyenek vagyunk. Hogy s ne lássuk a „nulla egytized”-et valamiféle nagy győ- < zelemnek, ám ne is szégyelljük, ha egyelőre csak egy í kicsit mozdítottuk él a magunk és a mások életét a 5 tartalmatlanság és belenyugvás nullpontjáról. Ahol fcmtámok cs faácsolatok feszülnek a vágatok mennyezetének (Fotó: Szántó György) E gy Idős bányász mondta nekem Istenmezején! ......Sok évet, n egyven esztendőt töltöttem én a föld alatt. Dolgoztam előbb szénben, aztán bento- nitban. Sok mindent megértem a bányában, jót is, rosszat is. A jónak örültem, a rossz miatt bánkódtam, káromkodtam. Mikor nyugdíjas lettem, jó ideig csak a bányáról álmodtam éjjelente. Csak a teremtő tudná, ha számolta volna, hogy mennyi szenet, mennyi bentonitot kiszedtem és a föld alól! Ha csillékben állna előttem az egész, nem hiszem, hogy gyalog el bírnék az elejéig jutni!... Sokat felriadok haj- nalonta még most is, pedig mióta nem csörög már figyelmeztetve a vekker, hogy sik- tába kell menni. Tudja, azért van ez így énvelem, mert szerettem azt a fránya bányát. Mindig is nagyon szerettem ...” Akiket naponta siktábaVár a bánya, ugyancsak hűséges mívelői szakmájuknak. Becsülettel végzik munkájukét, szeretik a bányát. A bányát, ahol nincsen napfény. A bányát, ahol karbidlámpák fénybogarai imbolyognak a sötét járatokban, s ahol a villanyfény sem tud olyan érzést kelteni az emberben, hogy a napszinten van. Fém- támok és faácsolatok feszülnek a vágatok mennyezetére, s olyan kutyanehéz a munka, hogy nincs a kék égbolt alatt az a munkahely, ahol ennyire elfáradhat az ember nyolc óra alatt. Istenmezején idestova har- nic esztendeje bányásszák már a bentonitot az erdős völgyben megbúvó falu hegysorainak mélyéről. Ügy emlegetik, hogy bizonyos Boros Andrásnak köszönhető a bányászat megszületése itten. Szorgalmatos és nyughatatlan természetű ember volt ez a Boros András, akt suszter létére sem maradt-ragadt meg a kaptafánál. A háború után nagy hátizsákban hur- colgatta magával mindenfelé a szürkés, agyagra hasonlító ásványt, Pestet is megjárta ki tudja hányszor. Ahová csak bekopogtatott, mindenütt azt kérte; vizsgálják meg, micsoda lehet ez a szűr. ke föld, mire jó, merthogy Istenmezején igen sok van belőle! Jöttek is aztán a kútfúrók nagy csapatban, és 1950-ben Rosszkúttetőn megnyitották a bányát. Most már a Hangyabolyos nevű részen bán.yászkodnak, s valóban igen sok van itt a ben- tonitból. Hogy mire jó ez az ásványanyag? Sok iparágban nélkülözhetetlen alapanyag, segédanyag. Istenmezeje ben- tonitját várják a kohászati Karbidlámpák és könyvek üzemekben, a vasötödékben, az ásványolajipari mélyfúrásoknál, a kerámia-, a vegyes a villamosiparban. Sőt, még a borászat is hasznosítja, mint derítőföldet. — Régóta ismerte az itteni nép a bentonitot — mondja most Bíró K. István meg Ivády István. — Csak éppen nem bentonitnak, hanem „kó- kó-szappannak” nevezték. Egy-egy , nagyobb esőzés után sok darabot találtunk belőle a vízmosásokban, amiket a hegyoldalakról mosott ki és sodort le a víz. Ezekkel a darabokkal mostuk a kezünket, lábunkat. Nem habzott úgy, mint a rendes szappan, de minden koszt nagyszerűen le lehetett sikálni vele ... Bíró K. István és Ivády István a bentonitbánya Gárdonyi Géza szocialista brigádjának tagjai. Bíró helyettes brigádvezető és szakvezető; Ivády ugyancsak vájár és egyben az üzem párttitkára. így hármasban kezdjük a beszélgetést, később közénk telepedik Hertelendi Károly, a brigadéros is. Az üzem felelős műszaki vezetője, Hajnal Tibor javasolta, hogy a Gárdonyi brigádról írjak. Javaslatát így indokolta: — Az újságok mindig csu- pa-csupa kiváló brigádról írnak. Ha az ember ezeket az írásokat olvassa, szinte el- zsongul, s abba a hibába eshet, hogy mindent szépnek lát. Csodálatos kollektívák, csodálatos brigádok, amilyeneket csak a mesékben lehet találni. Pedig, ha így állnánk, már réges-rég fel kellett volna építenünk a szocializmust ... — Ezek szerint itt most egy „rossz” kiváló brigádról van szó? — Dehogy, dehogy! A Gárdonyi brigád olyan, amelyiknek nem vasárnapi ünneplés az élete, hanem na- gyonis hétköznapi...! Azt kérdezem hát a brigád szószólóitól legelsőként: — Milyen a hétköznapi életük? — Elmondom a mai napot — kezdi Bíró K. István. — Hajnali háromnegyed ötkor keltem. Hatkor, mint szakve- vető vájár, az éj jel es aknásztól, Fodor Sándortól vet. tem át a munkát. . . Csille nem volt. „Üres „haltok” töltötték ki a drága időnket; A mozdonyok rosszak, lerobbantak, emiatt sok csille kimaradt, sokat kellett várakoznunk egész műszak alatt. Rengeteget káromkodtunk, mert a csapat termelt volna, de nem lehetett... — Nehéz munkát csinálunk, ami nagyon elfárasztja az embert — toldja meg társa véleményét Hertelendi Károly. — A talp és a főte, vagyis a bányamennyezet jónak mondható, de nagyon hajlamos az omlásra. Robbantás nincs, fejtőkalapácscsal. termelünk, s az anyag 50 százalékát kézi lapátolással tudjuk csak a szállító- szalagra felrakni. Tavaszi hóolvadáskor, nagy esőzések jután az erős vízcsepegés idegesít bennünket, nehezíti a munkát. Közel vagyunk a napszinthez, 20 és 120 méter között váltakozik a fölöttünk levő földréteg vastagsága. A hajszálrepedéseken is hamar eljut hozzánk a kinti víz. — Az is a hétköznapokhoz tartozik — mondja Ivády István —, hogy sokan vannak közöttürtk bejárók, A buszozás külön tetézi a fáradtságot ... És itt van, ugye, az emberi hűség. Amíg ma az emberek nagy többsége úgy válogat a munkahelyek között, mintha egy önkiszolgáló boltban, mondjuk, kenyeret választana, addig mi kitartunk a bánya mellett. A brigádtagok zöme 20—25 éve itt dolgozik. Törzsgárdisták vagyunk. A Gárdonyi brigád a bányaüzem legnagyobb termelő csapata. Huszonhármán vannak, s az ő munkájuk adja a termelés 90 százalékát. 1964-ben alakultak, alsófokon kezdték, és a magas lépcsőfokig eljutották. 1974-től állandóan aranykoszorúsok, az idén szintén elnyerték ezt a címet, de voltak , ők már a vállalat kiváló brigádja is. — Mi a titka ennek a hosszan tartó, eredményes munkának? Hertelendi Károly szája széle mosolyra szalad: — Nincs nekünk semmi titkunk ... Jó a közérzet, a közösségi szellem, a megérté? a brigádban. Az emberek nemcsak a munkát, egymást is becsülik. Ügy összeszoktunk, mint valami óramű. Társak, barátok vagyunk. Nagy az egymásra- 'utaltság köztünk, összeforraszt ez bennünket, akár ogv nagy családot. Nem tudom másképpen mondani: összetartozunk ... Darvas József író mondotta a szocialista brigádvezetők IV. országos tanácskozásán. Szavai ma is helytállóak, érvényes iránymutatók. Érdemes idézni: „A szocialista módon dolgozni nem egyszerűen csak annyi, hogy jól dolgozni. Azt jelenti, hogy mindig keresni kell az újat, az egyénnek önmaga számára, de az egész közösség, a szűkebb és a tágabb közösség számára is. Látni .kell a munka értelmét úgy. hogy az egy emberi közösségért, ha tetszik a nemzet életéért van, a szocializmus építéséért. És ahhoz, hogy valaki így tudjon dolgozni, hitem és érzésem szerint hozzátartozik a kultúra is, a több tudás és az, hogy emberibb módon éljen a szocialista ember”. — Lássuk, milyen helyet tölt be a kultúra a Gárdonyi brigád hétköznapi életében? Hertelendi 'Károly: — Brigádunk tagjai mind több szakmások. Van köröttünk mozdonyvezető, gépkezelő, bányamentő, robbantómes- t.er. Idén is szervez az üzem szakmai tanfolyamot, amit a brigádból tizenhármán végeznek el. Nálunk az * a rend, hogy szabad szombatokon tartjuk a politikai oktatást az üzemben, erre rendesen eljárunk valamennyien. Ivády István: — Egyik társunk, Lakatos József, a köz- gazdasági technikumot fejezte be tavaly. Kovács Zoltán harmadikos a szakmunkások szakközépiskolájában. Tanulok én is, második éve járok a miskolci bányaipari technikumba. Bíró K. István: — Nálunk a karbidlámpa jól megfér a könyvekkel, öt éve kötöttünk együttműködési szerződést a könyvtárral, valamennyien rendszeres olvasók vagyunk. Emellett a brigádban 2000 forint értékű könyvet vásárolunk évente. Közös kirándulásra megyünk múzeumokba, kirándulásokra, sporteseményekre. Rendszeresen ott vagyunk az üzemi vetélkedőkön, legutóbb két csapatunk is bejutott a vállalati döntőbe. Van Istenmezején egy citerazenekar, abban szintén képviselt a brigádunk, Utasí Alberttól és velem. — Ne feledkezzünk meg a társadalmi munkáról se! — mondja Ivády István. — Tavaly 2000 társadalmi munka, órát teljesített az üzem, ebből a mi brigádunk része 1200 óra volt. Százhetven órát dolgoztunk a művelődési ház építésén is ... — Családi életük? — Egy fiam van — kezdi a sort az imént szóló Ivády. — Két fiam van — válaszol a kérdésre Hertelendi Károly. — 18 éves a nagyobb, tengerész. Hajózási szakközépiskolát végzett, azután meg felvették a főiskolára is. Jelen pillanatban a Fekete-tengeren hajózik, gya. korlati idejét tölti. Kisebbik fiam 11 éves. Nagyon úgy néz ki a dolog, hogy a báty- ját követve, majd 6 is tengerre száll... — Nálunk két leány született, egyikük már férjnél, s van egy négyéves unoka is — mondja büszkén a családi krónikát Bíró K. István, a 42 éves „nagyapó”. — Másik leányom most szerzi meg szakmunkás-bizonyítványát. Hallgatom szavaikat, s vissza-visszalapozgatok nóte, szemben. Milyen egyszerűnek tűnik az útjuk. Egyik lépcsőfok a másik után, egészen az egyik legmagasabb kitüntetésig, ami szocialista brigádot érhet. És a sok nehézség. fáradt-J ság, a szabad idő feláldozása, ami a szép sikerek mögött van? — Az is a munkával jár, minek emlegetni — mondják. — Az ember előre nézzen ...! Pataky Dezső *
