Népújság, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-11 / 214. szám
Ősi és mai mongol kultúra őst és mai mongol kultúra címmel kiállítás nyílt Budapesten, a Műcsarnokban. Képeinken egy XIX. századi és egy XX. századi művész alkotását mutatjuk be. Balra a Puncag- Oszor készítette rituális maszk látható, fent pedig egy díszes késtartó részlete. Ez utóbbi alkotója ismeretlen. Titkosírás egy korvinában A budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzött korvinák egyike Curtius Rufusnak Nagy Sándorról szóló művét tar. talmazza. A kódex előzéklápján furcsa jelek sorakoznak: egy titkosírásnak a betűi. Az író személyére köny- nyen lehet következtetni. A kódex címlapján alul középen, ahová a tulajdonos címerét szokták festeni, Mátyás király aranygyűrűt tartó hollós címere helyett az Aragónia! család címere található. A könyv tehát Beatrix királynéé volt a furcsa jeleket bizonyára ő írta bele. tudjuk róla, hogy szeretett titkosírást használni. A tartalom megfejtésére évekkel ezelőtt három könyvtáros vállalkozott, Btbó István, Mezey László és Orosz Gábor. Jóllehet a szöveg a titkosírások egyszerűbb fajtájával íródott, a megfejtés — a tartalomra vonatkozó támpontok hiányában — nehéz feladatot jelentett. A könyvtárosok mégis nagyon hamar, egy nap alatt rájöttek a jelek kulcsára. A bejegyzés átírva és kiegészítve magyar fordításban így hangzik: „Az Űr 1491. esztendejében. Vízkereszt utáni vasárnap jöttem ide Egerbe, harmadnapra utánam jött ide a dicső Ulászló király, akit 1490-ben a szent kereszt feltalálása utáni vasárnap koronáztak meg.” A bejegyzés megértéséhez fel kell eleveníteni a XV. század utolsó évtizedének történetét. 1490-ben, Mátyás király halála után többen pályáztak a trónra. így Habsburg Miksa, Ulászló cseh király János Albert . cseh herceg és az özveggyé lett Beatrix. Utóbbit sokan gyűlölték, nem volt akkora pártja. hogy a sikerre reménye lehetett volna, de ő rendelkezett a bányavárosok fölött, az ő katonái parancsoltak Esztergomban, Diósgyőrött és néhány más várban. Állásfoglalása az új király megválasztásánál sokat jelenthetett. A trónról semmiképp sem akart lemondani, s így — csakhogy királyné maradhasson — kijelentette, hogy hajlandó a megválasztandó uralkodónak kezét nyújtani. Ezt használták ki a cseh király párthívei. Rábeszélték, hogy támogassa Ulászló megválasztását. s egyúttal az ő nevében megkérték a kezét. A kedvező válasz titán a rendek 1490. július 15-én Ulászlót elismerték királynak. azzal a feltétellel, hogy Beatrixot nőül veszi. Ulászló az esküvőt eleinte különböző ürügyekkel egyre halogatta, de helyzete közben megnehezült. Beatrix felhasználta vőlegénye szorultságát és megfenyegette, hogy várait átadja Miksának vagy János Albertnek, ha továbbra is vonakodik megtartani ígéretét. Ulászló engedett a kényszernek. Néhány . bizalmas embere jelenlétében Bakócz Tamás győri püspök előtt házasságot kötött Beatrixszal, de feltételül szabta, hogy a szertartást politikai okokból egy ideig tartsák titokban. A frigy megkötése után azonnal elbúcsúzott újdonsült feleségétől, hidegen — mint Bonfini írja — „sem csókkal, sem mosollyal, sem nyájaskodással, komoly arccal mint idegen az idegentől.” Beatrix férje halála után ráerőszakolta magát az utódra, Ulászló viselkedése azonban még ellenszenvesebb. Egy pillanatig sem vette komolyan a házasságot; várta, hogy mikor mondhatja ki érvénytelenségét és dicsekedett. hogy az olasz asszony „olasz módon” cselszövéssel játszotta ki. A királyné természetesen gyanakodott, de „férjé”-nek elég sokáig sikerült bolondi- tania, pénzzel és katonákkal támogatta harcaiban. Ilyen körülmények közt történt a Curtius kötetben feljegyzett látogatás 1491. januárjában. Beatrix bizalmas hívének, az egri püspöknek a palotájába ment. s itt kereste fel a Kassa felmentésére siető királyt. A látogatás valószínű célja újabb pénzkérés lehetett. Ulászló később, miután ellenfelei támadásától megszabadult, igyekezett a számára terhes köteléktől megszabadulni. A királyné viszont egyre csökkenő reménnyel, de nem csökkent kitartással évekig küzdött jogai elismertetéséért. Végre tízévi huzavona után, 1500-ban a pápa érvénytelennek minősítette a házasságot. A döntés után Beatrix kénytelen volt elhagyni Magyarországot, még a Curtius kötetet sem tudta magával vinni Olaszországba. Vértesy Miklós Régészeti tanulmányok László Gyula kötetéről Nehéz lenne megmondani, mi az oka annak, hogy an utóbbi időben a szélesebb közvélemény is egyre jobba« érdeklődik az őstörténet után. Csak részben magyarázhat- ja ezt az érdeklődést a történeti múlt irányába mulató megkülönböztetett figyelem. Sokkal inkább arról lehet szó, az utóbbi időszakban néhány őstörténeti problémát, szinte szenzációszerűen tálalt a régészet. László Gyula régészeti tanulmányait tartalmazó kötet fülszövegén a következő sorok olvashatók: „Kétféleképpen is olvashatók ezek az írások, úgy is, mint a magyar régészet egy-egy kérdésének fejtegetése, ám úgy is, hogy miként elevenedik meg bennem a múlt’’. S ha végigkövetjük ezt a rendkívüli gazdagságú kötetet, nemcsak egy színes tudósportré, rajzolódik ki előttünk, hanem egy tárgyával sokoldalúan birkózó tudományág megannyi kérdésfeltevése, sajátos történetlátása is. Egy nép őstörténeti viszonyainak mikénti alakulásá- hoz nagyon sokáig a leglényegesebb és a legbiztosabbnak tűnő eligazító adatokat a nyelvészet szállította. A nyelv valóban kimeríthetetlen gazdagsággal informálhat még a „történelemelőtti” időkről is, ugyanakkor az egyre gazdagabb képet kirajzolni akaró őstörténeti kutatásnak egyéb segéddiszciplinákra is építenie kell. így vált a nyelvészet mellett, vele egyenrangú történeti tudománnyá a régészet, embertan, növény- és állattan stb. László Gyula régészeti aspektusból közelít a magyar őstörténethez, ugyanakkor igen szerteágazóén épít a rokontudományok eredményéjre is. A negyven év tudományos munkásságából válogatott kötet csaknem mindegyik tanulmánya arra keres választ: miként vált a magyarság jellegzetesen középkelet-európai néppé. Részletesen szól az őstörténeti kutatások nehézségeiről, arról, hogy semmi sem nehezebb, mint megrögzött történeti képet kiigazítani, s elhitetni: a korábbi ismeret nem helytálló, vagy éppenséggel hamis. A harmincas évek végi kultúrhistória feltette a kér. dést: ..Mi a magyar?” Az elfogadható választ mégsem tudta megadni, nem a váiaszolandók ilietéktélensége folytán, hanem elsősorban azért, mert a vállalkozás sok helyen érintkezett a politikummal. László Gyula tanulmányaiból sem a megfellebbezhetetlen magyarságkép rajzolódik ki, hanem azok az összetevők, melyek megítélése szerint jellemezték a magyarságot mint etnikumot. Arra törekszik, hogy a régészet eszközeivel regenerálja a Nyugatra vándorló magyarság műveltségének, belső életének, kultúra, .iának alapvető vonásait. Áron a véleményen Van a szerző, hogy az ezredforduló körüli honfoglaló magyar társadalom már gazdag rétegzettségű, viszonylag fejlett kultúrával rendelkező nép volt. A kötet talán legizgalmasabb tanulmánya a kettős honfoglalást tárgyaló fejezet. Nyilvánvaló ennek lesz legnagyobb olvasói tábora is, noha ezen koncepció nem ezennel kerül először a szélesebb közvélemény elé. A kötet szerkesztése azonban olyan mezőbe ülteti a koncepciót, hogy annak valóságértéke és történelmi hitele csaknem támadhatatlannak érződik. László Gyulát jellemzi az a nagyon szimpatikus tudósi vonás, hogy merészen és élesen kérde.z, ugyanakkor önmagával is ellenérvekkel polemizál, így nem „bemagyarázni” akar, sokkal inkább meggyőzni, az olvasóban társat keresni a közös töprengéshez. Koncepciójának lényege: a 896-os honfoglalás előtt volt egy 670-es. egyesek által avar bevándorlásnak tartott, korábbi magyar bevándorlás is. , Fontos tanulmánya a kötetnek a Géza fejedelemről és István királyról szóló írás. Bennük azt a történelmi személyiséget láttatja a szerző, akik európai kitekintéssel rendelkeztek és tudatosan törekedtek arra. hogy a fennmaradás egyetlen járható óljaként a magyarságot beillesszék a korabeli európai politikai-hatalmi rendbe. (Magvető, 77.) SZŐKE DOMONKOS \AVVWvAA/WV\AAAAAA/WAf A z igazat megvallva mosolyogtunk, amikor az öreg— összemelegedve velünk jó esti beszélgetéseken — kimondta: „Világszám voltam, gyerekek”. De túl fiatalok voltünk ahhoz, hogy hangosan is kétkedni merjünk. Laci bácsi azonban megérezte, hogy nem hiszünk neki, s annyiban hagyta a dolgot. Mi még egyszer-kétszer cinkosan összenevettünk, ha feltűnt körünkben a „Világszám”, aztán nem törődtünk vele. . Abban persze senki sem kételkedett, hogy az öregnek volt valami köze a cirkuszhoz (cirkuszművészethez), de hát messziről jött ember. .. A népművelési berkek abban az időben különben is csak úgy hemzsegtek a levitézlett színészektől, bűvészektől, s mindenféle cse- pűrágóktól. Többségük régi plakátokat, fényképeket mutogatott, s mindenkinek volt magyarázata arra, hogy miért tört derékba a karrierje. A történtek — rendszerint az ital hatására — kifényesedtek. De volt, aki nem ivott; a féldeciknél sokkal olcsóbb öngerjesztéssel „adta elő magát”. így ismerhettem meg Karády Katalin egykori vőlegényét — akikhez a művésznő még most, Sao Pauló-i magamód korában is olthatatlan szerelemmel ragaszkodott —, így kötöttem barátságot egy hetven körüli („A koromról nem beszélünk, kedvesem, küGyarmati Béla VILÁGSZÁM lönben is már Beregszászban meghamisította egy kedves fiú a keresztlevelem. ..”) primadonnával, aki már a huszas években a Szta- nyiszlavszkij-szisztéma szerint játszotta Glavári Hannát. S kdfcel kerültem még másokhoz is, mert mindig jó közönség voltam, aki hisz a mesékben. I gy hát nem véletlen, hogy ■ Laci bácsi nekem mutatta meg — évekkel első találkozásunk után — azt az amatőr filmet, amelynek fölvétele új szakaszt nyitott életében. A filmen — a rosszul besötétített délutáni szobában, a búgó-zümmö- gő kis vetítőgép mellett — egy szabályos trapézszámot láthattam, ugrásokkal, fogásokkal, szaltókkal. A fölvétel pár héttel azelőtt készült. Ahogy lepergett a tekercs, az öregúr kivezetett háza kertjébe, s megmutatta a helyszínt. Erős állványrendszer volt; ez tartotta a trapézt, amelyen ugyanúgy lehetett dolgozni három artistának, ahogyan a cirkusz kupolájában. Ezt az állványzatot egy évtizedig építgette a volt cirkuszi ember. Először csak nagy titkon, s csak önmagában. Közben figyelte a fiait, hogyan nőnek, erősödnek. Az öreg külsejében is igyekezett megőrizni az artistát. Ettől egész megjelenése kicsit excentrikussá vált: éppen ezt akarta. Nem volt civil. A két fiú azonban — bár kisgyerekként talán még utazott a cirkusszal a nagyobbik — már nem őrizte a manézshagyományokat. Legalábbis látszólag. Még egyszer megnézem a filmet. —, akkor már figyelve a mutatvány finomságait is, meg hallgatva a szakmai magyarázatot —, s csak bámultam. — Ja, öregem — mondta Laci bácsi minden pátosz nélkül, de nagyon komolyan —, a vér nem válik vízzé! — Majd megkérdezte: — Mit gondolsz, lesz belőlünk valami? — Hogyhogy lesz-e? A szám kész, máris műsorképes — lelkesedtem. Jóakaratban mosolygott, mint ahogy a naiv embereken szokás, s megmagyarázta: „Nézd, lehet, hogy már mutat valamit a dolog, de ezzel a névvel nem lehet.. A két háború között én világszám voltam. Nemcsak Európában, Amerikában is. Ha hiszed, ha nem —de most már el kell hinned! — egy milliomosnő meg akart vásárolni. S mikor azt mondtam, hogy nem hagyom a cirkuszt, az egész ma- nézst hajlandó volt kifizetni.” — Aztán meggondolta — próbáltam ugratni az öreget. Ő azonban nem ment bele a játékba. — Nem ismered a cirkuszt — csak annyit mondott. Aztán másról beszélgettünk. Idő kellett, míg visszavezettem. — A trapé, tudod — mondta akkor (így a szóvégi hangzó nélkül) — szerelem. De több is annál. Mert a trapénak nem lehet hazudni. Húszdekányit sem, egy másodpercet sem. Mert akkor otthagy, s zuhansz a semmibe. (Az én derekamon sohasem volt longe.) De mindig hű voltam hozzá. így aztán megvárt akkor is, mikor bekötötték a szemem, s három szaltó után repültem rá. W égre megértettem, miben állt ’ a világszám. Mikor látta, hogy igazán hiszek, megmutatta az Amerikában készült színes fotókat. — Nagy ember vagy, öreg — próbáltam engesztelni régi kétkedéseimért, s kicsit meg is hatódtam. Ö nem. Telve volt tervekkel, energiával. Egy idő után — ezt már csak újságokból tudom — a szám valóban műsorképes lett. Ügy hírlett, a kisebbik fiú túltesz még az apán, az egykori Repülő Ördögön is. Természetesen Laci bácsi volt a „fogó”, a gyerekek repültek. Az öreg vékony, szinte cingár ember volt. Lötyögő öltönyében kicsit komikus. Azok közé tartozott, akik levetkőzve mutatkoznak meg igazán. Az izmai azonban így sem voltak túlságosán dagadóak, inkább kötélszerüek, s erősek. Tökéletesen uralkodott a testén. Mikor a készülő számot láttam, azért megkérdeztem: „Meddig fogod bírni?” (Az ötvenhez nagyon közel járt már.) Hallgatott. Másként próbálkoztam: „Nem félted a fiúkat?” (Azt meg sem mertem pendíteni, hogy ő maga fél-e vagy sem.) Egy ideig ismét hallgatott, aztán azt mondta: „Ezek olyan civil kérdések...” A szám már sikerrel futott itthon, s kilátásban volt egy külföldi szerződés is. amikor az öreg lezuhant. A rokkantsági nyugdijához valami nyilatkozatot nekem is alá kellett írnom, hogy a szerencsétlenül járt artista ettől eddig népművelőként dolgozott. Sem akkor, sem később nem találkoztunk. Azt sem tudom, él-e még. Valaki dühösen mesélte, hogy minden a legnagyobb rendben ment a számmal, de az öreg valami újat akart. A próbákon úgy látszott, sikerül, s akkor... De hát minek akar valaki ötvenen felül újítani?” — kérdezte a beavatott. E z olyan civil kérdés — válaszoltam szinte durván, s otthagytam. Aztán fogadkoztam, hogy majd írok egy jegyzetet arról, milyen tiszteletreméltó az az ember, aki nem elégszik meg a lecke felmondásával, aki nemcsak eljátssza, hogy bátor, aki nem kapaszkodik biztositókötelekbc, de akinek mindig számíthatunk felénk nyújtott, kezére. Nem írtam meg, mert túl retorikusnak találtam. j «VNAAAAAWVWvVVWVSi
