Népújság, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-13 / 267. szám

Az se baj, ha megsértődöm

— Nagy hülyeség, amit írtál. Meg nem is igaz!

El kell ismernem, hallottam már arról, hogy van ennél nagyobb dicséret is a világon, ha az ember munkáját. jelesen, egy újságíró cikkét méltóztatik méltatni valakinek. Nem elég, hogy hülyeség, amit már mondhatott volna szebben is, nevezhetett volna botorságnak, oktalanságnak, vagy egyszerűen nem megalapozott írásnak is, mondom, mindez még nem is elég, de ráadásul, hogy nem is igaz... Tehát nemcsak hogy nem értek ahhoz, amiről írtam, illetőleg amit leírtam, de még hazudok is.

— Köszönöm a kedvességed — mormoltam vissza erőltetett udvariassággal, pedig legszívesebben belerúgtam volna a kedves ismerősömbe. Még hogy hülyeség és hazugság!

— Voltam kint nálatok az üzemben és írtam egy kis riportocskát... Azt hiszem, jól is sikerült...

_ Igazán? Na, ennek örülök. Nem olvastam, de biztos, hogy jó__Ugye? Mikor is jelent meg?

— Tíz éve! — förmedtem rá az újságot rendszeresen nem olvasó ismerősömre, és azon nyomban bocsánatot is kértem önmagámban attól, akinek ugyan esze ágába sem jutott dicsérni, sőt aki nem átallotta sem hülyeségnek, sem tévedésnek titulálni írásomat, de nem átallotta elolvasni is.

Személyes ügyemmel csak azért hozakodtam elő bevezetőként, hogy igazoljam: adandó alkalommal értem és érzem jómagamis. Érzem és értem hát azt a főkönyvelőt, akitől a negyedévi mérleg elkészítése után senki meg nem kérdi: sikerült, elfogadták-e? Értem és érzem azt a fiatal szakmunkást, aki élete első munkadarabját készíti el, és a brigádvezetője csak úgy odahümmögi:

— Oda tedd'.... Ne oda, te mamlasz... Odébb! — és rá se néz, jó-e, vagy rossz, amit csinált a szakma ifjú mesterjelöltje. Értem és érzem igazságát annak is, aki a minap panaszolta el egy baráti beszélgetés kapcsán, hogy:

— ... tudod, öregem, az se lett volna baj, ha azt mondja, hogy rossz, hogy csapnivaló, hogy itt és itt, vagy ott és amott dolgozzam át... Akkor tudom, hogy elolvasta a tervezetet, odafigyelt arra, amit csináltam ... Fontosnak tart! Letettem az asztalra, vártam, hogy szóljon, de fel se nézett... Valami köszönömöt morgott, aztán hozzátette még. mert látta, mint állok még és várok, hozzátette, biztosan jó... És kész... Ennek egy hete múlt és egy szó se. Se az, hogy ez igen, ez remekmű, se az, hogy ostobaság ... Semmi!

... mert egyszerűen nem igaz, hogy az emberek a dicséretre várnak. Csak! Ki tagadná, hogy jobb egyszer megdicsértetni, mint tízszer megbíráltatni, ki vélhetné másként, hogy jobb a jó szó tízszer, mint a rossz százszor, de fordítva is igaz, vagy még igazabb: egy kemény szó jobban bennünk marad, mint egy kedves. Ez mind igaz és így igaz. Ám az igazság alapja, az alapigazság, ha úgy tetszik az: hogy törődjenek velünk! Hogy figyeljenek ránk. Hogy számon tartsanak és számot tartsanak a munkánkra. Jobb, magamról és magamtól is tudom, jobb akár a száz'rossz szó is, mint az egyetlen egy sem, szívesebben elbírja az ember, ha kritizálják a munkáját — mintha észre sem veszik.

Az érdektelenség érdektelenséget szül.

Sok-sok évvel ezelőtt megbízást kaptam, hogy készítsek el egy testület számára egy beszámolót. Becsülettel megcsináltam, napokat töltöttem el vele, úgy éreztem, hogy nemcsak sok munkám van benne, de a munka sava-borsa és még a java is benne foglaltatik. Egyszóval, hogy majdnem kifogástalan beszámolót készítettem a testület számára. Abból sem elvenni, ahhoz sem hozzáírni nem érdemes. Sőt!

Szégyenszemre, a beszámolóm mellett, azazhogy helyett, a testület vitája alapján, egy teljesen más, az enyémre csak az árnyalataiban emlékeztető jelentés készült. Teljesen le voltam sújtva és fel voltam háborodva:

— Akkor minek volt az egész? Hiszen ti voltaképpen tudtátok is, hogy nem lesz jó az, amit csinálok... Hiszen kiderült, hogy különösebben nem is értek mindahhoz, amiről a jelentésnek szólnia kell... Akkor meg minek volt az egész? — méltatlankodtam.

— Hogy legyen minek ellentmondanunk. Bármilyen hihetetlen, elvtársam, ha nincs a te rossz beszámolód, akkor nincs meg a mostani jó sem... Világos? — hangzott az akkori vigasztalásnak szánt válasz és a kérdés, és természetes, hogy nem volt világos, semmi sem volt világos! Hogyan is lehetett volna az! Sőt, még inkább gúnynak vettem, hozzám méltatlan kajánkodásnak. Akkor! Mai eszemmel már jól tudom, hogy mélységesen igaz volt az, amit akkor nekem mondtak, hogy munkámat alaposan meghányták-vetették, hogy a viták és az elemzések során, a nekem és a velem, vagy hogy inkább a munkámmal való perlekedő gondolatok szülték, hozták világra a valóban jót. Hogy én és amit csináltam, még elhibázott voltában is szükségesnek bizonyult.

Hogy legyen nékik minek ellentmondaniuk.

Mert a gondolat és az ellengondolat, a munka és annak kritikája, az emberi cselekvés és annak társadalmi mérlegelése adja életünk csodálatos dialektikáját: élek, mert tudnak rólam, vagy csak létezem, ha számba se vesznek.

Barátom, olvasd el ezt az írást, s az se baj, ha utána morgolódva, velem vitázva, vagy engem szidva teszed félre. Csak olvasd el, hogy ellentmondhass, csak olvasd el, és az se baj, hogy megsértődöm

Majd megbékélek!

VVWWVWWWVWWWWVWWVWWSAAAAA/WsAAOAA^/W^A^AAAAAAAe

„Azért egy pohár musttal megkínálhattak volna”

(Fotó: Szántó György)

nőm, hogy a gyerek évente megbetegszik. Ez még hagyj án. De az már sok, hogy ha beteg és nem dolgozhat, be kell fizetnem annyi pénzt, ameny- nyit a többiek naponta kerestek.

— Szervezetlenül mászkáltak egyik táblától a másikig. Csoda, hogy tíz nap alatt kétszáz forintot kerestek? De ha a diákok nem mennének, ott rohadna a tőkén a termés.

— Dolgoznak? Jó. De mi a közvetlen látszata? A fiam, míg általánosba járt, tornateremre gyűjtötték a társadalmi munkáért kapott pénzt. Gimnazista lett, mire a terem felépült. Most itt gyűjtenek tornateremre. Persze, már végez, mire felépül. Hát van ennek értelme?

— Esőben, sárban is mennek szüretelni. Tönkremegy a ruhájuk, a cipőjük, a szülő meg fizessen ...

Mint falevelek, szállingóznak ősszel az ilyen és hasonló mondatok, amikor elkezdődik az iskolások szüreti munkája.

■ ■ ■ ■

Szülői értekezlet az egri 2. számú Gyakorló Általános Iskola VIII/a osztályában.

— Ellene vagyok, hogy ilyen korú gyerekeket rossz időben is dolgozni vigyenek

— dohog az első jelentkező.

— Nem vagyunk mi erre berendezkedve. Ragad a gyerek a kosztól, amikor hazaér. Igaz, most jó idő volt, de például tavaly a téglagyártól gyalogoltak hazáig.

— Nem hiszem, hogy a gyerekek ezzel egyetértené- nek —, veszi át a szót egy anyuka. — Kellemes élménynek tartották a szüretet.

— Helyeslem, hogy néhány napig dolgoznak — fűzi hozzá a mellette ülő.

— Otthon gondolkodás nélkül dobják el a drága gyümölcsöt. Legalább munka közben megtanulják értékelni.

— Azért a termelőszövetkezet adhatna munkaruhát

— hangzik a padsorból.

— A Szilágyi Gimnáziumban érdeklődjön — tanácsolja egy másik édesanya. — A nagyobbik gyerek odajár, tudom, hogy két hét alatt alig kerestek valamit.

— A VIII/a pénztára három nap alatt 2264 forinttal

Utószüret

gazdagodott — jegyzi meg az osztályfőnök — kirándulásra használjuk fel az ösz- szeget.

■ ■ ■ ■

— Csak az első hét eredményeiről van még pontos adatunk — tájékoztatott Váraljai PáIné, a Szilágyi Gimnázium igazgatóhelyettese. — Ez volt a gyengébb hét, mert a többi iskolánál később kapcsolódtunk a munkába, s nem a legjobb területre kerültünk. A mintegy 500 diák hatnapi keresete így is 120 ezer forint. A legjobban dolgozó osztályt még külön pénzjutalommal premizálta az Egri Csillagok Termelőszövetkezet. A második héten kisebb csoportokban több tsz-ben folyt a munka, szervezettebben, eredményesebben, bár erről még nem készült el a számla, biztos, hogy a hír, amit hallott, nem megalapozott. Mindössze egyszer esett az eső, de akkor az iskolában maradtunk. A gyerekek szállításával, kollégiumi étkeztetésével, a munkahelyen a vízellátással nem volt probléma. Egyénenként értékeltük, ki hány ládával szedett, s ennek megfelelően részesednek a keresetből, amit kirándulásra, vagy ballagási költségekre használnak fel. Nem mondhatja egyikük sem, hogy a másik helyett dolgozott. Szülői értekezleten előzőleg és utólag is foglalkoztunk ezzel a témával.

Kritikai megiegyzést is hallottunk az igazgatóhelyettestől, nemcsak dicséretet.

— A szövetkezet tagjainak a szüreten a sorok közül kiszállítják a ládákat, a diákoknak nedig ki kell cipelni az útig. A visszaállás a tanulásra szintén nem könnvű. Sűrítet tebb°n kell venni az anvagot, de ha jól szervezett és eredményes munkával jár a szüret, akkor ennek nevelési értéke is számottevő.

■ ■ ■ ■

— Mi évek óta ugyanazokkal a mezőgazdasági egységekkel kötünk szerződést — mondta Mongyi Ferenc, a Dobó Gimnázium igazgatóhelyettese —, mert a munka feltételeit mindig szerződésben kell rögzíteni. Sőt, az Egri Csillagok Termelőszövetkezetnél rendre ugyanazon a területen szüretelünk. A csoport létszámát a hely is megszabja, de négyszáznál több tanulót nem érdemes sehová sem vinni. így nem lehet fennakadás a szállításban, nem fogynak el a ládák, folyamatos a munka, időszakos kényzerszünetek sem szegik kedvét a fiataloknak.

— A tanárokat és diákokat is érdekeltté tettük a munkában a teljesítmény szerinti értékeléssel, hogy minél hasznosabban töltsék a szüretre szánt időt. A mieink tizenegy nap alatt egyénenként 5—700 forint között kerestek. Az összeg nagyobb részét kirándulásra fordítják, kisebb százaléka KISZ-pénztárba kerül és a különféle iskolai versenyek legjobbjait jutalmazzuk belőle.

■ ■ ■ ■

A gyöngyösi 3-as számú Általános Iskola tanulói kérésünkre papírra vetették szüreti emlékeiket.

— „A 7—8. osztályosok között nagyon jó kapcsolat alakult ki. Munka közben beszélgettünk, nevetgéltünk. Ha elfáradtunk, rögtön fel is vidultunk a másik tréfálkozásán. A tízórai szünetben mintha egy száztagú család ült volna asztalhoz...

— Reggel már fél hatkor felkeltem örömömben, de ha iskolába megyek, akkor hét órakor is nehezen akarok felkelni.

— Az volt jó, hogy nem kellett iskolába jönni, és jó sok szőlőt ehettünk.

— Az első nap még valahogy elment, de aztán inkább mentünk rakodónak, ha kellett mintsem, hogy szüreteljünk. Sokszor elmentünk vizet inni, ha kellett, ha nem. Ezzel is elment egy kis idő.

— Az egyik nap esni kezdett az eső, de a busz csak eljött értünk, boldogan ugráltunk fel rá. De jött az igazgatóhelyettes néni, és le kellett szállni. Volt olyan is köztünk, akinek könnybe lábadt a szeme...

— Első nap a ládák, mintha mázsás kövekkel lettek volna tele. De megszoktuk.

Már az utolsó napokban egyedül is kivittem a ládát. Nem mondom, jó kis testedzés volt..,

— Az a kocsi, amire felöntöttük a szőlőt, csak tíz órára jött, és elment. Utána megint nem jött egy darabig. Mikor már minden ládát teleszedtünk, nem maradt üres láda. Es akkor mindig ránk kiabáltak, hogy miért nem dolgozunk. Hát ezért!

— Beszélhetett volna velünk szebben is a tsz dolgozója.

— A felnőttek nagyon utánunk néztek, hogy nem hagyunk-e ott szőlőt. De meg is értem őket, hiszen ha egyszer-kétszer otthagyjuk, akkor több kiló ottmarad...

— Az volt rossz, hogy kézmosáshoz nekünk kellett vizet vinni.

— Egy baj volt csak, hogy ragacsosak voltunk, de megérte. Tartályban hoztak ki vizet kezet mosni és inni...

— Jó volt, mert pénzt kerestünk és hozzászoktunk a munkához. így tudjuk meg a munka értékét. Igaz, be kellett a tanulásban pótolni...

— Kevés volt a kajaszünet. Ki sem pihentük magunkat, máris dolgozni kellett. Talán majd jövőre, jobb lesz ...”

Tizenötezer diák segített ezen az őszön a megyében a betakarításban. Nélkülük megtermett javainkat nem tudtuk volna jó minőségben begyűjteni, feldolgozni. A megyei tanács mezőgazdasági osztályára érkezett adatok szerint számottevően - a szüreti munkában vettek részt a fiatalok, ők szedték le a szőlő több mint egy- harmadát, 150—160 ezer mázsát. Magyarán: a mai körülmények között az iskolások munkájára számít, nélkülük nem boldogul a mezőgazdaság. A szövetkezetekben eltöltött 10—12 nap társadalmi hasznossága ebben rejlik, meg abban is, hogy a fiatalok az iskolapadból kilépve, megismerhetik a munka becsületét. Ha megtanulják! Mert hangzott el panasz a másik oldalról is. Arról, hogy gondatlanul nyúltak a gyümölcshöz, hogy kárba veszett kisebb-na- gyobb mennyiség a termésből, és nem is mindig a legkisebbek, a gyerekek játékossága, fesztelensége folytán.

A néhány felsorakoztatott vélemény nem foghatja át egy egész megye tapasztalatait. Talán szépített is a képen a szüret óta eltelt egy hónap, vagy az, hogy a kérdések elhangzásakor szem előtt volt az újságíró jegyzetfüzete. Anélkül, hogy ösz- szegző tanulsággal kívánnánk pontot tenni e le nem zárható gondolatsor végére, egy megállapítás engedtessék meg: a szerződéseken, az - iskolák és gazdaságok között évente újra és újra megkötött jó vagy rossz egyezségen múlik, hogy ered-' ménnyel jár-e, hasznot hoz-e az őszi társadalmi munka, vagy sem? S nem kevésbé függ attól, hogy betartják-e ezeket a szerződéseket?

Mert szüret jövőre is lesz...

Vírágb Tiboi; J