Népújság, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
...és milyen volt? — Hol voltál? — Moszkvában... * — És mondd, milyen? — Hol voltál? — Moszkvában.., — Megint? E kérdések-feleletek, — mindenki előtt világos, anélkül, hogy magyarázni is kellene —: nem egy időben születtek. Történelmileg igen, történetileg már korántsem. Amikor jómagam, vagy húsz esztendeje először jártam a szovjet fővárosban, az akkor még viszonylag ama kevesek közé tartoztam, akiknek egyáltalán megadatott a külföldi utazás lehetősége és külön is az, hogy első útjuk éppen Moszkvába vezessen. — És mondd, milyen? Ha jól emlékszem, akkor cikksorozatban válaszoltam rá: olyan vo.lt. Legutóbb néhány hete vitt oda utam és dolgom, s a kérdésre, miszerint hol jártam, a válasz ismét: Moszkvában: Ám az erre kapott megjegyzés, a világ legtermészetesebb: hangján hangzott el: megint? Igen, megint. Ismét Moszkvában jártam. Meg másutt is a Szovjetunióban. De senki nékem fel nem tette most azt a sztereotip kérdést: és mondd, milyen? Hiszen kis országom állampolgárainak százezrei fordultak meg ebben a városban is az elmúlt évtizedek alatt. Némi túlzással: úgy járunk Moszkvába, mint a jó rokonokhoz a szomszéd városba. Megyünk, ^mert dolgunk van velük, megyünk, mert kíváncsiak vagyunk egymásra. Holmi és kölcsönös expedíciós felfedezés már oly messze van tőlünk, mint Moszkvától, mondjuk Vlagyivosztok. Ha nem messzebb. Moszkvából. írni: az más. A nyolcmilliós főváros élete mindmegannyi érdekes kuriózum, vagy fordítsuk meg a dolgot: kuriózumokból lett hétköznapi hírek sorozata. Nézzük a tévét, a tévériporterek a nagy szovjet ország távoli vidékeit járva mutatják meg, hogyan épül, gyarapszik ez a végtelen vidék. És ott, ahol valamikor apáink, sőt fiatalabb mi magunk szerint is a világ vége volt, Heves megyei ifjúmunkások nyilatkoznak a kamera előtt. Magyarok Szibériában! — .Részese, lenni annak, ami itt történik, az nagy dolog. Igaz, a pénz sem lebecsütendő. De nem minden. Amit vállaltunk, azt végigvinni, az az igazi — hangzik a magyar szó a tajga mélyén, s ami a legcsodálatosabb az egészben : nem is csodálkozunk ezen. Újságírói fogás, de nem ötlettelen és még kevésbé erőltetett, hiszen az élet kínálta fel: megszólaltatni akár magunkat, akár másokat, milyen emlékeink vannak a Szovjetunióban tett útjainkról. Meghökkentő, hogy gyakran a- még. csak találomra megkérdezettek közül is igen sokan személyes élményekkel hozakodnak elő, mert any- nyian ér. annyi felé jártak tőlünk a szovjet tájakon. Az meg csak ^természetes, hogy röpködnék á Petyá, az Iván, a Szerjózsa, Marjusa, Nádja, az ilyen tovaris, meg az olyan tovaris nevek, és az sem csodálnivaló, hogy gyárak és üzemrészek, termékfajták és gyártási eljárások néha ismertebbek egyik-másik hazai üzemünkben, mint a szomszédos gyár belső élete. Ki tagadná, hogy az eszme a nagy kohéziós erő! De ki tagadhatná, hogy az eszme gyakorlata: a gyakorlat eszméje. A mindennapok és a mindennapos találkozások, a Személyes emlékek szomszédnyi távolságra zsugorodnak. Csak az van távol, akit, vagy amit nem ismerünk, és mind szomszédunk az, akivel összekötött a barátság, egymás tájainak, gondjainak, városainak, szubjektív varázsa. Jómagam is jubilálok. Igaz, ez a legszemélyesebb jubileumom. Az idén voltam éppen húszadszor a Szovjetunióban, mindvalahányszor Moszkvában is. Tudom, hogy nevetséges nagyképűség lenne a szovjet állam létének hatvanadik évfordulóját összevetni az én, e sajátos, huszadik évfordulómmal. Ám mégsem tudok olyan könnyen szabadulni a kézenfekvőnek tűnő gondolattól,-hogy az effajta, az ilyen „énfajta” jubileumok mégiscsak elválaszthatatlanok az ama hatvanadiktól. Más szóval: a hatvanadik évforduló bensőségessége, túl a történelem ünnepélyes és protokoll megemlékezésén, éppen az ilyen szenvedélyes jubileumokban jut kifejezésre. Nem általában és tiszteletből'ünnepiek velük, hanem név szerint is ismerve kollégákat, városokat, tereket, utcákat, szövetkezeti tagokat és akadémikusokat, munkásokat és a stewardesseket — velük együtt emlékezünk. Így válik valóban közös, személyes ünneppé a jubileum. Magam előtt láthatom a Volga-partot Csebokszárinál, az Ermitázst, az egykori Téli Palotát Leningrádban, ott ünnepiek gondolatban Cserepovecben, ebben a kohászvárosban, az új és gyönyörű sugárúton és ott vagyok, még ha nem is testben, de mégis személyesen vagyok ott a Vörös téren e nagy ünnepen. És akik itt állnak körülöttem, vagy ott ünnepelnek a szovjet haza ezernyi táján, azok nékem mind ismerőseim, mint ahogyan az vagyok én is a számukra. Az én huszadikom benne rejtedzik a hatvanadikban. És nem csak a számok konok törvénye, de az érzések szép igazsága okán is. — Hol voltál? — Moszkvában.. . — És milyen volt? — Elmondhatatlan...— hangzik majd most a párbeszéd. a kérdező és a megkérdezett között, akinek megadatott, .rogy ezen a hatvanadik évfordulón személyesen is találkozzék a szovjet állam lüktető szívével, Moszk- j vával. És a barátokkal. Az ismerősökkel. A fegyvertársakkal. Akik ünnepelnek, s akikkel ünnepelünk. , Jlpp „Az orosz tenger megmozdult” Móra, Krúdy, Kosztolányi, Móricz, Juhász Gyula a Nagy Októberről z írástudók kitörő lelA kesedéssel üdvözölték a pétervári szikra- távíró által a világ népeihez intézett első lenini üzeneteket. Persze, hamis lenne a kép, ha nem tennénk hozzá: elenyészően kevés volt azok száma, akik a szocialista forradalom históriai horderejét a maga teljességében fel tudták mérni. A fővárosi nagysajtó egyes esetekben szenzációs tálalású tudósításainál a vidéki újságokban megjelent első, 1917. november 10—ll-i vezércikkek bizonyára hí- vebben tükrözték a Nagy Október győzelméről érkezett hírek hatását. „Hányszor voltunk núQy, amióta ez a háború tart, hogy azt hittük: itt a béke. Sokáig! Ügy gondoltuk, hogy nagy győzelmek méhéből születik. Győztünk Európa minden harcterén, olyan diadalokat arattunk, amelyek elhomályosították a legvérmesebb reményeinket. De a béke nem született meg, diplomáciai tárgyalásoktól, szocialisták kongresszusától, királyok békenyilatkozatától, parlamentek belátásától, országok éhez- tetésétől vártuk a békét. Ezek azonban csak csalóka lidércfényei voltak a békének... A háború úgy elárasztotta a világot, mint a Föld őskorában valami tenger járás. Ezt nem lehetett valami kicirkalmazott csatornákkal levezetni. Ennek levezetéséhez valami elementáris átalakulásra, valami kiszámíthatatlan erup- cióra van szükség. És most az egész világ úgy tekint Oroszország felé, mint ahogy süllyedő és keletkező szigetek, kitörő vulkánok felé szokott figyelni" _ a Móra Ferenc szerkesztette Szegedi Napló névtelen szerzőjétől valók az idézett sorok. U gyancsak e napon látott napvilágot a Szegedi Naplóban a vezércikk, amely Az orosz tenger címen történeti távlatba állítva igyekezett kijelölni az orosz átalakulás helyét: „A háború, a világtörténelem elérkezett új fejezetéhez, ahol végre mezítelenül jelennek meg a küzdők szándékai, nem pedig szólamok álöltözetében, kifestve, s a bölcsesség parókájával fejükön ... Az első szó, amely idehallik a munkások és katonák forradalmából, már új hang, friss reményeket keltő és bátor várakozásokat ébresztő. Ez a hang már nem tesz különbséget a hadban állók nemzetisége között. Csak az az ellenség, aki háborúra uszít, akár angol gyáros, akár német junker, s mindenki barát, aki összefog a békéért. Az erfurti kiáltvány óta nem hangzott el ennyi magasztos, ennyi megrendítő erő, mint most, abban a kiáltványban, melyben az új forradalom első szervezete szól a népeihez . .. Az orosz proletártömeg megmozdult, s ennek a tömegnek ellene tud-e állni a hazug érveknek, gyűlölködő uszításoknak homoktöltése? Az orosz tenger megmozdult." Érdemes arra is utalni, hogy az orosz proletárforradalom vezére, Lenin — akinek a nevét voltaképpen csak november 7. után ismerték, tanulták meg Magyarországon — az ■ egész földkerekségen, sokak szemében válamilyen új megváltó, próféta alakjában jelent meg. : Szinte vallásos-misztikus hangulatot fejezett ki az első magyar irodalmi alkotás Leninről, amely Pásztor Ár- . .pád, a kiváló publicista alkalmi költeménye az akkori idők legelterjedtebb bulr várlapjában, Az Estben. A poéta így fogalmaz: „Űj Krisztus jött. De oly közel ma még, Hogy fel sem éri ez a nemzedék S nem súgja szent érzések percein: Lenin! Lenin! „S mikor az átok már égig ért, S bitangjában szüretelték a vért, Szólt: ne legyen több vér s fekete szín... Lenin! Lenin!” Az írók, költők, újságírók állásfoglalásaiból persze hiba lenne a megnyilatkozásaikat közreadó lapok szellemére következtetni. A Le- nin-verset megjelentető Az Est például korának legtipikusabb tőkés sajtóvállalkozása. Milliomos tulajdonosa, Miklós Andor kétségtelenül jobban félt a forradalomtól, mint ördög a szenteltvíztől. Mint okos üzletember viszont mindig igyekezett vevői, vagyis a lapját vásárló kisemberek százezrei kedvében járni. Ha Leninért rajonganak, szállít ilyen verset is, mert az üzlet — az üzlet. nak, mint a megkergetett csepürágók az országúton.” A kézzelfogható közelségbe került béke ihleti ekkor Kosztolányit is, hogy játékosan, egyszersmind tragikus komolysággal késztesse gondolkodásra olvasóit a Pesti Napló 1918-as újévi számában Ábránd egy szóról címen: „Arra gondolok, hányszor mondják ki most naponta, minden órában, minden percben, széles e világon ezt a szót: béke. A német azt sóhajtja: Friede, a francia: paix, az olasz: pace, az angol: peace, az orosz: pokoj, a török: szaa- lem. A különböző szavak mögött pedig mindig egy végtelen egységes vágy lüktet... , Az emberiségnek, akárcsak egy vásott gyereknek, büntetésből, százezerszer, milliószor kellene léírnia és nem is lenne szabad mást gondolnia hosszú ideig, mint ezt, mindig és mindig csak ezt: béke, béke, béke ...” Krúdy Gyula a Magyar- ország 1917. december 8-i számában a szovjet fegyverszüneti ajánlat hatására így írt: „Ha volna boldog ember, aki harmadfél esztendő alatt mitsem látott volna a háborúból, ennek most jó lesz nyitvatartani szemét. Mohón habzsolja fel emlékeibe ennek a korszaknak atmoszféráját, soha meg nem ismétlődő napjait, tünedezö figuráit. A nagyüzem már nem a régi, düledezőben van a gyártelep egyik kéménye; a tűzoltóság belekapaszkodott a kötelekbe, amelyekkel a földre rángatják a vörös kormú kürtöt. A keleti front, amint közönségesen a szörnyetegségnek fiókját nevezték, elhalkult, mint egy távolodó csata moraja ... A népek életével zsonglőrködő kóklerek fut1918 végén vetette papírra Móricz Zsigmond gyűjteményes kötetekben már sokszor megjelent Kis-Samu Jóska című megrendítő és felemelő elbeszélését, amelyben a fronton az egymás lemészárlására küldött orosz és magyar parasztkatona egymásra találását, szavak váltása nélkül is kölcsönös emberi megértését, megbékélését jelenítette meg. A hamis ígéretekben any- nyiszor csalódott Móra Ferenc ekkor látja meg és mondja ki a főszerkesztése alatti Szegedi Napló 1917. karácsonyi számában, hogy a nép, ha van ereje hozzá, el tudja igazítani sorsát. Móránál is élesebben fogalmazta meg a sokakban kavargó gondolatokat Színi Gyula, a kiváló prózaíró a Déli Hírlapban ugyanazon a napon Üj demokrácia címen megjelent vezércikkében: „Demokrácia! Ez a forradalmi szó, amelyért valaha Petőfink elesett, ma világszerte kitűnő útlevél a miniszteri tárcákhoz. Figyeljünk arra az új demokráciára, amivel az orosz bolsevik! forradalom kiverte a régi világ fenekét.. ■ Változott a kép 1918. október 31. — vagyis az „őszirózsás forradalom” után. A polgári sajtó nagy része ugyan — felismerve, hogy a „bolsevik veszedelem” már határainkon belül fenyegeti a tulajdon rendjét — még tovább fokozza rágalomhadjáratát. Az írók legjobbjai azonban Babits Mihálytól Bíró Lajoson, Schöpflin Aladáron át Juhász Gyuláig mind határozottabban keresték a háborús katasztrófa következményeiből kivezető utat abban a forradalomban, amelyhez példát a szovjet állam teremtett. A nyugati győztes imperialista világhatalmaknak a kicsiny legyőzött Magyarország népével szembeni különösen gőgös és kegyetlen magatartása játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy ezek az írók néhánv hónapos vívódás után tökéletesen kiábrándultak a francia, az angol, az amerikai polgári demokráciák iránt táplált illúziókból. Hiába írta Ady utolsó versében: „Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok raj- • ta nagyon, / . Vér-vesztes szegény szép szivünkön / Ki; íme, száguldani akar". Az amerikai elnökhöz fűzött remények is rohamos gyorsasággal szétfoszlottak. Juhász Gyula ugyancsak a Délmagyarországban 1919. március 9-én már így írt: .„Versailles felett vérvörös az alkony —* kelet felől egy • világégés tüze tűz reá — a m világtörténelem egy űj fe- ® jezete kezdődik, de az ini- ?r ciálé nem latin betű, segöt, hanem cirill!.. .” Vele egyidőben közreadott vezércikkében Bíró Lajos pedig szintén új linó- . dón láttatta a fejleményeket: „...a munkástömegek szíve mindig gyöngébb szeretettel fordult a nagy orosz átalakulás felé ... csak a proletárpolitika tudja komolyan venni a nemzetek szolidaritását és a népek testvériségét... Itt van az idők teljessége és nemsokára valóban kinyújtják már Európa megkínzott népei á kezüket egymás felé testvéri kézszorításra." Március 9-i . dátummal jelent meg a Nyugat című folyóirat egyik vezéralakjának-, Schöpflin Aladárnak a tárcája a Vasárnapi Újságban, amelyben így vélekedett: „A földrengést mindenütt érzik. Oroszországban már romba döntött mindent, ami a régi világé volt. nálunk is recsegnek az államépület eresztékei...” öt nappal utóbb Juhász Gyula „Vajúdás” című vezércikkében így gúnyolta a diadalittas nyugati imperialistákat: „Ünnepi lampionokat aggat-* nak és tűzijátékokat eregetnek, miközben elemi erő hatalmával és fönségével fölkelt már keleten a vörös nap...” U A következetesen huma« nista polgári írók ezúttal csak néhány hetet késtek annak felismerésében, amit a kommunista írástudók nem sokkal előbb versekben, cikkekben hirdettek, Komját Aladár például Orosz testvérek elé című, 1919. februári versében ilyen szavakkal: „Testvérek! , őfc- lös kezetekből / hozzánkig dúl a tobbítő delej. / Bennünk árért , 'nusztíthatáti a" " ÜL L.)
