Népújság, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-02 / 180. szám
KÉPERNYŐ ELŐTT A Mesélő városok sorozatában most Prá"a mesélt. Az arany Prága. S ahogyan a meséhez és a mesében illik, nem a máról szólt, hanem a múltat idéz. te a képernyő, még akkor is amikor az ember egyik legmodernebb technikai eszközével, a kamerával mesélt a középkori városról, meg a századforduló városáról. Nemrégen jártam Prágában: újra jártam. És ismét megfogott sajátos nyugalma, bája, a modern, mai város önmaga múltjának tudatos vállalása, s az a harmónia, ahogyan a középkor beleolvad itt, összesimul a huszadik század utolsó harmadával. Hogyne ültem volna izgalommal hát a képernyő előtt: hogy újra lássam. Prágában nem is csalódtam, a róla szóló versekben, a felvillanó képekben sem. És nem csalódtam voltaképpen Capek remek szatírájában és Pistora nyomozóban, vagy Jiri Marek Vacatkó tanácsosában sem, akik mind ismerős figurák voltak és maradtak a számomra éppen úgy, mint azok a jellemek, alakok is, akik Pistora, avagy éppen Vacatko tanácsos körül és miatt nyüzsögtek. Való igaz: Prága macskakövein mindig megszülettek a bűnügyi történetek, a prágai bűnügyi történetek, némi kedéllyel, sőt derűvel leöntve. Miben csalódtam akkor mégis ? Mert valahogyan elégedetlenül keltem fel a képernyő elől. Minden bizonynyal a műfaji egyenetlenség miatt. Azért hogy Néz. val, Neruda, Hóra verseinek bensőséges lírája, Zárion Ferenc történelmet és szépséget árasztó atmoszfé- rájú képei nehezen fértek meg bennem az egyébként kedves-kellemes bűnügyi történetekkel, még ha azokat az irodalom és a műfaj jelesei is írták. Prága többet és mást is mesélhetett volna nékem, s mindazoknak, akik oly szívesen nézik és kísérik figyelemmel: miről és mit mesélnek a városok. Más szóval: mese nélkül is végigélveztem volna a két kis műfaji remeklést, amelyet Málnay Levente könnyed humorral, „századfordulós” légkört varázsolva a képernyőre rendezett meg a kitűnő Garas Dezső, Márkus László. a most is utolérhetetlen Felelet Kamill és színésztársai segítségével. Guszti bácsi a kezével lát. Azt állították róla. s azt állította ő maga is — önmagáról. Guszti bácsi nem csaló a szó hétköznapi értelmében, semmilyen anyagi haszna nincs, nem is volt csodálatos képességeiből, sőt: nem is tolakodott e képességek különösebb és országos fitogta- tásával sem. Guszti bácsi, az egykori színész és szín- igazgató a ma is lelkes kul- túrmunkás megelégedett szűkebb környezete elismerő és szájtáti, vagy gyanakvó közönségével. Vitray Tamás mégis utána eredt a dolognak. A kezdeti képkockákon — Csak ülök és mesélek — a gyanútlan néző még azt gondolhatta volna, hogy no most lepleződik le egy sarlatán, egy szédelgő, egy csaló férfi, aki visszaél az emberi hiszékenységgel. Tovább peregvén a kockák, aztán már inkább az kezdett szöget ütni a néző fejében, hogy nem kerekít-e túl nagy feneket Guszti bácsi kis, de ügyes stiklijéből a riporter Vitray Tamás? Aztán a műsor végén mindent megértett: egy műfaji. egy riporteri remeklést láthatott a néző. A megszólaló tudósok, szakemberek, a bűvész Rodolfó, a megszólaló riporter és nem utolsósorban a megszólaló „csodalátó” szavaiból egy emberi és egyben egy társadalmi dráma bontakozott ki. A minden emberben természetesen ott élő, s ha ki nem élheti, lelket, életet megkeserítő tenni és önmagát így láttatni való akarás drámája lett a képernyőn Guszti bácsi első hallásra kézlegyintéssel el- és lesöpörhető története. Hogy a kézzel látás trükkje extrém módja az önmegvalósításnak? Hogy az ilyen svindli — mert valljuk be, ez az — nem éppen vág egybe mindennapi tudatunkban a cselekvő tenni akarás fogalmával? Hogy Guszti bácsit valamikor, nem is olyan régen, mégiscsak — ahogy mondani szokás — talonba tették minden álmával, vágyaival, hihetetlen tenni akarásával és tenni tudásával, s erre ez lett volna a válasza? „Sok van mi csodálatos, de az embernél semmi sincs csodálatosabb" — mondta Szophoklész és ő már akkor tudta, miért. Hányán és hányán élnek közöttünk „csodálatosak”, akik nem bizonyíthatják be a közösségnek és a közösségért, hogy — csodálatosak? Hány „csodálatos” érték van önmagunkban is, amit ezért-e, vagy azért, de magunkba kell zárnunk, hordanunk, talán megkeseredett szájízzel. megkeményedett szívvel is? Hányán és hányféle módon — társadalmilag megszokott és elfogadott módon — keresik és találják meg azokat a levezető csatornákat, amelyeken keresztül mégis lecsapolódhat- nak belőlük az értékes, felgyűlt, ám kihasználatlan energiák? Különösebb társadalmi haszon nélkül persze! Az ember szereti, mert ember, hogy társai valaminek tartsák, hogy szükség legyen reá és érezze, tudja is ezt. És. hogy ezt elérje, sok mindenre képes, még arra is, hogy akár a kezével lásson. Vitray Tamás társadalmi szintre, az általánosítás, a jelenség szintjére emelt egy látszólag extrém, egyedi esetet. A kézzel látás hamissága így vált a társadalmi rá- és belelátás igazságává. Gyurkó Géza Agría ’77 Bezárta kapuit a várszínház Vasárnap este búcsúelőadást tartott a várszínház társulata. Két héten át ösz- szesen 12 előadásban, zsúfolt nézőtér, kereken 15 ezer ember előtt mutatták be Balassi Bálint Szép magyar komédiáját és Fazekas Mihály Ludas Matyiját. És máris megkezdődött a felkészülés az egri várszínház 1978. évi programjára. Az Agria 'TI eseményeinek értékelésére egyébként visszatérünk. Vendégek a tisztaszobában Az épület ott szerénykedik a kompoltiak híres várának tövében. Amaz gazdag és nagy hatalmú főurak családi fészke, emez szorgos kétkezi munkások otthona volt. Ma mindkettő műemlék. Évente sok ezer turista jön ide nemcsak azért, hogy megcsodálja a hajdan magasba szökkenő falak romjait, hanem azért is, hogy elidőzzön a kis ház vendéghívogató tisztaszobájában, s megnézze az egykor használt főzőedényeket, a jelenleg már kevesek által ismert munkaeszközöket. Aki ide belép, a múltba kalandozik, s megelevenedik előtte egy falu eseményekben bővelkedő krónikája. A főszereplők nevét nem jegyezte fel a história, s az utódok sem emlékeznek már az ük-, a szépapákra. s azokra, akik messzi földről érkeztek ide: szerencsét próbálni a jobb élet reményében. A hódító török hadak elől menekült a lakosság. Aki maradt, ráfizetett jóhiszeműségére, mert kirabolták, s rabláncra fűzve elhurcolták. 1552-ben ez a község is elnéptelenedett mintegy százötven évre. A martaló- cok végleges kiűzése után nem akadt senki, aki a Nyári család birtokait megművelje. Enczinger bérlő az akkor divatos megoldást választotta: Árva megyéből szlovák jobbágyokat telepített a faluba, ök szívesen jöttek a sűrűn lakott Északról, hiszen csábító ajánlatokkal győzték meg őket. A későbbi csalódással mit sem törődtek az urak, s az emberek lenyelték a keserű pirulát, mert visszaút nem volt. Dolgoztak az erdőn, foglalkoztak az állatokkal, szorgoskodtak apró telkeiken, amelyek nemzedékről nemzedékre kisebbre zsugorodtak. Ezért csak egyet tehettek : bandákba verődve a megye alföldi részeire — elsősorban Kál, Kápolna és Heves környékére — jártak summásnak. Erről a fiatalok már mit sem tudnak, legfeljebb az öregek idézik a szerelemről, a nehéz sorsról, a keserűségekről valló dalokat. Nána múltja kevesek emléke. A villáknak is beillő kétszintes otthonok között csak ez az 1971-ben helyreállított éoület utal a nyolc évtized előtti időkre ... Itt minden változatlan, épp olyan, mint majd nyolcvan éve ... Belépünk a kubinyának nevezett konyhába. Belül a szabadkémény. A falakon kanalak, szűrők, tálak sorakoznak. Cseresznyefa törzséből vájták ki a jókora méretű mozsarat. Ezek az emberek ötletességért nem mentek a szomszédba, igazi ezermesterként az evőeszközöket, s a különböző berendezési tárgyakat maguk fabrikálták. Nem került pénzbe, s ráadásul fokozatosan elsajátították jó néhány szakma alapvető fortélyait. . Adtak a szépre is, a fehérre meszelt falakat a Bélapátfalváról vásárolt ke- ménycserép-tányérokkal díszítették. Ha szétnézünk a hátsó házban, a zanya hizsaként emlegetett lakószobában, akkor felidézhetjük a régvolt hétköznapok jellegzetes pillanatait. A kemence — a búbost a konyhából /fűtötték — padkáján a fázós öregek melegedtek. A hosszú téli estéken itt ültek a nők is, s fonással töltötték el a lassan múló órákat. Ekkor formálódhattak az egymásért sóvárgó, az egymásra találó párokról szóló verse- zetek, s a hozzájuk költött dallamok. Volt aki figyeljen rájuk, mert a kuckóba húzódó gyerekek — egyébként itt aludtak — nem veszejtettek el egyetlen szót sem. Így öröklődtek át apáról fiúra, nagyapáról unokára a tá. voli tájról hozott szokások, .a ma sajnos már alig élő hagyományok. A lányok, asszonyok i_s kitettek magukért. Itt szőtték az ingeket, ingvállakat, pen- delyeket, bőgatyákat, kötényeket, törülközőket, lepedőket. Telente behozták az eszvátát, a szövőszéket, s valamennyien szorgoskodtak a családért. Az első ház, a prenya hii zsa a vendégekre várt. In« nen többnyire a tüzelő be-j rendezés is hiányzott, mégis ide hordtak minden díszes, értékes holmit. Talán azért is, hogy a látogató megtudja: meddig jutottak, milyer» módosak. Jobbra találjuk a magas, a vetett ágyat. A szalmazsákra rakott derékaljat horgolt díszlepedő ékesíti, erre helyezték a ha# singolt végű párnát, majd a dunnát. A gonddal mintázott párnavég szépségét aa alatta levő, rendszerint rózsaszín vagy kék huzat eme- li ki. A két rózsás láda a leg-j szebb ruhadarabokat, s a szemet gyönyörködtető szőtteseket őrzi. Van itt gyöngyökkel, zsinórral, flitterrcl szépített pruszlik, s nem hiányoznak a csúcsos formájú, ezüst csipkével fedeltl kontyok sem. Az ablak alatti sarokló-J cán tartották — méghozzá fedeles kosárban — a mán megszelt kenyeret. Az asztalra csak nagyobb ünnepeken vagy emlékezetes családi események alkalmából került abrosz. Kancsót, korsót sosem tettek ide, ezeked az ajtó mögötti vakablakba pakolták. A mestergerendára rozá maringcsokrot vagy birsalmákat helyeztek, ezek he-J lyettesítették az illatszereket. ' A látogatók megszaporod-3 tak, hiszen a ház népi műs emlék lett, s a hajdani gazda helyett Kohajda Istvánt né gondnok fogadja az érú kezőket. Értő kalauzként kíséri őket, mert ő is a faluban nőtt fel, s ismeri mégj a nagyszülők szokásait. Szavai nyomán megelevenedi Ifl a múlt, s a vendégek emlékezete tovább örökíti aa újjáéledt hagyományokat... Pécsi István Pintér István: Gyilkosság „a szeretet jegyében” 14. Linda Kasabian még ezen a napon önként jelentkezett a rendőrségen. Bevallotta, hogy ott volt a tett idején a Cielo Drive 10 050 szám alatti házban, de tagadta, hogy az ötszörös gyilkosságnak részese lett volna, ő lett a per koronatanúja, az ügyészség — az amerikai igazságszolgáltatásban nem ritka az ilyen „üzleti megállapodás” — cserébe büntetlenséget biztosított számára. Előzőleg, ügyvédje segítségével magnetofonra mondott mindent. Susan At- kins is teljes vallomást tett. Ezt azonban az esküdtszék előtt csak akkor lett volna hajlandó megismételni, ha egyezséget kötnek vele. Az ügyész azonban nem hagyhatott mégsem egy legalább hétszeres gyilkost futni, csak azért, mert hajlandó koronatanúként fellépni. És szerencséiére rendelkezésre állt Linda Kasabian, aki közvetlenül nem vérezte be a kezét. Elkészült a Manson elleni Vádirat. December 11-én olvasták fel előtte. Az ülést William Keone bíró vezette. Közölte, hogy a vádlottnak december 22-ig van ideje eldönteni, hogy bűnösnek, vagy ártatlannak vallja magát. Az ülés után Manson védője nagy hangon nyilatkozott a sajtónak: — Semmiféle értelmes bizonyíték nincs Manson és a többi vádlott ellen. Az ügyészségnek két ujjlenyomaton kívül semmije sincs. Még aznap két oldalról is segítséget kapott az ügyészség. Egy televíziós forgatócsoport, amely Susan Atkins időközbeni kinyomtatott vallomását követve megpróbálta rekonstruálni a Polanski-villában elkövetett gyilkosságokat, megtalálta azokat a ruhadarabokat, amelyeket a gyilkosok viseltek. Amint a tettesek annak idején, a vállalkozó szellemű televíziósok is a Po- lanski-villából a Benedict- szakadék mentén vezető úton hajtottak el gépkocsijukkal. Közben ruhát váltottak. Hat perc húsz másodperc után voltak készen vele. A legközelebbi helyen, ahol meg lehetett állni, kiszálltak a kocsiból. A parkolóhely egy sziklafal és egy mély árok között helyezkedett el. Az egyik riporter lenézett, s a bokrok között, mintegy 15 méternyi mélységben egy pár sötét tárgyat látott. Nem voltak restek, leereszkedtek értük. Azok a ruhák voltak, amelyeket a banda tagjai a gyilkosságok idején viseltek. Azonnal értesítették a Los Angeles-i rendőrséget, amelyet ez az epizód is elég kellemetlenül érintett. A ruhákat könnyen megtalálhatták volna. S lám, kiderült, hogy csak az nem talál, aki nem is keres ... A következő nap újabb felsülést okozott: Bernhard Heiss, miután ki tudja már hányadszor, olvasta az újságban, hogy a Tate-villában egy 22-es kaliberű revolverrel gyilkoltak, elhatározta, mégiscsak újra felhívja a rendőrséget. Végeredményben a fia 14 nappal a tett után éppen ilyen fegyvert talált, s a rendőrség azóta nem jelentkezett. Weiss — éppen nem volt túlhalmozva munkával — csaknem egész nap telefonálgatott, de nem akadt illetékes rendőrtisztviselőre. Mindegyikük új és új telefonszámokat, osztályokat adott meg. s bár valaki megígérte, hogy újra felkeresi őket, nem történt semmi. Este Weiss papa alaposabban nekilátott az újságolvasásnak. A lapok éppen a megtalált ruhadarabokat tárgyalták, nem fukarkodva a Los Angeles-i rendőrség bírálatával. Dühbe gurult, s elhatározta, hogy jó amerikai állampolgárként maga figyelmezteti az ígéretét be nem tartott rendőrtisztviselőt kötelességére. Most egy másik defektiv vette fel a hallgatót, az előző már hazament. Ennek, ki tudja már hányadszor, Bernhard Weiss ismét elmondta a mondokáját. — Nem hiszem, hogy valahol is meglenne még ez a fegyver — hangzott a válasz. — Olyan sokáig nem Bugliosi ügyész, a riporterek kérdéseire válaszol f őrizzük a talált fegyvereket. Egy bizonyos idő után a tengerbe dobjuk őket. Weiss méltatlankodni kezdett: — Nem hinném, hogy éppen ai Tate-ügy legfontosabb 'tárgyi bizonyítSkát dobnák a tengerbe. — Ide figyeljen, uram! — oktatták ki. — Mi nem tudunk mindig vizsgálatot indítani, ha nekünk egy polgár egy talált fegyverről mesél. Minden évben ezrével találják a fegyvereket... Mindkét részről elhangzott néhány indulatos mondat, aztán a rendőrtisztviselő lecsapta a kagylót. Bernhard Weiss alaposan felizgatta magát és most már senki nem tudta megakadályozni abban, hogy csakazértis segítsen a ható» Ságoknak. A szomszédban la^ kott egy televíziós riporter.1 Átment hozzá. A riporter felhívta a rendőrkapitányságot. És végre este 22 órakor — három és fél hónappal azután, hogy Weissék átadták a rendőrségnek — a Buntline, a Hi Standard Longhorn revolver a Tate- üggyel megbízott csoport kezében volt. Jóllehet a derék Michael Wat, són őrmester a fegyveren található nyomok legtöbbjét megsemmisítette, a fegyverszakértői vizsgálat mégis néhány fontos támponttal szolgált. A dobtárban két töltényt és hét üres hüvelyt találtak, s ez megfelelt a helyszíni szemle és a boncolás jegyzőkönyvében rögzítetteknek. Azt is meg tudták állapítani, hogy ebből a fegyverből érték Rámentet a lövések. A tárgyalás 1970. június 15-én kezdődött meg. Az esküdteket a tárgyaláson kívül — attól tartva, hogy a Manson-banda még szabadlábon maradt tagjai végez, nek velük —, a. Los Ange- les-i Ambassador Szállóban őrizték. Több mint fél esztendeig, családtól, külvilág- tói elzárva éltek az esküdtek. amikor az első esküdt,' a 24 éves Larry D. Sheely elvesztette a türelmét. Bejelentette: nincs többé abban a helyzetben, hogy részt ve-; gyen a bíróság munkájában! (Folytatjuk
