Népújság, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-01 / 26. szám

iskola és hivatás

NEM SZÁMÍTOTT jó pedagógusnak, legalábbis hivatalosan nem. Érettségi

után sokszor beszélt róla kesernyésen, hogy szinte napról napra meg kell vívnia a maga kis harcait ko>- légáival, főnökeivel, mert egy-egy érdekesebb téma kedvéért el-ettér a tantervtől, a papírra iefekteteftnél fontosabbnak tatia az ok- tatottak mélységét- Elcsodálkoztunk. Mi úgy hittük tanulóként, s később egyaránt, nem lelhető föl nála jobb pedagógus.

Megvolt benne a képesség, hogy kapcsolatot teremtsen velünk, osztályfőnökként is, szaktanárként is. Szerettük őt és hallgattunk rá. Hittünk neki. Ó pedig emlékezetem szerint egyszer sem élt vissza a bizalmunkkal. Következetes volt. Főként a megbízatások teljesítésénél. Az óra alatti rendetlenkedéseknél, a szünetbeli csínytevéseknél sokkalta szigorúbban ítélte meg, ha valamelyikünk elmulasztotta elvégezni határidőre a ráosztott vagy önként vállalt feladatot.

Eszitendőnként visszatérően, tavasszal felkereste a

közeli üzemeket, s munkát .szerzett nekünk nyárra. Nem azért mintha rászorultunk volna, inkább — ezt Persze csak utólag tudom —, hogy tudjuk, mit takarnak az egyes szakmák elnevezései: mit csinál az esztergályos, a marós, az elektronikus műszerész. Akt egyetemre készült, annak szorgalmas, aprólékos munkát igénylő feladatokat adott a nyári szünetre, s ősszel szigorúan számon kérte, mit végzett a vákációban. Mint ahogy az, üzemben dolgo- zottakkal is megbeszélte, mit tapasztaltak. Hallgatta a véleményeket, s közben ezernyi „miért?”-et szúrt közbe. Azt akarta hogy minél többet tudjunk az egyes foglalkozásokról, hivatásokról, mielőtt eldöntenénk, milyen pályára megyünk. És furcsa mód az osztályba jártak többsége megmaradt annál a szakmánál, amelyet a maturálás előtt kiválasztott.

A munkára neveléshez nem kellenek különleges pedagóguserények. Csupán azok, amelyek úgyis megköveteltek (vagy áhítottak) a tanároktól, tanítóktól. Az ol- dottság, a következetesség es a tudatosság. Az, hogy a katedrán álló kapcsolatot teremtsen a gyerekekkel, olyan viszonyt, amelyben értelemszerűen súlya van annak, amit mond. tanácsol.

A PŐLYAVALASZTAS- RÖL, a munkára nevetésről szólva különösen jelentős dolog ez. Fontos, mert az adott időben és helyén csak a pedagógusnak vannak tapasztalatai a felnőttek, á munka világáról. A gyerekek? Nos, ők csak hallanak egyet, s mást róla, mi vár rájuk felnőttnek minősítve. Meséin^'- a szülők, a rokonok. az ismerősök. Panaszkodnak. szitkozódnak, minősítik a főnöküket, értékelik a kollégákat. És a felnövekvő i'tgv dolgozik, hogv a „nagyok” a hivatásukról beszéltnek ilyenkor, a munkájukat becsmér tik. Gyorsan elhatározza tehát, nem követi a mesélőket hivatásukban, nem követheti, mert lám, mennyi bosszúsággal jár a nevezett szakma.

Nem ismeri, mert nem ismerheti föl, hogy a felnőttek nem a munkájukról, hanem a munkájuk körülményeiről mesélnek ilyenkor. A munka, a mindennapi tevékenység az más. Az csak a helyszínen ismerhető meg igazán. Az üzemekben, a gyárakban, a különböző hivatalokban. Látva és hallva, mi is történik ott, mi a dolguk az ottaniaknak.

Az iskolapadból nehéz a választás. Egy gyakorlati dologról elméleti tudás alapján dönteni, tulajdonképpen lehetetlen. Ezért becsülhető nagyra az a pedagógus, aki arra törekszik, hogy neveltjei megismerkedjenek a választható pályákkal, akár az említett módon, nyaranként munkát vállalva, akár más ötlet révén. És ezért értékelhető sokra a tanár, a tanító, ha a munkahelyen megkövetelt, megkövetelendő fegyelmet, pontosságot megbízhatóságot mérceként állítja a gyerekek elé. Hogy megszokják, s mérték legyen nekik is.

MERT A MUNKÁRA NEVELÉS, mint pedagógiai cél. nem jelenthet mást szoktatásnál. Annál, hogy a diáknak természetes legyen a kötelezettségek vállalása, ha elhagyja az iskolapadot. És nem utolsósorban, hogy tudja: mit és miért akar csinálni kinőve az iskoláskorból.

Malonyai Péter

Színházi levél

Pomádé király viszontagságairól

A tévhitek, a szakmai babonák kora már lejárt. Ezt a summázó megállapítást a mostani, gyöngyösi operaest is bizonyítja. Valamikor azt vallották,, többen pedig vitatták, hogy az opera csupán a főváros közönségének az érdeklődését kelti fel. A „vidék” nem érett még meg erre a műfajra, fanyalogtak a széplelkek. Tehát az opera egyfajta minősítő eszköz is volt, legalábbis a finnyásab- bak így vélték.

Ezeknek a téveszméknek hajdanában még valósággyökerük is volt, mert évtizedekkel ezelőtt az általános zenei műveltség valóban nem érte el a mai szintet Eszünkben sincs most valamiféle ideológizálással arról győzködni bárkit, hogy a vonta maga után a zenét kedvelők táborának kiterjedését is, bár ez az összefüggés egyáltalán nem erőltetett.

Példa erre a mostani gyöngyösi operaelőadás is. Ránki György vígoperáját, a Pomádé király új ruhája című művét adta elő a debreceni Csokonai Színház társulata. Illetve: pontosítani illik az adatokat, mert a plakát azt adta tudtára a gyöngyösieknek, hogy a Hungária Kamaraszínház művészei szólaltatták meg Ránki szerzeményét. Gyakorlatilag, a néző szempontjából ugyan nem lényeges különbség ez, de arra mindenképpen jó, hogy a közvéleményben tudatosítsa ennek a kis együttesnek a létezését és a tevékenységének jellemző vonásait.

Ha már eddig is eléggé részletesen foglalkoztunk a közönséggel, folvtassuk ezt a témát, mert érdemes még néhány mondatot szentelni rá. Kiket érdekelt ebben a mátraalii váróban az énekes-zenés színház? Ügy illik, hogy ezzel a kérdéssel kezdjük. A válasz pedig csak ennyi: jóval kevesebb személyt, mint ahányan a prózai előadásokra kíváncsiak általában.1 Sőt! Akik

g| Nmisöa

1979. február 1.. csütörtök

egy drámát szívesen megnéznek, azok közül most csak keveseket lehetett viszontlátni. Ne húzzuk el a szánkat, nincs ezen semmi meglepő.

Talán azon sem, hogy az esti előadás közönsége főként a fiatalokból tevődött össze. A tizenévesekből, a még alig tizenévesekből, akiket anyukájuk vagy apukájuk vitt el az előadásra, igazából azért, mert őkma- guk is szeretik a zenét.

Ha nincs a zeneiskola... !' De van. És hogy már hosszú évek óta van, annak az is következménye, hogy Gyöngyösön is, de más „vidéki” városban is felnőtt lassan egy olyan réteg, amelynek tagjai a kötelező iskolai anyagon túl is foglalkoztak zenével, rákaptak ennek a művészetnek a szépségére és élnek is ennek a szépségnek a mindennapokban nyújtott lehetőségeivel.

Megint nem a „megideo— logizálás” vezette el a gondolatainkat ehhez a megállapításhoz. A tény akkor is tény, ha azzal nem mindenki ért egyet.

Végül is: a színház most is megtalálta a közönségét. Nemcsak az énekesek, a zenészek szereztek örömet a közönségnek a jó és hangulatos előadással, amelynek sok emlékezetes részlete még visszacseng a fülünkben, hanem a közönség is eljuttatta a siker élményéhez a kamaraegyüttes tagjait.

Megjegyeztük Tóth József nevét, aki Pomádé király viszontagságait elevenítette meg olyan hanganyaggal, hogy csak ámultunk annak hallatán.

A közönség nemcsak hálásan fogadta az előadást, hanem értően is, érzékenyen is. És ez ts jó.

Tetszett a színvonalas előadás, amely részleteiben is magvas élményekkel szolgált. Szép hangú énekeseket, jó színészi adottságokkal, jó zenekari segédlettel teremtettek maguk körül jó színházat, a műfajhoz illő látványossággal, mégis nagyon fegyelmezett módon, mindenben a szerzőt, a jó zenét szolgálva.

Jó zenés színház kötötte le a nézőt két órán át.

Pomádé király viszontagságai ugyan már nem okoztak meglepetést a gyöngyösi nézőknek sem, hiszen Ránki vígoperáját, ha mást nem, részleteit jól ismerjük, maga az előadás azonban kellemes meglepetést nyújtott azoknak, akik a debreceni színház operatársulatát eddig még nem látták-hal- lották.

(G. Molnár F.)

Bajzára emlékezett Hatvan és Szűcsi

A reformeszmék bátor képviselője, a magyar kritikai irodalom és színház egyik úttörő egyénisége, Bajza József 175 évvel ezelőtt született, a Heves megyei Szűcsiben.

Tegnap, szerdán a jeles évfordulón előbb a nevét viselő hatvani gimnáziumban zajlott le érdeklődésre számító esemény Dr. Fülön Lajos, az Országos Pedagógiai Intézet osztályvezetője nyitotta meg az iskola és a Petőfi Irodalmi Múzeum összefogásából született emlékkiállítást, amely fényképek, plakettek, korabeli levelek tükrében vall Bajza munkásságáról. Széplaki Sándor szerkesztésében emlékalbumot is megjelentetett az intézet, oldalain az unoka Bajza Kálmán, továbbá Peér István, Ambrus Éva, Gedeon Béla, Gál Katalin. Majdán Antal, Kerékgyártó Katalin értékes tanulmányaival. visszaemlékezéseivel.

Délután Szűcsiben, a szülőházon elhelyezett emléktáblánál folytatódtak az évfordulós események. Itt dr. Czenner Mihály színháztörténész idézte Bajza József

Fülöp Lajos megnyitja az emlékkiállítást

emlékét, majd elhelyezték koszorúikat a különböző intézmények képviselői is. Dr.

A Bajza gimnázium diáktanácsának tagjai megkoszorúzzák a költő szobrát. (Fotó: Szabó Sándor)

Pálmai István és Fenyő IstJ ván, a Magyar Tudományos Akadémia, dr. Szigethy Gábor, a Színháztudományi Intézet, Papp Lajos Józsefl Attila-díjas költő, a Napjaink főszerkesztője az IrószöJ vétség nevében koszorú zott; természetesen lerótták kH gyeletüket a megyei tanácsj a gyöngyösi járási hivatal és a helyi szervek, intézmények,; iskolák.

Ezt követően a termelőJ szövetkezet központjába^ Kiss István községi tanácselnök köszöntötte a Bajza József születésének 175. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülés résztvevőit. Majd átadta a, szót dr. Fenyő István egyetemi1 tanárnak aki a kritikus es szerkesztő Baza munkásságát elemezte, majd dr. Szigethy Gábor beszélt a nagy reformer színházesz étikai törekvéseiről. Az ülés ta-i pasztalatait dr, Pálmai Ist-, ván akadémikus összegezte.’

A tudományos ülést kö-' vetően a helyi művelődési házban a hatvani Bajza József Gimnázium és a község általános iskolájának ifjúsága adott zenés, alkalomhoz illő irodalmi műsort.1

• • •

Mister

— • • •

MacAreck -!v üzletei

(Fordította: Bába Mihály)

22.;

Ahonnan hívni kell egy mentőcsónakot, hogy jöjjön elénk. Ugyanakkor foglaltasson jegyet repülőgépre. Tudom, hogy óránként indul a gép. A kikötőből autóval menjen egyenesen a repülőtérre és néhány óra múlva Los Angelesben van, ahonnan biztosan megy tovább repülőgép. Kérem, csak a személyi poggyászát vigye magával. A többi csomagját holnap feladjuk Honoluluban a címre.

— Igen, ez lesz a legjobb

— mondták az asztalnál ülők, MacAreck úr megköszönte az első tisztnek a tanácsát

— Megyek a távírókabinba

— ajánlotta fel a tiszt —, táviratozok, hogy egy motorcsónak jöjjön elénk, és jegyet rendelek az ön részére.

Nem egészen két óra múlva már egy karcsú motorcsónak ott lapult a hatalmas

óceánjáró oldala mellett. A hajóról leengedték a hidat. MacAreck úr minden segítség nélkül ügyesen lement a motorcsónakba. Az utasok álltak a fedélzeten, hogy elköszönjenek kellemes úti társuktól. Sokáig integettek utána zsebkendőjükkel.

Másnap két vontatóhajó vezette be Honolulu kikötőjébe a „President Roose- welt”-et. A kirándulók üdvözlése ünnepélyes volt, — természetesen ezt a hajótársaság rendelte meg, ennek összegét belekalkulálják a jegy árába. Kitűnő zenekar játszott és szép hawaii lányok táncoltak. A kedves vendégeket ezután autóbuszok vitték be a városba.

Nagyszerűen szervezett kirándulás, mulatság és sok váratlan meglepetés közben az útitársak hamar megfeledkeztek arról a kedves útitársukról, akiknek oly hirtelen meg kellett szakítania utazását. Egyszerűen nem , volt erre idejük. Dufay úr is alig talált magának annyi szabad időt, hogy magas biztosítási díjjal feladjon egy kis csomagot a postán az ismert gyémántkereskedő címére. A csomaghoz mellékelt egy levelet, melyben kérte, hogy csiszolják modernre, platina keretbe foglalják, s díszítsék még öt két-három karátos gyémánttal. Dufay úr állandó kliense volt a gyémántcsiszoló cégnek. Ismerték már már ízlését, tudták, hogy az általa megrendelt gyémántok csiszolás után a legdrágább gyémánt-üzletekbe kerülnek. Dufay úrnak az volt a véleménye, hogy a jó és a drága árun lehet keresni. „Kis forgalom — nagy nyereség” — ez volt az elve a gyémántbánya tulajdonosának.

Néhány nap múlva a

„President Roosewelt” tovább indult a Hawaii-szigetekről. Legközelebbi célja Japán volt. Eközben Dufay úr két táviratot kapott. Az egyik arról tájékoztatta, hogy a Chase Manhattán Bankba benyújtottak egy 150 ezer dolláros csekkét, amit ki is fizettek. A másik távirat, melyet két nappal később kapott meg, a gyémántcsiszoló cégtől érkezett. Megkérdezték a milliomost, hogy nem történt-e tévedés, hogy valójában csiszolják-e a zöld üveget, amelyet Hawaiiból kaptak.

A második távirat után Dufay úr három napig nem hagyta el a kabinját. Felesége azzal magyarázta, hogy férje megbetegedett, biztosan nem bírja a hőséget. Orvost azonban nem hívtak. A gyémántbánya-tulajdonos gyógyulása után is rossz kedvében volt. A barátok egymás között úgy vélekedtek, hogy nagy gondban lehet, talán veszteségek érték a tőzsdén, talán a gyémánt- piac-konjuktűra miatt? Dufay úr azonban senkivel sem osztotta meg gondját.

A kirándulás nagyszerűen sikerült. Minden útitárs hálásan gondolt a szervezőkre.1 Ezért sem emlegették szegény mister MacArecket, áld nem vehetett részt végig a szép utazáson, csak egyetlen ember emlékezett rá sokáig.

Amikor Henio befejezte az elbeszélést, szívből nevetett.

— Csak azt nem értem, honnan vetted a zöld briliánst? Hogyan értékelte olyan magasra az ékszerész a hajón?

— A briliáns valódi volt. New Yorkban egy ékszerésznél pillantottam meg. A gyűrű valóban indiai volt. Valamelyik indiai nábob fia könnyelműen szórakozott Floridában. Eladta a gyűrűt, vagy egyszerűen elajándékozta valamelyik „pin uo girl”-nek. úgyhogy végül is az üzletbe került. Amikor megpillantottam, eszembe jutott az elmesélt ötlet. Egyszerűen kölcsön vettem, persze elég magas összegért, és megkértem, hogy csináljanak egy hasonlót, persze briliáns helyeit üvegből. Akkor már komoly ismeretségeim voltak New Yorkban; egy bizonyos gazdag lengyel vállalt értem kezességet, hogy a zöld gyémántot a meghatározott időben visz- szaadom. A többi már csat? egy kis rendezés és egy Ws kézügyesség volt (Folytatjuk)