Népújság, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-30 / 100. szám

Dr. Czirner

Nyugodtan nézni a tükörbe

f

Többször is keresem te- • lefonon. — Nagyvizitet tart a főorvos úr... Konzíliumra hívták a sebészetre. .. Az intenzívre sietett... — válaszolja egy nyugodt hang. Aztán végre összefutunk, s megbeszéljük a találkozót.

Lakótelepi kockák, Gólya utca, második emelet. Barna kislány — bocsánat nagylány, hiszen Krisztina már nyolcadikos — és az ABBA zenéje fogad.

— Papáék még nem jöttek haza — mondja, majd hellyel kínál az ízléssel és otthonos derűvel berendezett szobában.

Néhány perc múltával megjönnek a szülei: dr.

Czirner József, a megye vezető belgyógyász-főorvosa és dr. Csermely Katalin gyermekorvos, aki most a KÖ- •TÁL-nál dolgozik. Udvariasak ugyan a vendéggel, ám finoman megjegyzik: igen

zárkózottak, nem szívlelik a nyilvánosságot. ^

A főorvos élete valóban a kórházban zajlik, szabad ideijét pedig legszívesebben az otthon védőbástyái között tölti. Noha a család melegét őrzik e „bástyák”, a külső világ mégis betör a falak közé. Az orvos csak a fehér köpenyt vetheti le a kórházi osztályon, gondját, felelősségét, aggódását, esetleg dilemmáját bizony naponta hazahozza, s mindez ott munkál gondolataiban.

— Egyesek szerint a halált meg lehet szokni — mondja —, nekem más a véleményem: nem lehet megszokni, legalábbis a váratlan halált nem.

Hallgatunk. A csendben szinte felerősödik a zene, Vivaldi Négy évszakja.

— Szeretem a zenét — vált át kellemesebb témára. — Sok lemezünk van, ha nagyon fáradt vagyok, felteszek egy jó kamarazenét, esetleg meghallgatom Cal- last. Kikapcsol, pihentet. Legszívesebben olvasnék és zenét hallgatnék egyszerre. Olykor ez is sikerül. S hogy ne zavarjam a családot, felteszem a fülhallgatót.

Visszatérünk az orvosi hivatáshoz. A forráshoz. S gondolatban Erdélyt járjuk. Ott vagyunk a híres Nagy- enyeden. a kuruc hagyományokat őrző kollégiumban, ahol a nyíló értelem felfedezi az egymás mellett élő nemzetiségek sajátos sorsát. a segítőkészség, a tudás jelentőségét.

— Egyszerű emberek voltak a szüleim. Édesanyámnak köszönhetek mindent, az ő fáradhatatlan akaratereje, segíteni akarása él bennem. Arra gondoltam, hogy az orvos, még nehéz körülmények ellenére is, meg tudja valósítani önmagát, és talán legnagyobb esélye van arra, hogy igazi, humánus ember maradjon.

1944-ben végzett a kolozsvári egyetemen, ahol megtanulta érteni, szeretni és tisztelni ezt a nehéz és kemény hivatást. Mesterei — elsősorban Haynal profesz- szor. aki két évvel ezelőtt még meglátogatta Egerben — nemcsak tudásukkal, hanem emberségükkel, magatartásukkal is példát adtak.

Egerbe némi kerülővel érkezett. írhatnám így is: tévedésből.

.A pécsi klinikán dolgozott, a kardiológiai labort vezette. Mint hasznos tapasztalatszerző évekre emlékszik erre az időre, nem kis büszkeséggel említve: amikor

1951-ben Kudász professzor az első hazai szívműtétet csinálta, ő volt mellette a konzultáns.

1963-ban a miskolci kórház meghirdetett egy főorvosi állást, nyomban kocsiba ült, de mert Kerecsenden eltévesztette az irányt, váratlanul Egerben találta magát. Megnyerte tetszését a barokk város, amelynek kórháza ugyancsak belgyógyászfőorvost keresett, gyorsan megpályázta az állást, kinevezték és szeretettel fogadták.

Már a jelent közelítjük. Említem, hogy ünnepi percek élményét őrzöm róla. Amikor öt évvel ezelőtt átadták az intenzív osztályt, akkor nagyon boldognak és büszkének láttam ott a korszerű figyelő gépek, berendezések között.

— Nélkülözhetetlennek tartja az orvos munkájában a technikát? — kérdezem.

— Amikor Egerbe érkeztem az I-es belosztályra, jóformán egyetlen mikroszkóp és egy EKG volt az örökség. És akkor is tudtunk gyógyítani. A modern technikára persze szükség van — s nem. csak az intenzíven, amely műszerek nélkül szinte elképzelhetetlen —, magam is szeretem, de csak addig, amíg kiegészíti az orvos munkáját, amíg kiszolgálja az embert. Nem szabad elfelejteni: a még oly tökéletes technika sem gondolkodik helyettünk. Kérlelhetetlen igazság és felelősség is egyben: a

beteg embert csak egy másik ember képes eredményesen gyógyítani. A specializálódásra is szükség van, hiszen hasznos, eredményes, de ugyanakkor érdemes felfigyelni arra is, hogy egyre kevesebb a szintetizáló orvos. Nekünk ugyanis nem a betegséget, hanem a beteg embert kell meggyógyítani. A gépcsodák fokozatosan beépülnek ugyan a gyógyításba. ám az orvos-beteg kapcsolat erősítéséről, a pszichológiai ráhatásról nem szabad lemondani.

A beszélgetés során sok minden szóba került: hogy feltűnően idegesek vagyunk, még inkább türelmetlenek, hogy indökolatlanul sok gyógyszert fogyasztunk — mint a gyógyszerügyi bizottság elnöke is tudja ezt. És hogy milyen fontos a prevenció. Egy mondata különösen megragadta a figyelmemet: — Megvédeni az egészséges embert, hogy ne legyen beteg. — Ez már nem

Megfiatalított művésztelep

Megnyílt a felújított kecskeméti művésztelep. Az ország egyik legrégibb alkotó- . házának felújítására több mint 15 millió forintot köl1979. április 3Ü„ hétfő

tőitek, s új épületszárnnyal egészítették ki a műlermes kastélyt. A parkkal övezett művésztelepre, ahol fél évet tölthetnek az alkotók, megérkeztek az első vendégek. Az ideális környezetben máris munkához láttak a festők, a grafikusak és a szobrászok.

(MTI)

orvosi, inkább társadalmi feladat, amely szellemi nevelést sürget. Életünkben ugyanis jó adag ridegség van jelen, a paragrafusok nem mindig könnyítik meg az eligazodást, vagy gondoljunk csak arra, minő tortúrával jár egy-egy házi javítás, engedélyszerzés, ügyintézés. Miközben gyakori és tartós vendég lesz nálunk a neurózis.

— Meg kellene tanítani az embereket arra, hogy a másik ember szemén keresztül is nézzék a világot — hangzik a társadalmi bölcsesség, majd hozzáteszi: — ez nem jelenti azt, hogy mindig és mindenkinek „igennel” kell válaszolni, lehet ,.n e- met” is mondani, de fuvoláévá. Én így tanultam. Mindez persze nemcsak az orvosokra vonatkozik.

— Elmondaná egy napját?

— Hátkor ébredek, nyolc órakor már bent vagyok az osztályon — sorolja a megszokott menetrendet. — Hogy délután fél ötig mi minden történik a kórházban, azt bizony hosszadalmas lenne elmondani. Hetven, sőt ennél is több beteg és emellett az intenzív súlyosai, tÍ2 orvos, 36 ápolónő, illetve alkalmazott — ebből sok mindent ki lehet számolni.

A nap krónikájához tartozik még a bevásárlás, majd a Tv-híradó, amelyet módszeres olvasás, tájékozódó tanulás és zenehallgatás követ éjfélig. Csak hat órát alszik — ennyi épp elég — mondja. Angol, francia, német és román nyelvű könyveket is olvas, ritkán néz tévéműsort, válogat, a jókat, a színvonalasakat keresi. Időt kell szakítania a tudományos munkára is — a szív és a vese gyógyítása érdekli elsősorban —, s emellett várják a különböző társadalmi kötelezettségek. Az Országos Béketanács elnökségében tevékenykedett öt éven keresztül, most pedig tagja a Béketanácsnak. És mint a legtöbb embernek, r.eki is van hobbija. Az utazás! Ilyenkor sokat fényképez, téli estéken színes diák sokasága erősíti fel a nyári élményeket.

Megmutatja a lakást, a két és fél szobásat —, amely most már nem olyan szűkös, hiszen négy gyerek kirepült a fészekből — s benne saját birodalmát, a kis szobát, amelynek egyik falát könyvek töltik ki. Leemel a polcról egy kötetet, Sütő; Anyám könnyű álmot ígér című müvét és a dedikációt mutatja: „Dr. Czirner Józsefnek — nagyenyedi üzenetként is — barátsággal. Sütő András."

— Vajon sikerült-e megvalósítania orvosi, emberi elgondolásait?

— Azt hiszem, igennel felelhetek. Nem szeretem ugyan a nagy szavakat, de meggyőződésem, hogy az orvosi feladat is pálya, olyan pálya persze, amelyet lehet hivatásszerűen is élni. Sokan éljük így.

Az eredményes gyógyítás egyik alapja o jól összehangolt csapatmunka, így a kórház, az együttes elismerését is jelezte az 1973-ban elnyert Kiváló orvos cím és a közelmúltban kapott kitüntetés, a Munka Érdemrend arany fokozata.

Ha nem izgatna egy kérdés. itt pontot is tehetnék ez írás végére. Valamit azonban nem értek. Dr. Czirner több mint másfél évtizede él Egerben, elismert főorvos, akit tisztelnek, szeretnek — miért hát ez a zárkózottság?

— A zárkózottságot nem kell szó szerint venni. Igaz, nem járok társaságba, de azért én napi 8—9 órát töltök a kórházban, emberek között, akik elmondják panaszaikat, bajaikat, olykor életüket is. És a betegek között jól érzem magam. Ok jelentik nekem a társaságot. így alakult az életem. És így tudok nyugodtan a tükörbe nézni — teszi hozzá elgondolkodva.

Márkusz László

Életmód

és munka

Ha kérdezünk, ha megszólalunk, ha vitatkozunk. Elégedetlenkedünk. vaßv örülünk. Ha dolgozunk és pihenünk, minden esetben az életmódról van szó. Mégis, ha pontosan akarjuk megközelíteni azt. hogy milyen életet élünk mennyire teljes az életünk, a munkából kell kiindulni.

Szinte már frázisnak hangzik, hogy az alkotó munkából. A fokozódó munkamegosztásban az ember elveszti a teljesség érzetét, részfolyamatokén dolgozik és gondolkodik. ..Minden egész eltörött” — írja Ady a század eleién, s ennek hatásait a jelen, a századvég embere szenvedi meg igazán. Mert a munka folyamatában nemcsak az anyagi javak újratermeléséről van szó. hanem az ember állandó megújulásáról is.

A munkamegosztásban, amikor előfordul, hogy a munkás azt sem tudja pontosan, mit gyárt, nem érezheti át az alkotás örömeit. Van-e megoldás? Hiszen ha valakinek a munkája monoton és egyhangú, sematikus mozdulatok ismétlődésével jár együtt, akkor a szabad ideje sem lehet teljes. Életmódja töredezett, kapkodó lesz. Nem a munka értéke, hanem a munkáért megszerezhető javak értéke le6z a fontos. Ebben a be- szorítottságban is csak az alkotás segíthet. Ha másképp nem, hát a részletek teljességének megteremtésével. Persze be kell látnunk, hogy ez a sokféle munka közül nem mindegyikben sikerülhet.

A pótcselekvés is ennek a századnak a terméke. De ez nem vezet megoldáshoz, csak a teljesség illúzióját adhatja.

Ilyen körülmények között kell megtalálni a helyes életmódot, amely elsősorban a munkához való viszony változásaiban formálódhat.

A munkából indul ki az elosztás is. Az erkölcsi és anyagi megbecsülés azonban nem mindig tükrözi a végzett tevékenységet. , Ez kedvezőtlenül befolyásolhatja a szemléletet, ezért szembe kell szállni az eltérő bérezési gyakorlattal. De azzal a kijelentéssel is hogy „csak a pénzért dolgozunk”. Életmódunkban ez a szemlélet visszaüthet, hiszem így juthatunk el csak a szerzésért való életig. Amely kiszolgáltatott, és amit megvásárolható és beszerezhető javak befolyásolnak.

S ha körülnézünk, többféle. helytelen fogyasztási szokást láthatunk. Szembe kell szállni az anyagi értékeket lebecsülő nézetekkel, de el kell ítélni a pazarlást, a felesleges érték ha lm ozást is. Az ember nem a státusszimbólumoktól lesz ember. A közhangulatnak úgy kellene változni, hogy ettől ne tekintélye legyen, hanem váljék nevetségessé.

Az ember a munkavégzés

során lett emberré. Vigyázni kell, hogy a mai, megváltozott munka ne forduljon az ember ellen. Ne a beszűküléshez, az elidegenedéshez vezessen, hanem a kiteljesedéshez. Ne az emberi kapcsolatok megszakadása, a javakért való ro_ hangászás a bizalmatlanság, az áruk miszticizálása határozza meg egyéni létünket. A kultúrának és értékeknek ne csak fogyasztói, hanem újratermelői, megújítói legyünk.

Az életmód végső soron, tevékenységrendszer. Sokoldalú, bonyolul folyamat, amellyel az ember a természetet. környezetét és önmagát alakítja. Kibontakozik és átalakul. De valódi teljességet . csak akkor ér el, ha újra és újra eljut az önmegvalósításig.

Vadcrna József

Tones! még világoson kinézte magának a bokrot, amelynek tövében elkészítette a leshelyet, aztán idejekorán kiült.

A telihold olyan mosolygós képpel vigyorgott, mintha éppen őt akarta volna kikacagni, a patak békésen foly- dogált, és a belől kiálló nagy, jéggel borított köveken meg-megcsillant a fény. A vízre hajló bokrok, iszalagok, mogyorók, égrecserjék ágai alázattal hajtották meg zúzmarás testüket a tél előtt, és távolból hallani lehetett a malomkerék mellett lezúduló víz zuhogását.

Az első két óra esemény nélkül telt el. Kilenc óra tájban egy macska jött vén gig egy darabon ,a patak szélén, aztán meggondolta magát és visszafordult. Az erdőben néha reccsent egy- egy ág, vagy a hidegtől meghasadt egy-egy far Hideg* csípős fuvallat apró karácsonyfadíszek — összecsilingeltek. Toncsi behunyta szemét egy pillanatra! és az anyjára gondolt, aki egyszer — amikor ő tífuszban volt és gyógyulni kezdett — mesélt neki a csodálátos tündérországról.

— Igen! Ilyen lehet a mesebeli tündérország, — gon dolta Toncsi és gyorsan kinyitotta a szemét, mert váratlanul erősebben csobbant a víz.

— A vidra! Talán már itt jár valahol a vidra, de aztán nem hallatszott többet a csobbanás és csak a dermedt téli éjszaka terült el az egész tájon.

A víz még loccsant néhányszor az éjszaka, de a vidra nem akart jönni. Toncsi fázni kezdett, de legfőképpen az orra, meg a fülei tűrték rosszul a hideget.

— A vidra öreg éjszaka mozog! — jutottak eszébe Suselka úr szavai, aztán elhatározta, hogy marad még egy félórácskát.

Tizenegy óra felé tisztán hallotta, hogy valami nesz van a bokrok ‘között, valami suhanásfélét észlelt, aztán megint csend lett.

— Biztosan csak a fagyos fülem sistereg, — nyugtatta magát, de később tisztán hallotta, hogy a patakparti gallyakról potyog lefelé a zúzmara.

— Vidra!

Aztán elhessegette magától a gondolatot, mert megint eszébe jutott Suselka úr oktatása.

— Akkor róka! — gondolta ki, de abban a pillanatban a vad már ki is dugta a fejét a bokorból.

Nagyot dörrent a puska, Toncsi hanyatt vágódott a

szénában, de aztán felugrott, minden felesleges cókmókot ledobált magáról és átugrott a vízen.

— Róka hát! Egy hatalmas róka, — mutatta magának a hatalmas zsákmányt és szinte nappali fehér ragyogásban elindult élete első lőtt vadjával a malom felé.

Reggel Suselka úr rázására ébredt.

— Kelj fel, legény! Láttam a szép, nagy kan rókát, és már meg is nyúztam ...

Időbe tartott, amíg Toncsi feleszmélt az álomvilágból.

— Mit szól a rókához, Suselka úr?

— Ha vidra nincs, róka is jó — válaszolta Suselka úr, de ■ hangjából hiányzott a tegnapi öröm, lelkesedés. Inkább bánatos volt,

Reggelinél aztán Suselka úr előhozakodott:

— Az este itt járt a nagyobbik öcséd. Anyád levelet írt neked! Azt írja, beteg, kórházba megy, és hogy haza kell menned. Végleg!

Toncsi kiejtette a kezéből a falat kenyeret. Hosszan, szomorúan nézett maga elé, és többé egy falat sem ment le a torkán.

— Szóval, nem lehetek molnár, Suselka úr?

Suselka úr. meg a felesége, nagyon szomorúak voltak.

— Én nem tehetek róla, fiam! Egy inas béréből nem lehet eltartani egy ekkora családot. Amíg anyád bírt...

Toncsi olyan mozdulattal állt fel az asztal mellől, rpint aki nagyon beteg. Kiment a malomba, felment a kőpadra és kinézett a malomablakon. Nézte a szürkésen fehér országutat, a nagy behemót jegenyéket, a fekete varjakat, leste a kereket, amelyet monoton egyhangúsággal forgatott körbe-körbe a víz ...

(VÉGE)

i