Népújság, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-11 / 291. szám
VvVYVVVVyvvvvyvvv’yvv^VVVVVVVVWVWV'ívi/VVVVWVVVwvvirsfvr^vyVS /VWVW/WVVWVVVVWVVyyVl rvvvvVvvvyvvvvvvyWVí I i J Ämoi Imrére | emlékezüok \ Hetven éve, 1907. decem- í; bér 7-én született Arcos 5 Imre festőművész. Előbb $ express/'.ontzmusra hajló, í majd később szürrealisztí- j kus alkotásainak három I . reprezentánsát mutatjuk be. £ Fönt: az 1931 körül ké- { szült Gond, alatta a 43-ban ? megfestett Lármás. Lent: $ Önarckép 1944-ből. i A YGrs sziiietésw Körgallér roskadt vállra Álombéli találkozás Tamási Áronnal (Borongás szürkületben, omladékos ház végében, felszaggatott, gödrös helyen találtam; nekem háttal, magában ült: csak a felső teste látszott, se pad, se szék alatta. Kietlen környezete, elha- gyatottsága szíven fogott... s hirtelen a feje fölül, a magasból lamentáló verses beszéd hallatszott, ilyenformán :) „Állj meg, ember, állj meg, csak egy percre állj meg! A ház vége nyirkos, ez a hideg gyilkos. Állj meg, ember, állj meg, csak egy percre állj meg! Megfagy itt a lélek, ahol üldögélek. Szánj meg, ember, szánj meg, és tűzzel kínálj meg! De ne csak gyufával: kőből ütött lánggal, lángoló csóvával! Hadd jusson belőle szemre, szemfedőre, s úgy szálljak az égbe, 'mint a csillag, égve!” (Sírás környékezett. Mögéje léptem, s roskadt, előreesett vállára puha, prémes körgallért borítottam — nem tudom, honnan került a kezembe ... Feje közelségétől, válla érintésétől olyan erős borzongás járt át, hogy mielőtt megszólalhattam volna, felriadtam. Történt 1970. májusában.) Álomban fogant, álomból ébrenlétbe átmentett versek, úgynevezett álomlátások, jelentések ősidők óta számon- .tarthatók. Mindenki álmodik. Költők is álmodnak, nemcsak álmodoznak. Szerencsére nem egyformán, s nem ugyanazt! De még ha ugyanazt álmodnák is, más és más módon fejeznék ki, ahogy más és más módon írnak a valóságról is. Rám az álmaim már ifjúkoromban., olyan erősen hatottak, hogy napokig foglalkoztam egy-egy . furcsább, igézetesebb álmommal. Kivált olyanokkal, melyekben mindennapjaim, közvetlen élményeim nyomát sem találtam meg; amelyek mintha máshonnan, messzebbről, Vagy inkább mélyebbről származtak volna, mint egyéni életem élmény- és ismeretanyaga... Később, amikor már írogattam, s fejemben verssorokat forgattam, egy-egy ilyen álom úgyszólván versben próbálta rögzíteni magát;, néha csak foszlányokban, máskor olyan „épkézláb” sorokban, hogy csak papírra kellett őket vetni. Előfordult, hogy az álomban megjelent alakok is megszólaltak. Halottak is, élők is, és ami a legérdekesebb: mindig egyéniségükre jellemző mondókéval, vagy versszerűen tagolt mondatokban közöltek velem „valamit”. S ha vers nem is lett minden ilyen megnyilatkozásból, naplómban számos álom-inspirációt jegyeztem fel évtizedek során. Tamási Áron gyermekes ifjúkorom egyik nagyra- becsült és szeretett, legendákkal körülvett erdélyi író- hőse. Később a 40-es évektől Kolozsvárott, majd Budapesten, egészen haláláig, csak erősödött a közös szülőföld-élményből is táplálkozó barátság és tisztelet érzése. Az életből való korai ki- dőlése nekem is érthető megrendülést okozott, s annak a már-már árvaságérzetnek jelentkezésével járt, mely aztán, egy évvel’ később, apám halálával természetesen az igazi, nagyon keserű árvaság gyászába öltöztetett.... Tamási Áron halála fölötti fájdalmamnak, veszteségérzetemnek két versben próbáltam akkor kifejezést adni. Eltűnésébe a budai utcákról, a baráti körből a muzsikás vacsorázóhelyek törzsasztala mellől nem lehetett egyhamar beletörődni. Ezt a veszteség-érzetet álmaimban való gyakori megjelenése kárpótolta — ha. ugyan nem az ellenkezőjét érte el. Az alábbi vers néhány sora a fentebb érintett „mások hangján” szólaló álom-versek közül való (1970. májusából). Ha nem is Tamási életbeli hangján, de archaikus tartalmú és tárgyú mivoltában mintha mégis ő szólalt volna, s fejezte ki azt a környezet-érzést és lelkiállapotot, melyet a zord helyen, hol találtam, nyilván én tulajdonítottam neki, vagy fogtam rá álmomban, az álom jel- lemábrázoló és megjelenítő erejével. Félreértés tehát ne essék! Bármily .fájdalmas is, csak szeretném magam abba a hitbe ringatni, hogy valóban az ő másvilági alakjával találkoztam, s az ő más világi —• s az életbelitől ezért különböző fátylas-parraszos hangját hallottam! Valószínűbb, . hogy a lehetetlent nem ismerő, bennem is működő emberi álom-gépezet produkciója volt. A szoba sötétjében, frissiben firkantott sorokat véletlenül találtam meg, évek múlva, egy nagy levélborítékon, s.az el nem homályo- sult kísérő-érzések felhasználásával, kiegészítettem. Székely Zoltán Megíratlan emlékeim Katia Mann memoárkötete A memoárirodalom divatja világjelenség. . Az olvasók nemcsak külföldön, hanem nálunk is kédvelik ezt a műfajt. Ezért olyan népszerű a Magvető Könyvkiadó Tények es tanúk sorozata. Ráadásul olyan szerzők alkotásait jelentetik meg, akiknek élete, sorsa élénken foglalkoztatja a közvéleményt. A nagy egyéniségekhez közel állókat folyvást zaklatja a rádió, a televízió és a sajtó. Az újságírók, a riporterek mindig újat, eddig , még nem hallottat remélnek tőlük. Jó néhányan húzódnak az ilyesfajta szerepléstől. Közéjük tartozik Katia Mann, a Bud- . denbrook ház és sok más világhírű regény alkotójának feleségé A kiadók nem könnyen győzték le ezt az ellenállást. Kitartásuk mégsem volt felesleges, mert Mann asszony előbb egy interjúsorozatba egyezett bele, s később — amikor elmúlt már kilencven éves —, fia, Michael rábeszélésre kiegészítette, egységesebbé szerkesztette, csiszoltabbá formálta az anyagot. Megérte, mert az irodalombarátokat ismeretlen, izgalmas, sokat mondó adalékok sorával ajándékozta meg. ígéretéhez híven nem kalandozott el céltalanul a magánélet szférájába. Ösztönösen mellőzi a túlzottan személyes élményeket. Csak akkor szól ezekről, ha valamilyen szállal szervesen kötődnek a művek születéséhez, s elősegítik azok megértését, elmélyültebb befogadását Olvashatunk a Buddenbrook- ház szereplőiről, megtudhatjuk, mennyiben kötődnek az író lüb.écki ifjúságához, rokonságához. Az alkotó felesége hónapokat töltött a davosi erdei szanatóriumban. Betegtársait megfigyelte, s érzékletesen .le is festette az őt meglátogató férjének. Ez történt Árosában is, ahonnan levélben is mentek a beszámolók. Aztán a. figurák kikristályosodtak, s valamennyien helyet kaptak a yarázshegyuen. Az eredmény és a javaslat összevetése igen érdekes, s az irodalomtörténészek és esztéták szamára is újat mondó, hiszen a teremtő műhelye izgalmas titkait villantja fel. Az külön kuriózum, hogy az egyik alakhoz, Naphtáho.. akaratlanul is Lukács György szolgáltatta a modellt, aki emigrációs éveiben találkozott a Nőbel-díjas művésszel, sőt idővel könyvet is írt róla. Tanulságos összefüggésekre bukkanunk a Halál Velencében keletkezését elemző részben. A házaspár járt a dozsék városában, így a feleség minden impressziót egybevethet a mesterien sikerült novellával. Meglátásai lényegre törőek, s egy nagy egyéniség munkamódszereiből adnak ízelítőt. Olyan mesterről vallanak, aki tudatosan készül mindén feladatára. Katia Mann ezen kívül minden pátosz, tömjénezés nélkül vall a nácizmussal szemben álló, az ellen nyíltan harcoló és emigrációba kényszerülő író humanizmusáról, annak összetevőiről és tiszteletreméltó, emberi tulajdonságairól. Frappáns portrékat fest a kortársakról — többek között — Gerhad Hauptmannról, Gideről, Bertold Brechtről, Stefán Georg- ról —, azok munkásságáról, egymást. segítő törekvéseikről. Nem ragaszkodik szigorúan az időrendhez, szabadjára engedi emlékezetét, irányt sokszor csak egy-egy jellegzetes kérdéscsoport, vagy gondolatkör szab. Stílusa mentes minden sallangtól, kizárólag a tény közlés szándéka vezérli. Nem akar előtérbe lépni, ám akaratlanul is bemutat egy áldozatkész, ’ ritka tehetségű, uráért és népes családjáért tevékenykedő ass.zo,nyt„jfij$jb§zerénve'j a háttérben maradt, s csak egyet kívánt: Thomas Manti háborítatlanul alkothasson, ■ Pécsi István M ilgun vette észre elsőként a vadállatokat. És amíg Ki- .riszk, a, fejét forgatva próbálta megállapítani, hói rejtőznek a gyűrűsfókák, a csónak már messze elúszott attól a helytől, nehogy az állatok észrevegyék a heverőhelyről. Az öreg Organ rájött, hogy Ki- riszk semmit sem látott. — No, te láttad? — kérdezte a kisfiútól. Kiriszk nem mert hazudni. — Nem, ném láttam — vallotta be. — Odamegyünk még egyszer — rendelkezett Organ — Tanuld meg megkülönböztetni őket a sziklák között. Különben nem lehetsz vadász. Az evezősök engedelmeskedtek, a csónakot az előző helyre vitték, bár ez kockázatos volt. Ha csak egv gyűrűsfóka is gyanút fog, az egész falka egyetlen szempillantás alatt a tengerbe veti magát. Az állatok szerencsére nem vették észre a vadászokat. A sziklavonulat mögött feküdtek a rendetlenül szerteszét dobált, fomátlan kövek között, majdnem egészen a víznél. ■ —. Nézd csak azt a hegyes követ, olyan, mint egy letört agyar, egy kissé távolabb pedig van egv vöröses színű, eljegesedett dombocska, nézz át közöttük — mondta Ki- riszknek Milgun. Kiriszk figyelni kezdett. Milgun és Emrain eközben az evezőkkel serénykedve igyekezett a csónakot egy helyben tartani. És ekkor Kiriszk meglátta a tengeri vadak hátát — s hatalmas. uszonyos törzsüket. A foltos, fénylő szürkés hátak mozdulatlanok voltak. A távolból a tapasztalatlan szem nem tudta megkülönböztetni őket a szikláktól. E pillanattól kezdve izgalom vett erőt a kisfiún. Kezdődik: ott Csingsz Ajtmatov: •Csingi? Aitmatov kisregénye a Szovjet Irodalom decemberi siá- mában mpt I lengcrjiaríon futó tarka kutya (Részlet) vannak az igazi tengeri vadállatok! íme, elérkezett a nagy vadászat! A mikor partra szálltak, a kis- '* fiú izgatott volt, merészség és elragadtatás töltötte el. Merészség. mivel e pillanatban erősnek és fontosnak érezte magát. És elragadtatás — látta, milyen jól és összehangoltan dolgoztak a vadászok: ahogy a parthoz .vitték a csónakot, Emrain és az . öreg Organ a hullámverés szélén tartotta az evezők segítségével, Milgun pedig ügyesen kiugrott egy görgelékkő szélére, majd a kötelet a vállán átvetve, közelebb húzta a kőhöz a csónakot: a winchesterekkel egvütt partra ugrott az édesapja is. Ezután az öreg Organ közreműködésével ő maga is partra ugrott, igaz közben vizes lett a lába a partra futó hullámtól, és az édesapia halkan szemrehányást is tett neki. Organ a csónakban maradt, hogy partközeiben tartsa a hullámokon, ők hárman pedig — Emrain. Milgun és Kiriszk — a heverőhely felé siettek. A parton haladtak, ösztönösen meghajolva, s gyorsan szökellve egyik rejtekhelytől a másikig Kiriszk nem maradt le, csak azt érezte, hogy a mellében vadul kalimpál a szíve, s időnként megszédül a nagy büszkeségtől és az izgalomtól. Bezzeg, ha a Halasszony törzsének tagjai most láthatnák, amint a nagy vadászokkal együtt siet a tengeri vadak ellen! Ha most látná az édesanyja, de büszke lenne rá, nint a törzs jövendő nagy táplálóra és kenyérkeresőjére! Ha most látná Muzluk, akivel gyakran játszottak együtt, de ezután már soha nem fog vele játszani, mivel a mai naptól kezdve az ő neve vadász, ha most látná, ahogv mesz- sze az otthoni Tarka Kutyától tör előre az ismeretlen, viharos parton, a vad sziklák és kövek között a gyűrűsfókák heverőhelye felé. Az sem baj, hogy a két winchester Milgunnál van és Emrainnál: az édesapja megígérte neki, hogy kezébe adja a fegyvert, amikor eljön a lö ' ideje. így lopakodtak a heverőhely • felé, maid kúszni kezdtek a földön. Kiriszk is kúszott. Az érdes sziklákon és a töredezett jégen nehéz és kényelmetlen volt kúszni, de Kiriszk megértette, hogy ez szükséges. . . , , Lihegve. verejtékben fürödve kúsztak, olykor lehúzódtak, majd fejüket fölütve körbe figyeltek. Aztán mozdulatlanná dermedtek és elcsendesedtek, amikor már csak a célzás és lövés volt hátra. Kiriszk egész életében nem felejtette el ezt az órát, ezt a tavaszi napot, ezt a' rideg, sziklás szigetet a hatalmas és végtelen tengeren, és rajta ezeket a vad, sötétbarna sziklákat, amelyeket valamilyen esztelen erő forgatott ki a helyükből és dobált szerteszét a csupasz és rideg, jeges és élettelen földön; s hogy ott feküdt hason, az édesapja és Milgun mellett, akik lövéshez készü ődtek, előttük pedig, egészén a tenger szélénél egy kis mélyedésben, a szelek és viharok rombolta, dudoros, mohlepte sziklaomladékok között, otí volt egy kisebb gyűrűsfóka-falka, s még mit sem sejtve, nyugodtan hevert a helyén. Fölöttük a heve- -őhely, a sziget és a tenger fölött '.z enyhén ködös, dermedt-mozdu itlan ég — legalábbis a kisfiúnak gy tűnt — feszülten várt az első lövésre. „Csak eltaláljam!” — gondolta magában, és a vállához szorította a ■ winchestert, amit az édesapja átadott, neki. Lbben a tűnő, régen várt pil- Iáhatban, amikor büszkén már dicső és híres vadásznak látta magát, hirtelen belehasított az a felismerés, hogy ebben a szikla- mélyedésben szorongó, fösvény napmelegre váró kövér és esetten állati hátak és oldalak milyen védtelenek és sebezhetők. De ez csak egy pillanatnyi késlekedés volt. Eszébe jutott, hogy ő vadász, és az emberek zsákmányt várnak tőle, hogy a fókák húsa és zsírja né'kül éhes és szűkös az élet, és még az a gondolat is felvillant benne. hogy elsőnek kell lőnie, s ki kell tennie magáért. , Összeszedte magát, keményen célzott, ahogy az édesapja tanácsolta, az állat bal uszonya alá. kicsit fölfelé és jobbra — épp a szívére a hatalmas, foltos uszonyosnak. Az állat mintha megérezte volna a veszélyt, hirtelen fölütötte a feiét. bár nem látta a vadászokat és szagot sem kaphatott— a szél a tenger felől fújt. Egv kicsit még oldalt kellett húzódni a ióbb cé'zás kedvéért, valami egy kicsit zavarta elől, valamilyen árnyék — nagyon óvatosan lehetett csak odébbcsúszni, és ekkor egv kis kődarab Kiriszk könyöke aló' kimozdult és elindult lefelé a leitőn.' útközben más kövekbe is beleütközve. A foltos fóka rövid ugatásszerű hangot hallatott, a falka felneszeit, és bőgve .gyorsan mászni, gurulni kezdett a víz felé. Ebben a pillanatban, mintegy megelőzve őket, mielőtt elérnék a ten gert, lövés dördült és a falka szélén leterített egy nagy gyűrűsfókát _. Milgun megmentette s hel yzetet. Kiriszk elvesztette a fejét — Lőj! — parancsolt rá Emrain A váUát erős ütés érte, a lövé “ döreje a. fülébe csapott/ úgy érezte, teljesen magsukéi ült. Rettenetesen szégyell te magát, hogy elhibázta a lövést, és hogy miatta vallott kudarcot a vadászat. Az apja újabb töltényt dugott, a kezébe: — Tölts, és lőj gyorsan! Az. ami. meglehető-en könnyűnek látszott, a töltés és tüzelés (hányszor megcsinálta ezt egész egyszerűen, amikor lőni tanult), most sehogy se sikerült. A winchester závárzata nem akart neki engedelmeskedni. Milgun eközben térdelve még két lövést adott le a vízbe menekülő gyűrűsfókákra. Egyet megsebesített, az állat ott fetrengett közvetlenül a part szélén. A vadászok arrafelé futottak. A falka már eltűnt a hullámokban, a sebesült állat, amely még a parton maradt, minden erejét megfeszítve a víz felé igyekezett. Mire az emberek odaértek, a gyűrűsfókának sikerült a ví-Hm -mn-í.m magát. Uszonyait mozgatva úszni kezdett, s ringatózó, veres csikói hagyva maga után, lassan az áttetsző tenger mélyére süllyedt. Tisztán látszott rémü'ten kimeresztett szeme, a tarkóiától egészen az uszonyáig húzódó halványkék csík a hátán. Milgun leeresztette a célzásra emelt fegyvert — a kegyelemlövésnek már nem volt értelme — Hagvd. úgyis elsüllyed — mondta Emrain. Kiriszk csak állt, kifulladva és levertem s nagvon elégedetten volt önmagával. Jóval többet várt. Nesze neked, nagv vadász! Hallgatott a kisfiú, minden erejét összeszedte, nehogy hirtelen elsírja magát szégyenében. Roppant nekike'eredett. — Sebaj, lesz még sikeresebb vadászatod is — vígasztalba később Milgun. amikor hozzáfogtak, hogy felbontsák az eleitett gyűrűsfókát — Mindjárt elmegyünk a Középső Emlőkhöz, ott mindig több vad tanyázik. — Igen egy kicsit elsiettem — kezdte volna Kiriszk, de az édesapja közbevágott — Ne magyarázkodj Az első lövéstől még senki sem lesz vadász Majd máskor sikerül Lőni tudsz a zsákmány nem szökik meg előled ■/ iri“zk hallgatott, de a leik^ hálával telt meg hogy a fe’ nőttek nem tettek neki szemreh' nyást. (Arvay János fordítása', MWWW ^AA/VW^AA^WVNAAA/WVVVVVVWWWVVWVVvj*
