Népújság, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-27 / 122. szám

Szalay Ferenc: Házfal árnyékkal I

Az orosz nemzeti zene atyja

Glinka születésének 175. évfordulójára

r Százhetvenöt évvel ezelőtt 1804. június 1-én született a szmolenszki kormányzóságban, közelebbről Novoszpasz- kojeban, atyja birtokán Mihail lvanovics Glinka, az orosz nemzeti muszika megteremtője, az „Iván Szusza- nyin" zeneszerzője.

A nyugtalan természetű Mihail lvanovics egy péter- vári nemesi nevelőintézetben tanult. Addig a legmélyebb hatást zenei szempontból egy jobbágyzenekar gyakorolta rá. A kollégiumban a zeneelméletet és zongorát kedvelte a legjobban, és szorgalmasan tanult idegen nyelveket. Ugyanott ismerkedett meg a kor haladó eszméivel is. Később, mikor címzetes tanácsos lett az egyik minisztériumban, azt is elhatározta, hogy megtanul énekelni. A pétervári társaságokban mint táncos és zongorista aratott sikert, .de az éneklés babérjaival is dicsekedhetett. Közben szorgalmasan komponált. 1826- ban jelent meg első munkája: Olasz népdalra írt változatok.

1830-ban hosszabb tartózkodásra Olaszországba utazott, ahol zenei tudását alaposan elmélyítette. A korabeli neves operaszerzők, így Beütni, Donizetti szívesen

fogadták az orosz fiatalembert. Utóbb Berlinben folytatta tanulmányúját Wilhelm Siegfried Dehn professzor, nagy tekintélyű zenetudós irányítása mellett. Az ő tanácsára „orosz muzsikát” kezdett komponálni. Első ilyen kísérlete az Iván Szuszanyin, eredeti szellemű koloritjával, népzenei elemeket is felhasználó stílusával, 1836-ban a pétervári ősbemutatón fényes sikert aratott. Ennek a sikernek fő tényezője az volt, hogy Glinka szakított az olasz opera- stílussal, s az orosz népművészethez fordult inspirációért.

Liszt Ferenc 1842 tavaszán járt először Pétervárott. Találkozott Glinkával, aki akkor dolgozott a Ruszlán és Ljudmila vezérkönyvén. A partitúrát megmutatta Liszt Ferencnek, aki nyomban felismerte zenésztársa jelentőségét. Attól kezdve minden módon propagálta Glinka szerzeményeit. A magyar

művész egyik koncertjén a közönség kívánságára rögtönzött Glinka Csemomor- indulójára és Ványa dalára az Iván Szuszanyinból. Fergeteges taps fogadta. Később elkészítette a Cserno- mor-induló koncertváltozatát is. Az Odolevszkij palotában rendezett estélyen Liszt Ferenc Glinka kéziratából játszotta el a Ruszlán és Ljudmila néhány részletét. Mindenkit, még Glinkát is bámulatba ejtette mesteri előadóművészetével.

Közöny fogadta ezután otthon Glinkát, akinek élete szinte szünet nélküli vándorlás lett Európában. Lelkes pártfogóra talált Párizsban Hector Berlioz személyében, ő saját koncertjén is bemutatta újdonsült orosz barátja egyik opuszát. Minden módón propagálta Glinkát, sőt cikkeket is írt, hogy felhívja rá a franciák figyelmét. Ott nevezték el Glinkát az „orosz Berlioz”-nak. Túlérzékeny idegállapota azonban Párizsból továbbkergette. Spanyolországba utazott, hogy újabb zenei benyomásokat gyűjtsön. Ütjának művészi termése két spanyol nyitány volt, az egyik a temperamentumos „Jota Aragonese”. írt két szimfóniát is, de egyiket se fejezte be. Idegállapota folyton romlott, zeneszerzői kedve alábbhagyott. Nővére, Ljud- mila Ivanova Sztaszova írta róla: „A teljes lenézés, amit tehetsége iránt az orosz társadalom részéről tapasztalt, megölt benne minden ihletet. Elfásult saját alkotói kedve iránt, s ebben nagy része volt az őt piszkáló, támadó kritikáknak”. Egy időben Varsóban telepedett le, de onnan is tovább vándorolt. 1856-ban Berlinben meglátogatta régi mesterét, Dehnt. A találkozás után már csak néhány hónapig élt. 1857 tavaszán Berlinben érte utol a halál. Hamvait később exhumálták és díszes külsőségek közt temették el hazájában. Az orosz népi zenét, orosz hangulatvilágot 5 vitte először színpadra. Az orosz nemzeti zene atyját tiszteljük benne.

Kristóf Károly

Szürkület

Kányád! Sándor verskötetéről

Nem a tízes számrendszer kerek évfordulói, hanem az értékteremtő tehetség tisztelete választja ki irodalmi érdeklődésünk hőseit. Mégsem Kányádi Sándor félévszázados születési jubileuma, hanem egy kiemelkedő verskötete, a Szürkület készteti szólásra a kritikust. A Fától fáig (1972) kötet után fokozott érdeklődés várta az új verseskönyvet.

Költészete színekben, árnyalatokban gazdagodott.

Átéli Kányádi Sándor és lírai elemzésformában kifejezi a romániai magyarság létélményeit. Látásmódja mélyült. Drámává vált költészetére a ballada vet árnyékot.

A tartalmas egyszerűség, a „gazdagegyszerűn” írni elv vezérli öntörvényű fejlődésében. Nem veszítette el hitét az egyéni boldogulás, a nemzeti megbékélés, kiteljesedő szabadság eszményeiben. Csak az illúziók hagyták cserben, miközben lépcsőnek taposta maga alá az éveket. Kányádi műveli a „csodát”, a versmagyarázatot másnak hagyja. Közösségi szerepet vállal a szociális gondolat elkötelezettjeként. A nagygalambfalvi székely parasztcsalád gyermeke félárván nőtt fel. A szegénység, a mélység szolidaritását az életből tanulta. Nem tűnt el, változva is megőrződött az ifjúkor forradalmas hite, bár úgy érzi, hogy a hajnali örömöket, a sok tavaszra elegendő életkedvet is ecetté változtatja a keserűség. Ügy látja, szürkület ülte meg a repülőteret, nincs indulás, nincs leszállás: „elégiákba landolnak az ódák”.

Nem festői, hanem rézkarcpontosságú világot rajzol, körvonalaz. Közösségbe gyökerező lírájában a múlt általa, benne lesz elevenen élő és hatásában jelenvaló. Rekviemet hallgatva Bécsben, belényilallik a felismerés: „mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek”. Számba veszi a vállalt örökséget, költői leltározást végez. Űjjákölti Petőfinek A farkasok dalát. A természeti szabádság jelképei már a halállal egyezkednek. Beteljesedik rajtuk a birtokvágy, az emberi kisajátítás farkastörvénye, mert „csonttá fagyott a szabadság”.

Metaforikus nyelvet alakít ki. Az élőbeszéd forrásaiból bőséggel merít. Példaképeket mutat fel magasra. Kodály zenéjében, Bartók tisztaságában egy nép nyert határtalan birodalmat: „boldog, akinek térdén / egy nemzet lovagolhat”. A „vers-szolgabíráknak” is vet egy mondatot: a modernség nem csupán formai újítás, „mert az avantgarde lényege mindig a töltés”. A jelen embere tud lenni esztétikai vitában, és a múltban barangolva is. Apáczai útját példának állítja a jelenkor elé: „az ösvényt lábunk előtt követjük, mint diákjai annak idején gyulafe- hérvárról kolozsvárra jövet / egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. Játékos szavakban igézve tud súlyos mondanivalót sűríteni: „aki megért / s megértet / egy népet megéltet”.

Rekviemet mond egy erdőért, amely „lombot már csak / emlékeinkben hajt..., és nem merem / meg-nem- csókolni / a fejszét”. Víziókat tud miniatűr remekbe sűríteni: „Majd / nyelv nélküli / nagy harang / lesz a csönd / s valaki / leborít vele”. Döbbenetes tényszerűséggel és nyelvi erővel tud empirikus tapasztalatot megidézni: vannak vidékek, ahol a felesleges kutya- és macskakölyköket vízbe ölik, „de mielőtt még a szemük / kinyílt volna”. Tudja és vallja, hogy a halált sohasem szabad az élet fölé emelni. Felelős azokért, „akikért végigéltem / annyi keserű életet / és annyi, de annyi gyönyörű halált”. A múltat, a tragédiákat faggatva is a jelen intenzív megéléséhez, az eszmei hűséghez gyűjt erőt. Mátyás király égi közbenjáv.^ rását kéri: „s lenne védelmünkre, / hogy ne kéne nyelvünk '"5 / féltünkben lenyelnünk, / s önnön szégyenünkre”. Imádkozni a világ legszebb templomában sem tudna, de népe létjogait érvekkel védve, mégis a nem létező Úrhoz intézi könyörgését: „Uram ki vagy, s ki mégse vagy / magunkra azért egészen rriégse hagyj”. A nagy eszméket, a szabadság, egyenlőség, dunatáji néptestvériség gondolatát a változó világban is őrzi. Kányádi Sándor ötvenévesen újabb bőségeket fakasztott a magyar líra szikesedő birodalmában. Űjabb delelőre, a költészet magasfennsíkjára jutott. Várjuk a költő csúcsokat hódító verses híradásait.

(Kriterion, 1978)

CS. VARGA ISTVÁN

A

z öregasszony számára Kovács István háza jelentette a legtöbb gondot. Pontosabban a kapu. Gazdája a téeszszervezők miatt készítette ilyen magasra, hogy portájára ne lássanak be, ne tudják él-e, hal-e.

örzse néni jobb kezében görbe botot fog, s áll a kapu előtt.

— István, István! — kiáltja többször is, és hogy nem jön válasz, botjával döngeti a kapudeszkát.

Bentről köhécselés, krákogás, hallatszik, lépések zajával keveredve.

— Maga az. örzse néni? Éppen fejek. Rosszkor hozta a szél.

— Engem rosszkor, te gyerek? így fogadsz, pedig hányszor öntöttem gyertyát, amikor nagybeteg voltál.

A férfi hallgat.

Az öregasszony fogja ipagát s megy befelé.

Kovács István gondosan becsukja a kaput, s lépdel örzse néni után.

— Hol járt ma? — kérdezi.

— Sokfelé. Amerre a lábam vitt — mondja az öregasszony. — Hanem ehetném, ihatnám, de ínem kínálsz. Szívtelen vagy te is, mint a többi ember.

A férfi elmosolyodik.

— Sosem békül az emberekkel? — kérdez vissza, s azzal indult, hátramegy az istállóba, kezében horpadt bádogbögrét lóbálva.

K

isvártatva előjön újból, s habzó tejjel kínálja a tornác szélére telepedett öregasszonyt.

— Mégis más vagy, mint a többi. 1. — nyúl bütykös, eres ujjaival örzse néni a tejért.

Kovács István nem szól rá, mosolyog, de mielőtt a másik ész- revehetné, sarkon fordul, s indul az istállóba fejni.

Szép, nyári este van. Felvillannak az első csillagok. Tüdőt frissítő levegő vegyül á parasztudvarok jellegzetes szagaival, a tehenekével. a trágyadombévall A csendben pontosan felismerhető a sajtárba surrogó tej hangja, amelyet időnként megszakítanak a tehenet nyugtató kiáltások.

Az udvar túlsó oldalán csak egy törpekakas kószál, s időnként vékony, érces hangján kukorékolásba kezd. Az öregasszony nézi. Vérágas szemével a parányi ka. kas nyomában jár, s figyeli az udvari hős minden mozdulatát.

Örzse néniben melegen árad szét a tej, ez megnyugtatja, teret enged az emlékeknek, gondolatoknak.

Kovács István előjön az istállóból. Kezében a sajtár. A kiskonyha előtt fedett térre lép. Ott sorjáznak a tejeskannák, s az első száján vászon fehérük.

Örzse néni cihelődik, s a tejet méricskélő férfihez megy. Göroe botjával megkoccantja a földet:

— Jól tejelnek? — kérdezi.

— Jól. A fiatalabb hat litert, az öregebb meg hetet adott.

— Az jó. Biztos pénz.

— Az. Meg a fizetés a téeszből.

— Jól forgolódol.

— Maga is tehette volna, ahelyett, hogy koldulászott.

— Ne vesd a szememre! Ha én meghalok, több koldust úgysem látsz. Nyolcvanesztendős vagyok,

Varsa S.Jázsef:

iáid máskor

hosszú szoknyában jártam, amikor anyád világra pottyantott. Inkább azt mondd növöget-e a Miska bika?

A férfi elneveti magát.

— Maga mindent tud. Még azt is, hogy Miskának hívom a bikát. Szép állat, közel az öt mázsához. Lassacskán leadom azt is.

— Megy a többi után — teszi hozzá az öregasszony, s nevetéskor fogatlan szája elé teszi a kezét.

A férfi a kiskonyhából előhozza a csamokos könyvet, s a trágyafoltos papucsát durva szíjakból készült szandálra váltja fel.

— Elmennék — mondja zavartan.

— Menj.

— Maga?

— Tegnap ismertél meg? Pihenek kicsit.

— Maradjon.

A férfi elmegy.

A

z öregasszony utánanéz. A férfiak — gondolja hirtelen. Ugyan, hol vannak már a hajdan volt legények, az egykori széptevők? Hol vannak, hová tűntek? Szeme elhomályosul, gondolataiban a múltba réved, ahol a megtörtént és az álmodott, vagy csak hallott történetek összemosódnak, s egymáshoz hasonlókká, már-már átélt élményekké formálódnak.

Valamilyen belső parancsra átlépi a kiskonyha küszöbét. Bemegy. Meglepődik, mert az agglegénységéről, magánakvalóságáról falu- szerte ismert férfi konyhájában

rendet, tisztaságot talál. A falakon tányérok, a stelázsin lábosok, fazekak.

Mintha kínálná magát: krumpli az asztal alatti fonott kosárban. Krumpli és hagyma vegyesen, itt-ott fokhagymák fehérlő girizd- je villan. Jár-kél, mintha örökké itt élt volna, s az első lépések után — nincsen megállás.

Sürög-forog, tesz-vesz. Az udvarról rozsét hoz, s begyújt a spárheltbe, pedig ott a gáztűzhely is. Hasznosságát, előnyét nem tudja.

Fellobban a tűz.

Hagymát pucol, vízzel felereszti, később zsírt tesz egy piros lábosba, majd paprikát, s fel a kályhára. Később krumplit hámoz, s ezt is beleteszi a pirosló lébe.

Amikor mindezzel elkészül, kilép a kiskonyhából. Kezében, a kés a kamra felé tart. Elfordítja a mindig zárva tartott kamra kulcsát, vár, hogy a sötétben meg tudja különböztetni a tárgyakat. A kamra hátuljában szalonna, sonka, kolbász. Odamegy, s a falhoz támasztott kettes létra fokán fellép egyet, hogy a kolbászból jókorát vágjon.

V

isszabiceg a konyhába. Az illatozó kolbászt a krumli közé szeli. Megterít, a tányérokat, kanalakat, a nagy bögrében friss vizet tesz az asztalra, s a nylonzsákból előveszi a kenyeret.

A tűzhely elé ül, kezében tartja a fakanalat. A kályhaajtó lyukain kiáramló fény furcsán játszik ráncokkal szabdalt arcán.

így találja a visszatérő gazda.

— Ez mi? — kérdezi a férfi csodálkozva.

— Főzök. Mikor vártak téged főtt étellel, te?

A férfi tágra nyílt szemmel nézi az öregasszonyt és hirtelen lobbant mérge gyorsan párolog. Az orrát megcsapják a régen érzett illatok.

Szájában összefut a nyál.

— Szereted a krumplipaprikást?

— Attól függ, hogy főzték.

A férfi a tűzhelyen duruzsoló vízből önt a lavórba, s megmossa a kezét. Az öregasszony figyeli, s amint végzett, kezére adja a törülközőt.

— Ügy, mind hajdan nagyanyám Az volt ilyen. Itt állt készenlétben a törülközővel, s várta, amíg befejeztük a mosdózást.

— Isten nyugtassa szegényt! — így örzse néni, s kezét mellén ösz- szekulcsolva figyel.

Kész a vacsora. Az öregasszony az asztal közepére teszi a gőzölgő lábast.

— Vegyél — adja a merítőkanalat a férfinak.

Eszik.

— Jó — mondja később, — ez jó.

Falja az ételt. Az öregasszony

nézi, s mint egy madár, csak csipeget, s parányi falatokat rak fogatlan szájába.

Amikór befejezik a vacsorát, a férfi kimegy, s jókora szalonnával, kolbásszal tér vissza.

— Vigye haza, megszolgálta — mondja.

Az öregasszzony nemet int a fejével,

— Majd máskor, há megélem — hárítja el a kínálást.

Fogja a görbe botját, kifelé indul.

A férfi nem kíséri. A kutyát hívja. Örzse néni maradék, ételét a bozontos állat elé teszi.

— Egyél Bundás, ritkán eszel főttet

I