Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
Kérdőjelek az aranytáblán Ha hó fedi a házak tetejét, meg a fákat, az utakat, mindent, olyankor Hort éppen olyan gyönyörűséges, mint minden más falu, város, nagyközség. Ha pedig köd van, ugyanúgy szürke, mint minden más ködlepte hely. Különbség tehát szinte semmi. Ha csak az nem, hogy Hort országos hírűén gazdag, ami ebben az esetben nemcsak állapot, hanem érdem is, mert évszázados kemény munka alapozta meg ezt a gazdagságot. A dinnyetermesztéssel lettek gazdagok — akik gazdagok. — Milyenek? — Hogy is mondjam? Azt hiszem, olyanok, mint mindenki más: jók is, meg rosz- szak is. Kuporgatók és fe- csérlőek, szóval, mint általában az emberek. Ki ilyen, ki olyan. Van, aki bejön reggel 8-kor a takarékszövetkezetbe, és egyszerűen betesz ötszázezer forintot. Van, aki megvárja, amíg besötétedik, akkor eljön a lakásomra, becsenget, és ad százezer forintot. Hogy holnap tegyem be, aztán majd este megint eljön, és újra hoz százezret. Mit mondjak? — ez van — meséli Erdélyi Ferencné, a helyi takarékszövetkezet vezetője, és adalékként még megemlíti, hogy volt itt már 120 ezer forintos menyasz- szonytánc is, de ez egyedi eset, a nyolcvanezresek viszont megszokottak. Más kérdés, hogy az a bizonyos 120 ezres házasság nem sikerült, sokat civakodtak, aztán elváltak a fiatalok. A 4600 lakosú Horton hatszáz család dinnyével foglalkozik. A község képén pontosan látszik, hogy — „tehetősek”. A takarékszövetkezetnél a betétállomány 56 millió forint és ez 1800 emberé! Ebben az évben a betétnövekedés új csúcsot hozott: 8,5 millió forint. — Mindenki ilyen jól áll? — Ezt azért nem mondhatnánk. A kölcsönállomá- nyunk éppen annyi, mint az idei növekedés: 8,5 millió. A községi tanács elnöke dr. Madár Zoltán. — Mennyi pénze van a tanácsnak községfejlesztésre? — Pontosan 409 ezer forint. o ★ o A dinnyések ismert gazdagsága mellett két igazán nagyszerű dolga van Hort- nak. Az egyik a könyvtár, a másik az öregek napközije. Itt nyolcan-tízen mindig üldögélnek a kényelmes fotelekben ; beszélgetnek, énekelgetnek, van lemezjátszójuk, tévé, minden, ami csak kell a kulturált időtöltéshez. És kincsek is rejlenek itt, emberi kincsek, pénzzel nem mérhetőek. Miska bácsi szikár ember, olyan jó hatvanasnak látszik — 78 éves. — Van-e valami jó története? — Nincs, fiam. — Egy talán mégis... — Most volt karácsony. Mondjak el egy régit?... Arról, amikor gyerek voltam? Akkor szokás volt a betlehemjárás. Voltak né- gyen-öten, köztük egy öreg, nagy bundában. Kis kápolnát hoztak, f rágott szamár volt benne. Aztán elmondtak egy verset, az öreg meg közben bundástól lefeküdt a földre. Botra vették. Az olyan, hogy felemelik, támogatják, köitögetik: mKelj fel, üreg, kelj fel, megyünk Betlehembe!” Aztán ajándékot kaptak, főleg pénzt Ügy volt a legkönnyebb. — Így, ünnep idején, hogy volt akkoriban? — Nehezen. Kilencen voltunk testvérek. Mikor így, az új esztendőt köszöntve körülültük az asztalt alig fértünk. Na, meg, az ünnepi vacsora. Tudja mi volt? — görhe. Görhe, meg sült krumpli. Aztán aszalt meggy, előtte fokhagyma. Ez volt a szokás. Jól éltünk, de a morzsát az abroszról, azt nem szabad volt kidobni. Azt lesepertük a tenyerünkbe, és megettük, hogy ne menjen semmi pocsékba. Ajándék? — az nem volt. Most, itt, a Dr. Madár Zoltán tanácselnök: 409 ezer forintunk van községfejlesztésre. napköziben mi öregek is többet kaptunk. Nem kell koldulni. Hiába, ilyen az élet. Ma, ugye. ez nincsen. Gondolnak kicsire is, öregre is. o ★ © — És a kicsik? — Alusznak. Szerencsére vannak rosszalvók is. Nekik Dobroviczky Judit, az óvónő mesél. Fényesülő szemmel hallgatják, hogy hótakaróba burkolózott az erdő, és ebből a sok fehérségből a Télapó elindul. Egy kis koromfekete hajú fiú is csillogó szemmel hallgatja a sok szépet. — Tudod-e, mit ünnepeltünk karácsonykor? — Az ajándékokai Anyukától és apukától karácsonyfát kaptam, azt feldíszítettük, aztán csillagszóróval játszottunk. Nagyon szép volt. — Jézuska? Elkerekedik a gyerek szeme — nem tudja. — Övó néni? — őszinteségre akarjuk nevelni őket... hogy is mondjam: az igazra. Szelíd mosollyal néz a szép óvónő, aztán lefekteti a kis rakoncátlanokat. o ★ © Abavári Jánost préposti rangra emelték. A tanács gratulált, és ő köszönettel fogadta a gratulációt. Levélben köszönte meg, és azt írta: „Elnök úr, nagyon jólestek a jókívánságok, melyeket tolmácsolt a tanács nevében. Ügy érzem, ez jó alkalom ahhoz, hogy ismét kifejezhessem: a továbbiakban is arra törekszem, jól tudjunk együttműködni egymással, hogy hozzájáruljunk szocialista hazánk és községünk további felvirágoztatá- sálwi,’j ______._______ M iseborral koccintunk a kinevezésre és az egymásnak kívánt jókívánságokra. — Prépost úr, az új esztendő küszöbén mit kíván a falujának? — Amit az elnök úrnak is megírtam : békességet kívánok, békességet mindannyiunknak. Azt akarom, hogy ez a mi országunk a béke szigete legyen, és benne Hort, az én községem még külön is, hogy ne csak ünnepeken szeressük egymást Szabadjon ezt kívánnom az új év küszöbén. Mindenkinek. Nem dicsekvő ember Abavári János. Szinte ki kell belőle húzni a szót a múltról, a háború idejéről, amikor „pap létére” szovjet katonákat rejtegetett. Régen volt 44-ben. Egy ember, olyan, akiről csak azt lehet mondani, és semmi mást, „csak”, hogy ember — százados volt —, hat szovjet katonával állított be a paphoz. — Mit tudunk tenni? — kérdezte. — Semmit. Itt maradnak, a plébánián. Most ez a dolgunk — és ez a falu becsülete. Párát von a pohár falára • finom fehér bor. Az újonAbavári János prépost: Egyet kívánok, békességet. Mindannyiunknak. (Fotó: Szántó György) Pan kinevezett prépost emlékezik, aztán, hogy búcsúra jön el az idő, megismétli: — Békét kívánok, szeretetek És —, de kérem, ne vegyék nagy szónak, úgy értsék, ahogy én gondolom —, szeressük ezt a mi szép, szocialista hazánkat. o ★ © Jó út visz a faluszéli rangos házhoz. Dolgos embernél vagyunk, egy — bizonyára —irigyelt embernél : Fodor Menyhért asztalánál. Diny- nyés. — Mit kíván az új esztendőre? — Csak egyet: beteg a feleségem. kórházban van. Gyógvúiion meg. jöjjön haza. Nekem nem kell semmi más, én csak ezt akarom. Ez lenne énnekem a fő ajándék. Fodor Menyhért siet: látogatás van a kórházban. Sietve teszi a bort az asztalra, sietve koccint, azonban csak jelkénesen kortyol — a KRESZ nem engedi —, de egy kis időt hagy a szemlélődésre: kredenc van a konyhában és egy szolgálaton kívüli modern (?) — legújabb típusú olajkályha, amit már kiszorított a villanyhőtároló. És mosogató van, és a falon műanyagból barna alapon fehér szarvas. — Én nem vagyok eredeti dinnyés, ha úgy vesszük, csak benősültem. Amikor kezdtük, 1960 körül, nem gondoltam, hogy ilyen jó lesz. Dolgozni, persze, kell. De kevéssel én nem jöttem haza, talán, hogy kifogtam, és ha a dinnye esetleg nem sikerült, volt más, zöldségek. Az embernek mindenre gondolnia kell. Paprika, paradicsom, ilyenek. © ★ © Énekelnek az öregek napközijében. Lassú, csendes nótákat énekelnek. — Erzsiké néni, szeret dalolom? — Én? Szeretek. — Egy titkot kellene most, hogy elmondjom: milyen volt a fiatalsága? — Az enyém...? Elmondom én. — Hány éves tetszik lenni? — Én, aranyoskám? Hetven. — Milyen volt régen? — Hát, aranycsillag, amikor én még lány voltam, olyan boldog voltam anyámmal mindig, karácsonykor is, újévkor is, mindig, hogy olyan még a világon senki sem volt Annyira boldog yoltam vele, az én édesanyámmal, hogy olyan még Magyarországon sem volt. De aztán —, hogy férjhez mentem —, akkor bizony, negyven évig igen boldogtalan voltam. Mert olyan részeges uram volt — ne maguknak legyen mondva —, hogy otthonról, amikor fürdettem a gyereket, az alatt az idő alatt ő mindent eladott. Még a kisinget is a gyerekről, aranyoskám, most tessék megmondani... De most már minden j<51 van. Nekem van három olyan gyerekem, de olyan, hogy abban hiba nincsen. Akármilyen mérgesen süt a nap. olyanokra nem tud sütni. Meg négy unokám ... Karácsonyra...? azt nem, nincs azoknak arra szükségük, megvan mindenük. De én tavaly is kaptam Sanyi fiamtól. Kávéfőzőt, meg kávét, sokat. Így van ez, ünnepen. A nyugdíjamból nem telne rá, már, hogy köztünk maradjon a szó. Ami régen volt, azt, ahogy mondtam, az uram elitta Nem volt gondja a házra sem. Így aztán kátránypapírraal foltozgatom a tetőt. Mert ha jön egy kis jég vagy eső, az mindig megrongálja. Nem lehet mást csinálni, ezt muszáj, pedig többre is vihettem volna. Nekem olyan dolgos hírem volt a faluban, hogy a munkában nem volt párom, de mondom az uramat, nyugodjon, amit a tyúk ösz- szekapar, az hiába van, ha a kakas széjjelkaparja. Csak az a jó, hogy végül megvan az embernek a boldogsága. Mondom: kaptam egy kávéfőzőt a fiamtól. o ★ o Ha hó fedi a házak tetejét, meg a fákat, az utakat, mindent, olyankor Hort éppen olyan gyönyörűséges, mint minden más falu, város, nagyközség. Ha pedig köd van, ugyanúgy szürke, mint minden más ködlepte hely. Egy község csupán a hazai háromezerből. Bendó János és B. Kun Tibor Ezelőtt öt esztendővel, pontosabban 1972. március másodikén a Kennedy űrközpont 36-os indítótornyáról elindult egy űrszonda, amely a Pioneer 10-es jelzést viseli. Az űrszonda azóta már elhaladt a Jupiter óriásbolygó mellett, tovább száguld a tátongó űrben a Saturnus felé, hogy kilépjen naprendszerünkön túlra, elhagyja csillagotthonunkat. Az első emberi kéz alkotta tárgy kijut bolygótestvéreink közül, s olyan útra indul, ahonnan már a mi Napunk '— amely fényével melengeti életünket — is csak egyetlen, jeltelen pontnak, egy csillagnak látszik a végtelen ragyogásban. S a szonda belsejében ott rejtőzik az üzenet; egy arannyal futtatott alumínium táblácska. A táblán pontosan megjelölve naprendszerünk helye, benne a Föld, ahonnan a hírvivő elindult és akik elindították, az emberek. A rajzon a férfi és a nő egymás mellett áll és a férfi fölemeli kezét, mintha intene. Üdvözletét küldünk valakinek, az anyagóceán túlsó partjára. A protonok, neutronok, nukleonok go- molygó tengerén át, a másik partra. Kinyújtottuk karunkat az értelem felé. A 270 kilogramm tömegű űrszonda tudásunk jelenlegi szintjének békejobbjaként kézszorításra vár valahol. Vajon célt fog érni? Megérkezik valaha is és oda, ahová szántuk? Értelmes lények szülőbolygólyára? Vagy az idők végezetéig folytatja reménytelen rohanását a négydimenziós görbült térben, amíg a mágnes térerő viharai, az anyag nehéz részeinek pergőtüze alatt atomjaira nem hull, s az aranytábla össze nem olvad a születő napok izzó kohójában? Vajon egyedül vagyunk a súlyosan ragyogó égbolt alatt értelemmel megáldva? Örök társtalanságra kárhoztatva élünk? Választ hamarosan nem várhatunk, hiszen a Pioneer 10 nyolcvanezer év múlva ér olyan csillag közelébe, ahol kialakulhatott értelmes élet. Mit gondolnak majd rólunk, ha kihalásszák az űrpalack- postát? Mit jelenthet egy másik értelem számára a rajz az emberpárról, az üdvözlésre emelt jobb kézről? Az arannyal futtatott táblácskáról majd az is ki fog derülni, hogy ismerjük az anyag belsejének jó néhány titkát, hiszen az űrszonda hasadó anyaggal táplálkozó generátorral van ellátva. A hasadó anyag a 238-as plutónium. Ugyanaz az anyag, amely a neutronbomba anyaga Ugyanazt a plutóniumot arra is fel lehet használni, hogy az aranytáblára vésett emberpár ne legyen többé. Felmerülhet bennünk ez a gondolat? Vagy máshol másként alakult az értelem és nem ismerik azt a lehetőséget, hogy irtani lehet egymást? Helyes információt juttatunk ki a kozmikus térbe magunkról? Nem csapjuk be azokat, akikhez eljuttatjuk az üzenetet? Hogyan számolnánk el értelmes csillagtársainkkal, ha számot kellene adni Ausritz-cel. Bu- chenwalddal, a gázkamrákba küldöttekkel, a hirosimai agyonégettekkel, harmincéves háborúinkkal — már kettő is van, hiszen az újkori történelem is „büszkélkedhet” harminc évig tartó vietnami háborújával —, hogyan indokoljuk a hidrogén- és neutronbombát? Van-e indok és mentség tömegmészárlásainkra? Erről visz-e hírt az aranytábla? Visz-e hírt arról, hogy amikor a Pioneer 10 elindult az emberiség nagyköveteként, ötszázmillió gyerek éhezett a földön? Az aranytáblán álló emberpár szeme — hiszen csak rajz — nem tükrözheti kínjainkat, félelmeinket, gyötrődéseinket. Nem kellett volna beszélni róla? Figyelmeztetésként. Kozmikus intő jelként. Hátha meg tudtunk volna előzni egy gyönyörűséges értelmes fajtársunkkal benépesített kék bolygón egy ottani Napóleont a hozzá tartozó népek csatájával? Hátha ott, akkor nem kell emberi hamuból emlékművet emelni? Persze lehet, hogy nyolcvanezer év múlva már értelmüket vesztik ezek az aggodalmak. Lehet, hogy a visszaküldött üzenet az új földön már olyan fajt fog találni, amelynek tagjai nem ismerik a félelmet, a szorongást, az agressziót, a bosszút, az önzést, a kiszolgáltatottságot és a hatalmat.' Csak a tudás hatalmát Milyen vastag nyolcvan- ezer esztendő történelmének fala? At fogjuk törni a jövő felé? Vagy magunkra omlasztjuk ezt a falat? Méltóak vagyunk-e az anyag bizalmára? Az anyagéra, amely létrehqzott bennünket. Hiszen évmilliókon és milliárdokon át folyt a leptonok, barionok, elektronok, neutrínók kísérlete, hogy az égi mezőkön kószáló részecskék összeálljanak, hogy az élettelenből megszülessék az élő, és benne fölmagasztosuljon az értelem. Hogy az anyag először az idők folyamán értelmezni tudja önmagát Hogy több legyünk, mint a hideg törvény, amelyet ismer minden elemi részecske is. Nekünk már más törvényeink is vannak. Ml több vagyunk mint a törvény. Anyag, amely át tudja élni az életélményt, értelmezni tudja saját magát és környezetét. Vérköreinkbe temetve hordjuk a csillád gok halálát és születését' kozmikus robbanások pislákoló visszfényeit Az anyag trónusára emelt bennünket Külön törvényeink vannak. Bánni tudunk velük. Bánni tudunk saját anyagunkkal. Megfelelünk ennek a bizalomnak? Ha nem, ellenünk fordul az anyag. Mint ahogyan ellenünk fordult Ver- dunben, az első gépek csatájában, ellenünk fordult Hirosimánál és Nagaszaki- nál ellenünk fordult a ha-! láltáborok égetőkemencéiben, Az emberi nem legsúlyosabb vereségei voltak ezek. Most anyagtársainkat keressük, jeleket küldünk nekik, jeleket várunk tőlük. Ä Pioneer 10-et újabb küldöncök követték. A Voyager 3 szondán már 65 földi nyelven rögzítették a mondatot: „Üdvözletét küldünk minde% békés lénynek a világegyetemben”. És magunknak mit küldünk előre? Mit hagyunk örökül nyolcvanezer esztendő múlva élő nemünknek? Megmarad az olajág még akkor is békét jelentő szimbólumnak, vagy feledésbe merül? Élni fogunk az anyag kezünkre játszott, majd tudatosan továbbfejlesztett hatalmával. Mi lesz nyolcvanezer év múlva, ha üzenetet küldenek a Földre? Valóra váltjuk as emberi nem igazi álmát, as egyetlen lehetőséget, ami méltó helyet biztosít nekünk a csillagködök között? E pa- ránvbolygón kiteljesedik a tudomány, a művészet és a szerelem? Vagy rossz kísérleti telepinek bizonyultunk az anyag laboratóriqjnában és jeltelenül összezáródik fölöttünk az idő óceánja? Vékonyka történelemmel, beláthatatlan jövővel állunk az út középén. Merre tovább? Repülj, Pioneer 10! Élünk. Szeretünk és szeretnek bennünket. A terek hátukon hordják gyerekeinket. Bízzatok bennünk. És mi is saját magunkban. Szigethj András j I
