Népújság, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
Baráti üdvözlettel Targovistéből Tisztelet a hősöknek Egy fokkal lefjebb Egereseiken De a szénre nagy szükség van... Ritkán esik meg az újságíró munkájában, hogy riportalanyának éppen a beszélgetés közben adják át a munkaköréből való leszámolás jegyzékét. Ez történt a napokban Egercsehi bányaüzemének főmérnöki szobájában; a Borsodi Szénbányák igazgatója, Simon Sándor főmérnököt a vállalat központjába helyezte át, október elsejétől osztályvezetői beosztásba. Előttem írta alá a leszámolási jegyét. Önmagában persze ez az apró esemény nemigen kívánkozna egy írás élére. Ám ez az áthelyezés is ítésze volt egy nagyobb szabású átszervezésnek; beszélgetésünk témájának. Megszűnik önálló üzemnek lenni az egercsehi bánya: október elsejétől már a Borsodi Szénbányák farkaslyu- ki üzemének egercsehi aknája néven szerepel. Ez a névváltozás egyúttal az adminisztratív és műszaki dolgozók számának csökkentését is jelenti. Osztályok szűnnek meg, közvetlen termelésirányítói, illetve fizikai állományba, vagy a miskolci központba kerül az i rodákban foglalkoztatottak egy része. Miért? Az első, a legtermészetesebb kérdésre a magyarázat egyszerűnek látszik: a nagy hírű, a környék legjobb szenét adó bánya nem termel már annyit, hogy szükség lenne az üzemi szervezetre, ekkora irányító gárdára. 65—70 vagon szenet emel a felvonó naponta a felszínre; bizony, messze van ez attól, amikor 85—90 vagont is megraktak Csehiben. A nyáron leállt a termelés a csehi üzem borsodná- riasdi aknájában. A még ott dolgozó ötven ember a ha_ marosan bekövetkező végső búcsút készíti elő. A nádas- di akna megszűnése adta a végső érvet az üzeni átszervezéséhez is. Egy lépcsőfokkal lejjebb került hát a csehi bánya. Az igdzgatói elhatározást rendkívüli párt-végrehajtó- bizotteági ülésen vitatták meg a bányaüzem kommunistái, termelési tanácskozásokon, munkásgyűlésen tájékoztatták a dolgozókat. Személy szerint mindenkivel elbeszélgettek az irodaiak közül, azokkal is, akiket nem érint az átszervezés. Időben szóltak — szeptember 15-íg — mindenkinek, hogy hová kerül az intézkedés után, hol lesz rá szükség. A 114 adminisztratív és műszaki dolgozóból negyvenet irányítottak más munkakörbe. Az idei mérleget még önállóan készítik el s megmarad a személyzeti osztály is március 31-ig, az átszervezés teljes befejezéséig. A döntések ellen egy fellebbezés érkezett. Megváltozik a politikai irányítás rendszere is, erről a következő időszakban hoznak majd határozatot az illetékes járási, megyei vezető testületek. Mindezek persze a bányában és a külszín ipari üzemeiben dolgozókat nem érintik. A termelésnek ugyanolyan — ha nem nagyobb — ütemben kell menni mint eddig. Az ittenieket is érinti viszont a munkásgyűlésen elhangzott bejelentés: 1990-ig lesz bánya Egercsehiben. Addig töretlenül kell tartani az ütemet, akkor bezárják a kapukat itt is. Ezen a bányatelken, ahol most dolgozunk, 3,5 millió tonna szén a készlet — mondja a főmérnök. — Ha az éves tervünk 320 —250 ezer tonna, akkor ez 12—13 év termelésének felel meg. Van itt persze még szén a közelben, igen nagy mennyiségben, de már nem ezen a bányatelken. Ahhoz új aknát kellene nyitni. Beruházás, sok pénz, ami a vállalatnak nincs. A termelésünk egyébként már régóta gazdaságtalan, s az aknától távolodva a frontokkal, egyre nagyobbak a szállítás, a telepítés költségei. Simon, Sándor nem a legjobb hangulatban ecseteli a mostani állapotot. Az igazság az, hogy nem várt nehézségek támadtak az eddiginél sokkal jobbnak ígérkező északi új telepen. Olyan „ugrások” vannak a szénben, hogy nem lehetett felszerelni a maróhengert, talán e hónap következő felében kerül majd rá sor. Ha teljesítik a tervet, itt csak akkor kaphatnak prémiumot az emberek, ez pedig gyakran elmaradt az elmúlt hónapokban. Emiatt elég sokan mentek el. — Elvégeztük azt a gépesítést, amit csak lehetett. Automatizáltuk a szállító- szalagot, megoldottuk a gépi jövesztést, automatizált irányítás van a mónosbéli szénosztályozóban. Feszített terveket készítettünk, s mindent elkövettünk, hogy azokat teljesítsük is, mert csak így lehet csökkenteni a termelés veszteségeit. Ha most mi csökkentett ütemben dolgozunk, gazdaságossági mutatóival az utolsó helyre kerül a bánya. Akkor pedig egy szanálás... Lunacsek Ferenc aknász volt, aztán a külszínre került személyzeti osztályvezetőnek. Most majd ismét aknász lesz a bányában, műszakvezető. — Számomra nem új, nem szokatlan munkakörbe kerülök. Addig volt nekem gond ez, amíg nem tudtam mi lesz, hogyan lesz. Egy sor társadalmi funkcióm van, azokat nem tudom olyan gyorsan átadni, mint amilyen gyors egy áthelyezés. Eszembe jutott-e elmenni? Én itt élek Csehiben, bányászkodni ugyan akárhol tudnék, de sok minden ideköt. Sok velem hasonló korú társam gondolkodott így. Amíg a bánya dolgozik, én maradok. Morvay Miklós, a pártbizottság titkára régi ismerője a csehi üzemnek. — Az, hogy mikor zárják be a bányát, most sokakat foglalkoztat. Elég sok mély- művelésű bánya hagyta abba a termelést a környéken, a megyében, világos, hogy egyszer elfogy a szén, vagy annyi marad, hogy azt kihozni már túl drága. De az itt kialakult közösség sorsáról is együtt kell gondoskodnunk, nem hullhat szét a gárda. Már csak azért sem, mert pénz is úgy van, ha jobban együtt vagyunk, s kellő fegyelemmel megy a munka. Nagy múltja van itt a bányászkodásnak, s erre a szénre nagy szükség van. Ezért kell mindvégig együtt maradnunk. Egy átszervezés, új helyzethez való igazodás, amelynek nyomában a felszámolás kísért. Érthető az emberek következtetése, még ha a búcsú nem is olyan közli. Hiszen még van jövő, hiszen még hoznak ide önjáró berendezést a frontra. A terveket is igyekeznek utólag korrigálni, hogy indokolatlanul ne essen ki pénz a bányászok zsebéből. Mert most mindannyian azt kell, hogy érezzék: a legfontosabb, együtt maradni... Uekeli Sándor Róluk szól a hír A recsk—parádfördői MA\—Volán komplexbrigád hétköznapjai Szakmai körben, országos tanácskozáson, elismeréssel emlegették a napokban a recsk—parádfürdői MÁV— Volán komplex brigádot, s a dicséret, az MTI jóvoltából széles nyilvánosságot kapott. Telexvonalunkon eljutott a hír szerkesztőségünkbe is, ahol méltán keltett érdeklődést. Vajon mit csinálhat, hogyan töltheti napjait ez a mátrai csapat? — találgattuk. Utóbb pedig: látogatás lett a kíváncsiságból... Recsk—Parádfürdő, élénk forgalmú kis állomás a Kál- Kápolna és Kisterenye közötti vasútvonalon. Mint Zám János alapszervezeti párttitkár, a szolgálati hely raktárosa beszéli: havonta 15—18 ezer utas is megfordul itt, s az őszi csúcsban naponta száznál több az érkező és induló teherkocsik száma, legaláb kétezer tonnányi áruval van dolguk. Ami, persze, nem lenne baj. Csak hát az az igazság, hogy a sok munkához kevesen vannak. S ennyien is csupán azért, mert például jómaga január óta sem ment nyugdíjba, visszajár a nyugalmazott állomásfőnök. Vagy éppenséggel Verpeléti Szilveszter, az „obsitos” váltókézelő, aki — mutat kifelé az iroda ablakán — most a málházó posztján iparkodik helytállni. Kipróbált, megviselt ember a málházó, aki 1950 tavasza óta dolgozik folyamatosan a szakmájában, vállalja a fárasztó műszakokat — de hallani sem akar arról, hogy megváljon munkájától. ^ — A kirakásban, berakásban segítek — mondja. — Ha érkezik valami: elgyalogolok, kikerekezek biciklimmel a címzetthez. Máskor küldeményeket mérlegelek, kocsikat címkézek, plombá- zok, ólmozok. Vagy a salakot furicskázom a sínektől, takarítom az állomást meg a környékét. Mikor, mi a legfontosabb. Néha csak délelőtt 10 óra tájban jutok a reggelihez, s délután három is van, amikor ebédelni tudok. Annyi a tennivaló! Régen pihennem kellene már, tudom, inkább hét unokám körül lenne a helyem, de érzem: itt is szükség van rám. S istenemre, csak ezért jövök ide másnaponta nyugdíjasán is, nem pedig a havi 1100 forintos „toldalékért”! Hallgatom az idős vasutast, de szemem el-elkalan- dozik távolabbra is, ahol egy darus teherautót pakolnak, vagonból. A daru nem mozdul, de sürög-forog a két munkás a faanyaggal. Látni rajtuk, hogy szántszándékkal nem bízzák a feladatot az erősebb, de lassúbb gépre: haladni akarnak. Teljes a bemutatkozás: tizenöt esztendeje ilyenféle emberek alakították a komp- lexbrigádot.., — Az országban elsők között csatlakoztunk a kezdeményezéshez — emlékezik az állomásfőnök szobájában Ficsor Mihály, a régi főnök, irataiból néhány percre föltekintve. — őszintén megvallva: az elején nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget a versenyformának, hiszen az autóközlekedésiekkel azelőtt is dolgoztunk már együtt. Hanem aztán, amikor 1968-ban, úgyszólván teljesen váratlanul harmadikok lettünk, nos, igen, akkor komolyabban „rákapcsoltunk”. Megpróbáltunk még jobban együttműködni a közúti szállítókkal, iparkodtunk csiszolni, tökéletesíteni módszereinket, javítani mindennapi munkánkat. Aminek aztán meg is lett az eredménye, mert 1971-ben már a második, a következő esztendőben pedig az első helyezést sikerült elérnünk! Nagy élmény volt ez számomra is, akkora, amilyenhez hasonló talán nem akadt 1953. óta, mikortól a recsk—parádfürdői állomást vezettem ..! A két vezérigazgatóság — a MÁV és a Volán — vörös vándorzászlaját aztán többször is kiérdemelték még a komplexbrigád tagjai, így véglegesen a birtokukban maradt. S mellé került néhány oklevél is. — Szép, de egyszer s mind szigorú örökség is ez — magyarázza az új állomásfőnök, Héczhzei László. — Szép, mert igaz, ami igaz: nem sok vasúti irodát díszít ilyen zászló, ennyi oklevél. S szigorú, mert az elődeim igen kemény, vállalásokat Jártuk Bulgária tájait, hol repülővel, hol autóval. Vendéglátóink igyekeztek minél többet megmutatni országukból, munkájukból, életükből. Voltunk Szófiában és Várnában, a tengerparton és a tarajos hegyek között, láttunk városokat, üdülőhelyeket és kis községeket, meghívtak bennünket falusi otthonokba éppen úgy, mint az országló hatalom épületeibe. Szadinában, ebben a néhány ezres kisvárosban, piros nyakkendős úttörők vártak bennünket. Itt tudtuk meg, hogy nemcsak rohamos fejlődéséről, állami gazdasága kiemelkedő eredményeiről híres a hely, hanem arról is, hogy itt laknak a „leg- bolgárabb bolgárok”, a ka- pancok. Láttuk „Bulgária első műemlékvárosát”, Veliko Tarno- vót, amelynek egy része ma is a „Varosa” azaz: a város nevét viseli. Megcsodálhattuk az egykori cári vár festői romjait, a hegyoldalakban fecskefészek módjára egymásra épült házait, és már itt utolért bennünket a bolgár történelem legmarkánsabb vonása: harc a szabadságért, az elnyomók ellen, amelynek legújabb kori eseményei közé tartozik, hogy Gurkó orosz tábornok 1877- ben szabadította fel a török uralom alól, és itt született meg a bolgár állam első alaptörvénye, a tarnovói alkotmány, majd itt választották meg a szabad Bulgária fejedelmét is. Jártunk Etarban, ebben az ipari műemlékfaluban, amely fennen hirdeti a bolgár kézművesmesterek remeklő tudását. Az évszázados fogadóban ma is lepénykenyeret sütnek, sót és csubicának nevezett, az erős borsra emlékeztető, csípős ízű fűőrleményt adnak hozzá. Zarajevót sem hagytuk ki, amely a nevét a Moszkva melletti Zarajszkról kapta. Az 1877-es felszabadító harcokban részt vett zarajszki gárdaezred hősiessége eldöntötte a Sipka-tető körüli csata sorsát Ök akadályozták tettek annak idején, s most már bizony ezekhez kell tartanunk magunkat. Nem adhatjuk alább ezután sem! — Nem is adjuk! — szól bele a beszélgetésbe határozottan egy fiatal lány az ajtóból. Pallagi Éva, a Volán 4. számú Vállalat megbízott kirendeltségvezetője, aki a szokásos napi egyeztetésre érkezett, s beléptekor elkapott valamit szavainkból. — Igen, azon vagyunk, hogy folytatódjék a sikersorozat. Már 13 kocsival, rakodógéppel segítjük a vasutasokat, s olyan kitűnő emberekkel, mint például Orosz András gépkocsivezetőnk, Pók Sándor rakodógép-kezelőnk, vagy Tarnóczi József szállítómunkásunk. S ha még így is kevésnek bizonyulunk, hát üzenünk a káli testvérkirendeltségnek, hogy küldjön erősítést. Mint éppen ma is. A talpraesett, energikus lány — mint kiderül — helybeli. A brigád régi tagja, aki innen ment forgalmi tisztképző iskolába, s tisztként is — kis egri szolgálat után — itt dolgozik. Vajon milyen a folytatás közelebbről? Milyenek az idei eredmények, amiért a dicséretet, az országos elismerést kapták nemrégiben? Héczhzei László állomásfőnök, a pontosság kedvéért előbb a gondosan vezetett, s a Füzesi Lajos nyugalmazott A Szabadság tere Velike Tarnovőban. (A szerző felvétele.) meg, hogy a török felmentő sereg elérje Sipkát. Sipkán bementünk az emlékmű belsejébe, ahol díszsírhelyet építettek az egyik, halott ismeretlen felszabadító orosz katonának. Ma a győztes orosz tábornokról, Sztoletov-csúcsnak nevezik ezt a történelmi búcsújáróhelyet. Néhány évvel ezelőtt láthattam és megcsodálhattam a hegy másik lábánál, a Sipka faluban felépített emléktemplomot, amely díszítőelemeiben szinte mindent magába foglal, ami a múlt századi orosz építészetre jellemző volt. Tomisko orosz akadémikus tervei szerint készült el az emléktemplom. Freskóit Mjaszojev orosz és Mitov bolgár festő alkotta. Megálltunk Jesztrebinóban, ahol a bolgár fasiszták 1944- ben tizenhat túszt öltek meg, köztük hat gyereket. Sztojne még csak hétéves volt. Amikor a fasiszta csoport egyik tisztje ráfogta a pisztolyát, ezt mondta: „Ne ölj meg engem, bácsi, én min- dik jó gyerek voltam”. Ma Itt rendezik meg az úttörővezetők országos továbbképzését rendszeresen. Tisztelegtünk Georgi Dimitrov mauzóleuma előtt Szófiában. Egészen kis településen is nyitottak meg előttünk múzeumi bejáratot, hogy megnézzük, hogyan őrzik meg a fasiszta terror áldozatainak emlékét. Olvashattunk sikereskedelmi hivatalnok gyöngybetűivel írt brigádnaplóból a vállalásokat olvassa: __ A Volán gondoskodik a v asúti kocsik felének a kirakásáról. Az együttműködés eredményeként egy-egy vagont öt helyett 3,9 óra alatt kiürítenek, s így az érkezett kocsik engedélyezett 15 százaléka helyett mindössze 0,9 késhet a pakolás miatt. Aztán a főnök bekéri az értékelést is, s ennek alapján mondja a többit: __Az idei első félévben a V olán a vagonok 62 százalékánál segített a rakodásban, augusztusban pedig 65,ölben. Egy-egy kocsival átlagosan 3,69, az elmúlt hónapban pedig kereken három óra alatt végzett. A félévben a kocsiknak mindössze 0,53 százalékánál történt kiesés, míg augusztusban egyetlen ilyen esetre sem volt példa! Sajnos, a július a tervezettnél gyöngébben sikerült a foghíjas létszám miatt, de reméljük, hogy a következőkben kiköszörüljük a csorbát. _ Egyszer könnyebb, m áskor nehezebb teljesíteni feladatainkat — beszéli mosolyogva Pallagi Éva — néha bizony, kicsit veszekszünk is. Morgunk, keményebben szólunk egymáshoz, ha például téves a vasút értesítése, s rpi emiatt, a várható nagyobb • feladatok kilátásában esetleg testvérkirendeltségünket is mozgósítjuk. Vagy ha történetesen piszkos, szemetes marad a rak* terület... Különben jól megvan ez a közös brigád, s bízunk abban, hogy máskor is hallatt még magáról! Természetesen : iót. Győni Gyula ralomházban írt, kusza sorokat az édesanyához és a szeretett társhoz. Végigbetűztük egy katona levelét. 'Az írás 45-ben indult el Magyarországról, a Dunántúl egyik déli, kis falujából, hírt adva arról, milyen barátian fogadták a távoli ország felszabadító harcosát a falu lakói. És megilletődve léptünk bé Kossuth sumeni házának ajtaján. Annak idején Ali RU fát fogadta otthonába a magyar történelem egyik dicső személyiségét. Az épület ma emlékmúzeum. Kossuth személyes tárgyai, pályafutásának dokumentumai láthatók itt. Közvetlenül a szomszédságában áll a bolgár—magyar barátság háza, amely jól kiválasztat relikviákkal1 rajzolja fel népünk történelmét, összpontosítva 1919-re és a felszabadulás óta eltelt időkre. A Kossuth-házban arról szólt Kristóf barátunk, hogy a sumeni magyarok hogyan alapítottak itt sörgyárat, hoztak létre szimfonikus zenekart, rendeztek színielőadást, ezzel indítékot adva a bolgár drámairodalom megteremtéséhez. A több mint háromszáz személyből álló magyar kolónia erőteljesen hatott nemcsak a város, hanem az egész ország kultúrájára. Itt olvastuk a plakátots Kossuth születésének 175. évfordulóján, szeptember 19- én, nagygyűlést rendeztek Sumenban. Még egy Heves megyei küldöttséggel, a kertészek csoportjával szintén itt, Sumenban, Kossuth házában akadtunk össze. Beültünk a Vitosára vivő drótkötélpálya egyik fülkéjébe és a szédületes magasságból gyönyörködtünk éa féltük az elénk táruló látványban és látványt. Bármerre mentünk, mindig megbizonyosodhattunk arról, hogy a bolgárok két évszámra tekintenek fel: 1877-re és 1944-re. Azt mondják, 1944 sem lehetett volna 1917 nélkül. .Mai létezésük, életük is az orosz felszabadítók száz évvel ezelőtti áldozatos harcának köszönhető, hiszen nemzeti önállóságúk az orosz cári csapatok fegyvereinek élén virágzott ki. Mindezt megérteni, maradéktalanul átérezni csak ott lehet, a bolgár hegyek és völgyek, a tengerpart és a régi házak közelében. Nem lehet azt állítani, hogy ez a baráti ország ma már tejjel-mézzel folyó Kánaán. De gyors tempóban épülnek almodéra lakások, a korszerű üzemek és iskolák, európai színvonalat érnek el a nagyüzemi gazdaságok, és tudományokkal telnek meg a kemény bolgár koponyák a dús, fekete fürtök alatt. Ez a testvéri nép nagyon tudatosan gyökerezteti jelenét nemzeti múltjában togy erőt, buzdítást merítse:: onnan, milliókat gazdagító jelenéhez és jövojóhez. (Vége.) G. Molnár Ferenc Mmmm 1977. október iS.» vasárnap
