Népújság, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-11 / 59. szám
Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi kiasz- szikusainknak az 1918-19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy- egy művükkel és rövid tanulmánnyal; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely hűen tovább őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. Magyar írók a forradalomban A álmoktól a forradalmakig A fényképeken látható férfiú kissé félrehajtott fejjel, álmos pillantással tekintett ránk Azaz nem is ránk, hanem távolabbra réved; egy visszavonhatatlanul letűnt világba, talán éppen a szomorú, bánatos Nyírbe, amely zizegő, ezüstlevelű fáival, bús, nedves tájaival, fekete, mozdulatlan tavaival az örökkévalóságot idézi. Vagy mintha az egykori Pest jutna eszébe; lezül- lött hírlapírók, óbudai fogadósnék, jobb sorsról álmodozó kóristalányok, magányos, szótlan budai úriemberek, kupecek, zsokék és nábobok világa; az a köddé vált idő, amikor az aranyifjúság még az orfeumba járt, s legendába illő pezsgés éjszakákon legendás összegek cseréltek gazdát az úri kaszinók kártyaasztalainál. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ilyennek lássuk Krúdy Gyulát: álomvilágban élő mesemondónak, aki úgy jár kortársai között, mintha csak véletlenül csöppent volna kissé hanyagul és szórakozottan a jelenbe, mint aki nem vesz tudomást a napok múlásáról, aki még mindig a hajdani Magyarországon él, ahol „valami olyan időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs”. Magányos és közönyös úr, akit nem zökkent ki szemlélődő nyugalmából a déli harangszó, legfeljebb arra készteti, hogy egy futó pillantással ellenőrizze, vajon csapra veri-e a vendéglős a söröshordót, mert tudja, hogy valamire való korcsmaházban illik betartani a fontos időpontokat. Az író azonban félig lehunyt, súlyos szemhéjai alól figyelő tekintettel nézi a világot; a századvégi álidill válsága, a világháború, a Monarchia összeomlása, a forradalmak kora őt is arra készteti, hogy a múlt fantomjain merengő utas helyett a való világ krónikása legyen. A publicisztika számára az az eszköz, amelynek segítségével a torlódó történelmi események közepette eljut a reális élei íróilag is igényes ábrázolásáig. Közéleti írásaiban — Móricz Zsigmondéihoz hasonlóan — már korán szembetűnik mélységes háborúellenessége: ám ez nem csupán a világméretű pusztítástól való irtózat, tudja, hogy a háborúk nem úgy keletkeznek, mint a nyári viharok; a felelősségre vonást sürgeti: „Azt hiszik, hogy senkinek sem kell vezekelni, méltán megbűnhődni négy esztendő tenger könnyéért, eget hasító fájdalmáért, nemzetpusztító politikájáért”. Hűségesen számol be az őszirózsás forradalom napjairól, a kápolnai földosztásról, amikor úgy ragyogott a nap a mező felett, mintha sohasem lett volna szomorú tél, s hirdeti, hogy a történelmi változások még ezzel sem fejeződtek be Magyarországon. A Tanácsköztársaság kikiáltását egyetértő örömmel köszönti, Gyalogúton című írásában így számol le a régi renddel: „És miért búsulnék az egész elmerült világ után, amelynek fogatairól sár freccsent kabátomra, páholyaiból elutasítóan fénylett a fülbevaló és a szem, magosán repülő paradicsommadarai legfeljebb a kalapomat szemetezték be: dologtalan elbizakodottsága, bankárgazdagsága seregélyostobasága, tétlen parfömje, bágyadt selyme, alu- székony közömbössége, másvilágból való gőgje, cudar gúnyja, bitang nemtörődömsége, ledér rafináltsága és agyalá- gyult röheje: — mindig csak erre a napra, a maira és a következőkre, a megaláztatásra, a proletárpofonra látszott várakozni?” Majd másutt így vall hitéről: „Nem kell félni az új történelemtől, az új Magyarországtól, a forradalmi szila jságú emberi akarások és ideálok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ.” .. .„A népnek, sokáig bolondított, jelszavakkal vágóhídra vagy követválasztásokra vitt népnek kell először felnyitni a szemét, megmutatni neki a tö. íénelmi hazugságokat.” És az események lelkes summázata: „Az első forradalomban a bitófa alól menekült meg Magyarország. A második forradalom elhozta neki a gyönyörűséges emberi életet." A gyönyörűséges emberi élet egyik szinte mesébe illő csodája volt, hogy azon a tavaszon kinyíltak a pókhálós ablakok egy rozsdás, szigeti udvarházon, amelyet egykor Kastélynak neveztek, mert lakott benne egy öregúr, amikor még hercegek voltak Magyarországon. És kik előtt nyílt meg a Kastély ablaka-ajtaja a melankolikus, titokzatos szigeten? Azok előtt, akik addig csak a távoli rakpartról nézegethették sóvárogva az ismeretlen birodalmat: proletárgyerekek víg csapata özönlötte el az udvarház környékét. A rendkívüli eseményről Krúdy az Érdekes Űjság május elsejei számában ír. Nem keres blickfangos címet, ezt írja a tudósítás fölé: Szegény gyerekek a szigeten. Tudja: Magyarország ezeréves történelmének egyik legblickfangosabb címadója a proletárforradalom, amelynek szinte minden egyes napján olyan sosem látott, sosem hallott dolgok történnek, amelyek mellett elhalványulnak a múlt kísérteiéi. Az író lenyűgözve figyeli a szigeten váratlanul felpezsdülő életet, játékos örömmel írja le az utolsó mondatot: „Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életunt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast.” S szinte magunk előtt látjuk, amint a tegnapok ködlovagjait oly sokszor megidéző, borongás tekintetű férfi leteszi kezéből a tollat, s szivarjának kékesszürke füstjébe burkolózva tűnődő mosollyal hallgatja a nehéz álmokat szétfoszlató felszabadult gyermeki zsivajgást. Gömöry Albert Krúdy Gyula: Szegény gyerekek a szigeten A sziget közepén áll egy sárga, kopott varjúfészek, hideg és rozsdás udvarház, amelyet még manapság is kastélynak neveznek, mert egyikor benme lakott egy öregember, mikor hercegek voltak Magyarországon. Kastély! nevét árván vi-’ seid az udvarház, mint koldus a medáliát, a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakat, szél bújós- dit játszik, az ablakok és ajtók rég elkívánkoznak ebből a világból, az udvart benövi a gaz, az erkélyt megette a rozsda, éjjelente senki sem hallgatja a fülemilét, amely tavaszonként az elhagyott rom körül építi a fészkét. .. Csendes, gondterhelt, bajjal, mindennapi élettel álmodó, szegény emberek hallgatják a „kastélyban” a nagy fák melankolikus zúgását, az esti szél ajtó-dörömbözéséf, a kályháik korgását, az öklen- dező kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsőn felszuszog, és benéz az ablakon. A szomorgók, maguknak élők, elbújt érzésnek, a lemondók háza volt évekig az udvarház, az lakott benne, akinek máshol nem volt helye, magányos helyen vándorlók, visszihangos, szomorú szobákban a maguk bánatával fog- lalafoskodók, lábujjhegyen járt a méla csend, mint egy kolostor körül. Ezen a tavaszon kinyílt a pókhálós ablak az udvarházon, meghökkent a kapu, a varjúkárogástól életunt kémény felfigyelt, a szornor- gásba belevénült nagy fák kibámultak odvas kérgükből, a vijjogó vércse riadtan menekült, mintha anyavarjú üldözné a fészekrablás után, még tán a rom-fal is nagyot nézett, pedig sok mindent látott ezer esztendő alatt: nyul-aikat, rókáikat, harcos Krúdy Gyula portréja apácákat, mogorva szerzeteseket, tilosban járó szerelmeseket. .. Víg gyermekcsapat özönlötte el az udvarház környékét. Mindennap ví- gabb, bátrabb, hangosabb gyermekek nőttek ki a fűből, a tavaszi eső nyomán, mint a réten a virágok, a fákon a csodálatos gyöngédségű leveleik, a lehelet-üdeségű orgonák. Valamely varázslat történt itt; a mesés-könyv megelevenedett; a kacsalábon forgó vár, amely a rege kék és zöld ködében állott a szegény gyermekek képzeletében, megállóit; a farkas- szaikállú hídőr, aki fegyverével a szigetet őrizte, végleg befordult őrházikójába; a partokról és messziségekből látott szoknyás, nagy fák fénylő kertek felett borongó, vén házak, visszhangot, hajókürtöt, városi lármát gur- gulázva elnyelő romok, a mesékbe kanyargó árnyékos sé- tautak, a fehérlovacskás omnibuszok, hanyagul ásító pázsitok, fehér lócák és székek; megindultak... szárnyaikat kiterjesztve repültek a vén fák, futott az unatkozó angol-park, bakkecske módjára szökdécseltek a padok, döcögve jöttek a vén romok, gyík-gyorsan siklottak a gyalogutak a pesti szegény gyermekek felé. A gyermek álmodott valamely keveset éjszaka, amely utón kinyújtotta a kezét. A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az iskola porában elhervadt, külváros füstjében elsápadt gyermek álmában a tündér- kertben járt, és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova, mire felébredt. A leányocskák körbe állnak, és úgy énekelnek, mintha a virágok énekelnének a kertben. A fiúk szétszaladnak, mint a tavaszi esővíz. A szegény gyermekek, hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a virágot. Ezerhangú madársereg, ezerszemű pázsit, ezerkedvű élet fakadt a szigeten a régi var- jú-károgásos, búskomoly an- dalgású, titokban lépegető tavasz helyett. A denevér, amely tavaly már kora délután bátran elindult nesztelen útjára a romladékokból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak messziről oldalog, miint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a lemondásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult ' magányosság elhallgatnak tücsökdalaákkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kisleány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék. Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az éltúnt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast. H álló;:. Halló, fűszerbolt ? __ Bocsánat... Mondom: bocsánatot kérek. Min mulat olyan jól? Azon, hogy pont fél nyolckor ... mi nevetséges van azon, hogy valaki estefelé felhívja a fűszer- boltot és leadja a megrendelést. Maga is? Nem, annak semmi értelme sincs, hogy szádjuk egymást — ez az, amit úgy hívnak, hogy véletlen. Végeredményben teljesen mindegy, hogy kit akartam hívni, és az is, hogy maga kit keresett, de van abban valami varázslatos, hogy két, egymásnak teljesen idegen ember egy mindkettőjük számára egészen közömbös telefonálás révén... Hogy mondja? Bocsánat, helyesbítek: egy nő és egy férfi... Látja, épp ez a szép az egészben, hogy egyikünk sem tudja, kivel beszél, nem, ne is mondja meg a nevét; hogy én nem árulom el a magamét, abban biztos lehet. És ígérjük meg egymásnak, hogy nem kérdezzük meg a központot, ki volt a vonal másik végén... Hallgat? Beszéljen. Használjuk a telefont arra, amire nagyon ritkán használják. Nem jön rá? látja, ez az: a telefon általában csak arra jó, hogy ilyen szavakat toKemény Dezső: Téves kapcsolás vábbítson: nincs itt, nem ér rá, hívja később. És arra is jó, hogy legyen mit lecsapni és felsóhajtani : na, ezt elintéztem... Igen jól érzi: összeköt. Nagyon jól tudom, hogy a haing, amit hallok, nem egyéb, mint a maga igazi és élő hangjának erősítőkön és átalakítókon torzult mása, de mégis emberi hang... Nem! Téved! Nem vagyok magányos, csak most éppen egyedül vagyok; egyedül, holnap reggelig, de semmi szentimentális következtetést nem akarok levonni ebből a beszélgetésből. Nem kérdezem meg például, hogy hány éves; lehet, hogy fiatal lány, lehet, hogy idős néni, nem érdekel hogy van-e férje, gyermeke — semmiféle demográfiai vagy statisztikai adat nem érdekel. Elég, ha tudom, hogy egy emberrel kötött össze a véletlen... Hogyan? Igen, azt hiszem, ez a legszebb foglalkozás: ember. Ha lehetne, minden kérdőív és okmány foglalkozásrovatába ezt írnám be; I E lehet, hogy a bolondokházába vinnének, de talán felfigyelne erre a szóra egy-két aláíró, bélyegző, intézkedő és iktató, tiltó és engedélyező, aki ugyancsak ember szabad óráiban, mint maga, vagy ón... z mi volt?-.. Várjon... Most! Kereken húsz másodperccel később hallottam meg a hangrobbanást, mint a telefonon keresztül, vagyis, minit magia. Legalább hat kilométer van közöttünk. Ennyit tudunk egymásról, nem többet... Fontos ez? Jó: az íróasztalomnál ülök, jobbra tőlem az ablak, sötét van a lakásban, csak az állólám- pa ég... Az asztalom? Hát persze, hogy rendetlen; egy íróasztal létezésének egyetlen lehetséges létezési módja a rendetlenség... Most nagyon fölényes volt a hangja, és ezzel megszegte megállapodásunkat; ne tudjunk egymásról semmit. Hogy miért? Aki ennyire ismeri a férfiakat, az nem lehet kislány... Mi kuncogwivató van ezen? Helyes, folytatom: az asztaltól balra egy könyvszekrény ... Hányadik? Alulról az ötödik pölc? És jobbról a harmadik könyv? Várjon ... Tessék: Kosztolányi: Zsivaj- gó természet. Csak nem babonás? Na jó, most kinyitom valahol, és olvasom. „SZÖCSKE. Kétszázötvenszer akkorát ugrunk, mint a testünk hossza. Eleven cáfolatai vagyunk annak a mondásnak, hogy a természetben nincs ugrás”. Nem ismeri ? Régi kiadás, már nem lehet kapni. Legfeljebb vailamd vidéki kis antikváriumban... De van ennél értékesebb könyvem is: egy Babits-kötet, ezzel a ceruzával beleflirkált ajánlással; „Csinszkának, Mihály” ... Hogy adhatnám magának, hiszen azt sem tudom, kicsoda!. .. Nem? Jó, ne is árulja eL, legyen jellem. Biztos vagyok benne, hogy úgysem fogadná el... Ugyani Ahhoz már úgyis késő, a bolt már bezárt. Ráér még? Vár valakit? Fél kilencre? Akkor még van időnk ... Mondom, hogy nem vagyok magányos. Az embernek néha szüksége van az egyedüllétre. Ez nem azonos a magányossággal. És ha a véletlen minden ezer évben úgy hozza, hogy valaki váratlanul megszólal a vonal másik végén... M em untatom? Köszönöm. Jó napja volt? Örülök neki. É« nagyon örülnék, ha ezt a véletlen beszélgetést is a nap kellemes eseményei közé sorolná. A teljesen mellékes apróságok közé. Azok közé, amelyek nélkül nem élet az élet. Nem tudom, maga hogy an van ezzel, de a. lényegtelen dolgok nélkül ízüket veszítenék a lényeges dolgok is... Hát maga gyógyíthatatlan! Miért tér vissza folyton a fűszeresre? Maga is elmulasztotta, nem? Nem bánja? Akkor miért gondolja, hogy engem bosszant? Vegye tudomásul, hogy egyáltalában nem bosszant! Hé, ne nevessen, hallja? Hagyja abba. azonnal hagyja abba!... Nem fog felhúzni, kedvesem, hiába igyekszik, nem fogom lecsapni a kagylót, érti? Nem teszem le a kagylót akkor sem, ha hazudott, és nem vár senkit. Nem teszem le, és ha akarja, itt ülök hajnalig... Mondtam, hogy reggelig egyedül leszek, nem mondtam? Hát persze, ugyanolyan ostoba, két szóval felhúzható férfi vagyok, minit a többi. És — ha teszik, ha nem — maga is ugyanolyan nő, mint a többi. És — ha tetszik, ha szelíd és kegyetlen... De igen: nagyon szeretném tudni, csak éppen nem kérdezem meg. Minden értelmét elveszítené ez a beszélgetés, ha tudnám. Lehet, hogy láttuk már egymást, lehet, hogy találkozni fogunk egyszer, de erről a beszélgetésről soha senkinek nem fogunk szólni — még egymásnak sem. Maga is így gondolja? C söngettek? Búcsúzzunk. É'- holnap a fűszeresnél ne legyen ideges a tömegben. Ne utálja az embereket — én is köztük leszek... t
