Népújság, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-11 / 214. szám
Epilógus a nyaralásról A férfi felnyitja a kék színű Lada csomagtartóját, kiszedi a takarókat, bőröndöket, gumimatracokat, nyári kacatokat, emléktárgyakat, és sorban a kocsi mellett várakozó család kezébe adogatja. Feleség és két tizen, éves fiú. A férfi arca látszólag közömbös. Vagy inkább fáradt Rövid, vastag karjait széttárja: nincs több csomag. Tűnődve nézi az autót s arra gondol reménykedve: — Még van egy nap szabadságom, egy teljes napon át semmit se fogok csinálni, legfeljebb arra leszek hajlandó, hogy teleengedem a fürdőkádat és belefekszem, legalább ez az egy napom legyen meg, amikor elmondhatom végre, hogy pihentem... A család felhordja a csomagokat a lakásba. Ablakot nyitnak, majd vacsoráznak, minden úgy folytatódik, mint mielőtt szabadságra mentek, mégis más. A két fiú vacsora után sokáig sugdolózik a kis szobában, nehezen jön álom a szemükre. Az asszony a konyhában üldögél, mint aki nagy megpróbáltatások után tért vissza a nyugalom, vagy inkább a megszokás szigetére. A férfi szótlanul fekszik az esti csöndben, és most már arra gondol: jövőre megszervezi a nyaralást, pihenés lesz. csak pihenés, három hétre meg fog állni körülötte az élet, ha szükséges, még az orvos véleményét is kikéri, hogy mi a legideálisabb, de ez még egyszer nem fordulhat elő, mint az idén, hisz kívül-belül roskad. tabbnak érzi magát, mint három hete, amikor elindultak nyaralni. Az idei nyár folyamán három véleményt jegyeztem fel a nyaralásról. Az első: — Legalább három évig nem megyek külföldre nyaralni. Az ember képtelen visszatartani magát, és csak lohol, lohol, mint a megszállott... A második: — Én a kertemben dolgoztam egész idő alatt. Maradt még- néhány nap szabadságom, azt majd a szüretre veszem ki... A harmadik: — Engemet a többi ember borított ki. Megfeledkeznek magukról, azt hiszik, hogy csak ők vannak a világon, senki más... A legtöbb ember fáradtan, kimerültén érkezik meg a nyaralásból. A legtöbb üdülő, a tengerpartok, a Balaton, az éttermek, szállodák, autóbuszok, strandok, kirán'dulóhajók — zsúfoltak, és mint olyanok: egy nagy szabadtéri idegklinika benyomását keltik. Ebben a közegben szinte mindenki természetesnek veszi, hogy a két-háromhetes nyári szabadság alatt fog regenerálódni. Mohó pillantással szívnak magukba mindent, meleget, napfényt, látványt. Mindenki mielőbb pecsenyeszínű akar lenni, és a hajóállomások körül az izgatott tülekedésben, a nagy jövés-ifienésben elvész az orvosok és a józan ész figyelmeztetése. Az emberek százezrei évente két-három héten át élnek, a nyári szabadság ideje alatt, mindent legazoló, fáradhatatlan tempóban. Az orvos a fejét csóválja. — Ezt a habzsolást aligha nevezhetjük pihenésnek. Nem más ez, mint a neurotikus panaszok melegágya. Az évi szabadság ma már csak abban az értelemben fogható fel szabadságnak, hogy a dolgozó ezt az időt nem a munkahelyén tölti, de sok esetben meg kornye- zetváltozásról se nagyon beszélhetünk... Az ma már egyszerűen megoldhatatlan, hogy az ember a nyári szabadsága alatt pótolja az egész évi idegi veszteségeket, és előkészítse a szervezetét egy újabb esztendő kimerítő automatizmusára. A szellemi foglalkozásúak döntő többsége például naponta olyan idegi ártalnhaknak van kitéve, hogy ennek valamiféle ellensúlyozására, vagyis a reális pihenésre naponta van szükség. Vagyis beosztott, többé-kevésbé megszervezett napok egymásutániságáról van szó, mondhatni a nap kis „szabadságóráiról”, mely időben az ember a szervezetét rövid időre bár, de fölmenti a napi munka súlyos nyomásai alól. A nap ésszerű beosztásához felismerésre van szükség A napi hajszát háttérbe állítva néhány órára el keli hinni s meg kell érteni, hogy az idegrendszert ért károk súlya, a várható következmények nem ellensúlyozhatok csupán a nyári szabadsággal. Megnyugtató érzések töltenek el bennünket, amikor az átlagos emberi életkor biztató emelkedéséről olvasunk. Csakugyan jó érzéssel számít az ember arra a néhány esztendőre, amit ilyenformán — legalábbis a nagy átlag szerint — többletként könyvelhet el. Ugyanakkor elszomorító bepillantani a városi ember napi programjába, s egyenesen megdöbbentő bepillantani a klinikákon, kórházakban, és orvosi rendelőkben kezelt, gyógyszereit neurotikus betegek feltűnően és aggasztóan magas statisztikájába. Az élet-élés intenzitása magas fokú. Megerőltető tempóban élünk. Nemcsak a gépkocsik és repülőgépek sebessége, a technikai fejlődés tempója öltött fantasztikus méreteket. Az ember a saját életével valósággal hozzáigazodott ehhez az iramhoz, hiszen maga hozta létre az anyagi világnak ezt a tempóját. A tempóvisszatérés természetesen már lehetetlen. Tervek, vágyak. reménye feszít bennünket. Az ambícióink félelmetes. A maga módján mindenki valamiféle nagy feladatra készül: átlagon felüli teljesítmény, hírnév, nyaraló, nagyszerű utazások... De közben hiányoznak a nagy megterhelések „ellenszérumai”. A napi adagok. Nyaralás után gyakran valamiféle csalódás fogja el az embert. Sok minden másként sikerült, mint azt elterveztük, ám legtöbbször megelégszünk a felületi magyarázatokkal: az idén megint mindenkinek éppen az a fürdőhely jutott az eszébe, az emberek elviselhetetlenek nagyobb tömegben, az ellátás botrányos, és így hiába lebegett a szemünk előtt a köztudott intelem: az egészségre leginkább hasznos pihenés az aktív kikapcsolódás. .. A nyári szabadság önmagában, ilyen élettempó mellett már nem biztos módszer. A regenerálódást naponta, a munka utáni „szabadságórákban” kell megszervezni. A munkáért. A vágyainkért. Az életünkért. THIERY ARPÄD | A KÖZPONT (Fotó: Szovjetunió) s zt mondtam Kobzi Ferencnek, hogy egyszer kétezer-hatszáz kilométerre voltam az otthonomtól. Szívszag. gató érzés volt, mert úgy éreztem, hogy elszakadt az a „köldökzsinór”, amely a hazához, a családhoz, a megszokott környezethez fűz. Hiába tekergettem a rádió állomáskeresőjét, meg-meg- állva hosszú percekre, meri úgy tűnt, mintha a távoli Északon magyar szavak szűrődtek volna át a hol sistergő, hol füttykoncertbe torkolló hangörvényen... És azt is mondtam Koozi Ferencnek hogy a jó egyhetes Népszabadság olyan volt akkor, szilveszterkor, mint a sivatagban az üdezöld oázis. Táplált, a hazai „izeket” hozta. még akkor is, ha szakemberként tudtam, hogy a „tegnapi” újság már nem újság. Pedig az a lap, 2600 kilométerre Egertől, nagyon is — mai volt! Meséltem, amikor ez az újság itthonról elindult, az őszből futott ki, s lám, amikor Leningrádban megvettem,, keményen ropogott a talpam alatt a hó ... o o o — Kellemes meleg volt egy hónapja Uszty-Ilimszk- ben, amikor hazaindultam, úgy 24 fok. Ez ott olyan közepes nyári időjárásnak számít, mert van, amikor a hőmérő higanyszála felmegy 30 —40 fokig is. És ha visszaérkezem? Jó őszies, az itthoni őszhöz hasonló idő vár. Nappal még meg-megerőlteti magát a Nap, éjjelre azonban megérkeznek a talajmenti fagyok. S ez már a tél előjele, mert tavaly szeptember elején sűrű pelyhekben hullott a hó! Otthon még szüretelnek. itt meg — hétezer kilométerre Abasártól — javában tapossuk a havat... Aztán minden átmenet nélkül megérkezik a tél. Emlékszem, Mikuláskor mínusz 41 fok volt, és mi betonoztunk, 40—45 köbméter betont dolgoztunk be tízen. Aztán még hidegebb lett. karácsony éjszakáján mínusz 58 fokot mértünk. Egyszerűen nem hittem a szememnek, jöttek a többiek és mondták, hidd el, öreg, ennyit „nyom az idő”...! Kőműves vagyok itthon megtanultam a szakma csin- ját-binját. Azt hittem, nekem mái; nem mondhatnak újat. Aztán ott, amikor egy helybeli „szaki” megmutatta, hogy miként lehet beverni csupasz — kesztyű nélküli — kézzel a szöget a zsaluba, rájöttem, lesz még új a nap alatt. Ja, hogy miként lehet beverni a szöget? Be kell vinni a legközelebbi épületbe Kettes vallomás Messze van-e LeAgrádtól Uszty-liBli? a szögeket s rá kell tenni egy csomót az izzó kályhára, aztán kiszaladni egy adaggal és amíg meleg, verni, verni, kalapálni kell a deszkába. Okos mondás az, hogy addig üsd a vasat, amíg meleg ... És addig öntsd a betont is, amíg meleg, mert melegen hozzák az építkezésre. Aztán van öt perce a brigádnak, hogy bedolgozza, mert különben megfagy az egész. Még az a szerencse, hogy masszív brigád jött össze, nagyszerű, a szakmát kitűnően ismerő gyerekek vannak a November 7. brigádban. Huszonnégyen rekordot állítottunk fel: egy hónap alatt 3847 köbméter betont dolgoztunk be az alapba. Volt olyan hely, ahol kilenc méter mélyen kezdtük meg a betonozást, ott találtuk meg a szilárd talajt... o o o Emlékszem. meséltem Kobzi Ferencnek, hogy egyszer a szovjet fiatalokkal együtt fát ültettünk. Alig kellett ásni jó földet, gyökeret befogadó talajt találtunk. A barátság fája nemsokára zöldbe borult, megszámoltam, nem kevesebb, mint huszonöt zsenge levél pattant ki a rügyekből. Akkor jutott az eszembe az öregektől hallott mondás: „Aki fát ültet, az bízik a jövőben .. 0 o o — A napokban jég volt, elverte a fákat. Szaladtam a kertbe, mentettem újra oltottam a sérült gyümölcsöst. Nem pusztulhatnak el ezek a fák, egy év múlva, mire hazajövök ■ Uszty-Ilimszkből, saját termésű almát, körtét, cseresznyét akarok az asztalra tenni.- Mindig is szerettem a fákat, a kertet, s most, hogy itthon töltöttem egy hónapot, a rokonlátogalás után a család, meg a kert adta meg az igazi kikapcsolódást. A fákról jut eszembe, hogy Uszty—Ilimszkben is érvényes a mondás, miszerint aki fát ültet, az bízik a jövőben... Igaz, most még nem kell ott fát ültetni, van ott elég. Tulajdonképpen erre a hatalmas erdőségre — kétmillió hektár a területe — épül az a kombinát, amelyikben a mi kezünk munkája is benne van. Évente 1,2 millió köbméter haszon — és 1,5 köbméter cellulóze-alapanyagot ad majd az országnak, illetve a baráti államoknak. A jelenlegi fakészlet 70 esztendőre elegendő, de a kitermelés, sei egyidőben elkezdik az újratelepítést. Bíznak a jövőben. .. Moszkvában is jártam, s igazolásként egy kedves emléket idéztem az abasári lakás kényelmes szobájában. Kobzi Ferenc bólogatott, igen, ő is látta, amint a havas, szélfútta Vörös téren keresztülsétál egy ifjú pár. Csak úgy, vékonyka menyasszonyi fehérségben, s sötétben a büszke férj, szinte vacogott az ember, ahogy nézte a percnyi tiszteletadást a Mauzóleum előtt, vagy az ismeretlen katona sírjánál. Egy percig álltak ott, s a jövőre gon. dolva, a holnap és a holnapután békéjében bízva sétáltak el a tér másik oldalára, a díszesen pompázó nászautóhoz. Azt mondják, meséltem, arrafelé ez elmaradhatatlan mozzanata az esküvőnek. o o o — Sajnáltam, igazán sajnáltam, hogy nem lehettem ott, amikor- végigsétáltak a városon. Megfogták egymás kezét, és úgy az ünnepélyes esküvői ruhában felkeresték azt a helyet, ahol megismerkedtek, s ahol, mint jegyesek, sétáltak, bolondoztak, szövögették a jövőjüket. Nem lehettem ott az Uszty-llimszk-i lakodalomban, ahol a magyar fiú és a szovjet kislány ropta a táncot, mert éppen dolgoztam. De azt mondták a többiek, igazi magyaros lagzi volt... Nem ez volt az első, hiszen ahol egyszerre tizenkétezer ember dolgozik, szovjetek, németek, bolgárok, magyarok, ott számítani lehet a nemzetközi házasságra. A ba_ rátságra még inkább, összeköt bennünket a munka] ott dolgozunk egymás mellett. Sőt. egymással versengve végezzük a dolgunkat, hogy eldöntsük, ki a jobb szakember. Nekünk is akadt vetély- társunk, a Szafarileva szocialista brigád, ők is betonozok. Hajtott a két társaság, mi azt mondtuk, fiúk, odakenjük őket, csak hozzák a betont, ök azt mondták, nem maradhatunk le a magyarok mögött, csak legyen anyag... Aztán rájöttünk, hogy nem bírunk egymással, kitűnően dolgoznak a helybeliek. Aztán összeültünk és megállapodtunk, hogy dolgozzunk továbbra is ilyen kitartóan, de használjuk az eszünket is, tanuljunk egymástól. Rendben, mondtuk, s azóta négy szovjet kőműves dolgozik a brigádunkban, tölünk is átmegy egy-egy hónapra négy szakember. Csak egy a baj, hogy mi — az ő brigádvezetőjük és én — nem cserélhetünk brigádot, nekünk mindig a mi csapatunk élén van a helyünk, Ez természetes... De van azért ez alól is kivétel, mint például a kirándulások, amelyekre meghívtak bennünket a Szafarileva brigád tagjai. Ilyenkor át lehet pártolni, hiszen ők jobban ismerik a környéket, a tajgát, az Angara partját, az ősi Vszty-llimszket, az 1762 körül épült bratszki őrtor. nyot. Csupa szépiség, ezernyi emlék ez a terület, s a környék. Ahogy most mesélek, szinte előttem van az erőmű tava, amelyben 59,4 millió köbméter vizet tárolnak, vagy az a gépcsarnok, amelyet építettünk — 860 méter hosz- szú, 240 méter széles és 100 méter magas —, s a szeveri látogatás, amikor az iskolások kissé tört, de érthető magyarsággal köszöntöttek bennünket. Egy év múlva, a még ránk váró kemény munka után, amikor végleg hazatérek Abasárra, mindez csalt örök emlék marad. O O G Azt mondtam Kobzi Ferencnek, hogy engem az emlékeim főként Eeningrádhoz kötnek. Azt a várost — Észak Velencéjét — nem lehet elfelejteni. Egyszerre modern és történelmi, s jellegzetesen vendégmarasztaló. De hiába csavargatja az ember a rádió keresőgombját, nem szűrödnek át magyar szavak az éter ezernyi zörején. Kétezer - hatszáz kilométer nem kis távolság. És ekkor fogtam fel, hogy Kobzi Ferencet még több, hétezer kilométer választja el az otthontól, a családtól. Alaptalannak tűnt a kérdés, de feltettem: vajon messze van-e Leningrádtól Uszty—Ilimszk? Az én Le- ningrádom — ahol krónikásként megfordultam egy évváltáskor —, s az ő Uszty— llimszkje —, ahol önként éveket tölt el kemény munkával kétszázadmagával —, a tajga közepén, Szibériában? Elárulom, alaptalan volt a kérdés: nagyon messze van egymástól. Épp oly messze, mint ennek a kettős valló, másnak a tapasztalatai, amelyeket én két hét, Kobzi Ferenc pedig egy év alatt vont le e távoli világról... Szilvás István v \
