Népújság, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-15 / 268. szám
Egy óra, három szerep... i KÉPERNYŐ ELŐTT .. .és három szerző. Ezt az utóbbi megállapítást tény- ként is oda lehetett volna írni — igaz, így hosszabb lett volna — a címhez. Mert az a bizonyos egy óra nemcsak egy színésznek — ez sem így igaz. mert például Dayka Margitnak is — adott szereplési, alkotási lehetőséget a képernyőn, három sz.erepben is, de három szerzőnek is, hogy három kitűnően sikerült tévéjelenetet írjon Márkus László műsora számára. „Enyém a képernyő” — kiáltott fel boldogan néhány és jeles színészünk annak idején volt —, bízom benne, hogy csak volt —, ám a lelkes felkiáltásnál többre nem is telt az erejéből. Hiába volt az övé a képernyő, elvesztette, mielőtt megszerezte volna — a közönség tetszését és értését. Hogy a műfaj, a keret volt-e a hibás, vagy egyszerűen csak az a tény. hogy a dolgokat a szakemberekre kell bízni — márenint- hogy a műveket írja az író és játssza a színész, s a kamerát az operatőr mozgassa, s ne fordítva — azt felesleges is eldöntendőn itt vitatni. Minden bizonnyal ez is, az is! Márkus László műsorának felcíme nem az volt, hogy az enyém, mármint, hogy az övé e képernyő. Sót, még egy kissé Vitray Tamásé is volt, némi és jogos, sőt helyes reminiszcenciát kiérezve és éreztetve az ötszemközt jellegéből és hangvételéből. Márkus László három szerző és saját színészi képességei jóvoltából eljátszott három szerepet, miközben Horváth Ádám hagyta az írót írni, a Tizennyolc éves koromban a nyarat Tungában, egyik osztálytársam családjánál töltöttem. Jómagam is dolgoztam az aratásnál, de csak úgy, ahogyan a kedvem tartotta, a vendéglátó gazda még bért is fizetett nekem. Öten dolgoztunk a gazdán kívül; két lány, két napszámos és én. Az egyik napszámos fiatal, jóvágású legény volt. Jó munkás is, a munka nem esett ki a kezéből, és mindenkinél gondosabb volt. 'Medveerős, nagy testű és kissé lassú mozgású. Mintha szűk lett volna nemcsak a ruhája, de a bőre is. Soha nem nevetett és ritkán szólt. Nem törődött senkivel és bár Tomasnak hívták, én Tum- binak szólítottam, de nem tiltakozott ellene. Tudtam, hogy régóta együtt járt az egyik lánnyal, akit Linának hívtak. Vidám teremtés volt Lina, mindig ragyogott az arca és a szeme, szőke copfjai valósággal táncoltak. Tomas érzelmei mélyek lehettek iránta, bár ezt alig lehetett észrevenni. A csoport kedvence egy tizenhét éves, szemrevaló kislány, Loa volt — pontosabban Kristbjörg, de mindenki csak Loának hívta. És mi voltunk mindig a legvidámabbak : Loa és én. Kedvesemnek szólítottam és már a házasságról is beszélgettünk. És, bár pofont is kaptam tőle, valójában soha nem haragudott. Egy napon ebédnél ültünk, közel a folyóhoz, a vízparszínészt játszani és Sík Igor operatőrt nyugodtan kamerát mozgatni. És miután azok jó színészek, írók — igen kellemes estet szereztek a népeknek. Fel lehetne tenni a kérdést, miután inkább színészi gyakorlatok voltak — igaz, mesterfokon — Márkus László egyfelvonásosai, hogy ez a kitűnő színész, a három nem kevésbé neves író végtére is mi maradandót alkotott a múlt számára? És lehetne is felelni egyből: ha kevesebb maradandót, de több jót akarnának a szerzők és rendezők a képernyőn, több lenne a siker, az igényes és felüdítő szórakozás és talán ráadásul több a valóban maradandó alkotás is. A feladat Csendes derűvel figyeltem Méret Ferenc pszichológus tisztes és óvatos ellentmondásait Jókai Anna A feladat című új regényének a Nyitott könyvben történő bemutatása során. A pszichológus — meg nem foghatom, miért kelletik pszichológus egy társadalmi regény vitapartnereként, amikor a téma még érintőlegesen sem pszichológiai, hanem társadalmi — minden óvatos próbálkozását, amellyel legalábbis aggódni látszott a regény mondandójának mélysége és nem kevés közhelye miatt, magabiztos fölénnyel, lehengerlőén utasította vissza a különben nagyra becsült és szeretett írónő. Pedig nem volt oka erre, a tévében tátott adaptáció alapján bizony aligha volt oka. A nőkérdés társadalompolitikai — ha akarják: társadalompszichológiai — gondjainak és gondolatainak felvetése e regényben nem ment túl a százszor ismételtnél, szereplői inkább egy-egy közhelyszerű megállapítás hordozóinak, kinyilatkozóinak, mint hús-vér eleven embereknek tűntek a képernyőn. A nő szerepe társadalmi megközelítésének ilyetén módjai legfeljebb érzelgősségre, fejbólogató helyeslésre, de nem alkotó töprengésre kesz- tetőek. Nehezen tudom megérteni, miért akarja bárki is, írónő és nem írónő, író és nem író ezt a problémát holmi női, asszonyi kérdéssé leszűkíteni? A világ nemek szerinti elosztása biológiai tény, ezzel — gondolom — senki vitatkozni ép ésszel nem akarhat. S mint ahogyan a gyerek létrehozásához is kell egy férfi és egy nő, az emberi társadalom kialakításához is kelletik a nő és a férfi. Mind olyan próbálkozás, amely akarva-akaratlanul valamiféle szüfrazset-szemlélet, férfiellenséget akar becsempészni e kérdés történelmi, társadalmi megoldásában, érhet el olcsó hatásokat, ám hasznos eredményeket aligha. Jókai Anna új regényének televíziós bemutatása legalábbis aggodalommal tölt el e kérdés, valós és hatásos megközelítését illetően politikailag is, de egyben csendes mélabúval is. Hogyan lehet im mondandóban és játékban néhol a naivitás szintjét megközelítően elmondani olyasmiket, amelyek némelyikének újdonsága nagyanyáink idejében is megkérdőjelezhető lett volna. A szereplő színészek igyekeztek mindent elkövetni, hogy életre keltsék a jobbára papírfigurákat és a rendező Gaál Albert is nagy lélegzeteket próbált venni, hogy a mély lélegzetből mély gondolatokra gyanakodjék a néző. Nem az ő tüdején, hanem a beszívott „levegőn” múlt, hogy minden jó szándéka ellenére sem tudott A feladatból a napjainkra, vagy holnapjainkra vonatkozó realitást kicsiholni. Gyurkó Géza ton. Amikor végeztünk az ebéddel, jó volt a hangulat. Kitűnő a fű a kasza alá, az idő is — jobb se lehetett volna. Loa hirtelen valamiért megsértődött, hirtelen felugrott és eközben lerepült az egyik papucsa; éppen Lina lábai elé. Én is felpattantam, hogy elkapjam a papucsot, de Lina fürgébb volt és — mintha bekapcsolódnék a játékba — megelőzött, felkapta előlem. Ki akartam kapni a kezéből, de nem tudtam; elcsúsztam és reá estem. Talán azt hitte, hogy vele akarok játszani, mert szinte fel- sikoltott: — Velem ne játsz, kedvesem. ..! Riadtan tápászkodtam fel, elment a kedvem és elindultam, hogy folytassam a munkát. A többiek nem mozdultak. Félelmetes csend támadt. A gazda szólalt meg: — Szép az idő... vár ránk a munka...1 — felállt és a többiek is utána. Én a folyóparton leguggoltam, hogy megigazítsam a cipőmet. Akkor állt fel Tumbi. Lassan elindult felém. Amint mögém ért, súlyos kezeit a vállamra tette, térdeivel pedig nyomni kezdte a hátamat. Nem akartam vele törődni, előre hajoltam, ő azonban még erősebben nyomott lefelé, lassan és súlyosan. Most már próbáltam ledobni magamról, de nem sikerült: teljes súlyával rám nehezedett. — Ne csináld! Hagyd! — kiáltott rá a gazda. Nem kaptam levegőt. Kiáltani akartam, de nem tudtam. Fekete karikákat láttam és már átfutott az agyamon a gondolat, hogy agyonnyom. Már ő is lihegett, fújtatott, olyan volt, mint egy dühöngő bika. Nem volt sok választásom; amikor olyan mozdulatot tett, hogy megcserélje a lábait a hátamon, ezt a pillanatot kihasználtam, ösz- szesz^dtem minden erőmet és hátralöktem. Márkus László és Dayka Margit a Végszó forgatása közben a kamera előtt. Filmes vetélkedő — látvány nélkül... Tizenhárom elő- és hat középdöntő után, vasárnap délelőtt véget ért a Ki tud többet a szovjet filmekről? című megyei vetélkedő. Az utolsó forduló színhelye az egri Megyei Művelődési Központ volt. A döntőbe jutottak — az egri Szilágyi gimnázium hat, a Dobó István, a Gárdonyi Géza, a hevesi és a füzesabonyi gimnáziumok három—három versenyzője —> két és fél órán át válaszol- gatott a neves filmesztéta, Veress József összeállította kérdésekre, amelyeket játékvezetői minőségben Balázs Tivadar, az ÉLTE filmesztétája tolmácsolt. A legjobbaknak — bár nem túl nagy pontkülönbséggel, de mégis vitathatatlanul — az egri Dobó István Gimnázium és Szakközépiskola diákjai bizonyultak. A csapat tagjai; Tóth József, Tóth István és Csia Ferenc, fölkészítőjük Hemáiy Ferenc volt. Jutalmukat — egy-egy ötezer forintos Expressz utazási utalványt a Szovjetunióba — Szabó István, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője, a zsűri elnöke adta át. ★ Vegyes érzelmekkel hagyta el az ember vasárnap délben a vetélkedő színhelyét. Valószínűleg a televízió számtalan kisebb és nagyobb szabású nyilvános szellemi agytornájának a következménye, hogy egy ilyen produkció esetén nemcsak a küzdők tudásának megismerésére, de jó szórakozásra Is számítanak az érdeklődők. A drukkoló hozzáértők, vagy nemértők, esetleg csak az utcáról betévedt közönség véleményét pedig mindenképpen illik számításba venniük a rendezőknek, a játék összeállítóinak — ha nyilvános programról van szó. A vasárnapi vetélkedő azonban inkább hasonlított iskolai kérdezz-felelek-hez, mint közös játékhoz. Nem utolsósorban azért, mert bár filmekről volt szó, teljesen hiányzott a látvány, a látványosság. Ezt legföljebb a háttérben fölállított pár darab kinagyított fotó képviselte. Pedig akár csak egy diavetítő segítségével is el lehetett volna érni, hogy a nézők értsék is, miről folyik éppen a szó. Arról már nem is beszélve, hogy egy nem túl bonyolultan beszerezhető filmvetítő, vagy képmagnó kifejezetten izgalmassá tehette volna a versengést. Sajnos, azonban még a meglevő mikrofont sem használták ki, így a lelkes szurkolók inkább csak sejtették, hogy a gim- nazistáknak jóval nagyobb a tudása annál, mint amire a forgatókönyvíró és a játék* vezető kíváncsi volt. A NOSZF 60. évfordulóját nak tiszteletére a Heves meJ gyei Moziüzemi Vállalat, a megyei KISZ-bizottság, a me^ gyei művelődésügyi osztályt és a Művelődési Közponlj meghirdette verseny így végül mégsem volt hiábavaló^ Az ugyanis világosan ki4 derült, hogy a döntőbe jutóií tizennyolc fiú és leány elismerésre méltó tudást gyűjtött össze a szovjet filmművészet történetéről, esztétikai értékeiről, s az is bizonyos, hogy — nemcsak ők, de az előcsal tározásban részt vett több száz Heves megyei fiatal is — a most megszerzett isméé retek birtokában a filmművészetet értőbben, s sokkal érzékenyebben figyelő szemmel ül be majd ezután a mo-j ziba. Ilyenformán tehát nemcsaíi a győztesek nyertek, hanem mindazok, akik a heteken át ! tartó fölkészülésben részt vettek. (németi) I----------------------------------------rJ. Öbányának, a kétszáz lakosú kisközségnek fényei és árnyai nemcsak a Baranya megyei község életlehetőségeit idézték, hanem rámutattak korunk egyik jellegzetes társadalmi mozgására, az emberek városba történő áramlására, az urbanizációra. Ez a nem sajátosan magyar jelenség hozza magával, hogy bár az emberek nem szívesen szakítják meg kapcsolatukat a természettel, részben a munkalehetőségek, részben a kulturált élet vágya miatt szívesebben élik le életüket nagyobb közösségekben, fővárosokban vagy városokban. Farkas Zoltán dokumentumműsora — noha nem nyújtott zavartalan élményt — erre a folyamatra mutatott. Hogyan élnek öregek és fiatalok ebben Felugrottam. Tumbi lassabb volt. Arra számítottam, hogy rám veti magát, de csak szótlanul felállt, aztán lehajolt a kalapjáért. Engem mintha az ördög szállt volna meg — ebben a pillanatban odaugrottam és teljes erőből meglöktem, ő pedig beleesett a folyóba. A lányok felsikoltottak, de Tumbi csakhamar megjelent a parton, kiúszott, a ruhájából csurgóit a víz, a fogai összeverődtek. Ellenszenv és szánalom kelt egyszerre bennem. Gondolkodás nélkül a vízbe ugrottam, hogy jóvátegyem a kegyetlenségemet. Tumbi kalapja már jócskán bent úszott a vízen. Nehéz volt ruhában úsznom, mégis elértem, elkaptam és kidobtam a partra. A gazda és a többiek tanácstalanul álltak a parton. Nagy teher esett le a vállukról, amikor kiúsztam a partra. Tumbi. akkor már ismét kaszált, mintha mi sem történt volna. Minden lépésnél csöpögött a ruhájából a víz. Megváltozott közöttünk a kapcsolat. Eddig is ritkán szólt hozzám, ettől kezdve soha. Ha kellett is valamit mondania, másnak mondta. Ügy tett, mintha nem is léteznék. A kalapja egész nyáron ott feküdt a folyóparton. Rá se nézett, és sokáig kalap nélkül járt. A többiek pedig úgy tettek, mintha semmit sem tudnának az egészről... Fordította: J+xUalfy István a tragédiák emlékével terhelt közegben? A faluban harminc éve tizenhat iazekasmester élt. Akkor nem találták meg számításaikat, s abbahagyták a mesterséget. Ma három mester dolgozik a kemencék mellett. Pedig az óbányai cserepek keresett cikkek nemcsak Pécsett, hanem a Dunántúl más városaiban is. A fiatal szobafestő, aki most naponta jár be Pécsre, csak arra vár, hogy pénze összegyűljön, akkor beköltözik a városba. A falucskát hegyek övezik, csendje, tiszta levegője maga az egészség. Mégis a falu lakossága idegenkedik az üdülőfalu névtől. A néhány napra vagy hétre érkező üdülők, a szemetelő turisták nem sokra tartják a csendet, megcsodálják rezervátum jellegét, de csak szemetet, üres konzervdobozokat hagynak maguk után. Hiába kapott a község uj 'lekötő utat, hiába várja a nép az átalakulást, ez késik. Nincs vízvezeték, a községi bolt zárva, az emberek nagy része Pécsre és környező városokba, üzemekbe jár dolgozni. Aludni hazatér. A falu egyetlen szórakozóhelye a kocsma. Jórészt ebben a környezetben készültek a felvételek is. Négy üveg sör után már valóban megoldódik az emberek nyelve, elmondják komor emlékeiket, mégis zavart okozott a tört mondatok rendszertelensége és a Wurlitzer repedt hangja. A dokumentumműsorokban a mikrofon segítségével valóban minden kifejezhető; derű és tragédia egyaránt, de mert itt a társadalmi folyamat egy pillanatának ábrázolásáról volt szó, egy-egy családi otthonban, műhelyben, iskolában folytatott beszélgetés világosabbá tette volna a képet. Nem összegezést vár az ember ezektől a mikroszociográfiáktól, hanem szabatosságot, a homályban szunnyadó gondolatok és szenvedélyek megvilágítását. ■ ■ ■ B A November — Müller Tibor rendhagyó keresztmetszete a hónapról — a múlt fonák, éppen ezért derűs pillanatai, az elődök viselt dolgai mellett, a jelent és közeli jövőt is idézte. Hogy mik voltak akkor? „Kihirdették Magyarország gon a nők éjjeli munkájúi eltiltó törvényt.” (1911. no*, vember 28.) „E napon hozták nyilvánosságra Parry, ameé rikai gengszter végrendeletéti Fiamra, egyetlen örökösömre százezer dollár értékű nyak-] éket hagyok. Megtalálja a? erkélyablak melletti széfben^ Rockefellerek hálószobája-] ban.” (1914. november 4.} „Garry Holm amerikai filmszínészt, aki főleg marcona serifeket és elszánt rablókat alakított, nővé operálták. Ké-] söbb második dijat nyert a floridai szépségversenyen.’} (1937. november 2.) Szép volt Jékely Zoltán vallomása édesapjáról. A gyerekek valóban akkor válnak felnőttekké, amikor elvesztik apjukat. Révész György a jövő héten1 bemutatásra kerülő Ady-film műhelymunkájáról beszélt. A Hubay Miklós által megálmodott történetben sem jelenik meg Ady á filmvásznon, de ha sugárzását, hatását, nyugtalanságát sikerült ábrázolniuk, elérték céljukat. Rátonyi Róbert idézte azt a régen hallott La- tabár-sztorit, hogy.a színpadi szerzők úgy írták akkor darabjaikat: „Latabár bejön és jókat mond.” A hónapról hónapra visz- szatérő, szerkezetében is jól hullámzó magazin több mint kultúrtörténeti, irodalmi, színházi adattár. Derűs, önfeledt játék, kalandozás a történelem é? hiedelmek világában, nem is szólva a Bolondos horoszkóp néhány mondatáról; „Amely férfigyermek a Nyilas jegyben fogantatik vagy születik, szerencsés és gazdag lészen, asz- szonynépek sűrűn látogatják és csalárdsággal környül- veszik. Kétszer esik nyavalyába, eb megharapja, meg is házasodik. Hetvenkét esztendős korában hal meg, horgászzsinórját a vízbe lógatva... Ha leányzó, negyven esztendős korában megy férjhez. Más betegségek is gyötrik. Urát nem becsüli, néha levesestányérral, étekfogóval illeti...” Az emberi fonákságok, különösségek a történelemben legalább annyira mosolyt ébresztenek az emberben, mint mindennapjaink viccei, vagy túlrajzolt ellentmondásai. Ebergényi Tibor. <
