Népújság, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-13 / 267. szám
A vitalitás magas fokát is jelentheti a cím, s ez áll leginkább — azokra az emberekre, akik a néphadsereg tisztjelként nevelik, tanítják a fiatalokat a honvédelmi feladatokra. Lehet ennél több? Igen, lehet. A példát Pavel István alhadnagy szolgáltatja, akiről egyébként sem lehetne elmondani, hogy öregfiú... Ami pedig a példát illeti, egy mondatban kifejezhető: Pável István az Ifjú Garda megyei parancsnokhelyettese. — Lelkesek, szorgalmasak valamennyien — állapította meg a megyei parancsnokhelyettes, amikor Alaika- pusztán éppen zajlott a megyei szemle, s most is, beszélgetésünkkor is megerősítette korábbi véleményét. — Ügy érzem — tette hozzá —, hogy az Ifjú Gárda a sajátos programjával, módszerével sokban hozzájárul — a politikai feladatokon túl — a fiatalok felkészítéséhez, ahhoz, hogy majdan jó katonák legyenek belőlük. Pável István nyolc esztendeje tagja a gárda parancsnokságának, s három éve megyei parancsnokhelyettes. — Jól dolgozunk együtt a KISZ-szel — mondta. — Ez már alap a munkánkhoz, de természetes, és jó ösztönző az is, hogy megbízatásomat a néphadseregnél pártfeladatnak tekintik, támogatják, s így a „kétoldalú” segítség eredménye nem is marad el. Példaként említem a megyei szemle sikerét, s azt is, hogy az országos szemlén az előkelő negyedik helyezést az egri alegység érte el. A fiatal tiszt országos tábort is vezetett, s ez egyfajta elismerést jelent az Ifjú Gárda megyei munkája iránt. És van megfogható elismerés is, hiszen Pável István alhadnagyot a KISZ Központi Bizottsága a Kiváló ifjúsági vezető-kitüntetésben részesítette a fegyveres erők napja alkalmából. Jelest adni nem könnyű. Különösen akkor nem könnyű, amikor nem Iskolai osztály, zatról van szó, hanem az élettel kapcsolatos és rendkívül szimpatikus dolgokról, összeállításunkban olyan fiatalok szerepelnek, akik az élet különböző területein jeles eredményt értek el azzal, hogy dolgoztak, hogy tettek valamit a közösségért. A közösségi munka nem új. számos példa bizonyítja, hogy az együttes fellépés milyen eredményekkel jár. A fiatalok akciói különböző megmozdulásai jelzik ezt a tényt, de ugyanennek a ténynek természetesen biztatót és bizonyítói az Idősebb korosztály tagjai Is. Most azonban azokról a fiatalokról beszélünk, akik a közösségért végzett munkájukban „jeles” eredményt értek el, akik valami pluszt, valami többet adtak ahhoz, ami a hivatásukból ered, azt a pluszt, amiért, ahogy ők is megfogalmazták, érdemes volt élni. A kép természetesen nem teljes. Sokkal többről írhatnánk, de példaképp sorakozzék föl ez a néhány fiatal, akikről munkatársaink írtak. eles. Azok a pillanatok... Idős néni nyit kaput a szomszédos portán. Itt áll, közel g kerítéshez az az alacsony kávájú kút, amelyik azon a nyári napon az egyik „főszereplője” volt az eseményeknek Szilágyi Laci, a pélyi iskola végzős tanulója megfogja a gémeskút árván lógó ostornyelét és gyors mozdulattal nyomja a mélybe. Azt a majdnem végzetessé vált pillanatot idézi, amikor a játszótársa, Sós Pisti, megbotolva, belezuhant a kútba. — Egy kiskutyát kergettünk, egymás után futva próbáltuk utolérni a vidáman csaholó állatot. Ahogy végigszaladtunk a kerten, be az udvarra, Pisti hátrálni kezdett, úgy figyelte a kutyát. Egy pillanat alatt a kúthoz ért, s mire észrevette volna a veszélyt, már zuhant is a betongyűrűk között... S ahogy az előbb mutatta, akkor is az ostornyélhez kapott. Látta felbukkani a vízzel hadakozó gyermeket, gyorsan odaigazította a vas- kampós rudat és lekiáltott: — El ne engedd! Szorítsd, kapaszkodj! Nehéz volt, iszonyúan nehéz kihúzni az elalélt testet, ‘a fiatal fiúnak minden ere- "fét össze kellett szednie. És *; sikerült, sőt még arra is futotta az energiájából, hogy — miként az iskolában tanulta — elsősegélyben részesítse a szerencsétlenül járt pajtását. Aztán az ijedtségtől majdnem rosszul lett, csak akkor döbbent rá, hogy valójában mi is történt... Amíg az ember fiatalokkal foglalkozik... A bemutatkozáskor a bal kezét nyújtja: jobb keze hiányzik. Egy vasúti balesetnél veszítette el, s nemcsak a kezét, a jobb lábát is. A szája gyakran kisfiús mosolyra húzódik, de a szemében a sokat szenvedett emberek szomorúsága bujkál. Kriston Illés harmincéves, rokkantnyugdíjas. — Tíz évig a MÁV-nál dolgoztam elektroműszerészként, mígnem 1973-ban szörnyű baleset ért... Rettenetesen megviselt a dolog testileg és lelkileg is. De akkor arra gondoltam, ha elhagyom magam, csak rontok a helyzeten. Élni akartam, mégpedig hasznosan élni. A MÁV-nál nagyon rendesek voltak, a balatonkenesei MÁV-üdülöben kaptam ideiglenes portási állást. De hát az nekem kevés volt. Nem a portás-foglalkozás lenézése ez a részemről, hanem a többet akarás. Éreztem, sokkal hasznosabb munkát is képes lennék ellátni. Tanulni akartam. Legjobban a gyógytestnevelő tanári pálya vonzott, mert ott lehetett volna legtöbbet segíteni a hozzám hasonló rászorultakon Erre a hivatásra az orvosok alkalmatlannak minősítettek. A kompolti új családi ház ízlésesen berendezett szobájában beszélgetünk. A könyvszekrényben túlnyomó- részt életrajzi regények és útleírások sorakoznak példás rendben. — Látom szereti a művészek eleiéről szóló könyveket. — Nagyon. Különösen azokról olvasok szívesen, akik életükben sokat szenvedtek de sohasem hagyták el magukat, mindig talpra álltak. — A gyógytorna pályán nem sikerült elindulnia. Mi volt a következő lépés? — Az eredeti szakmám műszaki jellegű, ezért kerestem olyan felsőoktatási intézményt, ahol műszaki tanári képzés folyik. Volt azonban egy bökkenő, mégpedig, hogy a tanárképzőkbe csak azok jelentkezhetnek, akik tanítanak. Nekem viszont még munkaviszonyom sem volt hiszen nyugdíjas vagyok A régi munkatársak segítettek. Megválasztottak tiszteletbeli szocialista brigádtagnak így a munkahely javaslatát is megkaptam. 1975-ben felvettek a győri Közlekedési és Távközlési Főiskola műszaki oktatói szakára. Az idén májusban államvizsgáztam. — A főiskolán bizonyára sokat kellett írni, rajzolni, ami az ön helyzetében nem lehetett valami könnyű. — Megtanultam bal kézzel írni és rajzolni. Már egészen egyenes, vonalakat is tudok húzni. De ne higgye, hogy ezért különleges ember vagyok. Előkerül a szakdolgozat, amelyben a laikus számára érthetetlen ábrák, táblázatok segítik a szöveg jobb megértését. — Hol próbált elhelyezkedni? — Egerben, hiszen itt, Kompolton nem sok hasznát vehetem a műszaki oktatói diplomának. A megyei tanács munkaügyi osztálya révén sikerült felvenni a kapcsolatot a VILATI-val. A személyzetis nem tudott konkrét választ adni. A munkaügyi osztályvezető sem és a termelési osztályvezető sem. Ügy éreztem, egyikük sem meri kimondani: nincs rám szükségük. — Mi az elképzelése, milyen munkát vállalna? — Ök is ezt kérdezték. Azt hittem, egyszerűbb a dolog, például oktatási, előadói munkakörre gondoltam. De most már ott tartok, hogy bármit vállalnék, csakhogy dolgozhassak. Szükségem van valami hasznos elfoglaltságra... — Tulajdonképpen mérgemben kezdtem el filozófiával foglalkozni. Pesten, Angyalföldön nőttem fel és ebben a nagy munkáskerületben láttam ismerős családoknál, hogy a szocialista gazdaság fejlődése nem mindig jár együtt a tudat fejlődésével. Bosszantott, hogy a munkáshatalom képviselői gyakran kispolgári ízléssel és felfogással „megáldott” emberek. Ez késztetett arra, hogy behatóbban tanulmányozzam a munkáscsaládok életét és megírjam: az anyagi jóléttel együtt kellene járnia a szellemi jólétnek. A magas keresetű családok ne csak a kiadós vasárnapi ebédekre áldozzanak sok pénzt, hanem például könyvekre és színházjegyre is. Schiffer Eva a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola negyedéves történelem—orosz szakos hallgatója. Ahogyan ő megfogalmazta kisdiák kora óta szereti a filozófiát, jóllehet a családjában senki nem foglalkozott elméleti tudománnyal. Édesapja nyugdíjas gépészmérnök, édesanyja közért-eladó, a bátyja pedig elektromérnök. Éva legutóbb a szovjet alkotmány fejlődéséről tartott előadást a főiskola hallgatóinak tudományos ülésen. Barcs Sándor, az UEFA alelnöke irta Somos István könyvének bevezetőjében: „A játékvezető mindig lélektani rejtély volt számomra és azt hiszem, az is marad. Tulajdonképpen már azt sem értem, miért lesz valaki játékvezetővé?” — Kételyek közt számunkra is kevés a fogódzó, vajon mi ragadta meg Utassyné Pál Saroltát, hogy hetedik éve számítja magát a labdarúgó-játékvezetők táborához? — A sport mindig is közel állt hozzám. Röplabdázóként az Egri Dózsa NB II-es csapatában bronzérmes együttesnek voltam a tagja. Ma is rendszeresen játszom az Egri Lendület női kispályás labdarúgó-csapatában. Annak ide'jén nagypályán kölcsönjátékosként szerepeltem csehszlovák focicsapatban. Nagypályás játékra itthon nem gondolhattam, maradt a játékvezetés. — A legtöbb játékvezető egész életében csak jelentéktelen, kis mérkőzéseket vezet, ön — pláne nő létére — reménykedik valami szebben? — Idén már vezettem megyei bajnokságban szereplő csapatoknak MNK-mérközést. A küldőbizottság nekem, osztotta az Apc—Tárnáméra kilencven percet. Partjelzőként több alkalommal működtem közre a megyei bajnokságban, vezetni általában az egri járási I. osztályban szoktam. Nekem jó a megyében. Egyébként rendszeresen foglalkoztattak egy másik sportág, a kézilabda honi vetélkedésében is. Az esetnek hamar híre ment a faluban, sőt túl jutott a megye határain is. Szilágyi Laci életmentő kitüntetést kapott, mellé háromezer forintot, amely a szülői kétezerrel megtoldva egy autónyeremény-betét- könyvben pihen. — Az egyik nap meghívót hozott a postás Egerből, a megyei úttörőházba hívtak ünnepségre. Felejthetetlen volt. amikor a sok-sok egyenruhás pajtás sorfala előtt bejelentették, hogy kiérdemel-* tem a Kiváló úttörő-jelvényt. Az iskolában is mindenki örült, méghozzá kétszeresen, mert Sós Pisti megmenekült, s rajtam keresztül pedig megdicsérték az egész úttörőcsapatot. Ügy látszik, Laci hosszúnak találja a beszélgetést, mert közben egyre többször a kerékpárja felé sandít. Igaz, megzavartuk a kedvenc szórakozásában: imád biciklizni És még ki szeretné használni azt a kevés időt, amíg igazi gyermek lehet. Jövőre ugyanis új életet kell kezdenie, komoly szakmát választott hivatásául, autószerelő szeretne lenni. — Ahhoz hogy valakiből jó szakember legyen, jól tudom — mondja —, sokat kell majd tanulni és gyakorolni. Márpedig én szeretnék olyan jó szerelő, géphez értő ember lenni, mint az édesapám ... ÍRTÁK: > Bendó János, Budavári Sándor, > Kátai Gábor, Szilvás István. t > FOTÓK: i Perl Márton, Szántó György. { Férfi és női összecsapásokat felváltva vezettem. A rangos találkozók ízébe belekóstolhattam, már nemegyszer kaptam meghívást a szlovák I. ligás női labdarúgó-bajnok-- ság mérkőzéseire. November 7-én például Nővé Zámky- ban fújtam a sípot. — Zsolt István, egykori neves FIFA-bírónak emlékei közt máig maradandó egy pozsonyi szereplése. A találkozó lefújása után — a nem éppen békés szurkolósereg bői — egy nő bokán rúgta. Ha azt vesszük, hogy általában a két nem közül a férfiak járnak leginkább f/utballmeccsre: ugye akkor hasonló afférra önnek nagyobb az esélye? . — Ez való igaz, de pályafutásom során még apróbb incidensre sem volt példa. Meggyőződésem, hogy férfi kollégámnál több tiszteletet kapok a játékosoktól. Jóval száz felett van azoknak a bajnokiknak a száma, amikor én indítottam útjára a labdát és hármas sípszavamra vonultak öltözőbe a mérkőző felek. Nagyon sok helyen ismernek, , érkezéskor szinte kivétel nélkül virággal kedveskednek <1 hazai együttesek szakvezetői. A figyelmesség jólesik, de őft is tudják, hogy a pályán már nem érzem a virág illatát. gyón sok alapvető különbség van. Melyik ország meri például azt alkotmányban rögzíteni, hogy minden állampolgárnak joga van lakáshoz? Ez óriási dolog. De ezen kívül még jó néhány, a világ egyetlen államában meg nem található jogot biztosítanak a szovjet •embereknek. — Tudom, hogy szívesen beszélne akár órákig erről a dolgozatáról, most mégis arra kérem, mondjon néhány szót a terveiről. — Pillanatnyilag az úttörőmozgalom izgat, vagyis azt keresem, hogyan segíthetné még jobban a mozgalom az iskolai munkát. Ez egy kicsit már a saját gyakorlati munkám előzetese is. hiszen hamarosan — remélem legalábbis — történelem-orosz szakos általános iskolai tanár leszek. Ügy tervezem, hogy öt-hat évig tanítok általános iskolában, közben szeretném egyetemi szinten megszerezni a filozófia—történelem szakos képesítést, majd pedig világnézetet tanítani valamelyik középiskolában. Tavaly fél évet töltött a Szovjetunióban, így közelről ismerhette meg az új alkotmány születésének körülményeit. Amikor erről a munkájáról kérdezem, vibráló mozdulatai, mondatai a téma iránti lelkes szeretetét mutatják. — Az első, az 1918-ban született alkotmány és a most elfogadott között naA diákfilozófus Diploma a fiókban Női futballbíró mondja:
