Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-04 / 130. szám

le is tudni kell bánni. Hét­köznap, munka után egysze­rűen képtelenség valami ko­moly dolog megbeszélésébe fogni. Ilyenkor csak hazajön ás beleroskad egy fotelbe. Tévé, rádió, esetleg egy könyv. De szólni hozzá? Egy­szerűen életveszély. Mert nem hall; nem is fogja fel a külvilágot. Annyira tiszteletben tartja a saját fáradtságát, hogy úgy érzi, másoktól — elsősorban a saját családjától — is jog­gal várja el, hogy hasonló­képpen tiszteljék. Tisztelik is. Főleg Anyu. A megfelelő alkalmat aztán voltaképpen maga Apu te­remtette meg. Bár nem is sejtette. Tollaslabda-felszereléssel állított be egy este, emlékez­tetve ezzel Kati igényére, hogy menjenek ki egy vasár­nap Lajos bácsihoz, a csó­nakházba. Lám: ő komolyan vette a Kati igényeit. Egy olyan apának, aki csak ne­velő. — vagyis mostoha- — apa, fokozottabban kell fi­gyelnie apai kötelességei tel­jesítésére. A tollaslabda Kati szemé­ben ugyan gyerekség volt, de szerencsére nem tett semmi elhamarkodott megjegyzést. Ö is jól megtanulta anyjától az ilyen dolgok diplomáciá. ját. Hiszen ennek most örül­ni* kell! — villant át rajta még idejében, s lelkes puszit adott Apunak és szemrehá­nyóan nézett Anyura, mert ő viszont későn kapcsolt és elhamarkodottan megkérdez­te: — Mi ez? Játék? Kinek? (Folytatjuk) Kitüntetett pedagógusok A szakfelügyelő számvetése Támad alovascsapai Bajusz, Jankó és társai Négy eínbert gyilkoltak le különösen kegyetlen módon az elmúlt napokban a pa- rádfürdői erdőségben, a Sán- dorrét közelében. Nyugalom, kedves olvasó! Szükségtelen riasztani a rendőrséget, hiszen nem igazi gyilkosságról van szó. Filmet forgattak. A trombi­tás című új magyar film el­ső jeleneteit. Csak azt ne mondja vala­ki, hogy kitaposott úton jár a magyar filmgyártás. Köl­csön vett gumicsizmában kilométereket baktattam a fejázott erdei úton, megduz­zadt patakokon keltem át, míg végre a Kékes aljában rátaláltam a filmesekre, pontosabban arra a hely­színre, amelyet a készülő film operatőre, Ragályi Ele­mér álmodott meg. A forgatókönyv így jel­lemzi a helyszínt, és a szi- tuáci-.. Hegyszoros (nappal). A völgy két magas, erdős hegy­hát közé ékelődik s olyan szűk, hogy néhol két szekér sem térhet ki egymás elől. (Tanúsíthatom, még egy is szűkén fér.) Az összeszűkült úton ponyvás szekér rázódik, lakodalomba igyekezhet, sza­lagok, pántlikák lógnak a ponyvatartó rudakon. A ke­rekek mellett két fegyveres férfi lovagol. Az egyik fér­fi megtorpan, int a másik­nak, a kocsis megrántja a gyeplőt. A szekér feléled, a Ragályi Elemér működésbe lépnek a balták és a fokosok. Mindenkit le­mészárolnak, csak egy 16 év körüli fiút hagynak életben, ő a Trombitás. Három napig forgatták ezeket a jelenete­ket, a kaszkadőr lovascsapat eredetien verekedett, Földi Imre súlyemelő olimpiai baj­nokunk pedig könnyedén tűrte, hogy szétvágják az ál­fejét, amelyet nyakastól he­lyeztek a jelmez fölé. Moz­dulatokra bontott, pontos terv szerint forgatták a tá­madás jeleneteit, sokszor is­mételtek, ilyenkor feltámad­tak a lekaszabolt emberek, s újra indult a kocsi. Három napig tartott. A filmben mindez három perc. A három rablót — Ba­juszt, Jankót és Havránt — Bencze Ferenc, Koltai Ró­bert és Fábián Ferenc játsz- sza. A Trombitás Csorna Zoltán, aki a Pókfociban tűnt fel. Szerepel a filmben Bács Ferenc és Máriássy Jó­zsef is. Ismét . a. rádió : — Megis­mételjük, a jelenetet ... A lovak gyorsabban indulja­nak! ... A baltát kérem fel­jebb emelni!... Vigyázat, a riporter benne van a kép­ben !. . . Kijöttem. (márkusz) Huszonnyolc év nagy idő. Ezalatt a hajdani ifjak érett felnőtté korosodnak. Sikere­ket felmutató, gondokkal bir­kózó, higgadt, megállapodott emberekké, akik már arra is gondolnak, hogy majdan nyugdíjba mennek, s épp ezért a pihenés esztendeire is terveket fontolgatnak. Ez jut eszembe. amikor Berzy Piroskával, az egri Do­bó István Gimnázium és Er­dészeti Szakközépiskola taná­rával beszélgetek, ö 1950- ben szerzett történelem- földrajz szakos diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tu­dományegyetemen, s azóta diákok ezreivel ismertette meg a história és a geográ­fia szépségeit. Tekintetében mégis hiába kutatom az al­konyfényeket, s mozdulatai sem árulkodnak fáradtság­ról, egykedvűségről. Súlyos betegségből gyógyult fel, mégis életvidám, fiatalos. Mintha a pályakezdés óta el­telt harminc évnek egy ré­sze el sem suhant volna. A Kiváló pedagógus cím­mel kitüntetett ezt így ma­gyarázza: — Ha a nehézségek el­csüggesztettek, ha számos baj környékezett, ha meg­torpantam, mert a szűkebb környezetemből érkező rossz hírek elkeserítettek, a gyere­kek közt mindezt elfeledtem. Folytonos megújulás velük együtt, értük dolgozni. Si­kerélményük az én örömöm is, felszabadult jókedvük esetenkénti borongós hangu­latom mindig eloszlatja. Ösz­tönösen megérzik a törődést, s mennyire hálásak ezért! Kezdő koromban sok min­dennel megbíztak. Többek közt — ez még a közgazdasá­gi technikumban volt — né­pi tánccsoportot kellett ve­zetnem. Nem tiltakoztam, pe­dig semmit nem értettem hozzá. Tanítványaim azonban nem hagytak magamra, segí­tettek, s közösen csak elbol­dogultunk. Ez a szívmelen- gető érzés a szép hivatás semmivel sem pótolható ajándéka. Q A hityallás után már a szakma műhelytitkainál kö­tünk ki, s a tapasztalatok gazdag tárházában tallózunk. Igyekezetére, alapos felké­maradtak el az időtől, nem fásultak el, s keresik a mind hatékonyabb mególdá int. Számomra ez jó érzés, ü-í •zen némi részem neken, s an abb an, hogy nem enged- k a rutin csábításának... Ha visszapillant, elégedett ehet. Hajdani diákjai meg- állták a helyüket az életben. Ezernyi feladatuk adódha­tott, ám tanárukról nem fe­ledkeztek meg. Az érettségi találkozókra rendszere-en meghívják, ezzel is méltatva azt az emberséget, amit va­laha kaptak, ami megkönnyí­tette első lépéseiket a Tu­dás birodalmában. Jó néha. nyan az országos versenye­ken is kitünően szerepeitek. — Igen, ez nagyszerű ér­zés a pedagógus számára ;s, hiszen a sikerhez nemcsak a gyerekek tehetsége, szorgal­ma járul hozzá, hanem a gondos, a minden eshetőség­gel számoló felkészítés ís. Én mégis a kevésbé látvá­nyos eredmények híve va­gyok. Szerintem az az igazi érdem — azért kell igen so. kát dolgozni —, ha egy vi­szonylag gyenge csoport szé­pen fejlődik. Hadd említsek egy példát a saját prakszi- somban. Az egyik katonai kollégiumi osztályt elsőtől kezdve tanítottam történe­lemre. A fiatalok zöme falu­ról érkezett, s jócskán akadt köztük hátrányos helyzetű is. A tárgyért sem rajongtak különösképp. Megpróbálkoz­tam érdeklődésük felkeltésé-^ vei: órán kívül is felkeres­tem őket, s korrepetáltam a társaságot. Szerencsére nem hiába. Ezt az is bizonyítja^ hogy tizennyolcán jelentkez­tek érettségire. Senki serrí ösztönözte őket, maguk dön­töttek úgy, hogy bizonyítják! mennyire jártasak a histó­riában. De sok kollégám ké­pes erre! Épp ezért elszo­morító, hogy az igazgatók! nem mindig méltatják ezt a csinnadratta nélküli helytál­lást. A szakfelügyelő viszont megteszi, s ez is jó érzés an­nak, aki nap mint nap meg-í újul, s a jövő nemzedék irán-i ti felelősségérzettől vezérelve oktat és nevel... Pécsi István Az operatőr Bajusz: Bencze Ferenc I t ponyvát belülről felemelik, hogy mi történhetett? A keskeny úton lemeztelení­tett férfi fekszik. Egy szi­gony ágai közé szorították a nyakát, kezét hátulról összekötötték, szinte a föld­be szúrták a szerencsétlent. Így kezdődik a film. A történet az 1697-es hegyal­jai felkelés előtt játszódik. A végvári vitézek, az elsze­gényedett köznemesek, pré­dikátorok, földjeikről elűzött jobbágyok, az országra rá­települő német elnyomás­ban nem találják a helyüket. Kurucként, a büjdosás kö­zös kenyerén élve a német katonaság és a vármegyei hajdúk üldözése közben ne­héz helyzetbe sodródnak. S reménykednek, a „kurucki- rály” Thököly visszatérésé­ben. + — Társadalmi kicsengésé­ben érdekes, izgalmas filmet szeretnénk csinálni — mondja Rózsa János rendező, aki legutóbb a Pókfocival ör­vendeztette meg a közönsé­get és a kritikusokat is. Majd sietve kiegészíti:— A társadalmi mondanivalóhoz. természetesen kalandelemek is társulnak, hiszen nehéz sorsú emberek, betyárok a film hősei. Az idő sürget, a forgatás nem tűri a hosszas beszélge­tést, a nap állását tisztelni kell, hiszen fél óra múlva már másként szűrődik át a fény. A rendező gyorsan csizmát vált, majd siet a pa­takra, amelynek vizén tró­nol a kamera, mögötte az operatőr, aki éppen azon mesterkedik, hogyan lehet­ne leállás nélkül felvenni egy hosszabb jelenetsort. Mindenki tüsténtkedik : dí­szítik a kocsit, igazítják a jelmezeket, nyugtatják a lo­vakat, a kellékes pedig a tá­madás helyére szállítja a levágott fejeket, a kitépett karokat. Az asszisztens rövidhullá­mú adón adja az utasításo­kat: Felvétel! Kocsi indul! Küszködve kapaszkodnak a lovak, a kerekek tengelyig süppednek az agyagos sárba, mozdul a kamera, majd megpihen egy figyelő betyár arcán — ő a támadók elő­őrse — aztán elvonul a sze­kér, a gép követi. Főleg a mozgást érzékelem, ám a rendező és az operatőr már látja a színeket, a szépen rsillogó fényeket is. Ismét utasítás hangzik: Kérem vissza a kocsit, megismétel­jük a felvételt! Ismételnek egyszer, kétszer, háromszor, ÇiMww ' its. június à., vasárnap négyszer is, ha kell. Ezután jön a neheze. A rablók megtámadják a ko­csit, pisztolyok dörrennek, szültségére korán felfigyeltek, s már 1953-ban a megyei művelődésügyi osztályra ke­rült, s egy esztendő múltán szakfelügyelőként tevékeny­kedett. Egyébként ezt a ten­nivalót látja el ma is. — A hivatalt — s ezt nemcsak utólag mondom, ha­nem akkor is szóltam róla — nem kedveltem. Tisztviselős- ködés, jelentésírás helyett ta­nítani akartam. Ezért örül­tem, amikor búcsúzhattam az íróasztaltól, visszatérhet­tem a katedrára. Itt emléket zetes élmények sokasága for­málta tartalmassá napjai­mat. Megismerkedhettem if­jú és idősebb kollégáim munkájával. Sosem számon- kérni, hanem tanácsokat ad­ni mentem. Olyan ötleteket kínáltam, amelyek elősegítet­ték az anyag jobb megér­tését. Ahol jót láttam, nem fukarkodtam a dicsérettel, az ötletes módszereket tovább­adtam, hadd kamatoztassák mások is, hiszen az a cél, hogy a tanulók mind maga­biztosabban igazodjanak el a tudományok berkeiben. Az is tény — s ez összefügg az előbbi gondolattal —, hogy egyértelműen kifogásoltam — azt teszem jelenleg is — a lazaságot, az igénytelensé­get. az elszürkülést. Az is­kolában megszokták ezekét a követelményeket, s nem tar­tanak valamiféle inkvizítori szigortól, hanem hasznosít­ható javaslatokat várnak tő­lem. Az megnyugtató, hogy nevelőink általában képessé­geik legjavát adják. Nem A lakodalmas kocsi utasai Él 11. i -lóZ. Támadhatna valami beteg­sége, vagy történhetne vele valami, nem? De azért ez csak olyan szelíd volt, ez a szemrehányó jelleg a hangjá­ban és a szövegében; valójá­ban nem akarta bántani. Erre persze következtek apa korrekt, de unalmas sza­vai. Mert kötelességének érezte, hogy valami módon tájékoztassa az egyetlen kis­lányát a saját élete folyásá­ról. De ebből a tájékoztatás­ból talán szándékosan, talán véletlenül, de minden érde­kességet kihagyott. ősidők óta diszpécser volt ugyanab­ban a gyárban, se előre, se hátra, akár Lajos bácsi, aki­vel egy üzemben dolgoztak, s aki valami raktáros, vagy talán főraktáros volt, s aki­vel ezek szerint mindennap többször is beszélt, de soha nem említette; egyáltalán semmi olyat nem említett, ami valaha is érdekelte volna Katit. Csak annyit sejteti ezekből a beszélgetésekből, hogy szegény apjának gon­dokkal ugyan némileg meg­tűzdelt, de lényegében szőr nyen unalmas élete lehet. S még ráadásul ez a Klááá- ri. hát ez is szörnyen unal­mas egy nő lehet... ezzel él­ni le egy életet. — Köszönöm, Apa, én is ...ejvagyok... igen, anyukám is jól van... apukám is... a kedves, derék Tiborkám is.. ■ Egyáltalán mindenki jól van, aki csak kell, hogy le­gyen valahogy, csak engem esz meg a fene még csak nem is tudom, hogy miért. Ezt természetesen már csak gondolta, miután sze­líden letette a telefonkagylót. Mindig vigyázott, hogyan teszi le a kagylót, mert egy­szer hallotta, hogy Anyu va­lami következtetést vont le abból az állítólag túlságosan erélyesre sikerült mozdulat­ból, ahogyan egy máskülön­ben kedvelt barátnője a tele­fonkagylót visszatette a he­lyére. Mindenki érzékeny ; vigyázni kell. — Apáddal beszéltél — jött be Anyu. — Apámmal. Atyámmal, ha pontosabb akarok lenni. — És? — És mit és? — Na ne hülyéskedj velem, kisfiam, mert megjárod! Tu­dod, mit kérdezek. Megbe­széltél vele valamit? — Nem, Anyukám. Ez csak i gyermeki ragaszkodás jele és a kapcsolat ápolása volt. Beszélni majd csak azután beszélhetek vele komolyab­ban ha te már tárgyaltál Apuval. Ahogy megegyez­tünk. .ínyu nem emlékezett pon­tosan, hogy mi is volt az ő egyezségük. De arra emléke­zett, hogy valami vitájuk volt a feladatok megosztása körül; ha tehát Kati most a magáénak ismeri el az apjá­val való tárgyalás feladatát, az már önmagában is vala­milyen siker. — Szóval ahogy megegyez­tünk ...? — fürkészte Kati arcát, némileg még kételked­ve, de már háborgás nélkül. Kati alkalmasnak tartotta a pillanatot az ellentámadás­ra. — És te? Te mikor be­szélsz Apuval?... Csak úgy kérdem, — fűzte hozzá mint­egy eljelentéktelenítve a kér­dést. — Az alkalmas pillanat­ban. — Hangzott a rejtelmes válasz. — Te tudod, Anyu ... Ezzel a megértő, bölcs só­hajtással hagyta el a szobát Kati, de ez mégis utolsó szó volt, s figyelmeztetésnek is beillő. Az legalábbis kétség­telen volt belőle, hogy ha va­lakit felelősségmulasztás ter­hel, az semmiképpen sem ő. aki lám, voltaképpen most is az ügy érdekében telefonál. Gitta természetesen ki kel­lett, hogy fogja a legmegfe­lelőbb pillanatot. Mert Apu is egy érzékeny műszer, öve-

Next

/
Oldalképek
Tartalom