Népújság, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-24 / 199. szám

Az utolsó nekifutás előtt

Rendíthetetlen nyugalom, higgadtság, céltudatos önismeret. Ez Szilvásy Zoltán jövendőbeli nyolcadikos, az egri IX-es számú általános iskolából. A ház előtt, ahol Csebokszáriban laknak, a vele majdnem egykorú gyerekek hintáznak, rabló-pan- dúroznak ... Tipikusan nyári, alkonyati hangulat. öt azonban a Bengali tűz című regény mellől szólítom le a negyedik emeletről.

— Mi mást lehet ilyenkor csinálni? A barátom, akivel a közeli dombokat szoktuk járni, éppen nyaral. Nekem meg nincs kedvem ezek között ugrálni — válaszol a kérdésekre.

Miután rátérünk a „lényegre, kicsit eltűnődik.

— Igen, tudom, most olyan „hajrá” hangulatban kellene lennem. Az osztálytársaim bizony eléggé pánikban is vannak, főleg azok, akik valamilyen divatos szakmát akarnak választani.

A „Na, és te?”-re vállat von.

— fin erdészmérnök vagy erdész szeretnék lenni. Ide

jelentkeztem az egri szakközépiskolába. Mindig kitűnő tanuló voltam, az élővilág, a földrajz és a történelem különösen jól megy, minek izguljak.

— Még hátravan néhány hónap a jelentkezési lapok beadásáig. Nem fogod meg- gondolni?

— Kizárt — néz rám méltatlankodva. — Igaz, a haverok között sok van, aki szinte minden héten változtat. Én viszont már három esztendeje csakis az állatokkal, növényekkel akarok dolgozni. Sokat olvasok az élővilágról, és foglalkozom is velük. Most van egy papagájom, meg egy gyönyörű ibolyám... De tájékozódtam a suli felől is. Igen, meg fogok felelni, nincs miért aggódnom.

Nos, ha valaki Zoli teljes ellentétére kíváncsi, legjobb, ha Huszár Éváékhoz csönget be. Amikor betoppanok, anya és leánya vacsorafőzés közben beszélget. A szó miről is folyna — mint Huszáréknál mostanában mindig —, csakis a továbbtanulásról. A törékeny, hatalmas barna szemű kislány a bemutatkozást is úgy kezdi, mintha már a felvételi bizottság előtt állna.

— Erős négyes tanuló vagyok. Szegedre szeretnék menni, védőnői tagozatra. Nagyon jó lenne bejutni, de ezért még rengeteget kell ten. nem. mert fizikából — és ez felvételi tárgy — meglehetősen gyöngén állok. Már az elmúlt évben is jártam iskolai előkészítőre, de most szeptembertől még különórákat is veszek majd. Mindent megpróbálok. V

Nézem az alig negyvenkilós Évát és arra gondolok; éjszakázás, ideges betegek, magatehetetlen emberek, állandó talpalás, takarítás, ágy- tálazás ... Vajon mennyire ismeri saját teherbíró képességét. hogy erre vállalkozott? Éva, pillantásomra mosolyog, va válaszol:

— Nagyon szeretem a szakmámat. Gyakran előfordul, hogy itthon majd leesem a lábamról, de ha gyakoriéi ton vagÿunk, benn a kórházban. azonnal megtelek energiával. Csodálatos dolog ez az egész. Bár pontosan nem is tudnám megmondani, mi benne a szép. Ha beszélgetni

MMoBícSm,

akar a beteg, akkor az, ha kér valamit, akkor, hogy megteszed, ha rosszul van, hogy tudsz rajta segíteni... Elgondolkodik. — A legjobban azért mégis a gyerekeket szeretem.

A szobában, ahol ülünk, rengeteg a játék, mackók, babák, sőt még csörgő is.

— Néha itt van a ház minden gyereke — világosit föl. — Olyankor iskolásat, papás- mamást játszunk, ugyanúgy, ahogy a kórházban szoktam, ha a kis betegeket kell megvigasztalni. Ha nem sikerül a főiskola — teszi hozzá —, akkor is velük szeretnék foglalkozni. Ügy gondoltam szülésznő-továbbképzőre megyek. Azt sem érzem majd kudarcnak, de azért első Szeged.

Évát persze nem szabad úgy elképzelni, mint egy ifjú szentet. A nyara épp úgy telt, mint minden más diáké.

— Voltam a Balcsinál, aztán a nagymamánál. Ha itthon vagyok olvasok, hímzek, segítek anyunak vagy lemegyünk a barátnőmmel a discóba. Táncolni nagyon szeretek.

Aztán még egy utolsó hom- lokráncolás:

— A felvételi előtt persze, még ott az érettségi is. Ugyancsak össze kell szedni magam. Anyuval azonban

FP'-'tV.' •

if X:'V:ivr* F 'W?:: 'r"

megegyeztünk, szeptember előtt még hízókúrán leszek...

Kovács Erzsi maga a kirobbanó jókedv, talpraesettség, optimizmus, energia. Még csak öt perce ülök nála az egri tanárképző KISZ-bizott. ságán, de ezalatt lebonyolít három telefont, beszél legalább kilenc személlyel, aztán engesztelőén rám néz:

— Tudod, építőt vezetek..,

Leül, cigire gyújt, gyorsan fújja a füstöt.

— Hát, hogy őszinte legyek, így negyedév előtt, csupa konkrét dolog foglalkoztat. Mondjuk, most az, hogy az esti discóra lesz-e erősítő, vagy hogy a külföldi diákokat sikeresen kalauzolom-e egy hétig a Balcsinál, vagy hogy szeptember elején mi is lesz az új albérleti bizottsággal?

Energikusan megrázza a fejét, mintegy elhessentve az előbbieket.

— Nézzük csak ! Szakdolgozat, hónapos tanítás, államvizsga, elhelyezkedés. Mondjuk, ezek a legfontosabbak, amikkel negyedévben törődni kell.

— Számodra ml a legfontosabb?

Élmosolyodik : — A tanítási gyakorlat, természetesen. Ahogy a tavalyiaktól hallottuk, ez egészen más, mint ahogy itt, a mintaiskolában dolgozunk. Ott szabad az ember, mindent ki lehet próbálni.

— Te mit?

— Konkrét dolog annyira nincsen, inkább azt figyelném meg, mennyi az, amit képesek befogadni, mi az, ami a legjobban érdekli a tizenéveseket és a legfontosabb: le- het-e játszva tanítani. Ha kikerülök az iskolába, ezt szeretném megpróbálni.

— Milyen terveid vannak az elhelyezkedésre?

— Még semmit sem határoztam el. A pályázati rendszer alól, úgy nézem, nem lehet kibújni, de különben is. Én jobb szeretnék falun tanítani. Szeretem a nehéz feladatokat megoldani. Ha valami vonz, azt talán egy gyér. mekvárosi állás. De nem pont Egerben gondoltam, lehet bárhol.

(Fotó: Tóth Gizella.)

— Na és az államvizsga?

— Amiatt nem aggódom. Igaz, lényegesen többet kell tudni, de ez már mégsem olyan életbevágó kérdés, mint mondjuk az érettségi. Megtanultunk sokat tanulni Akkor már inkább a szakdolgozat a veszélyesebb. A témám: Bornemisza Péter Magyar Elektrája. Hatalmas anyag szinte elveszek benne. De már elkezdtem a bibliográfiát gyűjteni.

— Mi mindenre volt még időd a nyáron?

— Tanulok gépelni, majd megyek autót vezetni, olvastam, szórakoztam, szeretem a csillagászatot, sakkot... Amit az ember akar, mindent meg lehet csinálni. Persze lehet, hogy egy év múlva nem látom ilyen rózsásan a helyzetet De — teszi hozzá huncutul — ezért még nem volt időm izgulni.

■ I I

Németi Zsuzsa

SCerff front

„Sic transit gloria mundi” — mondhatná az a tekintélyes méretű repülöbomba, amely a füzesabonyi Szabadság utca egyik házának kertjét díszíti. Csak mondhatná, mert nemhogy beszélni, még robbanni sem tud. (Nem baj.) Mint látvány viszont megejtően izgalmas, bár kor. szerűnek semmiképpen nem nevezhető. Persze attól függ. hol és mikor alkalmazzák. Közel-Keleten például nem is olyan szokatlan, bár azt hiszem, arrafelé a polgárok még az ilyen döglött bombáktól is joggal lennének idegesek. Füzesabonyban viszont... hálistennek már elég régen nem bombáztak, s ez azóta sem hiányzik senkinek. Így csak találgatásokra szorítkozhatunk.

A tüntető pacifizmus helyezte a virágágy közepébe ezt a mumifikált robbanószerkezetet? Vagy a búcsúkban már nem lehet eléggé hatásos, ízléses kerti törpéket kap. ni? Vagy netán az esetleges betörőket riasztják vissza a házőrző néma — tehát harapós — kutya mintájára? (Amelyik bomba hallgat, az robban...) A kerti bomba szabadalma tehát már megvan, csak nehogy követőkre találjon. Képzeljük el, hogy milyen szépen díszítené az ágyast például — tüntetve a halálbüntetés megszüntetése mellett — egy virágzó akasztófa. Aztán nagyszerű volna a gerontológus kertjében egy szökőkúttá átalakított ko. porsó... Eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt Boco. nádon egy kerítésbe beépítve ott volt valami trianoni tábla (már nincs meg), ezt az anyakönyvvezető helyez, hette volna el a muskátlik között, tekintettel a „nem, nem soha” kitételre, míg a válóperes bíró széttört láncokkal óvhatná kedvenc virágait. De visszatérve a díszbombákra, szülőanyja, a repülőgép nélkül kevésbé funkcionál. Egy szép ház, meg egy rossz bomba már eleve torz kontrasz. tot teremt, így biztatásul oda kellene tenni valami bőm. bázógépet is. Nem baj, ha nem repül, csak szárnya le. gyen és jól megüljön hosszúkás tojásán.

Meg az se baj, ha kicseréljük mégis egy kerti törpével azt a bombát, csak háttal legyen, s jól elásva.

— kátai —

SAA/vVWAAAAAAAA/SAAAA^AAAAAAAAAAAAA/WWVSAAAA/WViAVVVVsAA(WvV r

Dicsérő oklevelet kapott megyénk csapata

Országos Ifjú Gárda-szemle Békéscsabán

Ismét lezárult egy képzési év és mint 1969. óta minden nyáron — a megyei szemléket követően országos szemlén mérték össze tudásukat, ügyességüket a legjobb Ifjú Gárda-alegységek. A megyei és budapesti KlSZ-bizottsá- gok döntése alapján 23 csapat — 19 megyei, három budapesti és az NDK-ban dolgozó magyar fiatalok Ifjú Gárda-szakasza — vett részt a Békés megyei szemlén.

Megyénket az Apci Quali- tál szakasza képviselte. A hagyományokhoz híven fiataljaink fegyelmezetten és sportszerűen helytálltak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az alaki versenyben szerzett ezüstérem. Az országos szemle követelményei

és a végrehajtott feladatok sűrítve mutatták meg azoj kát a honvédelmi nevelőmunkában elért eredményeket, amelyeket gárdistánk ősztől tavaszig tartó képzésük során elértek. A képzési programok magasabb szintű végrehajtását jól szolgálta a szocialista versenymozgalom.

A programban szereplő é

honvédelmi nap, technikai bemutató, a budapesti tiszt- avatás mind-mind maradandó élményt nyújtott

A szemle programjából külön ki kell emelni a kommunista mozgalom harcosai, val, a magyar partizán- és ellenállási mozgalom veteránjaival való találkozást.

V

1918. augusztus 24., csütörtök

ni,

— Komótosan jöttem, gondoltam, nemigen indultok előbb, mint holnap.

— Igen, reggel megyünk. Ma kaptuk meg az árukat.

— A szállítólevél is megvan?

— Azt mondták, reggel kiadják.

— Mit visztek? Gyapjút?

— Honnan lenne ilyenkor gyapjú? Juhbőrt.

— Aztán hová?

— Csak ide a megyeszékhelyre, nem úgy, mint valamikor maga, Pekingbe meg Kalganba ... Egyedül jött?

— Másodmagammal.

— Kivel?

— Hát az öreg tevémmel.

— Maga ugyanolyan huncut, mint régen!

— Hát persze, hiszen még nem haltam meg — moso- lyodott el elégedetten Dzsan- can.

A karavánosok hozzáfogtak az evéshez. Étvágygerjesztőén Illatozott a gőzölgő sült hús, villogott a kések pengéje. A sátor ajtajánál egy fekete kutya minduntalan a száját tátogatta.

— Aztán mikor szándékozik hazafelé, Dzsancan bátyám? — érdeklődött a kövér Lhagva. Az öreg elengedte a füle mellett, és maga is kérdezett:

— A keleti járásból már

elment, a karaván? ____,

■

— Még nem.

— Akkor megyek haza, ha minden karaván elindul... — mondta Dzsancan. — Ki tudja, láthatom-e jövőre is őket... Ez az egyetlen örömem, sehogy sem tudom megszokni a jurtát...

— Ami igaz, az igaz, maga sohasem ült otthon.

— Emlékszem, húsz éves

voltam, amikor először utaztam. Nagyon izgultam, hiszen fiatal voltam, tapasztalatlan, velem meg próbált karavánosok... Az egyik éjszaka a kezembe nyomtak egy szál csalánt és azt mondták: „No, Dzsancan,

vedd csak a szádba, szorítsd jól a fogaid közé!” Először vonakodtam, de aztán látom, Bajar bátyónak is valami fűféle van a szájában, hát elvettem. „Most jön a legnehezebb hágó! Csak úgy juthatunk át, ha mindenki csalánt vesz a szájába, és úgy imádkozik a Fehér Dhá- ra istenasszonyhoz!” — győzködtek a karavánosok. Jól kitoltak velem. A csalán egészen kimarta a szám!

Ettek, újból felszították a tüzet, eltelt egy óra, kettő... De Dzsancanból csak dőlt a szó elapadhatatlanul.

— A szegény Najdan is, hogy megöregedett, pedig

ilyen kitűnő karavános volt! Ügyes, fürge, talpraesett, igazi farkas, nem ismert se fáradtságot, se hideget. A legkopogósabb fagyban se eresztette le a fül- védőjét. Volt, hogy a sza- kállát már egészen belepte a zúzmara, de az csak ment, és dünnyögött valamit az orra alatt Olyan görbe orra volt akár a sasnak. Nagyon szeretett énekelni, csakhogy éneket egyet sem tudott se a szövegét, se a dallamát. Ezt a dünnyögést nevelte éneklésnek... Egyszer egy karavánba kerültem vele meg a nyesett fülű Dzsam- bával, tudjátok, aki a sóraktárban dolgozott, tavaly halt meg. Ez a Dzsamba, isten nyugosztalja, szörnyű lusta fráter volt. ' Még illendő élelmet se készített az útra, csak egy zsák pirított darát hozott magával. Egyszer éjszaka, az egyik pihenőn alighogy megitta a darával kevert teáját, orrával belebukott a zsákjába, és máris durmolt. Najdan méregbe gurult: „Rögtön lehúzom a gatyáját, és leforrázom a seggit!” Leci- báltuk róla a nadrágot, de arra sem ébredt fel. Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor rátettünk egy csésze forró teavizet. Félreugrik, viszi a csészéjét, elrejtőzik az útszéli bokorban . :. Ügy nevettünk, hogy az oldalunk is belefájdult. Aztán mondjuk neki: „Na, most nyald ki a csészét!” Mire ő: „Miért ne nyalnám, az enyém.”

Ragyogóra lefetyelte, és már aludt is megint.., Leleményes, ravasz fickó volt Éjszaka mindig a sátor közepére mászott, ahol a legmelegebb volt. Reggel meg nemegyszer a m4s csizmáját húzta fel, a jobbikat...

Dzsancan, a végtelenségig is mesélt volna, ha a karavánosok tapintatosan aludni nem küldik. Nyögdécselve mászott a takaró alá, rájött a száraz öreges köhögés, összegömbölyödve aludt el, mint egy kisgyerek. Odakint hullott a hó. Éjféltájban vihar kerekedett, a szél tépte, rázta a könnyű sátrat. Reggelre azonban minden elcsendesedett.

Dzsancan ébredt elsőnek. Felkelt, tüzet gyújtott, megfőzte a teát, aztán üldögélve várta, hogy felébredjenek a többiek. Később kiment a sátorból, ' s hátra kulcsolt kézzel fel s alá járkálva figyelmesen szemügyre vett minden egyes tevét. Aztán megszemlélte az egy kupacba rakott bálákat, az egyiket megpróbálta megemelni. Mire visszatért a sátorba, a karavánosok már befejezték a reggeli teázást.

— Dügerszürem, eredj a papírokért, mi addig fel- málházunk Lhagvával — mondta Dzsancan.

— Túl nehezek magának azok a bálák — tiltakozott Dügerszüren.

Dzsancan rá se hederített, elővezette a vezértevét. Lhagva odavitte a terhet Az öreg, fogatlan ínyével összeharapva az ajkát, sokáig méregette, hol fogja meg, aztán egy ügyes mozdulattal köny- nyedén a teve hátára hajította. Lhagva eligazgatta, aztán hozta a következő bálát. Dzsancan a második tevét is felmálházta, harmadszorra azonban a bála ráesett a lábára. Az öreg fel

akarta emelni, de nem tudta. Ny síkig elvörösödött, nagy nehezen odébblökdöste, kiszabadította a lábát, de már nem kísérletezett vele újból. Csöndesen félrevonult, letelepedett a lebontott sátor helyére, s fejét lehorgasztva a földet bámulta.

Amikor mindent felpakoltak, Lhagva odalépett hozzá és megérintette a vállát:

— Indulunk, Dzsancan bácsi! Velünk jön?

Az öreg ráemelte fénytelen szemét, a nyakába akasztotta a tarisznyáját, és felkászálódott barna tevéjére. A kivénhedt jószág jól ismerte az utat, s mivel világéletében vezérteve volt, csakhamar az élre kocogott A karaván útnak indult,

A sarini hágónál Dzsancan megállította a tevét Az ál, lat engedelmesen lefeküdt Dzsancan leszállt Kibontotta a tarisznyáját. Egy csengő volt benne hosszú, kék se, lyemszalagon, hosszú évek óta őrizte odahaza a ládiká- jában. Az utolsó teve nyakába akasztotta és azt mondta :

— No, jó utat! Sok szerencsét!

A karaván újból meglódult Dzsancan révedező tekintettel állt a hágón, füle szomjasan itta be a csengő egyre távolodó hangját. Egyre halkabban csilingelt a csengő, végül teljesen elhalt ... Dzsancan felnézett az égre, amely néma volt és kék, akár a víz. Az öreg barna teve kidülledt szemmel pislogott nedves pilléi alól a karaván után. Körös-körül fehér hósipkás hegyek tornyosultak. Miközben hazafelé fordította a tevéjét, Dzsancan azon tűnődött, miért van az, hogy olyan sivár őszutón ez a kedves vidék...

WÊGE)

Mongolból fordította: Zahemszky László