Népújság, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-28 / 124. szám

A szép könyv

— Szép könyv — mondjuk az irodalmi alkotásra, ha megnyerte tetszésünket, és ha nagyon megnyerte, elolvassuk életünk során többször is, mintegy hazajárunk az író világába, újra, meg újra föllapozzuk a mieinkre felelő gondolatait, és szinte dédelgetve töröljük le a port a kötetről, mely talán szerény köntösben, olcsó kiadásban húzódik meg polcunkon.

De a könyv nemcsak ilyen értelemben lehet szép. A könyv műtárgy is: megfogható, tárgyi mivoltában is művészi formát nyerhet, és bár vonzását feltétlenül irodalmi becse adja meg, mégis örülünk, ha kedves könyveinket méltó köntösben sorakoztathatjuk polcainkon, esetleg ugyanazt a művet több kiadás többféle viseletében is.

Mindig is így volt ez, a könyvön minden korszak rajta hagyta keze nyomát, stílusjegyeit, műalkotásnak tekintették mindenkor, amelynek megjelenésével is méltóvá kellett válnia a magában hordott tartalomhoz. A kézzel írott kódex egész birtok értékével felérő, egyedi alkotás volt, készítői felöltöztették bársonyba, selyembe, díszítették drágakövekkel, arannyal, igazgyönggyel; miniatúrái apró festői remekek, szépen formált sorait olykor egy élet munkájával vetette papírra a másoló barát.

A könyvnyomtatás demokratizálta a könyvet, lehetővé tette tömeges elterjedését, következésképpen köntösének, díszítésének is egyszerűbbé kellett válnia. Lemaradtak róla a selymek, bársonyok, drágakövek, ám nem maradt le a szépség: az egyszerűség nem állta a művészet útját.

Amikor a magyar könyvnyomtatás 500, évfordulóját ünnepeltük, egymás után jelentek meg a szép magyar könyvről szóló munkák. (Kner Imre: A könyv művészete, Haiman György: Tótfalusi Kis Miklós, Jakó Zsigmond: Erdélyi Féniks — Misztótfalusi Kis Miklós öröksége, Szántó Tibor: Az 500 éves magyar könyv, művészet képeskönyve — A szép magyar könyv 1473— 1973.) Hadd idézzünk a felsoroltak egyikéből. Haiman György könyvéből, a Tótfalusi Kis Miklósról szóló gondolatot: „Elindította azt a folyamatot, amely a római kőtáblák lapidáris hagyományaitól és a kódexek tollírásának vonásait őrző reneszánsz nyomdabetűtől végül is a mai betűhöz vezetett.”

Igen, a betű! Az a legfontosabb, a könyv szépsége nála kezdődik, mert benne ölt testet a gondolat. Itt nyomban érzékelhetővé válik a tartalom és forma egysége: szép lesz a könyv, ha tipográfiája a szöveghez illik, ha a betűformák alkalmazkodnak a mű hangulatához, jellegéhez. Elvárjuk ezt persze sok egyébtől is, de az első követelmény: jó papíron, szép betűk, tiszta tükör, rendezett, a túloldalra át nem ütő sorok, arányos, jól áttekinthető tördelés. A nyomtatott könyv szépsége a jó tervezés mellett a szép nyomáson áll vagy bukik.

A könyv illusztráció nélkül is lehet szép, de a hozzá illő illusztráció feltétlenül vonzóbbá teszi. A művészi alkotás azonban nem járhat külön utakon: célja, hogy az irodalmi mondanivalót egy másik művészet formanyelvén kifejezze. Közlendőjében, stílusában, hangulatában az irodalmi alkotást hozza közel, de mégsem alávetett módon — hiszen önálló művészi alkotás —, hanem úgy, ahogy egyik művész a másiktól ihletve megformálja, amit az ő indítására „álmodott”; amit a szöveg a képzőművészben felidézett. A jó ilusztráció: testvérmúzsák találkozása. Annál tökéletesebb, minél közelebbi lélekrokon az író és a művész, minél jobban átérzi ez utóbbi a lényeges mondanivalót, érzésvilágot, s minél teljesebben fejezi azt ki a maga eszközeivel. Mindez érvényes a kötéstervre, a borítóra, a könyv külső köntösére is. Annak is a belső lényeget kell kifejeznie formájával, díszítésével, a kötés anyagával, a borító ábráival.

Azonban ne feledjük: a könyv szépsége járulékos szépség. Az irodalmi műalkotás műalkotás marad, ha sajtpapírra nyomják is, ha sárga papundeklibe kötik is, míg a fércmű szép köntösben olyan, mbit a herendi porcelánon tálalt puliszka. Csalóka játék. „Nesze semmi, fogd meg jól!” a nagy pompával tálalt üresség. Akár a Peer Gynt hagymája. Csak héja van, magja semmi. A könyv célja nem az, hogy szobadísz legyen: szépségének titka a tartalom és a külső megjelenés harmonikus egységében rejlik. A mondanivaló szolgálatában. Csak ezzel válik olyan műalkotássá, melynek jelenléte a könyvespolcon otthonunkat barátságosabbá teszi.

Az igazgyöngy hordásban fényesedik, a könyv hasonlít rá: szépségéhez tartozik a funkciója is. Olvasás végett van, tehát le szoktuk venni a polcról, amely helye csupán, és nem temetője. Ha mégis, meg is látszik rajta, tneg a polc kaszárnyarendjén is. Ahol a könyv szobadísz, ott megüli a szobát a keserű bánat, az eltékozolt, magányos sorvadásra ítélt szépség panasza. Ám ahol élet, mindennapi kenyér, ott, ha talán meg is kopik a kötése, betölti maga körül bensőséges melegével a teret.

Megkezdődött a szép könyvek igazi versenye: a

könyvhét. Kívánjuk a nyertes műalkotásoknak, hogy miközben beláthatatlan , sorsukat befutják, értő és értékelő emberek Kezébe kerüljenek, szépségük ne legyen hiábavaló.

Bozölty Éva

Két kép Grúziából j

Lado Gudiasvili, a Szov- ?

jetunió népművésze, Húsz- > ta véli-díjas festőművész >

műveiből nyílt kiállítás a - Magyar Nemzeti Galéria- s ban. Bal oldalt: Anano vi- \ ragokkal, jobb oldalt: Nilto > Piroszmanisvili. j

0

z ember kiszáll a panoráma-autóbuszból a budai Várnegyedben, s ha százszor járt is itt, százegyedszer is megilletődötten tekint körül. A történelem itt emberközelben van. Kézzel megérinthető közelségben. A középkori gótikus és reneszánsz házak, paloták, régi utcák és terek kövei közül századok levegője árad. Itt — a ma hétszáz évet számláló Mátyás-templomban — hangzott fel a világon először a déli harangszó, 1438- ban, örök emlékezetül a törökverő Hunyadi seregének nándorfehérvári . győzelmét köszöntve. Itt végeztette ki Zsigmond az ellene lázadó Hédervári Kont Istvánt és 30 társát. Itt nyakazták le Hunyadi Lászlót. Innen hajtották vesztőhelyre Martinovi- csékat. Itt raboskodott Táncsics és Kossuth. S ide tört be Magyarország náci megszállásakor, 1944-ben válogatott. és különlegesen kiképzett pretoriánusaival Otto Skorzeny. Hosszú évek óta a Várnegyed építkezések színtere. Sok mindent felépítettek már eredeti állapotában és pompájában, de van még bőségesen reparálnivaló. Annak idején hamarabb épült fel Zsigmond és Mátyás „friss palotája”, mint ameny- nyi idő a teljes felújításra, helyreállításra kell.

Újjáépült a volt királyi vár, amelyet a magyar tudományos világ központjává rendeztek be. Az „A” épületben kapott helyet a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum. Legújabb kori történelmünk kapuja, az idők falába vágott ablakok sora tárul fel itt a látogatók előtt. Legutóbb — az SZMT kulturális, agitációs és propagandaosztályának szervezésében — Heves megye szakszervezeti propagandistáinak népes csoportja látogatott ide, hogy a múltunkról valló, féltve őrz. zött tárgyakkal, dokumentumokkal ismerkedjenek.

Az épületet kívülről és belülről a magyar műemlékvédelem olyanná varázsolta, mint amilyen eredeti állapotában volt. Siittői vörös márványból készült itt minden — a termetes oszlopok, a széles lépcsők fokai, a padlók jókora kockái, a falakat borító csempék, csipkék, a legapróbb díszítések.

Negyvennyolcas

bányászzászló

Az első emelet termeiben az 1830-tól 1918-ig, az őszirózsás forradalomig terjedő időszak dokumentumait őrzik. Tenyérnyi rézkarcokról, kőrajzok nyomatairól késztAblak

az Id Sk

falait

tett,, óriásira kinagyított fényképek tudósítanak iparosodásunk kezdeteiről, a munkásosztály szerveződésének első lépéseiről. Láthatók a céhrendszer emlékei, majd a munkásegyletek, t gyárak alapításának eredeti iratai, zászlók, pecsétek, érmék, jelvények.

A tárlatvezető nemcsak a tárgyakat mutatja meg, hanem a hozzájuk kötődő regényes történeteket is elmondja. Van a zászlók sorában például egy rendkívül értékes és érdekes, 1848-as bányászzászló. A csehszlovákiai Klement Gottwald Múzeum tulajdonában őrzik az eredetit, s ezt 1976-ban restaurálásra kapta meg a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum, mivel a piros-fçhér- zöld színű relikvia finom selyemanyaga csaknem teljesen szétfoszlott az eltelt idők során. Saás Andrásné textilrestaurátor egyesztendei precíz, gondos, aprólékos munkával mentette meg a további pusztulástól. A bányavárost jelképező, ezüstszállal hímzett embléma és a zászló- hátoldalán látható címer szerencsére épségben maradt. A restaurált zászlóról, mielőtt eredeti helyére visszakerült volna, másolatot készítettek, s ez került fel a munkás- mozgalmi múzeum falára. A zászló történetéről mindössze annyit lehet kideríteni, hogy a levert szabadságharc után zsákmányként került a Schvvartzenberg főnemesi család birtokába.

Gazdag emlékanyagot találhatunk a 48-as szabadság- harc idejéből. Ezeket jól ismerjük, sokat írtak róluk. Egy dokumentumot említek meg csak itt: egy nyomdailag sokszorosított, német nyelvű körözvényről van szó. Hay- nau kegyetlen vérengzéseinek idejéből. A körözőlevélen.

amely sok magyar szabadság- harcos kézre kerítésére és letartóztatására szólít fel. Petőfi Sándor, neve is olvasható. A személyleírás így festi a költőt: sovány, csontos testalkatú, kb. 167 cm magas, arca hosszúkásán nyújtott, pajzs alakú, szemei sötét színűek. „Tartózkodási helye ismeretlen.”

Frankel Leó

íróasztala

Minden újabb tárlónál újabb történettel gazdagodhatunk. Hiszen minden tárgyhoz regény szövődik. S ez a regény varázsolja élővé a néma, holt tárgyakat.

Igen becses darabja a múzeum állandó kiállításának egy, a XIX. század első feléből való, biedermeier íróasztalka. Valóságos iparművészeti remek. Igen „kalandos" utat járt meg, amíg múzeumi helyére jutott. Az íróasztal tulajdonosa Fankel Leó volt, aki a nemzetközi munkásmozgalomnak is kiemelkedő alakja. Aktív résztvevője volt a Párizsi Kommün küzdelmeinek, majd munkaügyi minisztere alvilág első Szocialista kormányának. Hazaköltözése után pedig ő a megalakítója az első magyar- országi munkáspártnak.

Frankel halála után az íróasztala sokfelé hányódott, sokszor megrongálódott. Végül a Népszava szerkesztőségében kötött ki, ahol 1947-ig több újságíró dolgozott mellette, s innét került aztán az ereklye a munkásmozgalom történeti gyűjteményébe. Látható a Frankel Leó tevékenységét bemutató vitrinben a forradalmár cigarettaszipkája és az a piros kokárda is, amit a Párizsi Kommün idejében viselt. Ezek az utóbbi emlékek ugyancsak sok hányattatás után jutottak el a múzeumba.

És még egy érdekes ereklye, amely előtt hosszan időzünk. A becses tárgyi emlék történelmi eseményhez kapcsolódik, 1904. május elseje illegális ünnepségeihez. A magyar munkásság a világon elsőként ünnepelte már ekkor a munkásosztály és a munka nemzetközi ünnepét, sarló-kalapácsos jelvény alatt, amely a kommunista mozgalom, a munkás—paraszt szövetség jelképévé, s a Szovjetunió címerének részévé vált.

A második emeleti termekben 1919-től jelen napjainkig sorakoznak munkásmozgalmunk történetének emlékei. A Tanácsköztársaság, a vérengző fehérterror, a Horthy- rezsim. a német megszállás, az antiiasiszta kommunista ellenállás, a felszabadulást követő országépítés dokumentumai sorakoznak egymás mellett. Beszédesen példázzák az egyes emberi sorsokat, hűségesen példázva és nyomon követve az ország, a nemzet történelmi sorsfordulóit.

Megsárgult újságlapok, fakult fényképek, plakátok, gyűrött röpcédulák vallanak korunkról. Egerből is látni egy népgyűlésre mozgósító plakátot, s óriásira kinagyított fényképen láthatjuk a Gyöngyös főterén lezajlott tömegtüntetést. Recsegő ho- mokú, poros padlásokon, meg pincék nagy, dohos szagú ládáiban őrizték ezeket a fá- jóan száraz zizegésű papírokat, törékeny, sárga újságokat, melyeken régen fénytelenre barnult a nyomdafesték és foghatatlan pókhálószövedék szálai tekeredtek a betűkre. Olvashatni a dokumentumok között fekete tintás, régi leveleket. Láthatni sztrájktanyákont készült csoportképeket. Merev tartása férfiakat ábrázolnak ezek a képek, olyan férfiakat, akik mintha nem is a fényképezőgép lencséjébe, hanem a távoli jövőbe néznének.

Mennyi öreg harcos, hány özvegy, mennyi nyugdíjas munkás, meg ócska szerszámosládák, elzárt fiókok alján kutató unoka, mennyi fáradt földmunkás tarthatta kezében ezeket az apróra összehajtogatott röpcédulákat. Hányán és mennyien tarthatták, őrizhették titkaik között, az elméjükbe rejtetten a munkásmozgalom, a párt történetét !

Paplanba varrott lobogó

A Tanácsköztársaság győri vörösezredének zászlóját például Kümmert Ferenc, az ezred egyik katonája, huszonöt éven át egy paplanba bevarrva őrizte meg. Akkor vette csak elő, 1944-ben, janiikor szülőföldjét, Észak- Erdélyt, a szovjet katonák felszabadították.

Hosszan elidőzünk még azoknál a vitrineknél, tárlóknál, amelyek a felszabadulást követő hosszú hónapok és évek kemény küzdelmeit, a dolgozó mép leghaladóbb társadalmi rendje megvalósításának fontos állomásait idézik. Ám ez a kiállítás is véges. Mikor a látnivalónak vége szakad, kíváncsian nézegetjük az óránkat. Több mint négy órát töltöttünk a múltról beszélő tárgyak, emlékek között. Maid másfél évszázadnyi időt jártunk végig — és észrevétlenül röppentek el az órák ...

i'ataky Dezső