Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-10 / 8. szám
9 Az ész bajjal jár Dicséretes — művészetpolitikai, közművelődéspolitikai — törekvése a magyar televíziónak, hogy sorra-rendre igyekszik bemutatni a világ- irodalom klasszikusait, megismertetni velük és általuk azokat a művészeti, szellemi, politikai erőfeszítéseket, amelyek elválaszthatatlanok az emberiség történelmétől, a haladástól. Dicséretes még akkor is, ha ez nem mindig sikerül a bemutatandó klasz- szikushoz méltóan, ha sok az illusztirivitás, ha a nagy írók és a nagy művek néha bizony csak jól, vagy kevésbé jól fotografált képregénnyé devalválódnak is. Csalogató a gondolat kimondani: egy Balzac-sorozat még ilyen képeskőnyvformában is több, mint a semmi. Csalogató, de hamis gondolat lenne. Klasszikust — mindent! — csak klasszikushoz mérten és méltón, legalábbis a megvalósítás szándékait igényességgel illetően! Ezért figyeltem kissé aggódva Gribojedov vígjátéká- nak tévéváltozatát és keltem fel aztán a képernyő elől vé- , gül is megelégedetten. Nem mintha e fiatalon meghalt — Teheránban, mint orosz kö- vetségi alkalmazottat megölték — vitán felül tehetséges író shake-.peare-i méretekkel lehetne mérhető. Még azt se állítanám, hogy Az ész bajjal jár című vígjátékától kellene számolni a XIX. századi nagy orosz drámairodalom kezdetét, különösen nem a szatíra műfajának dinamikus előtörését. Az általános iskolában is, ha erről van szó, Gogollal kezdik ezt és teljes joggal. Ám Gribodejov mégis valaminek a kezdete, mindenképpen az elkötelezett irodalomé, s e vígjátéka, ha nem is egyik csúcsát jelenti a világ drámairodalmának, de semmiképpen sem valami szerény halmocskáját. A dekabristákkal rokonszenvező — ha ugyan önmaga is ném az — Gribojedov vígjátéka immár 165 éve járja színpadi útját, kezdve onnan, hogy a szatírát, mint irodalmi műfajt el nem ismerő Bjelinszkij, sőt Puskin is elutasítja a szerző e művét — mégha más-más okból is. Gonesarov az, aki méltó helyére és ragjára emeli ezt a vígjátékot, amelyet talán a ma olyannyira divatos kifejezéssel tudnánk r műfajilag „beskatulyázni”, hogy: groteszk. Nos, tehát a 185. év elejére el- és feljutott a képernyőre Magyar- országon is. Az ész bajjal jár főszereplője a világot járó és az otthoni környezetét az ész erejével. a szó, a retorika varázsával jobbítani, a korabeli Oroszországot tespedtsé- géből kimozdítani akaró Csackij. Tragédiája, hogy valamiféle orosz Don Quihote létére még egy igazi Sancho Panzát sem talál maga körül. Mert mindazok, akik körülötte kavarognak, pletykálnak, öltözködnek, beszélnek, böfögnek, szenteskednek, törtetnek és mindazok, akik talpat nyalnak mégcsak nem is szélmalmokból lett óriások. hanem masszává, sűrű szellemi iszappá összeállt törpék henye gyülekezete. Hiába lázad az értelem, az értelmetlenek világában komikussá válik, sőt bolonddá az, aki e fegyverrel kíván hadakozni. Lengyel György rendezésében könnyed, pikáns, franciás vígjátéknak indul Gribojedov vígjátéka, hogy aztán a végére nehéz veretű, tragédiát súroló játékká változzék. Csackij alakja — ahány rendező; ahány korszak, annyi felfogás — hol tragikus hősként, hol groteszk, törekvései irrealitásai miatt önmaga is nevetséges figuraként jelenik meg a moszkvai nemesek világában, száll szembe a molcsalinok- kal. famuszovokkal. Most Balázsovits Lajos játékában, a rendezői elképzelésnek megfelelően, inkább a tragikus hős alakja kerül előtérbe, amit életre kelteni nagyszerűen megtesz Balázsovits. A baj ott van, hogy az ő © Nëmuw, ISIS. január 10., kedd wmgrvmrr kissé romantikus-klasszikus játékfelfogására nem visszhangzik mindig megfelelően vissza a tévéjáték, mert mo- liére-i, gogoü játékelemek keverednek, hol klasszicizá- ló, hol romantikus, hol meg nagyon is modern játékstílussal, sőt a könnyű bohózat elemeivel. Ügy érzem, a játékot, színészeit nem tudta teljes stílusegységbe ötvözni Lengyel Molcsalin — Tahi József f.h„ (Tv-fotó — Népújság — György, bár az kétségtelen, hogy még így is néhány olyan jelenet szemtanúi lehettünk, amelyek bőven kárpótoltak a gyengébb, a hang- súlytalan pillanatokért. Gondolok itt elsősorban az ebéd nagy jelenetére, a szinte a „pletyka-ária” partitúrájára megszerkesztett játékra, amikor a habókos, nagyothalló hercegasszony károgó, fekete varjúként jujjongva, végül is önmaga pletykahírével találkozik szembe. Gribojedov — ahogy mondani szokás — még csav'arint is egyet a történet végén. Hogy ez mégis hiteles és keserű, sőt szinte kilátástalannak tűnő, de szükséges befejezés, és hogy Gribojedov megérezte, megértette, igen messze még az idő álmai megvalósításához, arra Repetyilov alakja a bizonyíték. Koltai Róbert formálja meg ezt a figurát és kitűnően. Nem a befejezést jelenti Repetyilov „története”, hanem a dolgok kezdetét, a harc további reménytelenségét is, ugyan, de azt is, hogy valahol azért a megtúnyult értelem mélyén is pislákol már valami fény. Amitől ugyan egyelőre még csak ordítani „látnak” az angol klub Szofija — Egri Márta Perl Márton) titkos tagjai, mert többre és másra nem telik még se az erejükből, s az agyukból. De már ordítanak, mert már kezdenek érezni. Valamiféle fájdalmat legalábbis. Társadalmit, lelkit-e? — mindegy, mert muszá j. már legalábbis ordítaniuk tőle. Még évtizedeknek kell eltelniük, hogy az ordibálás majdan az értelmes és elszánt együttes emberi szó kórusává váljék. Lengyel György rendezése és a színészi játék végső ösz- szegzésben igényben és szándékban jól szolgálta Gribojedov' immáfon klasszikus művét. És a jó szolgálat ebben az esetben is művészi igényességet, a klasszikushoz méltó szándékot takar. Gyurkó Géza Elmúlt hit az evő-ivó ünnepkör, az össznépi körtánc napja és vele az örömteljes esztendő. Valamennyien egy kútba, az emlékek kútjába dobtuk elhasznált napjaink, ítéleteink, porba hullt vállalkozásaink mozaikdarabjait. Százezrek tódúltak az utcákra a sejtelmes éjféli órán, milliók ünnepeltek otthonaikban, papírtrombiták, petárdák, csörgösipkás fiatalok köszöntötték az új évet, a reménykeltőt, a tervek és vágyak beteljesítőjét, a fekete ismeretlent. Tömegszórakoztató intézményeink — a rádió és a televízió — műsorai beváltották a hozzájuk fűzött reményeket és várakozásokat. Derültünk Kállay István — Szálkái Sándor szatíráján, Komlós János megjegyzésein. Kissé hosszú volt a Hofi-óra. Ilyenkor, éjjel 11 körül már lankad a figyelem. Igaz, a nagy és lázas munkától nem lett jobb a cipő minősége. De nem is tudom, hogy van ez most nálunk a cipőkkel? Nem a lábakban van a hiba? Mindez szép volt és kacajt fakasztó, de az első órában is arra gondolt az ember, rhit hoz az új esztendő. OOO >rA z újévi jókívánságok — avagy ki mit szeretne ajándékba a tudománytól” Című műsorban Egyed László és S iní o nf f y Géza tudóst, írót, színészt, orvost, diáklányt szólaltott meg, mit is várnak az évtől. Mit ad, mit adhat 1978-ban a tudomány az emberiségnek? Jó lenne egy kis csend, „vagy olyan csodaszer, amit, ha beveszünk, arra kényszerítene bennünket, hogy olyan jól dolgozzunk, hogy megengedhessük magunknak azt az életszínvonalat, amelyben élünk.” Jó lenne egy tabletta a matek dolgozatírás előtt, amitől jeles lenne a dolgozat — mondta a diáklány. Sok idő elmegy az ember életében evéssel és alvással. Nem lehetne ezt pasztillával pótolni, hogy több idő jusson a munkára? Olyan televízióra lenne szükség, amelyben az ember azt láthatná, amit ő akar. Vagy egy olyan készülékre, amivel a gondolatok is fény- képezhetővé válnak. Ebből azonban rengeteg bonyodalom származna, szétzilálná az emberi kapcsolatokat, nemcsak a főnök—beosztott kapcsolatokat befolyásolná katasztrofálisan, de a házastársi, baráti viszonylatokat is. Nehéz helyzetbe kerülnének a könyvtárosok, ha matematikakönyvek helyett a polcokon tablettákat tartalmazó fiolákat kellene szakrendbe sorolniuk: „integrálszámítás, 2 tabletta, 550 molekula. Bevenni étkezés után.” Hosszú időn át nem lehetne az embereket megfosztani az evés örömétől, A csend is csak akkor érzékelhető, ha zaj van. „Ma úgy kell csöngetni, hogy nem csöngetek. Erre a házigazda felfigyel: Te, ha jól hallottam, megint csöngettek. És kimegy ajtót nyitni.” László Gyula professzor a múlt idők mágiájáról, a szavak varázsáról beszélt. A„jó napot kívánok”, a „boldog új esztendőt kívánok”, hit abban, hogy kívánságainkkal, szavakkal hatni tudunk a jövőre. Ennek a mágiának jegyében kívánta, hogy „jusson el oda a tudomány, hogy az ember a másik embert becsülje meg függetlenül attól, hogy milyen színű a bőre, függetlenül attól, hogy azt a nyelvet beszéli-e, amit a hatalmon lévők. A régészet azt szolgálja és azt mutatja meg, hogy az emberiségnek közös a múltja és ebből következőleg közös a jövője is. Ezzel szolgálhatja legjobban azt a harmóniát, egyetértést, megértést, ami legnagyobb tette lenne a modern tudománynak.” Ez lehet, amit várhatunk 19?8-tól és a görög mondás beteljesedését: „Csak annyira ne gyűlöljenek az istenek, hogy minden kívánságodat teljesítik.” Az irószobám műhely J beszélgetései és valloma-os percei az elmúlt évtizedek irodalomtörténetének lapjai is kissé. Garai Gábor ez alkalommal T a k á t s Gyulát kereste fel kaposvári otthonában. Takáts Gyula jellegzetesen dunántúli költő. Élete, munkássága a Dráva, Duna és a Balaton határolta háromszöghöz kapcsolta, kevéssé Pécshez és utóbb Görögországhoz, néhány szép utazáshoz. Ez utóbbiak csak megerősítették hitében, hogy igazi hazája a Balaton-mellék. Költészetét a színszerűség és a fes- tőiség jellemzi. Festőnek indult, mígnem észrevette, hogy a színek mögött él és burjánzik egy másik világ, a valóság. Ezt a színek1 és szavak mögött rejtőzködő valóságot kutatja és fejezi ki gonddal formált verseiben. Legnagyobb élménye a természet és az őszj ősszel derül ki, milyen munkát végzett az ember a kertben, szőlőben, a földeken.' Mintha az ősz mondaná meg, mit ér az ember. Garai Gábor kérdései nyomán nemcsak a költő életútját ismerhettük meg, hanem egy nemzedék íróinak életét is. Számon tartották egymást a dunántúliak, debreceniek, pestiek, pécsiek, egriek, ffa valamelyiküknek megjelent egy-egy verseskötete, levélben keresték meg egymást. À sors, a költői hivatás fogta össze ezt a nemzedéket, őt Jankovicsot, Berdát, Hajnal Annát, Kálnokyt, . Weöres Sándort, Tatayt. Azért is izgalmasak aa Irószobám riportjai, mert közösségek életére világítanak rá, s belőlük a közelmúlt irodalmának egy-egy fejezete bomlik ki. De meg azért is, mert ezek a rendhagyó irodalomórák minden alkalommal Simon Istvánra emlékeztetnek, aki meghonosította a rádióban, és á kTássZiküs párbeszédek magasába emelte ezt az egyébként prózai műfajt. EbergényiTibor Ursitz József: 0 mélyből a napvilágra 13. Pernye-pusztán mindennap megjelent a csendőrjárőr. Az újonnan érkezett bányászok közül többnek hetenként kellett jelentkeznie a lőrinci csendőrőrsön. Ott minden ilyen alkalommal közölték velük, hogy Pernye-pusztán nem lesz kommunizmus, végük a komcsiknak. A becitált dolgozók mintha meg sem hallották volna ezeket a megjegyzéseket. A szakszervezetet 1944. augusztusában megalakították. Ettől kezdve gyakran találkoztak éjszakánként a vezetők, hogy megbeszéljék a tennivalókat. A csendőrök tudomást szereztek a szervezkedésről, két embert, Nagy Sándort és Hegyi Mihályt el is vitték. Nagy Sándor nem tért vissza többé. A szakszervezeti munka kiterjesztésében nagyon sok segítséget adtak az aknamélyítőknél dolgozó, Pécsről érkezett bányászok, akik a mozgalomban jelentős tapasztalattal rendelkeztek. Személy szerint is kitűnt közülük Szabó Jenő, Hegyi Li- pót és Szlavek Ernő. A fő teendő az volt, hogy elszigeteljék a nyilasokat, gondoskodjanak a lakosság ellátásáról, és óvják a műszaki berendezéseket a kitelepítéstől. A feladatokat szinte hiánytalanul sikerült végrehajtani. Az altáró teljes védelmet biztosított a légitámadásokkal illetve a harctéri eseményekkel szemben A telep lakói 27 napot töltöttek a föld alatt, mintegy négyezer ember élte túl itt a háborút, addig soha nem tapasztalt egyetértésben és barátságban A környező településekről, de még az ország különböző részéből érkezett emberek is védelmet találtak Pernyepusztán, az altáróban. Az első szovjet katonák 1944. december 6-án hajnalban érkeztek Pernye-pusztára. A délutáni órákban keresték fel a bányabeli óvóhely lakóit. Közölték, hogy a selypi medence felszabadult, mindenki kijöhet a föld alól, és kezdjék el a normális életet. Mintha egy furcsa menet indult volna meg, a sápadt, fehér arcú emberek bizonytalan léptekkel jöttek ki az altáróból, a szemüket bántotta az éles fény, hunyorogtak, hiszen a majdnem egyhónapi föld alatti élet teljesen elszokatta őket a külvilágtól. Élelmiszert szinte sehol sem találtak az emberek. A lakásokban, a kamrákban nem maradt semmi, hiszen mindent feléltek a föld alatt eltöltött 27 nap során, és az élelmiszer-raktárakat is kiürítették. A téli hónapokban arra sem számíthattak, hogy könnyen juthatnak élelmiszerhez valahonnan. Mégis megkezdték a munkát, az új életet. Az addig épült és félig elkészült lakások nagy része üresen állott, és ezért kórházat rendezett be ezekben az épületekben a szovjet parancsnokság Mintegy 4000 sebesültet, beteget ápoltak a hadikórházban, ahol a helybeli lakosság nőtagjai kaptak munkát. A férfiak a hadianyag szállításánál és a szovjet javítóműhelyekben segédkeztek a vörös csillagos katonáknak. Ezekért a tevékenységekért minden család asztalára jutott élelem, ha nem is dúskálhattak a jómódban, de létfenntartásukat biztosították. A Magyar Kommunista Párt alapszervezete 1945. január 1-én alakult meg Pernye-pusztán. Csaknem egyszerre lépett a pártba Pernye-puszta minden lakója. Akik még fiatalok voltak ahhoz, hogy felvegyék őket, hozzátoldtak néhány évet az életkorukhoz. Megindult a lignittermelés is, ahogy lehetséges volt ez villamos energia nélkül. Sikerült a selypi cukorgyártól a vízkiemeléshez és a bánya szellőztetéséhez kevéske villamos energiát szerezniük. A lignit a környező falvakban élelmiszerre cserélődött át. A szállításhoz a szovjet katonai parancsnokság nyújtott segítséget, lovas kocsika* adtak a bányászoknak. Amikor már messzibb vidékre is el kellett vinni a lignitet, a szovjet parancsnokság ekkor már teherautót biztosított. A leggyakoribb élelmiszer az árpallszt és a fehérbab volt, de ennek is örült mindenki. Növényi olajból hetente egy- egy dolgozó fél litert kapott. A szakszervezeti üzemi bizottság és az üzemvezetőség rózsaszentmártoni központtal alakult meg. Amikor 1945 nyarán Budapestről a központi igazgatóságról néhányan megjelentek a helyszínen, úgy nyilatkoztak, hogy Pernye-pusztáit, az úgynevezett Fővárosi Bányamezőben nyolc éven belül aligha indul meg a termelés. Mekkorát tévedtek. 1948-ban üzemszerű lignittermelés kezdődött, és ekkor lett Pernye-pusztából Petőfibánya. Az iskolában a tanítás még 1945-ben megkezdődött, igaz, miután máshol nem volt hely, az egyik üres segédtiszti lakásba jártak a gyerekek tanításra. Kulturális rendezvények céljaira egy tisztilakást alakítottak át, itt tartotta próbáit a fúvószenekar és az énekkar is. 1946. őszén Selypen már megnyílt a dolgozók gimnáziuma. A bányászok közül sokan kerültek különböző beosztásba, még miniszter is lett az egykori pernye-pusztai bányászok közül. A2 1930-es években pedig úgy emlegették már Petőfibányát, mint Közép-Európa egyik legkorszerűbb üzemét. 1948. egyéb fordulatot is hozott a bányászok életében. Többen közülük szeptemberben Budapestre mentek, ahol a Műszaki Egyetem tanévnyitó ünnepségén egyenruhájukba öltözötten jelentek meg Nagy feltűnést keltette.-: a sok civil ruhás ifjú között, bár a bányászaton kívül más üzemekből is érkeztek tanulni vágyó kétkezi munkások. Valamennyiük között a legnagyobb csoportot a bányászok alkották, több mint öt- vénen voltak. A „civil” egyetemisták nem titkolták húzódásukat az újakkal szemben. Egy két megjegyzés elhangzott arról, hogy a suszter legjobban teszi, ha a kaptafánál marad. A tanévnyitó szónoka azon* ban hangsúlyozottan beszelt azokról a munkásokról, akik itt, az egyetemen most kezdik el tanulmányaikat azért, hogy okleveles mérnökként térjenek majd vissza az üzemekbe. A bányászok az egyetemen is megtartották régebbi szokásaikat, az egyenruha at hordták, egymást a rég. ;ö- szöntéssel, „Jó Szerencs tel üdvözölték és arán \g rövid idő alatt nemcsak a diákok körében, hanem a professzorok előtt is szimpatikusakká váltak. Amikor a nyári szünetben a csepeliek két hétre a nagy- mágocsi üdülőjükben vendégül látták az egyetemi jókat, a diákok között ott ült Kassák Lajos is, aki soha "'em 'mulasztotta el, hogy bí as- sa ezeket a kemény fe.tű, nem is egészen fiatal embereket a tanulásra A profesz- szorok közül sokan emlegetik még ma is dr. Sályi,. dr, Kónya és dr. Papp nevét. (Folytatjuk)
