Népújság, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-19 / 43. szám

mai Jugoszláv szobrászat A Szépművészeti Múzeum­ban Mai jugoszláv szobrá­szat címmel nyílt kiállítás. A tárlat csaknem valameny- nyi kortárs művészeti irány­zatot jelöleli. Képünkön Brankó Ruzic alkotását mu­tatjuk be. címe: Matija An­tim Reljkoric. ÍAAA>WWVVWWWWWWvWWWW\AA/VWVWVWW\/l>AAWAAyW'AA/WWWVWVWVW\^WSA/WWVVW</VV\AAí A vers születése Apáti Miklós: Feketében Cézanne-ki állítás New Yorkban Élete utolsó évtizedében Cézanne a Michelangelo óta született nagy művészek ta­lán mindegyikénél teljeseb­ben élte át a tantaluszi kíno­kat. Minél többet festett, an­nál többet látott. Minél töb­bet látott, annál sokrétűbbé és elérhetetlenebbé vált a valóság előtte. „Meg kell mondanom Neked — írta fiá­nak Cézanne 1906 őszén, hat héttel halála előtt —, hogy nekem mindig fájdalmas az érzékelés. Nem tudom elérni azt az intenzitást, amely ki­bontakozik érzékszerveim előtt. Nem rendelkezem az­zal a varázslatos színgazdag­sággal. amely a természetet élénkké teszi. Itt a folyó partján a motívumok meg­sokszorozódnak. . Csak találgatni lehet, mi­vé lett volna a modern mű­vészet Cézanne nélkül. Cé­zanne olyan alakja volt a kub’zmusnak, amilyen Ma­saccio a firenzei reneszánsz­nak (elsősorban freskófestő). De. paradox módon, éppen azzal, hogy előfutára volt a modem képzőművészetnek, festői jelentősége elhomályo­sult. Amint egv angol művé­szettörténész, Lawrence Go- wing megjegyzi: „Élete utolsó éveiben Cézanne olyan modernségre törekedett, ami nem létezett akkor és ma sem létezik.” Rogy valami­lyen kénét alkothassunk Cé­zanne törekvéseiről, festmé­nyeit kell megismernünk. Ez azonban nem könnyű mi­vel a festmények a világ leg­különbözőbb pontjain tekint­hetők meg, Leningrádtól Los Angelesig. Röviddel ezelőtt azonban kiállítás nyílt a New York-i Museum of Modem Artban „Cézanne kései munkássága” címmel. A kiállítás anya­gán négy évig dolgozott két vezető Cézanne-szakértő. John Rewald és Theodore Reff pro­fesszor. Munkáiukban sok segítséget kaptak a múzeum festészeti és szobrászati ősz- tál vápák igazgatójától, Villi- am Rubintól. Cézanne 124 olaj- és víz­festményét, valamint csak­nem az összes fennmaradt nagy méretű képét mutatlak be a kiállítók. A kéneket Cézanne élete utolsó évtize­dében, 1895-től 1906-ig fes­tette. J szépek vagyunk így feketében szépek vagyunk a fehér havon nincs szó harangszó odavagy harangszó odavagy nincs szó szépek vagyunk így feketében hazamegyünk majd fehér havon bort iszunk beszélünk odavagy feketék voltunk fehér havon a sírás ábráiból szavak torlódnak ellened hagyod vásárlás nyugdíj fizetésed napja sikló időnk fekete havon Honnan vettem, hogy szé­pek vagyunk? Miért épp szé­pek? Mert fontos a szépség, még a halálban, az életen túl is. Aki szobrász, tudja ezt. Látszatra igen kegyetle­nül, készíti sietősen és szak­értelemmel a halotti masz­kot. Hát még milyen szépek ja­nuár halottai! Télben halni talán még a legemberibb. Lelassul a szervezet, lelassul a gyászolók szívig surranó bánata, van reménység a menekülésre, a túlélésre. Igen, kibírjuk. Dehát mind­erre nincs szó, beszél helyet­tünk a harang, a hó fehérsé­ge, a hazaérkezők tétovasága, a kérdés felel maga: most mihez fogjunk? Bort iszunk, mint szokás, és beszélünk, mint szokás, azt mondjuk: odavagy. mert­hogy mi itt vagyunk, sírunk, a sírás összemaszatolja ar­cunk, ábrák, a legmodernebb absztrakt ábrák kerülnek rá, ezekből az érthetetlennek látszó, figurásságot tagadó metszetekből mégis valami végérvényesnek látszó valami jön ki. Beszél. Elmondja az időt, örömeinket, szenvedése­inket, és a mostot is, a gyászt. S a halott tűri ezt, hagyja, legyintene is, ha tudna, tor­lódik rá a sok beszéd, a sok gyász, a töménytelen átme­netiség. torlódik rá a szó, a történet, az élők egyetlen, kö­vetelőző ideje, rá, a végleges­re. S most végre, hogy szem­től szembe állunk az örökké­valósággal, az örökké vált nem-léttel, most, igen most siklik időnk. Simán, lendü­lettel. akadálytalanul. Igaz, a szán olyan sebes, hogy megolvad alatta a hó, elöl va - dozik, megfeketül, s így oda a szépség, a temetés, a gyász szépsége; ám vegyük észre a helyébe lépő másik szépsé­get. Hogy apám temetéséről hazajövet kezdett megszü­letni ez a vers? S hogy egy- gyel több, mint két éve en­nek? Időm könyebben siklik visszafelé, mint előre, vagy pláne: oldalt — ezért tago­lódik az, idő a mindennapi, mai vásárlásoktól a nyugdí­jakon át vissza egészen a fi­zetésnapokig, azon friss, szép határnapokig, amikor még éltél, dolgoztál, apám. Most temettük el Nagy Lászlót. Szépek vagyunk? Hitviták tüzéb en Bitskey István könyvéről A méltán népszerű Magyar história sorozatban jeleli! meg Bitskey Istvánnak a Hitviták tüzében című könyve. Már címében is telitalálat. Nemcsak szándékában, ered­ményében is kiemelkedően értékes. Régmúltunk századait tudományos igénnyel kutatja. Célja, hogy a szélesebb ol­vasóközönség számára is érthető nyelven fogalmazza meg a legújabb kutatások eredményeit. A könyv írója egri származású, jelenleg a debreceni egyetem tanára. Kön\ bé­liek anyagát a kincseket őrző régi egri könyvtárakban gyűjtötte. Az irodalom és történelem oktatásának módosulásai­val éppen a múlt századok ismerete, az ifjabb nemzedékek történelemszemlélete vált hiányossá. Ezért is fontos a könyvet átható kettős igény: a szellemi tájékozódás és a közhasznú tájékoztatás. Izgalmas feladatra vállalkozott a szerző: lényegkiemelő módszerrel elemzi a magyar re for­máció korát. Felrajzolja a reformáció európai hátterét, amelyre a hazai fejlődésvonulatok és irányzatok támasz­kodnak. Az emberiség egyik legösszetettebb, sokarcú korszaka a 16. század. Emberei hit szenvedély és akarat dolgában túlméretezettek, önértéküknek és hatásuknak megfek á képet kapunk Lutherről, Kálvinról, Bézáról... A kiérné és módszerével rajzol portrékat. Az alakok, dolgok kiemevse nagyításhoz vezet így hozza közel a mai olvasóhoz a rég­múlt nagyjait. A „jellemző momentumokat, sorsdöntő pillanatokat” ragadja ki a szerző ebből a szövevényes kor­szakból. Üj vallási, ideológiai, eszmei és irodalmi irányzatok jöttek létre. (Jiító és u.i.műfajokat teremtő szenvedély" l tanúskodik a művek életbősége. Közülük is kiemel1' ’ k a disputa műfaja. Az elvi szópárbajt abban az erős hí i vívták, hogy a vita során az igazságnak ki kell der' le. Tehát nem elfogultság, előre kialakított szubjektív véle­mény vagv állásfoglalás dialektikai erőpróbáin volt, ria- nem igazságkereső szenvedéllyel vívott szóduellum. A középkori magyar szellem a 16. században kezd fo­lyammá erősödni. A szellemi gvaranodást a kultúra n- denesei” nagy küldetéstudattal végzik. A korabeli „néo- művelés” céljaira a legrangosabb ismeretszerzési leh"‘ " - get, a könyvet is tudatosan haszánlják fel. Gondola k pontossága, hajlékonysága, ma is élvezhető műveket ered­ményezett. A zsoltárfordítások hatása irodalmi nyelvünk kialakulásában Adyn át napjainkig terjed. A reformáció gyors elterjedésének szociális, társadal­mi feltételei voltak: ,,tételei gyújtottak, mint a villám i lőporos hordóban” (Engels). Az elvi disputák után „dön­teni kezdett ezredegyszer / az ész helyett a fegyver s a láng.” Megkezdődött a hatalmi pozícióból történő térnv s. Kálvin máglyára juttatja egykori eszmetársát, Szervét Mi­hályt, akinek tragikuma Sütő András európai rangú művé­nek, a Csillag a máglyánnak lesz drámai magja... Értékes egri vonatkozású anyag szól arról, hogy az egri újhitű vitézek a debreceni Mélius Juhász Pétert kér­ték meg hitelveik megfogalmazására. Királyhűségüket bi­zonyítva követelték új vallásuk jogainak és egyenlőségük­nek biztosítását. A Debrecen-Egervölgyi hitvallás nyomán megszűnt üldöztetésük. Soraikból a töröktől vesz^Vez-ota^t egri „vitézlő oskolában” várkapitányok is kerültek ki. A témakör további eredményeket ígérő kutatás lehetőségeit kínálja. Bitskey István a magyarság vallási megosztottságának, vallás és politika kapcsolatának összefüggéseit vizsgál'a,- A szociális igazságtalanság elleni harc vallási köntösben jelentkezik ebben a korban. Kiemelkedő egyéniségek a héptömegek igényeire is figyelve ’alapozták meg a későbbi nagy szellemi gazdagodás, a felvilágosodás korszakát. Cs. Varga István fl’ [mikor Árendás úgy két óra tájban hazalépett, hogy ha­rapjon valamit, az asszony éppen a. gyerekkel viaskodott. Az utóbbi időben egyre bogasabbakká tere­bélyesedtek a vezetőségi ülések, az elnöknek úgy tűnt, mintha jómaga is rejtvényt játszana: mondandója nem egyenesen, hanem Iabirintusi zegzugokon át jut el a célig — ha eljut. Közben kiszárad teste-lelke, a bőre rászikkad csontjaira, akár a télire húsát vesztő szilva a mag­jára. Fájt a feje, erre még az iro­dában magába nyomott egy piru­lát. Ezt meg rögtön visszáruzni akarta az üres gyomor. A fülébe legyekként bozsorogva beteleped­tek, párzottak és szaporodtak a gyűlésen neki címzett hozzászólá­sok. Hörbölte az ételt, itthon nem kellett fegyelmeznie magát a csö­römpölés nélküli kanalazásra, mint az elnöki továbbképzések véréi té- kesen óvatos étkezésein, melyeken a lelepleződéstől féli : másoktól mintázza a kés és villa páros hasz­nálatát. Kedélyére nagy fekete madár telepedett. Az asszony a gyerekre acsarkodóit, de Árendás­nak hallása volt rá, hogy az os'or- csattanásos hangsúly tulajdonkép­pen az ő késésének szól. Áz „Isten verte kölyke, én nem ltínlódok to­vább veled!” csomagolása annak a ki nem mondottnak, hogy „Az én munkám ebben a házban csak annyit ér, mint a ló pottyan1 ása!” Való igaz, hogy Margit már régen túl lehetne a mosogatáson, ha ő nem késik. De a férfiból még nem párolgóit el a délelőtti gyűlés só­savas hangulata, amiatt nem gu­rított békítgető mondatokból szőtt szőnyeget az asszony elé Lánya- korú fehércseléd vol ez a Margit, dédelgetni kellene. akár a macs­kát, hiszen amíg meg nem nyerte magának, nem volt se éjjele, se nappala miatta. Attól a perctől, mihelyt a kettőjük dolga kitudó­Leskó László: ..mígnem elemészt téged dott senki sem merte többé szép- combú Margónak hívni az admi­nisztrátorlányt. Árendás azonnal elvált első asszonyától. Szegény Lidi csak tyúkültetésben, paprika­palántázásban, mosásban, takarí­tásban tudott gondolkodni! Az el­nök elvette Margitot. Már gömbö- lyödött a lány hasa. — Vesződjön veled egyszer a ku.itorgó apád is! Az asszony lecsapta a gyerek elé az írószerszámot, és magukra hagyta őket. Menése mostanában kezdett puha macskamozdulatok­ból súlyt éreztető döcögéssé ala­kulni, Árendás érezte, hogy a nem­törődöm járás neki beszél. Már nincs miért ingerkedve ringatóz­ni... Odaállt a gyerek mellé. — Elakadtál? ß gyerek gyanakodva lesett fel rá. Árendás ez, le sem tagadhatná 1 az apját! Süntüske-ke- mény hajbokor, sovány arc — mintha belülről viccesen beszip­pantotta volna a fölösleget a fog­sorok közé —, pereménél kifelé pördülő fül, a szem keskeny rés­ben kuksol : rozsbarna, akár az anyjáé. Mégis valahogy alamuszi ez a gyerek: nagyapa korú apa és nagyonis asszonyos menyecske bókkanó fejű termése. Nem volt ideje összemelegedni a fiával Ott­honi szűkös idejét Margit igényel­te. — El.. .elakadtam — lehelte a gyerek. Miért fél ez tőle? Árendásban mézgásodni kezdett a bosszúság. Szemével csapdázni akarta fia pil­JfW)ÚhMflí lantását, de a rozsbama golyók ide-oda szökdöstek előle. Furcsa — döbbent rá —, ezt a gyereket még sohasem hallotta nevetni. Mosolyt préselt az arcára, belefájdultak a pofacsontra feszülő izmok. Bi­zalmat követelő — s nem kérő — nyájasság ez, érezte. Puhább lágy­ra most nem tudta igazítani voná­sait. — Hoci! — nyúlt a könyvért. A gyerek a válla völgyébe húzta a fejét. Árendás fennhangon ol­vasta a példát. Mindent hangosan olvasott, így szívósabban kullancs- kodtak agyába a szavak. „Lófogat­tal egy katasztrális hold földet le­het felszántani egy nap alatt. Egy traktorral hét holdat. Hány hold különbséget jelent ez 19 nap alatt?” Szol^ványfeladat ! Az ő fia ne tud­ná ezt megoldani? A hirtelen sar­jadt fölényérzet — magunk alá tapodjuk a példát! — békülékeny- nyé tette. — Hogyan gondolkodtál, Sunyu­kám? A gyerek pillantása a füzetlapra fagyott. Sipítós hangja útközben meg-megkarcosodott : — A tizenkilencből el köll ven­ni hetet... — Rrrrossz! K iröffent belőle, mielőtt fe­gyelmezte volna magát. Már leleplezte magában: mostaná­ban elégedetlensége sebesebb a meggondolásnál. Csak óvatosan, mint a hímes tojással! Puhított a hangján: — Mondd el a példát, Sunyu- kám. A „Sunyukámba” azonban bele­főtt egy kis keményítő is. A gye­rek szemhéja mint a fészkéről rebbentett madár, szárnya. Kiugró pofacsontján sűrű pontokban kez­dett pirulni a bőr. Árendás elfor­dította a fejét: isten verte kölyke! — A traktor hét holdat szánt föl. Akkor tizenkilenc nap alatt mennyit? A gyerek nem képes emeleteiben látni az épületet! Árendásban egy­re tarajosabbakká híztak a rossz­kedv hullámai. Kezdjük élőiről. — A lófogat egy nap alatt hány holdat szánt? Sunyu izzadt kis mancsával a füzetet gyűrögette. Az arca nyál- kásan csillogott, mintha olvadás­nak indult volna. Torkából csak többszöri nekikészülődésre ugrot­tak a szavak: — ...A lófogat.. .hetet. Ugye? , A reménykedő „Ugye?” kegyel­met kunyorált. Árendás előtt meg­billent a világ. A fia — egy Áren­dás gyerek! — nehézgondolkodású. — Te isten barma, te! Egyet szánt föl egy lófogat egy nap alatt! Egyet szántottam föl, pedig majd’ a belem lógott ki, úgy törtem ma­gam abban a rohadt gevernyásban, hogy gazdább legyek a gazdánál! Érted, te isten barma kölke?! .. .Hány holdat szántott föl a pa­raszt? — E...gyet — vacogta a gyerek. — Egyet! A gép meg hetet! Ak­kor tizerkilenc nap alatt hány holdat hasogat föl? Ide nézz a sze­membe! llánál fogva megemelte a fia fejét. A kocsonyás nedves­ségtől undorodott; kire fajzott ez a kölyök? Lidi, az első felesége volt ilyen rívós, de az meg ez a Á1 rakás kis szerencsétlenség, hogy jön össze?! Homlokfalát belülről égette valami Nem hallotta, mit mond Sunyu, csak a hangsúlyából érezte ki, hogy újra mellébeszél. A szégyene ez a kölyök, az embe­rek a markukba röhögnek: az el­nök fia megbukott! — Amikor a traktorra öltem, öt-hat holdat megszántottam. Nem hetet! De ötöt, azt meg! Kemény gyerek voltam!... Tizenkilenc nap alatt tizenkilencszer ötöt... Azt mondták az emberek: „Árendás Jani, te zsellérszármazék létedre rápirítottál a gazdákra, légy az elnökünk!”... Tizenkilencszer öt, érted ? ! A gyerek orrából szivárgó zöl­dessárga páros patak elérte Áren­dás kezét. Nem tudta megmagya­rázni, hogyan : egyszerre valahogy a délelőtti gyűlésen volt megint. De mintha nem is ő lett volna, hanem a gyerek ... Vagy ő, csak a bensejében gyerekként. Újra hallotta a főagronómus szavait: „Jani bátyám, lépnünk kell, mert minket lép le az idő Már nem le­het szakértelem nélkül...” Mondd ki: hülye vagyok! „Nem erről van szó, te is tudod. De a bővített új­ratermelés azt kívánja...” A friss okleveles állattenyésztő bólogatott; kizárták őt maguk közül az ide­gennyelvű szakkifejezéseikkel. Ütött. — Gatyába rázni a szövetkezetét — jó voltam!? Emelte a kezét újra. — Éjszakákat a terv fölött guny- nyasztani — jó voltam!? ...Elnök­ként is traktorra ülni — jó vol­tam!? ...Hitelt kikuncsorogni — jó voltam!? .. .Kitanítlalni az ag- ronómussá vakaródzott urakat — jó voltam!? gyerek némán állta az üté­seket: se holl nem volt, se eleven. Margit vijjogva röppeni ki a belső szobából. — Megölöd, te állat! ...Segít-' ség, emberek ! A boltból átszaladtak néhányan és lefogták Árendás Jánost, A bol­tos telefonált orvosért. h

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom