Népújság, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-17 / 297. szám

A Vitkovics-ünnep margójára Ünneplésre gyűlt egybe néhány napja városunkban jugoszláviai írók, irodalom- történészek és magyaror­szági irodalomtudósok egy népes csoportja: Vitkovics Mihály születésének 200. évfordulójára emlékeztünk. Az esemény több volt an­nál, hogysem a napi hír­adás szűkszavúságával el­lephetnénk mellette épp itt Egerben. Itt volt a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia nyelv- és irodal­mi osztályának elnöke, An- tonije Isakovic akadémikus, aki a legtekintélyesebb mai szerb prózaírók egyike: Mi- lorad Pavic író és iroda­lomtörténész, az újvidéki egyetem bölcsészettudomá­nyi karának dékánja; Bo~ zidar Kovacek professzor, a nagy múltú, az 1800-as évek elején még Pest-Bu­dán alapított szerb tudós­társaság, a Szerb Matica (Matica srpska) osztálytit­kára; Sava Babic újvidéki kritikus és műforcUtó, szá­mos magyar irodalmi mű szerb tolmácsolója Sulc Magdolna, az újvidéki Ma­gyar Nyelv. Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézetek tudományos osztályvezetője; Juhász Gé­za, az újvidéki színművé­szeti főiskola tanára; Djordje Hostie belgrádi irodalomtörrténész — vala­mennyien a két nyelven alkotó Vitkovics munkássá­gának értő ismerői, illetve méltat ói. Igazi meglepetés volt á mai Jugoszlávia világvi­szonylatban egyik legnép­szerűbb regény ír ój áruik, a montenegrói származású Miodrag Bulatovicnak részvétele, aki a Jugoszláv írószövetség delegátusa­ként vett részt az ünnepen­A Vitkovics-életművet méltató tanácskozás, majd azt követően a költő szülő­házán levő emléktábla megkoszorúzása mellett az esemény egy igen fontos és szép momentuma volt az Európa Könyvkiadó gon- dazásában megjelent Vit­kovics Mihály magyar és szerb írásai c. reprezenta­tív kiadvány bemutatása. A könyv (terjedelme megha­ladja a háromszáz oldalt s gazdag képanyag is van) az Európa és az újvidéki Ma­tica srpska közös kiadása; összeállítója és sajtó aló rendezője Vujicsics D. Szto- ján, a jugoszláv népek iro­dalmának kiváló ismerője és tolmácsolója s a Vitko- vics-örökség és hagyomány ápolásának áldozatos ma­gyarországi munkása. Neki köszönhető, hogy az évfor­duló alkalmából. hosszú idő pontosan egy évszázad után olyan Vitkovics- könyvet vehetünk ma kéz­be, amely gazdag váloga­tásban mutatja be a ma­gyar és a szerb irodalom történetét egyaránt gazdagí­tó költő, regény-, mese- és drámaíró oeuvre-jét. A könyvárusítási forga­lomban közelesen megjele­nő könyvre figyelni első­sorban a szülővárosnak kö­telessége. kivált, ha a könyv épp itt mulattatott be — ünnepélyes keretek / között — az irodalmi örök­ség, a művelődési hagyo­mányok egri gazdáinak, de a tudományos tanácskozás több résztvevőjének is. A századik születésnapra ui. a város hajdani iradalom- és nyelvtudósa, Szvorényi József rendezte sajtó alá Vitkovics műveit (három kötetben) s azóta sajnos hiába remélte a szakembe­rek és olvasók népes tá­bora. hogy újabb kiadásban hozzájuthat a magyar nyelv- és stilusújítás s a romantika kora népszerű és elismert képviselőjének al­kotásaihoz. A Vujicsics D. Sztoján által közreadott kötet a teljes életmű keresztmet­szetét nyújtja: önéletrajzi vázlatai és versei; magyar nyelvű költészetének leg­jobb darabjai; szerb lírája (Fodor András szép és ér­tő tolmácsolásában); az ál­tala magyarra fordított szerb népdalok legjava; mesteri, a Kazinczyéit is túlszárnyaló, a kritikus Bajza József által is oly nagyrabecsült epigrammái; a klasszicista költészet je­gyében született szerb ^ és magyar nyelvű ódái és episztolái; a lessingi minták inspirációi nyomán szüle­tett, az eredetiség varázsát hordozó állatmeséi; szati­rikus lexikona, s válogatott levelei egyaránt megtalál­hatók a kötetben. És meg­található — a Vitkovics Mihály emlékezete c. rész­ben — egybegyűjtve az utókor ítélete is, Fáy And­rás, Kazinczy Ferenc, Baj­za József, Toldy Ferenc, Lukiján Musicki, Horváth János, s az élők közül M la­den Lcskovac akadémikus és mások írásai. Ha a könyv jelentőségét akarnék meghatározni, úgy — sok egyéb momentum mellett — azt a tényt hangsúlyoznánk, Hogy az összeállító a „kétnyelvű poétát”, azaz: a szerbül és magyarul egyaránt a szel­lemi hidveres jegyében al­kotó irodalmárt állítja az olvasók elé. Azt a Vitkovi- esőt ismerjük meg így, akit ilyen teljességben, eleddig nem fedezhetett fel a szé­lesebb olvasóközönség, de még a szakmabeliek sem valamennyien. S itt mind­járt utaljunk az egri vo­natkozásokra tsç a Vítko- vícs-család egri kötődésé­nek a k'SWő áltat közreadó»« dokumentumai ttt latnak először napvilágot magyarul teljes terjedelemben, amit a helytörténeti kutatás ha­szonnal lapozhat és hasz­nálhat majd; ha sort kerít = az egri szerbség művelődés- és gazdaságtörténeti szere­pének monografikus igényű feldolgozására! A XVIII. század derekán Eger életé­ben közismert személyiség­nek számító Vitkovics Jó­zsefről írt sorai — aki nagy­apja volt, s akinek jelen­léte nélkül „az egri .püspö­ki j szemináriumban sosem tartottak nyilvános vizsgát görög nyelvből” — éppúgy becses adalékokat tartal­maznak, mint az édesapját, Vitkovics Pétert bemutató, eredetileg a Szerb Letopis 1825-ös évfolyamában meg­jelent portré. Amikor Vitkovics 1829. szeptember 9-én meghalt, két irodalom, a magyar . és a szerb legkiválóbb egyé­niségei gyászolták. Kazin- ezynak Fáy András írta meg a szomorú hírt, Ber­zsenyinek Döbrenteí Gábor, Lukiján Mosickit pedig ma­ga a budai szerb püspök, Stefan Stankovác értesítet­te. A Budán megjelenő Szerb Letopis „a szerb nemzet... kiváló, érdemek­be« kivételes és chew?” fi. át, „a nagy szerb liter á- torf* és „poétát” siratta személyében, » bécsi Ma­gyar Kttrtr pedig „a ma­gyar Múzsáknak valóságot íelkemiyeV. Kazinczy művei­nek kía<dását határozta el — sajnos, nem sokkal ké­sőbb bekövetkezett; halala ezt megakadalyozta. Bíz­vást mondhatjuk: ez a mostani könyv, s az egri önnepies — amelynek ré­szesei lehettünk, s amely bizony Eger társadalma ré­széről nagyobb figyelmet érdemelt volna — méltó elégtétel a költőnek és rro- deksmszerveaőnek. Lökés István Boldog békeidők... Merényi László kötetéről A Magyar História Századai című, méltán népszerű és olvasott sorozat, újabb kötete a dualista Magyarország utolsó két évtizedét tárgyalja. Azt az időszakot, melyre már a. korabeli közvélemény is ráragasztotta, az okkal vagy ok nélkül megérdemelt jelzőt, a „Boldog békeidőket”. Mint minden sommás megállapítás, találó is, és torzító is egy­szerre. Boldog békeidők voltak, hiszen a monarchián belül a boszniai okkupáció óta nem dörögtek a fegyverek, s még mindig úgy tűnt, a békés polgári építőmunkának sohasem lehet vége. Ugyanakkor a monarchia határain kívülre te­kintő politikusnak, európai látókörű és tájékozottságig átlagembernek már észre kellett vennie, a szélcsend vihar előtti. A századfordulón a monarchiában liberális parlamenti rendszer uralkodott, »többnyire biztosítva, legalábbis papí­ron, az alapvető emberi szabadságjogokat. Igaz, ez a vi­szonylag szabadság a monarchia két uralkodó nemzetének, a németnek és a magyarnak jelentett inkább valóságos szabadságot, a többinek inkább csak papíron deklarálta a politikai nemzethez tartozás jogát. E mögött az elvi kinyi­latkoztatás mögött azonban nem húzódott tényleges gaz­dasági megalapozottságú szervesebb fejlődés. Hiszen ez volt a korszak egyik leglényegesebb ellentmondása, a rohamos ütemű gazdasági fejlődés nem érintette az összes nemzeti­séget, s ha részben érintette is, elsősorban inkább a nem­zetiségi elszakadás igényét erősítette, nem pedig a birodal­mi Összetartozás gondolatát. Merényi László könyve a korszak meglehetősen bonyo-^ lult történetét inkább abból a szempontból vizsgálja, hogy mennyiben volt történeti irrealitás a boldog békeidők meg­nevezés. Mennyiben jelentett inkább egyfajta sóvárgást egy'valódi béke iránt, semmint a nemzetiségi feszültségek­kel és társadalmi szorongásokkal terhelt kortársi viszonyok igenlő elfogadását. De Magyarország ekkor még ünnepel. Alig vagyunk túl a millenniumi örömmámoron, s ha a kor­társi ember csak a budapesti belkerületekben nézelődik, valóban sok oka is van az örömre. Az éppen megépülő par­lament impozáns épülete, a belváros modern palotáinak, kiépülő sugárútjainak látványa lenyűgöző lehetett. S mégis inkább Mikszáthnak volt igaza, aki ezt írta: „Olyan sötét színekben látom az ország jövőjét, hogy elmondani nem lehet.” Ady pedig már programot adóan fogalmaz, széles szociális reformot, demokratikus polgári átalakulást, valódi parlamenti demokráciát, s földreformot sürget A politiká­nál azonban ez süket fülekre, talál. Tisza, a parlamenti ve­zér, mitől sem viszolygott jobban, mint az általános és tit­kos választójogtól, vagy a korabeli polgári progresszió kör vetéléseinek teljesítésétől. A századforduló magyar történetének egyik fonákját aa jelentette, hogy a Bécs elleni szembeállás feladatát a „nem- zeties” érzelmű nagybirtokos osztály vállalta magára. Vin­dikálva magának a jogot, hogy a nemzetvezetésre továbbra is egyedül ö a jogosult. Ezen persze egy erősen agrárius színezetű és feudális gyökerű társadalmi állapotot értett, s szembeallt mindennemű politikai uralma ellen irányuló megmozdulással. Ebből a hamis értelmezésből messzeme­nően kicsengett egy konzervatív szólamú nemesi nacionab lizmus, amely a legveszedelmesebb ellenfele lett a kora­beli magyar polgári progressziónak. Merényi László kötete^ ben, helyesen, nagy gondot fordít arra, hogy megrajzolja -,oí> azon politikai, társadalmi erők frontvonalait, ahol ez az új irányba kibontakozó küzdelem folyik. A korszak végén pedig ott álltak a felvirágozott, kato­navonatok, hogy „méltó” lezárását adják a boldog béke­időknek. Merényi László könyve nagyon jól érzékelteti azt a folyamátot, amikor a nemzeti sérelmeket hangoztató ne­mesi politika a háborúban a nemzet legszentebb külde­tését látta. (Gondolat, 78.) Szőke Domonkos A kimustrált, öreg szekér ke­rekei lassan forogtak a ldhalt úton. Nyikorgásuk időről időre megszakadt. A poroszka ló­ereje fogytán, megállt. Ilyenkor, a beállott halálos csendben, szívve­résének doboló visszhangját hall­gatta: bu-tupp» bu-tupp, bu-tupp... Kivárta az öreg Tanabaj, míg kifújta magát a ló. azután ismét kantárszárra fogta. '■— Gyí, Gülszári» gyerünk, este­ledik már. Így vergődtek vagy másfél órán át. amíg a poroszka ló vegleg meg nem állt. Nem tudta tovább húzni a kocsit. Tanabaj megint sürgölőd­ni kezdett körülötte. — Mi baj van., Gülszári? Nézd csak» mindjárt elér bennünket az éj. A lő már nem értette gazdája szavait. Nyaka megcsuklott. ahogy felszerszámozva állt. fejének sú­lya elviselhetetlenné vált számára jobbra-bajra dülöngélt. Fülében most is zengve visszhangzott az a sükftető szívdobogás: bu-tupp. bu- tupp, bu-tupp. — Bocsáss meg» már régen rá­jöhettem volna — kapott észbe Tanabaj. — Ördög vigye a szeke­ret meg a lószerszámot, csak téged hazavezethesselek. Csingiz Ajtmatov: *ötven éve született Csin­giz Ajtmatov, Lenin- és Állami-dijas kirgiz író’ a fiatal szovjet írónemzedék egyik legkiválóbb tehetsé­ge. Műveiben teljes és igaz képet ad népének törté­nelméről, jelenének leg­fontosabb kérdéseiről. s így jövőjéről is. Ezt pél­dázza híres kisregényének e hasábokon közölt részle­te is. H versenyt« halála Részlet Subáját a földre dobta, és hoz­záfogott» hogy leszerszámozza a lovat. Kifogta a kocsiból levette fejéről a nyakhámot, és az egész felszerelést a szekérre dobta. — No- ez volt az egész — mond­ta. és subáját magára borítva, szemügyre vette a kifogott porosz­ka lovat. Hám és lószerszám nél­kül» aránytalanul nagy fejével úgy festett a hideg éjszakában, mint egy sztyeppi kísértet. — Istenem, mi lett belőled» Gülszári! — sut­togta Tanabaj. — Ha most Torgoj látna, forogna sírjában. Vezetni kezdte a lovat, lassan elindultak. Az öreg ló meg az öreg ember. Mögöttük maradt a sorsára hagyott szekér, s előttük, nap­nyugta felé. sötétlila homály terült szét az úton. Nesztelenül terjedt a sztyeppen az éj, beburkolta a he­gyeket. elmosta a látóhatárt. (...) Végül elértek a vízmosáshoz. Itt ismét megálltak. A ló hajlítgatni kezdte lábait, lefekvéshez készülő­dött, de Tanabaj ezt már nem hagyhatta: utóbb nincs az az erő» amely felállásra bírhatja. — Kelj fel! — kiáltott rá, es a kötőfékkel a !ö fejére csapott. Majd saját hevességén mérgelőd­ve, hogy megütötte .a lovat, tovább ordított: — Hát nem érted? Itt akarsz megdögleni? Nem tűröm! Nem engedem! Kelj fel azonnal! — és sörényénél fogva húzta a lovat. \yHV)MMtii\ G ülszári nagy ktenal-keserr­vel kiegyenesítette labait. tompán felnyögött. Tanabai nem mert a szemébe nézni» pedig sötét volt. Megsimogatta az állatot, majd a bal oldalához nyomta a fülét. Gülszári mellkasában fuldokolva dobogott a szív. mint a hínárba akadt malomkerék. Sokáig állt az öreg ló testéhez hajolva» míg csak bele nem nyilallott a derekába. Akkor felegyenesedett, megcsóvál­ta a fejét, egyet sóhajtott, és úgy döntött, hogy mégis megkockáz­tatja: letér az útról a híd mögött» a vízmosás menti ösvényre. Az ösvény a hegyekbe vezetett, hama­rabb haza lehetett jutni arra. Igaz, hogy éjjel, nem tanácsos eltéved­ni. de Tanabai bízott önmagában, régtől fogva ismerte ezt a helyet. Csak a ló tartson ki hazáig. Míg ezen töprengett, a távolban velük egy irányba tartó gépkocsi fényszórói tűntek elő. E fények hirtelen bukkantak ki a sötétség­ből. gyorsan közeledett a két ra­gyogó gömb» hosszú, imbolygó fénysugarakkal pásztázva az utat. Tanabai a hídnál állt a lóval. A gépkocsi ugyan mit sem segíthe­tett rajtuk, de Tanabaj mégis vá­rakozással tekintett elébe. Csak várta, egyszerűen» minden ok nél ­kül. ,»Végre legalább egy autó!” — gondolta. Már annak is- örült, hogy emberek tűntek fel az úton. A teherkocsi fényszórói arcába világítottak» el kellett fednie sze­mét a fénytől.  vezetőfülkében ülő két; em­ber csod»álkozva nézte a hadnál allé öreget- es mellette a sémáin gebét nyereg meg zabla nélkül, mintha nem is ló» hanem kutya volna, amely ráakaszkodott az emberre. A nyílegyenes fénysáv egy pillanatra fehérbe borította az öregembert és a lovat, hirtelen mindketten testetlen, fehér árnyak­ká váltak. — Érdekes, mit keres ez itt él­nek idején? — szólalt meg a sofőr mellett ülő» hórihorgas, füles sap­kát viselő férfi. — Ez lesz az. ennek a kocsija áll amott — vélte a gépkocsiveze­tő, és megállította az autót. — Hé» öreg! ;— kiáltott a fülkéből kiha­jolva. — Te hagytad ott azt a szekeret az útön? — Igen, én — felelte Tanabaj. — Vagy úgy ! Épp az imént néz­tük» micsoda hányódó taliga vesz­tegel az úton. Egy lélek sem volt körülötte. Magunkkal akartuk hoz­ni a lószerszámot, de ócska az is. T anabai hallgatott, A gepkocsrvezeto kiszállt- a te­herautóból előrelépett egyet-ket­tőt» elárasztva az öreget a vodka egetett szagavaL és y izeire kezdett az útra. — Mi történi? — kérdezte hát­rafordulva — Nem bírta a ló.. Elgyengült, meg aztán vén is mar. — Hm. No. és most hová? — Hazafelé. A Szárigovszki- szorosha. — Tyűha — füttyentett. a gép­kocsivezető, — Fel a hegyekbe? Nem arra visz az utunk. De azért csak szállj fel, oda hátra, efvisz- ................................................".♦****** l e* a szovfcozíg» ombn aztán lo­vabbmehetsz holnap. — Köszönöm. A lő te velem van. — Ezt a döglödő gebét gondo­lod? Hagyd itt a kutyáknak lökd a szakadékba, a többit elintézik a dögkeselyűk. Ha akarod» segítünk nii is. — Hajts tovább — mordoft rá komoran az öreg. — Te tudod — vigywodott eï a sofőr, becsapta a kocsi ajtaját, és odaszólt társának: — Feleszü ven- . ember! A gépkocsi elindult.» magával vitte a zavaros fénysugarat. A híd nagyot nyikordult a szakadék fe­lett, a stoplámpák sötétvörös fé­nye bevilágította. — Minek kell azt a vénembert kinevetni? Te is járhatsz még így — mondta a füles sapkás, miután a hidat elhagyták. — Ilyen baromság! — ásított a gépkocsivezető. — Velem már annyiféle dolog megesett. Én csak kimondtam. amit gondoltam. Gon­dold el, egy ócska gebe miatt! A múlt élő maradványa az a ló. Ma már. pajtás» a technika a fő. Min­denütt megtalálhatod a technikát. Még a háborúban is. Az efféle öregeknek már lőttek, a lovaikkal együtt. — Te állat! — formecft rá a társa. — Köpök rá? —: felett a másik. Amikor az autó elment» és úrra rájuk bomii » éj s Tanabaj sze­me ismét hozzászokott a sötétség­hez. az öreg bökött egyet a lovon: —» Gyít-e! Gyerünk, lovacskám! A hidat elhagyva, letért a szé­les útról, s az ösvényre ve­zette a lovat. Lassan haladtak az ösvényen a szakadék felett, alak­juk szinte beleolvadt a sötétségbe. A hold még alig emelkedett ki a hegyek mögül. A csillagok hidegen i ragyogva várták feljövetelét a hú- £ vös égboltozaton.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom