Népújság, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-04 / 53. szám
rr Őszinteség Tizenhat éves koromban a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy fölényeskedve, lezseren — valójában tele torok- és szívszorító görccsel — titkolom halálos szerelmemet Magda iránt. Nem ismertem La Rochefoucauld-nak ezt a bölcs mondását: „Nincs az a képmutatás, amely sokáig titkolhatná a szerelmet ott, ahol van, vagy színlelhetné ott, ahol nincs". Én csak azért ragaszkodtam a képmutatáshoz, hogy ne váljak nevetségessé. De később — szavamra! — sose színleltem olyan érzelmet, amely nincs. Manapság a fiatalok érzelmi kapcsolata — ahol van ilyen — sokkal őszintébb, gátlástalanabb, mint az én ifjúkoromban volt. Ezzel szemben minden más területen mintha kevésbé volna divatcikk az őszinteség, mint régen. Nem prédikálni akarok arról, hogy bezzeg, a mi időnkben tombolt az őszinteség a társadalmi, érintkezésben, ma pedig az emberek a színlelés álruhájában járnak, s a merev arcokról nem árulkodik: vajon az illetők mit gondolnak erről meg arról. Szó sincs róla. Az életnek vannak olyan területei, melyeken egyenest kitermelődtek a képmutatás, a színlelés, a tettetés, a füllentés, a nyílt és elhallgatásos hazugság különböző formái. A burzsoá diplomácia legfélelmetesebb és legravaszabb egykori figurája, Talleyrand • óta szinte köfelező e diplomáciában a ravaszdiság, a rókaság, a félrevezetés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az idegen szavak és kifejezések nagyszótárában e szónak — diplomácia — egyik jelentésmegfelelője így hangzik: „körültekintő ravaszság, furfang”. Ennek alapja nyilván Talleyrand cinikus mondása: „A beszéd arra való, hogy elrejtsük vele gondolatainkat". De gyakran nemcsak a beszéd — az írás is elfedi a valódi véleményt. Amikor például két ország jegyzéket váltva, fenyegetőzik, a jegyzék záróformulája akkor is így hangzik: „Fogadja Nagyméltóságod megkülönböztetett tiszteletem kifejezését...” És a történelem? Mennyi változata álságnak, hazugságnak, fondorlatnak, ármánynak, tőrbecsalásnak. Czil- lei, a királyi hatalomra törő főúr így fordul Hunyadi Lászlóhoz: „A hon nevében nyújtom jobbomat”. A hon nevében? Ahogy Vörösmarty drámájában olvasható, Czillei már akkor László elveszejtésére tör. Shakespeare királydrámái töméntelen példát nyújtanak arra; hányszor és mily fondorlattal csalja tőrbe a hatalomra ácsingózó egyik úr a gyanútlan másikat. Az őszinteség hiánya jellemzi a történelem hosszú feudális és polgári századait. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy a jóakaratú emberek mindig az igaz, nyíltszívű, tiszta, őszinte társaknak szurkoltak, s megvetették a hamisat, az alakoskodót, az álnokot, a színlelőt, az őszintétlent. Az olyan jellemvígjáték, mint Moliére Tartuffe-je, sűrítve nyújtja át a képmutató, hazug, őszintétlen embertípust minden kor vizsgálódásának. A hazugság a gyöngék fegyvere — írta volt Jókai. Ezen mindenki eltűnődhet, különösen, ha számba veszi: hányszor győzött ez a fegyver, vagyis a hazugság és a gyöngeség. A történelemben, a társadalomban, családi és munkaviszonyban. De hát ha úgy van, hogy a diplomáciában, a történelemben, a társadalmi érintkezésben szinte kitermelődik az alakoskodás, az őszintétlenség — mikor és miképp van mégis hitele, értéke az őszinteségnek? A gyermekkorban bizonyosan. Különben mért írta volna oly találóan, kisgyerek korát és a Mamát idézőn József Attila: „Én még őszinte ember voltam, / ordítottam, to- porzékoltam...”? Keserű, kiábrándító vallomása ez a költőnek, s megingatja hitünket: valóban nem lehet felnőni, létezni, élni csalás, hazugság nélkül? Az őszinteségnek valóban nincs árfolyama? Mit szóljunk akkor a manapság különösen divatos életrajzi könyvekhez? Az emlékező kötetekhez, a tárgyilagosnak ható, s többnyire nem tárgyilagos, mert az önmagához megértőn elfogult író vallomásaihoz? Persze, találkozunk közöttük őszintékkel, vagy őszinteségre törekvőkkel, de talán nagyobb számban kevésbé őszintékkel. Az emlékező ugyanis — néha nem is tudatosan — megszépíti .múltját, s ezzel megtagadja a lélek föltárul- kozásánalt egyetlen indítékát: az őszinteséget. Nyilvánvaló hát, hogy az őszintétlenség, még ha nem is jut el a hazugságig, tulajdonképpen utálatos, ellenszenves magatartás. így hát az is nyilvánvaló: nincs vonzóbb, emberibb, rokonszenvesebb vonása személyiségünknek, mint ha társunk, környezetünk, tárgyaló- partnerünk úgy találja, hogy fedezete van a szavunknak. Ez a fedezet az őszinteség, ami egyet jelent azzal, hogy bízni lehet bennünk. Ez, persze, kissé elvont bölcsességnek tetszik. Ezt különösen akkor érzem, mikor olyan fiatalemberekkel találkozom, akik mint szent és ősz ősállatra tekintenek rám, ha ilyen elveket hangoztatok. Azt mondják, hogy ők igen hamar megismerték a társadalom játékszabályait. Nem tudják, mi volt régen, de azt bizonyosan állítják, hogy aki balek — s a balekség egyik megnyilvánulása az érzelmek, a tervek, a kártyák nyílt föltárása —, az alaposan megégeti magát, más kifejezéssel: könnyen pofára esik. Az embert akkor ítélik meg kedvezően — mondják ifjú barátaim —, ha „megjátssza magát”, ha szelídnek mutatkozik, ha nem mond ellent, ha nem vitatkozik. Röviden: ha nem őszinte. így könnyebb előre jutni, érvényesülni. Hazudni kell az iskolában —- mond- •ják hazudni kell a lányoknak a fiúk előtt, fiúknak a lányok előtt, mert különben alulmaradnak, _ hazudni kell a főnöknek — a hazugságot mindenütt szívesebben fo- . gadják, mint a szókimondó igazságot. Eltűnődöm ezen a szemléleten. Szó nélkül vegyük hát tudomásul, hogy az a nemzedék, mely minket hivatott fölváltani, s mely a szocialista társadalom kiteljesítőjének a szerepét kapta a történelemtől, ilyen elvek szerint nőjön fel? Vegyük tudomásul, hogy a történelem szocialista korszaka se fog majd különbözni az előző korszakoktól a tekintetben, hogy ugyanúgy az oszintetlen- ség, áz alakoskodás, a furfangos helyezkedés jellemzi, mint azokat? Ebbe nem tudok belenyugodni, s ebbe nem is szabad belenyugodni. Váltig kitartok egy régi rögeszmém mellett: a társadalmi együttélés — pontosabban: a szocialista társadalmi együttélés — nem alapozódhat az áte.itésen, a becsapáson, a hazugságon, az őszinteség nélküli magatartáson. Nemcsak múltunk haladó törekvéseit, ám jelenünk erőfeszítéseit, s a jövendőnek az embert végképp fölszabadító korszakát is tisztelettel szeretném szemlélni. Ezért is zárom e jegyzetet úgy, mintha levél volna: maradok — a múlt, a jelen és a jövő iránt — őszinte tisztelettel: NEMES GYÖRGY # ó a falusiaknak... ! J — Hallani gyakran a városban élő kismamák sóhajtását. — Mennyivel könnyebb nekik, ha kiveszik a gyest. Hiszen a kieső keresetet pótolhatják azzal hogy mondjuk nem harminc tyúkot tartanak, hanem ötvenet, két hízó helyett hármat. Alig több a munka... A gyerekkel meg pláne, kevesebb, hiszen amíg itt külön sétálni kell vele, meg játszani, addig falun csak kicsapják két-három órát a levegőre. így persze igazán marad idő művelődésre, szórakozásra, annál is inkább, mert ha kell, helyben a rokonság, a nagyi... Nos, a kép távolról valóban vonzó. De vajon, hogy látják helyzetüket a fiatal- asszonyok falun? Fritz Gá- borné és Papp Gáborné a kétezres lélekszámú Nagy- füged lakói. Una om helyett házépítés... Apró kis ház a Fritzéké, a község széle felé. Az egyetlen szoba szűk kis előterében a fiatalasszony éppen a teregetést fejezi be. Kétéves szőke kisfiú fekszik az ágyban, — mint mindenütt — sok öröm és gond okozója. — Nem vagyok kezdő a gyesben — mondja Fritz Gáborné. — Az elsővel, Erikával is ki kellett vennem kilenc évvel ezelőtt. Bizony, akkor sem szívesen. — S nem azért mondom, mintha nem szeretnék foglalkozni a kicsivel — melyik anya ne szeretne — hanem, mert eléggé hiányzik a pénz. A férjemmel, aki traktoros, ketten ötezret keresnénk. Fatal gyesen Két arc 2 i ml így, csak négy jön össze. S nekünk ez jelentős kiesés. Beszédes mozdulattal mutat körbe. — Régóta új ház kellene, kétszobás, fürdővel, konyhával. .. erre gyűjtögetünk, ahogy lehet. — Töredezve, lassan folytatja: — A nagyszülők sajnos mind a két helyen túl idősek, nem tudták vállalni egyik gyerek gondozását sem. Mivel a rokonságban nincs olyan, és nálunk bölcsőde sincs, hát nem dolgozhatok. De sajnos még arra se van, mód hogy a feltétlen szükségesnél több jószággal bajlódjam, mert a kisfiú nagyon beteges. A tavalyi hat hét kórház után talán el is kényeztettük... szóval, minden percemet leköti. Örülök, ha legalább ebben a harmadik évben az új ház falait sikerül fölhúzni mellette. A napirendjüket kérdem, a válasz hamar kész. Fél hatkor reggeli, aztán Csábival takarítás, majd míg-alszik, készül az ebéd, jön a mosás. Erika egy óra felé érkezik, kettőre megy is tanulószobára. A délutáni alvásidő a kézimunkáé. Később' pedig sétálni indulnak a mamáékhoz ötig, hatig. Ez attól függ, hogy a kisFritz Gáborné Papp Gáborne (Fotó: Szabó Sándor) fiúnak milyen kedve van, mert ha ébren van, ő az úr a házban... és este vacsora és tévé. — Hát ebbe nem fér bele a tanulás — rázza a fejét, amikor azt kérdezem. — Igaz, nem is jutott eddig eszembe, jól érzem magam a ktsz-ben betanított varrónőként. Azaz, jói érezném, ha már mehetnék. Hiányoznak ' a nagy beszélgetések az' asz- szonyokkal. Mert — bár a férjem sokat segít — még sincs semmi szórakozásom. Una* kozom... Hát talán, majd a házépítés... Pótolni, amit csak lehet Papp Gáborné, a Dózsa Tsz könyvelője, hogy megtudja, miben járok, rögtön egy leckekönyvet vesz elő. Egy másfél éves munkaügyis tanfolyam bizonyítványa ez, csupa jó jeggyel telten. — Nem akartam ellazsálni ezt a három évet. Mert meggyőződésem, hogy aki akar, az tud is a gyerek mellett tanulni, szórakozni, művelődni — bizonygatja már első mondataival. Ez a határozottság csak egy pillanatra inog meg, amikor beszélgetni kezdünk. — Hát szó ami szó, lehet, hogy szülők nélkül nem menne. .. Ebből a szempontból biztos, hogy jobb városon, mert ott egy csomó jó barát, vagy ismerős, akire számítani lehet... De végül ás nekem is csak háromhetenként volt szükségem segítségre, amikor ejtesz napra Gyöngyösre kellett mennem. Szóval, falun is meg lehet csinálni. Nevetve folytatja: — Unat- ’ kozni persze idáig nem volt időm. Én azért jöttem a második gyerekkel is gyesre, mert tudom, mennyire szükségük van rám ezekben az években, így hát egyiktől sem akartam elrabolni az időt. De bizony a hiányzó keresetet nekem is ki kell gazdálkodnom a kertből és e mellé jöhet csak az egyéb. Kilenc éve, amikor Andreával voltam itthon, még a házat kellett csinosítanom, építgetnem, rendezgetnem. Azóta meglett mindenünk, most már a tanulásra is gondolhattam. A nagyobbik kislány, aki nemrég érkezett meg iskolából, figyelmesen hallgatja anyukáját, aki élénk gesztusokkal magyaráz. — A dél- előttöm olyan, mint minden más asszonyé. Végzek a háztartási munkával, és foglalkozom Anikóval. Délutánra viszont már úgy szoktattam, hogy maga játsszék, s így beszélgethetek Andreával is, meg olvashatok. Este a tévé után pedig, jöhetnek a tankönyvek. Ügye, meg lehet ezt csinálni? — néz rám kérdőn. — Ki lehet használni falun is a gyest! Kicsit elgondolkodik, mielőtt folytatja: — Persze mindezzel együtt már én is várom a végét, mert bármennyire is igyekszem társaságot gyűjteni hét végére magam köré, bármilyen rendszeresen is meglátogatom a kolléganőimet, azért a benti munka, az együttlét csak hiányzik.1 Talán, ha lenne itt valami presszóféle, vagy más szórakozóhely... — Na, mindegy — legyint.' — Még van egy évem, ez alatt megtanulok autót vezetni és elolvasok egy csomó jó könyvet. Mert, ugye, mindig van mit pótolni? Németi Zsuzsa Akik szeretni szeretnének Gyermekeinek száma:..; kérdezi egyszerűen a kérdőív. ö odahúzza a vonalat és mély fájdalom hasít a szívébe. Igen. Megint egyszer emlékeztette valami arra, hogy neki nincs — nem lehet — gyermeke. Mennyi tragédia bújhat meg a nemleges válasz mögött, hány reménykedő kísérlet, félig kihordott terhesség, halvaszülés, s a csalódás után az átsírt éjszakák, amikor bizonyossá vált, hogy meddő a küzdelem. — Könnyű neki, — mondták már többször is a munkahelyén — ráér, nincs gondja, nincsenek gyermekei. Ha tudnák, milyen nehéz. Mennyire vágyott arra, hogy anya lehessen. Orvoshoz járt. kezelték. Férjével együtt reménykedett, hogy egyszer csak megérezheti a szerelmükből fakadó foganást, s a szíve alatt hordhatja a gyermekét, fájdalmak közt megszülheti életük folytatását. Keményen hasított belé a megállapítás, hogy erre ő sohasem lesz képes. Sokan vannak a sorstársai. Bár a meddőség elleni küzdelem nagy lépésekkel haladt előre az utóbbi évtizedekben. van, akin nem tudnak segíteni. És ott van a nők egy csoportja, akik nem mentek férjhez. vagy rosszul sikerült házasságuk első éveiben gyermektelenül elváltak, s csalódásuk oly mély, hogy újabb házasságot nem kötnek. Az anyai ösztön bennük is él. Hogyan találják meg mégis az életben a gyermek sze- retése és szeretete utánii vágyukat ezek a gyermekte- lenségre ítélt asszonyok. Egy részük örökbe fogad árva, vagy elhagyott csöppséget, olyat, akiről szülei végérvényesen lemondtak, akiknek kiléte ismeretlen marad. Új okmányokkal, esetleg. — kívánság szerint — új névvel kerül a családba a gyermek. Sok örökbe fogadott gyermeket tanítottam. Szép, kiegyensúlyozott. megelégedett családi életeket láttam, igazi, mély gvermekszerete- tet, gondoskodást tapasztaltam. Úgv szerették, mintha a sajátjuk lenne. Legtöbben a titkot csak nekem mondták el. a gyermek rfetn is tudta, hogy nem az édes szüleinél él. Az örökbefogadó szülők bátor emberek, sokan addig haboznak a saját gyermek reményében, amíg lekésnek, öregnek érzik már magukat az örökbefogadáshoz. Megható példa is akadt ta- nlítónő gyakorlatomban. G. L.-ék örökbe fogadtak egy kisfiút — őt tanítottam — és utána mégis született két kisleányuk. Annyira szerették Lacikát, hogy az édes szülei sem törődhettek volna vele jobban. Azokból a gyermektelenségre „ítélt” nőkből, asszonyokból, akik ruem fogadnak örökbe gyermeket, jó „nagynénik ” lesznek. Keresik a szeretetek Adni és kapni szeretnének. Hol találják ezt meg legjobban? A családba)'! Szeretik, nevelgetik testvéreik, rokonaik gyermekeit. Sok ilyen „nagynénivel” találkoztam, aki anyaként törődött a kisunoka- húggal, unokaöccsel. Azt láttam, hogy a gyermekek is ragaszkodtak ezekhez a pótmamákhoz. Ildikóm például anyák napjára két levelet írt, egyet az édesanyjának, egyet Sári néninek, akinek nem volt gyermeke, de Ildikóval és testvérével sokat foglalkozott. Némelyik édesanya kicsit féltékeny, ha azt látja, hogy gyermeke szeretettel vonteó- dik a család valamelyik nőrokonához. Ez nem helyes, Szeretni szeretné az a magányos nagynéni a gyermeket és nem elszeretnj. Gondoljunk arra, hogy kétszeresen teszünk jót: a szere- tetre vágyó gyermektelen rokon adhat és kaphat szere- tetet és a gyermek érzelmi élete gazdagodik, a szeretet légkörében élhet. Nagy fájdalmuk a gyér-' mektelenekniek az öregedéstől való félelem. Félnek attól, hogy teljesen egyedül maradnak. Olyan példákat láttam, hogy azok a nagynénik. rokoniok, akik fiatal korukban jó kapcsolatot alakítottak ki a család gyermekeivel, öregségükre visszakapták a szeretetet, a gondoskodást, néha jobban, mint a szeretetlenségben "nevelkedett gyermekektől a saját szüleik. Dr. Gergely Károlyné -
