Népújság, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-11 / 35. szám

*a**aaaaaa+aa*aa**a*aaaaaaaaaa*aaaaaaa+aaaaaa**a**+*aa MAAM<WMWMAMAAA^AMAAMMAAAMAAMAAAAAAMAM^

Sorozatunkban legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött serepét villantjuk, fel egy-egy müvükkel és rövid tanulmánnyal? kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely híven tovább őrizte a 20-as években„ a forradalmi gondolatot, tot.

Kosztolányi Dezső:

Boldog

délelőtt a Vérmezőn

A Vérmező áldott televényéből, melyet a magyar mártírok vére locsolt, mindmáig csak két fekete táblás oszlop nőtt ki a szegény magyarság számára, ezzel a kiáltó felírással „Warnung!” A táblán ékes német nyelven

— bizonyára a budapestiek iránt való figyelemből, kik mind tudnak magyarul — az olvasható, hogy ide emberfiának tilos belépnie, ez a tér a császári katonaságé, meg az udvari lovászoké, kik reggelenként itt sétáltatják a kövér, cukron hizlalt lovakat. A mező egyik sarkán valami katonai raktárféle áll, a császári építmények stílusában, halványsárgára meszelten, mindig becsukott, feketesárga ablaktáblákkal, mellette pedig egy szomorú, köhö- gős bosnyák posztolt, feltűzött szuronnyal. Lenn a mezőn katonákat „képeztek ki” a közeli és biztos halálra. Evekig néztük ezt a gyönyörű csendéletet. Buda gyermekei pedig sóvárogva bámultak a térre, melyen sűrű fű nőtt, sárga pitypangok aranylottak és néha, mikor a korláton véletlenül beesett a labdájuk, dobogó szívvel arra gondoltak szegénykék, milyen jó labdatér is lehetne egy boldogabb gyermekországban, hol a halál helyett az életre képeznék ki a halandókat. A szuronyos őr azonban oly szigorúan nézett rájuk, hogy hazamentek és éjjel róla álmodtak.

Tisztelettel jelentem, hogy ma délelőtt ezen a téren forradalom játszódott le. A nagy forradalom után egy kis forradalom. Kedves, vértélén és vidám. Tizenegy órakor a napfényes égboltból leszállt ide — ritka vendég — egy repülőgép, mely egyenesen a román harctérről jött. Budapest felett már lankadtan repült, a hosszú út után, mint egy pille. Az óriás pillének tudniillik elfogyott a benzinje. Ekkor tört ki a gyermekforradalom. Egy pillanat alatt tele lett a tér gyermekekkel. Sokéves száműzetés után, se szó, se beszéd, átugráltak a pöttöm legény- kék a korlátokon és forradalmi zsivajjal azonnal birtokba vették a tilalmas teret. Nem riasztotta őket többé a bosnyák őrszem sem, ki azóta valószínűleg valamely boszniai faluban pipái. Alkonyaiig hancuroztak itten szabadon, a labda is előkerült, birkózó párok hemperegtek a hosszú fűben. Talán a gyermektanácsot is megalakították ezek a boldog, felszabadult játszadozók. Szüleik

— nyugodt budaiak — a rendkívüli eseményre kávéscsöbrökben hozták nekik az uzsonnát. Eddig a főváros sokat vitatkozott azon, kié legyen a mártírok tere. Ma a gyermekek döntöttek, a kicsinyek szabad köztársasága elfoglalta, az élet vonult be a halál helyére.

A döglött militárizmus csúf mezején cigánykerekeket hánytak és visongtak a kis, nyolc és tíz éves forradalmárok. Szebb halotti tort még nem láttam.

Magyar írók a forradalomban

3.

Kosztolányi és az őszirózsás forradalom

Az őszirózsás forradalmat a Nyugat írói szinte valamennyien saját vívmányuknak is érezték. Így volt ezzel Kosztolányi is. Az a szétszóródás azonban, amely ■ a Tanácsköztársaság bukása után bekövetkezett, nem előzmények nélkül történt; a részvétel foka és természete is más volt, a Kosztolányié különösen.

Azonosulása az őszirózsás forradalommal törvényszerű fejlemény volt. Mértéke kezdettől a munka lévén, mindig azokhoz húzott, akik létrehozták, megalkották az értékeket. Verseinek az a polgári radikalizmus nevelt közönséget, amely a szegények és a béke ügyét is felvállalta. A Világ, a Pesti Napló, a Nyugat harcaiban szövetségessé erősödött ez a kapcsolat. Kivált a béke óhajában volt erős a kötés. Kosztolányinak lételeme volt a zavartalan, lázas munka, az irodalmi élet, a siker. Az élet elemi örömeit, jó ízeit, játékait a gyermek ráutaltságával tudta élvezni. A háború mindezt elorozta. Közönsége a háború véres színjátékaira figyelt, s ő állandó remegésben élt szüleiért, öcs- cséért, aki mesebesült, s barátaiért. A szörnyűségek érinthető közelségbe kerültek.

Természetes hát, hogy őszinte örömmel fogadta a forradalmat. Öröme azonban csak az első pillanatban volt igazán felszabadult, mert a várt békét a forradalom sem biztosíthatta, s a háború elvesztésének konzekvenciáit is sejteni lehetett már. És nem lehetett tudni, hogy a zaklatott, lázas folyamat hói áll meg. Sokan a radikális cselekvésben keresték a kiutat ebből az új válságból. Kosztolányi sem dezertált, szerepeket vállalt, s cikkben is tanúskodik a fordulat nagy emberi lehetőségei mellett. A kultúra és a tőle addig elzárt szegények találkozásától új, egészséges közösségi művészetet remél, s megha- tottan figyeli ennek első jeleit a színházban, a játszótereken. (Szemek a homályban, Nevek nélkül, Csúnya Mariska... szép Mariska) Pedig ezek az írások már a Tanácsköztársaság idején jelennek meg, Kosztolányi kétségeinek fokozódása közepette.

Ennek magyarázata a részvétel természetéhez is közelebb vihet. Arról van szó, hogy Kosztolányi irtózása a háborútól, békevágya s sze-« rep-vállalása a forradalmakban nem a jövőformálás forradalmi hitének eszmei bázisán megy végbe. Sokkal tépettebben, fájdalmasabban nézi az eseményeket, mint iró-barátai. Aggodalom tölti el a gyors változások láttán, felelösebb épitö- munkát sürget (Munkaprogram). Gyakran beszél az átélt szenvedésekről, s felötlik írásaiban szemléletének később fölerősödő két motívuma : „Vgyse intézhettek

el semmit’’, s a „mindenben csalódtunk”.

Ez a kesernyés bölcsesség a politikai cselekvés és közötte bizonyos távolságot létesített, de nem szigetelte el egészen. A jelenlét egy szabadabb lehetőségéhez maga is ragaszkodott, s ennek írói módszeréi; már a világháború éveiben kiérlelte. „Itt egy ma élő ember, ki nem ért a magas politikához és egyéb hasznos tudományhoz, elmondja, mit látott maga körül...” í gy vezette be háborús írásait, s bár avatatlanságát túlhangsúlyozta, az igaz, hogy írásaiban nem a nagypolitikára figyelt,' hanem az emberek arcát, furcsa gesztusaikat nézve ismerte fel a lélekben végbement szomorú változásokat. A semleges témákban, a jelentéktelennek látszó dolgok övezetében érezte magát otthonosnak. Ahol a véletlenül szemébe ötlő lények, események tükrözik a pillanat igazságait. A politikumot is tehát, de önkéntelenül, az állásfoglalás direkt-gesztusai nélkül. Igen jellemző rá, hogy az orosz forradalomról érkező hírek sem a világpolitikai lehetőségekre irányítják figyelmét: a frontról érkező katona levelekre kíváncsi; s az érdekli: „milyen felhők jártak az égen, milyen kendőben tipegett végig a szeptemberi aszfalton egy orosz anyóka... milyen módon nőtt a lárma és az izgalom, mig a zendülésből, a. tüntetésből ... forradalom vált”. „Valaha olvastam egy verset egy kis gyufaszálról. Ez a lángocska ma is fényesebben világit a lelkemben, mint az orosz forradalom Utáni fáklyája.”

Jellegzetesen szépirói ez a viszony: téma és szemlélet szabad találkozása, ahol tűnődni, ámulni is lehet, s szóhoz juthat a humor, a játékosság is. A célratörő programos politizálás elöl tehát nemcsak kétségei miatt tér ki. Szépirói ösztöne is ilyen termékeny impresz- szionízmust sugall. S hogy milyen megejtő remeklésekre képesíti ez a módszer, itt olvasható kis rajza, a Boldog délelőtt a Vérmezőn egymagában is példázhatja.

Igaz, itt a politikum is közvetlenül jut szóhoz, de tessék megnézni, mennyire szerzőjére vall ez a politikum! Hiszen a mezöt, melyet a gyermekek birtokba vesznek a magyar mártírok vére locsolta, a katonaság, a militarízmus, amelytől elveszik, a maga fekete-sár^a tábláival, az előtte silbakoló bosnyákkal a Habsburg-ha- taknat jelképezi. A kisajátítást tehát régi és legális nemzeti érzülettel vonja ártatlan fénybe, s maga az aktus, ez a gyermekforradalom „Kedves, vér te len és vidám." Semmi sem feszélyezi hát a költőt az esemény rajzában. Fájdalmas árnyalást! váddal emlékszik arra, ami volt, hírügynökségi szerepet játszva jelenti, ami most történt, az előzményeket mesélő higgadtsággal, a friss eseményeket elevenebb ritmusban, a boldog kisajátítás üde látványa által gerjesztett könnyed derűvel adja elő. S végül e kedves látványt, a „csúf militarizmus” halotti toraként interpretálva: a beállítás, az ellentéte- zés játékos paradoxona szinte kedvteléssé avatja az interpretálás örömét. S miközben eme ártatlan színjáték révén hangulatában elkülönül a forradalom drámájától, annak áramában marad, lényegére igent mond, A maga módján tehát, s ezért meggyőzően, s ma is élvezhető elevenséggel.

Kiss Ferenc

A

gát bekerítette a várost, mintha egy óriáskígyó ölelte volna magához az apró házakat. A gát túloldalán, a sás levelei között szél zörgött, a nádas felmoraj lőtt, a nádszálak egymáshoz bújva hajlottak meg a sötétben. A zsilipkamra fabódéja mellett vékony, hosszú póznán gyönge fényű villanykörte világított. Az égő fénye felszívódott a sötétben, úgy tűnt, egyetlen dolga, hogy pislogó célpontot nyújtson a , lepkék és szúnyogok meg-megújuló rohamának. A hunyorgó fényben, a bódé falának dőlve egy asszony állt.

A felhők lassan, ráérősen úsztak el a gát fölött. Az asszony felnézett rájuk, majd kendőjével a lámpa alatt köröző bogarak felé csapott, és futásnak eredt. Néhány bizonytalan lépés után megtorpant, és visszafordult. Leereszkedett a gát túloldalán elfutó vékony ösvényen, amely a csatorna partján vezetett a Veszely-hídig. Ezen az ösvényen kellett volna megjönni a fiainak a posteleki kastély-romoktól. A zavaros, barna víz lustán csobbant egyet, újra csend lett.

— András! — Összerezzent, amikor a saját hangját meghallotta. A kiáltás erőtlen volt, aligha jutott messzire. — András! — kiáltott újra az asszony, valamivel bátrabban. Távoli kutyaugatás jött válaszul a csatorna túlpartjáról, majd a kutya is elhallgatott,

Horváth Péters

Sosemvolt aranykorunk

SIKOLY

és az asszony hallani vélte a felhők halk, súrlódó neszét

— Fiaim! — tört ki belőle a sikoly, amely felrázta az aludni készülő tájat. A sikoly nyomán erőre kapott a szél, és megeredt az eső. Az asszony magára terítette a kendőjét, tehetetlenül topogott, képtelen volt újra kiáltani. Mesz- sze a gáton imbolygó fényecske közeledett. Amikor megpillantotta a fényt, összeszedte magát, felszaladt a gátra, a fabódé mellé. A fénypont közeledett, az apró, nyikorgó zörejek elárulták: biciklis érkezik. A biciklis görbe háttal kerekezett, fél kézzel elengedte a kormányt, és a sapkáját mélyen a szemébe húzta.

— Segítsen, segítsen — kérem.

A biciklis fékezett, bal lábával

kitámasztotta a sáros úton.

— Mi baj?

— A fiaim — mondta az asz- szony. — két kisfiú. Ebédre vártam haza őket.

— Majd megjönnek. — A biciklis indulni készült. Az asszony kiszaladt a lámpa fényköréből az

útra, és belekapaszkodott a bicikli kormányába.

— Két szőke gyerek.

— Maga az, művésznő? — húzta el a szót a biciklis ember. — Ütni kellett volna azokat a köly- köket, akkor...

— Mit?

A biciklis kihasználta a pillanatot, kirántotta az asszony kezéből a kormányt, és elhajtott. Az asszony dideregve húzódott vissza a zsilipkamra eresze alá, belebámult a villanykörte sápadt fényébe. A körtét ostromló bogársereg eltűnt, csak egy barna lepke táncolt a lámpa tányérsapkája alatt. Neki-nekicsapódott a forró égőnek, megszédült, elvétette az irányt, kiröppent az esőbe, és lezuhant.

— András! Jóska! — sikított fel újra az asszony, és elrohant a gátról. Meg-megcsúszott, ágak verődtek az arcába, vállát csapdosta az átázott, bordó kendő. „Nem, nem, nem! — hajtogatta magában az asszony. — Nem verhet meg így az isten, nincs is isten, semmi nincs ezen a rohadt világon, csak éjszakák, napfényes, soha nem múló reggelt ígérő éjszakák, bocsánatot, bocsánatot kérek mindenért ettől az átkozott feketeségétől, mindent elvehet, ahogy el is

vesz, csak őket nem, a fiaimat nem adom, nerti, nem nem! Rossz anya voltam, de jó szerető, nem, nem!”

C lvágódott. A kimosott gyö- kerek lekötözték a tagjait ágaik hajoltak az arca fölé, a szél elvitte a hangját, einyargalt vele a felhők fölé, bogarak másztak a testére, hogy kiszívják édes vérét, esőcseppek verték az arcát, úgy érezte, hogy a kíméletlen, hideg vízcseppek a csontjain koppan- nak, a haja kibomlott, szétterült, és gyökeret vert a felázott földben, jól szerető, dús öle kitárult, hogy magába fogadja az éjszakát, amely csalóka, illékony fényekkel ingerkedett vele egész életében, a fények éllobbantak, maradt a sötétség, az eső és a föld, amely most álmokul süllyedezett a teste alatt, hogy betemesse.

— Nem! — sikított az asszony, és kitépte magát a föld és az éjszaka öleléséből, futott, rohant a sebző ágú bokrok között, elvágódott, talpra állt,. zihálva, köpködve futott az esőben, az éjszakában a Veszely-híd felé.

A híd alatt kuporgó két gyerek összerezzent.

— Te — mondta a kisebb. — Mintha anya hangja volna.

— Frászt! — felelte a nagyobbik. — Mit keresne itt?

Az asszony kiáltozva, dülöngélve rohant az éjszakában, felkapaszkodott a hídra.

— Te — mondta a kisebb. — Nézzük meg.

— Hülye vagy? — morgott a nagyobbik. — Meg akarsz ázni? Különben is, anya nem ilyen.

— Igaz — bólintott a kisebb vacogva. — Ott van még?

A nagyobb kidugta a fejét az esőbe.

— Ott.

A z asszony hallgatott. Mozdu- latlanul állt a hídon, hangok és gondolatok nélkül. Ázott. Az eső lemosott róla mindent, amit, az évek az arcára írtak, a sikeres, csábító mosolyok nyomát, az átmulatott éjszakák reggelre kiülő alattomos ráncait, a száj furcsa, erotikus fintorát, az elharapott szavak kesernyés ízét, a lam- pionos káprázatok álmait, mim dent, amiről az öltözőtükörbe pillantva úgy vélte: ez ő; atre nélkül állt az esőszaggatta, éjszakában a hídon, lehunyt szemhéja alatt felderengett két fiának jalakja, de az arcukat nem tudta maga elé idézni, hiába igyekezett.

— Nem, nem lehet így! — kiáltott furcsán, rekedten.

— Anya, hát mégis te vagy? — szólalt meg a kisebb, és megérintette az asszony ápolt,, lakkozott körmű kezet, amely hideg volt, mintha kiszaladt volna belőle az élet.

— Menjünk. Gyertek.

M egindultak az őrjöngő asö- * * ben. Az asszony előredőlve haladt, kézen fogya vezetve a két fiút. A nagyobbik morgott, hogy mi a fenének, igazán meg lehetett volna várni, amíg eláll az eső; hú- zatta magát, el-elhajolt az útját álló gallyak elől. A kisebbik két kézzel szorongatta a hideg, csontos ujjakat, bukdácsolva, elszántan követte az asszonyt az agyagos, ragaccsá ázott úton, a fénytelen, vak éjszakában.

1

Kosztolányi Dezső