Népújság, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
MW A sz/kföM sóhaja Csák Gyula szociográfiája Szociográfiai irodalmunk klasszikus darabjai példázzák: e műfaj egyik legfontosabb értékteremtő lehetősége a szülőföld, a szűkebb haza gondjairól szóló tanúságtétel, a személyes vallomás. Illyés Gyula műve a Puszták népe. Darvas József harmincas évekbeli szociográfiái (A legnagyobb magyar jalu, Egy parasztcsalád története). Veres Péter hajdúsági tudósításai egyaránt idézhétők példaként: valameny- nyiben ott vibrál a gyermekkorban felszívott élményanyag, s ott a hevület is, mely az elkötelezettség megvallásának egyik formája a százados bajok nyerseségükben, életszerűségükben történő felrajzolásakor. Ilyen mű a Csák Gyuláé is, a Magyarország felfedezése c. sorozat egyik újabb kötete. A szikföld sóhaja. Benne szülőfaluja: Püspökladány múltját s jelenét, a szikföldek népének múltbeli s mostani sorsát, helyzetét írta meg. A könyv írója számunkra ismeretlen világra nyitott ablakot. Azt a tenyérnyi országrészt fedezi fel. amerre — sajnos — „nemigen utaznak honi üdülők”, s amerre „nincsenek útvonalai a belföldi turizmusnak”. Pedig — s ezt hittel és meggyőződéssel vallja Csák Gyula — „a Püspökladányban felhalmozódott életanyag gyümölcsözően gazdagíthatja országunkról, önmagunkról gyűjtött ismereteinket”, A könyvet végigolvasva, maradéktalanul osztjuk a hittel teli, vallomásos formában sugallt végső konklúziót: olyan világ tárul elénk, amely látszólagos zártsága, érdektelensége ellenére figyelemre méltó, s gondolkodásra serkent. A jó szemű s a maga világa felé is tekintő olvasó a püspökladányi sorsok, a régvolt idők, s a ma mindennapjainak rajza mögött saját élményeire gondól, és tulajdon, hasonlóan kicsinynek tűnő, de a nagy egészben mégis fontosnak tetsző világát is ekképpen szemléli. A könyv legmegragad óbb részletei kétségtelenül a személyességben gazdag, vallomást tartalmazó fejezetek, önnön sorsának alakulását előadva a püspökladányi szegényemberek életét tárja fel előttünk Csák Gyula: a múlt megannyi szándékát, reményét, de leginkább keserűségeit. A „tanyasi élet” képe azért lett éppoly megrázóan igaz, mint a „Darányi-telep” sárba húzó, keserves létezést jelentő valóságról szóló tudósításé, mert az író által megélt és megszenvedett élet ténye áll mögötte. S a felfedezett múltbeli valóság tanulságait is ez hitelesíti, hisz Csák Gyula igazán a legavatottabbként fogalmazhatta meg e világ felszabadulás előtti korszakáról az alapigazságot: „eleve kijelölt, üresjáratokban furikáztak az energiák és mindvégig csak önnön mennyiségükben maradtak meg, s nem termeltek új minőséget". A jelen Püspökladányáról készült tudósítás viszont arról győzi meg az olvasót, hogy alapvetően változott a világ itt is a felszabadult ország három évtizedes történelme során Ennek a jelennek eredményeit — s ez szükségszerű — az imént jelzett múlt kontrasztjában teszi igazán érzékletessé a szerző. Azzal, hogy leírja: „Ladány régebbi múltjáról szólva említettem..., hogy főképp a technikai és civilizációs fejlődésnek, meg a rohamos városiasodásnak ebben a századában mennyire fájdalmasan nyilvánvaló ténnyé lett, hogy a paraszti életmódba börtönzöttek elmarai^ak a társadalom más rétegeitől... Manapság ezzel szemben... csaknem a fordítottját leljük a korábbi helyzetnek. Most éppen a parasztság az, amely kezében tartja, alkalmazza a ladányi termelőmunkában föllelhető legfejlettebb technikát, tehát az emberi gondolkodásmódnak a korszerű termeléssel összefüggő követelményeit”. Ez a jelen sem gond nélkül való persze. Mert amíg egyfelől Ladány is a „városiasodás vonzásába” került, s lakói a jólét tekintetében nagyot léptek előre, addig „a település összlétszámához képest” igen nagy itt még azoknak a száma. akik „a szellemi létezést tekintve szinte csak vegetálnak”. Ezt a kontrasztot kiiktatni nem könnyű feladat. Ebben segített és segít a szerző falujának, mert a könyvben, a Ladány elé tartott tükörkép a legnemesebb értelmű biztatás lehet... LÖKÖS ISTVÁN GÄCSI MIHÄLYs HÁROMKIRÁLYOK •' j ? 'i Aforizmák Elveszett könyvek, unikum könyvek Az ember az egyetlen élőlény, amelyről több bőrt lehet lenyúzni. (Amerikai adófelügyelők humoros mondásaianak gyűjteménye) ★ Az az ember, akinek nincs mondanivalója, gyakran úgy tesz, mintha volna miről hallgatnia. (Busman közmondás) ★ Az igazi alibi — bizonyíték arra, hogy az illető a bűncselekmény elkövetésének időpontjában két különböző helyen tartózkodott. (Argentin bűnözők tréfája) ★ Óvjátok a férfiakat — ne menjetek férjhez hozzájuk! (Űj-zélandi feministák jelszava) ★ A módszer nem annyira fontos, ha az eredmény előre ismeretes. (Ecuadori hamiskártyások szólásainak gyűjteménye) ★ Ember embernek Brutusa! (Julius Caesarnak tulajdonított mondás) ★ Fiatalság? Pompás dolog! De micsoda meggondolatlanság a fiatalokra bízni, hogy eltékozolják! (L.-F. Céline, francia író) ★ A sors kitűnően begyakorolta magát a csapásokra. (Thaiföldi közhely) „A könyveknek is megvan a maguk sorsa” (habent sua fata libelli). Terentiusnak ez a mondása szinte közhellyé vált, annyiszor idézték. Egyes művek sértetlenül vészelték át az évszázadokat, sőt évezredeket, mások viszont elpusztultak, nemegyeszer még a hírük is elveszett. Példaként az ókor legtöbbre becsült költőjére, Sapphóra hivatkozom. Ma csak néhány verstöredékét ismerjük, ezt is csak azért, mert más írók műveikben szó szerint idézték, s ezek a művek korunkra maradtak. A nyomtatott könyveket természetesen ritkábban fenyegeti ez a veszély, de közülük is sok az unikum, az egyetlen ránk maradt példány, mások egykori létéről pedig csak egy-egy régi katalógusból, bibliográfiából szerezhetünk tudomást. A régi könyvek pusztulásának egyik fő oka a háború és a sok elemi csapás. Magyar- országon különösen nagyszámú könyv semmisült meg, hiszen a mohácsi vésztől a Rákóczi-szabadságharc végéig állandósult a háború. Ezért tartják különös becsben bibliográfusaink az 1711 előtt megjelent nyomtatványokat A testesebb kötetekről még a laikus is feltételezi, hogy érnek valamit,' hogy alkalomadtán pénzzé tehetők, s ezért gondosan őrzi őket. Gyorsan pusztulnak azonban azok a könyvek, amelyeket sokat vagy sokan forgatnak. Sok példány ment veszendőbe a XVI. század kedvenc olvasmányai, a széphistóriák közül. Például egy vándor nyomdász, Manlius János 1594-ben Al- sólendván négy széphistóriát nyomott, közülük csupán egyetlenegy maradt korunkra, ez is egy példányban, a többinek csak a címét ismerjük Bőd Péter feljegyzéséből. Minden unikum könyvészeti érték a tartalomra való tekintet nélkül. Magától értetődően azok a legbecsesebbek, amelyek olyan nyelvészetileg, irodalomtörténeti- leg vagy történelmileg fontos szöveget tartalmaznak, amelynek másik kiadása vagy kéziratos szövege sem ismeretes. Sztáray Mihály 1550-ben megjelent hitvitázó komédiáját, Az igaz papságnak tükörét, Apponyí Sándor, a nagy bibliofil 1888-ban fedezte fel egy párizsi könyvesboltban, több példánya azóta sem bukkant elő. Bornemisza Péter 1558- ban kiadott Magyar Elektrájának hosszú ideig csak a megjelenéséről tudtunk, maga a mű 1923-ban került elő a gothai tartományi könyvtárból. Más drámák nyomtalanul semmisültek meg. Számtalan könyvet semmisített meg a hatalmi szó, a cenzúra. Hoffhalter Rudolf 1574-ben telepedett le Drávavásárhelyen (Nedlicén), Zrínyi György birtokán, s itt négy horvát nyelvű munkát nyomtatott Közülük háromnak valamennyi példányát elpusztította Bécs parancsa, csupán a negyedikből, Verbőzy Trtpartitumából maradtak példányok. A pápai hatalom a panthe- ista, tehát az egyházétól eltérő tanokat hirdető Giordano Bruno kivégzése után a műveit is igyekezett máglyára küldeni. Ezért ritkaságok a XVI. századi Bruno kiadások, 1586-ban Párizsban két műve került ki a sajtó alól (Centuri et virginti srticúli — Dialogi: Morden- tius...) ma a bibliográfusok mindkettőből csak egy példányt tartanak számon;/ í Az újabb korban, mióta á nyomdáknak mindenütt kötelespéldányt kell leadni a nemzeti könyvtárak részére, általában csak azok a könyvek vesznek el, azokból lesz unikum, amelyeket a cenzúra üldöz. A Szilágyi Sándor által szerkesztett Pesti Füzeteknek első, s egyúttal utolsóvá vált 1851. júliusi számát Bach rendőrsége még a nyomdában elkobozta és megsemmisítette. A szerkesztőnek azonban égy példányt mégis sikerült megmenteni, ezt ma a budapesti Egyetemi Könyvtár őrzi. Unikumokban és elveszett könyvekben bővelkedik az illegális kommunista sajtó A tiltott műveket elolvasás után a felfedezés veszélye miatt többnyire megsemmisítették és csak egy-egy példányt tudtak gondos kezelt megmenteni az utókor számára. A felsabadulás előtti Szabad Nép egyik-másik példánya azért olyan nagy érték. Vértesy Miklós, K arácsony másodnapján érkezett a vidéki kisvárosba. Messze földről jött, cipőjén országoknak havával, sarával, feje fölött varjak fekete kíséretével. Sok száz kilométert tett meg gyalog. Éjszakánként pincegádorokban, padlásokon hált. Nem volt munkája. Minthogy az ország északi részében nem akadt munkája, valami vak bizakodástól sarkallva azt hitte, hogy sok száz kilométerrel távolabb, az ország déli .részében majd akad munkája. Amint végighaladt a nyárfasortól szegélyezett főutcán, már tántorgott a fáradtságtól. Leült egy utcapadra, maga mellé dobta sovány batyuját és körülnézett. Éhséget érzett. De korgó gyomránál is jobban fájt a lába Ahogy meg- állott és már nem dagasztotta a sarat, egyszere lüktetni, sajogni, égni kezdett a két alsó végtagja. Megpillantotta egy orvos tábláját. Bement hozzá. — Doktor úr — mondotta —, messze földről jövök, szegény vándor vagyok, nem tudok fizetni. — Vesse le a cipőjét — mondta gépiesen az orvos. A vándor kihámozta lábát a toprongyos állati bőrökből. Maga az orvos is elhűlt. Két sáros, véres csonkot látott fekete, sárga, és kék sebekkel. Azon tűnődött, hogy ma a repülőgépek korában, milyen alkalmatlan, idejét múlt közlekedési eszköz a gyaloglás. — Van kérem errefelé munka? — kérdezte a vándor alázatosan. — Bizony nincs, kérem — szólt az orvos épp oly alázatosan mint szövetségesének. — Nekem sincs — tette hozzá. De elharapta szavát, mert eszébe jutott, hogy neki most végre van munkája. Kjszólt a kiscseléd- nek, hogy a konyhában melegítsen vizet s hozza be. Addig pipára gyújtott. Megkínálta a vándort egy cigarettával. Némán füstöltek. Hozták a vizet. A vándor beleáztatta a lábát. Aztán az orvos kezdte el kezelni. Benzinnel tisztogatta, itt-ott be is jódozta, leragasztotta a sebeket, s az egészet csinos, fehér pólyába kötözte. — Majd pihentesse — tanácsolta minden remény és meggyőződés nélkül. t\ vándor megköszönte az or- ** vos szívességét, kiment a rendelőből az udvarba, ott álldogált egy darabig egy ecetfához támaszkodva. Sokáig észre sem Um£ftf i n hí i h Kosztolányi Dezső: A vándor vették. Vidéken egy ember nem tűnik föl. Csak egy óra múlva látta meg az orvosné, aki az udvarban tett-vett. — Ki ez? — kérdezte. — Valami vándor — szólt a kiscseléd. — Messze földről jött. — Ha akadna a ház körül munka — rebegte a vándor. — Szeretném meghálálni a doktor úr jóságát. Az orvosné rátekintett. Értelmes embernek látszott. Kopott volt és sápadt, de szeme világított s szemén fekete csontkeretes szemüveg tündökölt, az egyetlen kifogástalan holmija, mely lencséjével összefogta, élesítette tekintetét, s mintegy még inkább hangsúlyozta fájdalmas értelmét. Közölte, hogy négy nyelven beszél. — Ért a varrógéphez is? — tudakolta az orvosné. A vándor bólintott s az orvosné lehozatta az udvarba a varrógépet, mely már tavasszal elromlott, s azóta egyáltalán nem működött. Odatették az ecetfa alá. a vándor leült eléje egy székre. Jólesett ülnie. Nézegette, vizsgálgatta a gépet. Próbálta hajtani is, de az nem moccant, állt, mint a cövek. Levette a kerék szíját, forgatta ide-oda a kezével, olajozta a csapágyakat, a forgókat, befűzött a tűbe, rázta az orsót, babrált. Sokáig babrált. Olykor háta mögé állt a kiscseléd, a kocsis vagy egy a házból, s tudakolta: — Jár-e már? — Kell neki — szólt a vándor, s csak piszmogott, nem sietve, az érdeklődők pedig tovább álltak, szintén nem sietve. Közben az orvosnak vendégei érkeztek, azok a rokonai, akik minden karácsony másodnapján nála ebédelnek. Benn az ebédlőben megterítették a hosszú diófaasztalt patyolatfehér abrosszal, asztalfutóval, karácsonyi búzával, s a konyhából hordani kezdték az ebédet, a tyúklevest, a tyúkot s a tegnapi becses maradékot, egy óriási tálon a hideg pulykamellet, a töltött káposztát, a pörköltet, a túrós csuszát, hogy egyébként szerény életmódiuk mellett ezzel a hagyományos dús lakomával üljék meg az ünnepet. Már a tésztánál tartottak, kirakták a dióst, a mákost, a fahéjas rudacskákat, a huncutkákat és a tortákat s egy új gesztenyetortát is megszegtek, amikor az orvos kitekintett az udvarba, s megkérdezte: — No, megjavította a varrógépet? . — Reggel óta dolgozik rajta — felelt az orvosné, nem türelmetlenül. társaság néhány tagja leszállingózott az udvarba s ellentétes híradással tért vissza. Voltak, akik azt állították, hogy a' varrógép most se mozog, voltak ! azonban, akik szerint mozogni) ugyan mozog, de még mindig nem í lehet varrni vele, s voltak olya-' nők is, akik kereken kijelentet-1 1 ék, hogy nem ért hozzá és vég- j képp elrontotta. — Nem lehet ezt elrontani —5 sóhajtotta az orvosné. — El van; az már rontva régen. Valaki azt tanácsolta: — Akkor hagyja abba. Ügyse j tud rajta segíteni. — Én se tudtam segíteni szegényen — szólt az orvos. —. Bekötöztem. De holnap megint topább'« kell majd vándorolnia. Adjanak; neki levest. A vándort behívták a konyhába, s egy nagy mélytányérba tyúkle- < vest öntöttek neki. Később az ae,r. < vosné néhány darab pulykamellet < tett egy tányérra s .utasította a - kiscselédet: — Vidd le s add oda neki. $ De visszahívta a kiscselédet. Á < gesztenyetortából is lekanyarított < egy szeletet: \ — Ezt is. I gy fejezték be a beteg utó-) ■ kezelését, aki véletlenül betévedt a rendelőbe. Ebben pedig I valami türelem volt és közöm mely hasonlít a bölcsességhez é* f irgalomhoz. Amíg ették, s lenn f ? vándor is evett, szebben csillogó' } a karácsonyi boruk, s jobban eset í a falatjuk. - í
