Népújság, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-03 / 155. szám
Á falra firkáló ember A grafittomániás ember térben és időben sokféle „irodalmi emléket” hagyott hátra fákon és falakon, az ókortól napjainkig. Az indítóokok változatosak: történelmi korok eseményei, háborúk, politikai krízisek, vallási villongások, forradalmak és ellenforradalmak ihlették és ihletik az embereket. A politikai tárgyú falfeliratok adott esetben — gondoljunk a munkásmozgalom harcaira — a politikai ellenállás, a harc fontos eszközei voltak és azok ma is. A hétköznapi témák közül a szerelem és a halál szerepel igen gyakran ebben az utcai irodalomban, amelynek témakörét több tudományág kutatója használja kútforrásként. Az orvos agybetegségek, szexuális eltévelyedések jeleit keresi, a bűnügyi szakértő a börtönfalak felirataiból az elitéltek mentalitását kutatja. Pszichológusok is foglalkoznak ezekkel a túlnyomó részben névtelen felírásokkal. Szerintük ez nem kóros jelenség, kivéve a szexuális eltévelyedők, elmebetegek falakra írott üzeneteit. A pszichológusok azt állítják, hogy az ember indulatait, érzelmeit, fojtott vágyait, esetleg azoknak kielégülését sok esetben az utcai irományok formájában vezeti le. A hatvanas évtizedtől nyugat-európai városokban a graffito- mánia új fajtája hódít, a a plakátra firkálás. Az alábbi toldalékokat, amelyeket rendszerint irónnal bigy- gyesztettek plakátra, anti- reklámnak is nevezhetjük, például: „Utazzon a Kanáriszigetekre” (De miből?) ,,Fo- gyasszon több konzervet!” „Fogyassz többet, élj kevesebbet!” — és így tovább. A graffitománia az ókorban épp oly elterjedt lehetett, mint napjainkban. Pompeji feltárásakor a régészek sok ilyen fali irománnyal találkoztak. Az egyik épület falát annyira telefirkálták, hogy az egy névtelen szemlélőt az alábbi felírásra ösztökélt: „— Csodállak, ó fal, hogy nem roskadsz össze ennyi unalmas felirat terhétől.” Európában a feliratok irodalmi emlékeiben talán Párizs falai a leggazdagabbak. A francia fővárosban gyakoriak a mészkőfalak, a mészkő viszont hálás palatábla a firkálni vágyó ember számára. Ami a témákat illeti, gyakran szerepel az erotika a párizsi falakon. Örök téma tehát a szerelem, szövegben és ábrákon egy- arántj Nem nevezhető ildomos szokásnak, hogy az ember egy-egy utazás, kirándulás végcéljánál kőbe vagy fába vési monogramját és a dátumot. Káros „népszokás”, hi. szén a műemlékek falait sem kímélik. Mégsem lehet ezt a köílési módot kizárólag az egyszerűbb emberek szokásai között említeni. A papír mellett falakra és legkülönfélébb tárgyakra írtak a történelem folyamán még a koronás fők, neves írók, politikusok, így Krisztián dán király udvari vasúti vagonján II. Miklós cár és VII. Edward király hagyta ott írásos emlékeit. A Sciences et Avenir című frahcia folyóirat említi, hogy Byron angol költő mániákus firkáló volt, és a templomok falaira éppúgy bevéste nevét, mint new steadi birtokának fáira. Victor Hugo és Stendhal saját használati tárgyaikat látták el különféle feliratokkal. A háború, a katonaélet mindig ihlette a graffitomá- niás embert. A sort a római légiósokkal kezdhetnénk, és folytathatnánk Bonaparte és Kiéber katonáival, akik az egyiptomi hadjárat idején a piramisokba vésték nevüket, rendfokozatukat. A második világháborúban az amerikai hadseregben a harckocsikat látták el változatos feliratokkal. Más fegyvernemeknél is ugyanez a helyzet, Szerelem, humor, akasztófahumor, ez jellemzi röviden a katonai feliratok, históriáját. H. M. Pilinszky János fülöp László kismonográfiája A feladat nagysága és szépsége arányos Pilinszky költészetének nagyságrendjével, amelyről ezt írja Fülöp László; „Költészetének megvan az irányzatjelölő érvénye és modellteremtő jelentősége is”, „műve líratörténetilég is különálló fejezet.'’ Sok és sokféle vélemény hangzott el erről a kivételesen szép é6 értékes líráról- Egytémájú költőnek móno- jak, aki mindig egyetlen eszményi vers irányába halad öntörvényűén. Néhány versét tökéletes, a csillagok felé is hiteles híradásnak értékelték. A sok közül idézzük Szabolcsi Miklós vitathatatlan megállapítását: ,.az antifasiszta humanizmusnak talán a legmegkapóbb, megrázó és felkavaró erejű verseit alkotta még”. A legnagyobb antifasiszta költők közt jelöli ki helyét Vas István, is. Pilinszky életművét ennek szellemében elemzi Fülöp László. Hangsúlyozza, hogy a költőnek és nemzedékének legáltalánosabb, legmegrázóbb élményét a második világháború szolgáltatta. Az iszonyat, a rettenet képei ebből a fájdalmas élménykörből származnak. Ennek következménye, hogy a 45 utáni művek legfontosabb vonulatában „a szorongás konkretizálódott, a metafizikumból beletestesült a történelembe”. Így vall erről: „Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt — bizonyos értelemben mindnyájunk múltja — azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult csak még valódibb, még érvényesebb.” Ars poetica helyett írta ezt a mélyről feltörő vallomást, amely mementóként, summázó mottóként írható életműve elé. Fülöp László rámutat az indulást követő szigorú költői igényességre. Pilinszky számára mindig a minőség volt a fontos, nem a mennyiség. Kevés verssel tudta kitörölhetetlenül beírni nevét a magyar líra történetébe. A század „botrányáról”, az emberi lélek iszonyodásáröl, a fasiszta barbárságokról kevesen tudtak hozzá hasonló színvonalon írni. A francia fogoly, Harbach 1944, Frankfurt, Ravens- briicki passió, Harmadnapon az antifasiszta líra időtálló remekművei. A világlíra ismert vonulatához, a Csönd Költőihez kötődik sok szállal. Adorno leírta, hogy Auschwitz után nem lehet már költészet. Pilinszky költészete rokon Paul Celan, Pierre Emmanuel lírájával. Közel áll a tárgyias lírához, az ún. „rácsköltészethez’’, a világból csak villanásnyit megragadó Paul Reverdyhez, a humanista, antifasiszta magányvonulat ismert képviselőihez, akik az iszonyatot kimondva vallanak a humánumról. Hogy korunk valósága sem hagyta érintetlenül ezt az öntörvényű költészetet, annak bizonysága a Nagyvárosi ikonok emberközeli pátoszú, szép. meleg líraiságú Lenin-utalá6a: „Te megpróbáltad azt, amit — senki se merészelt, te árva! — fényeskedjék neked az éj — öröküres monstranciája.” Az embert mélyen szerető, aggályait, félelmeit a költői kimondás, katarziskeresés vallomásával legyőzni akaró humanista művészt mutatja be Fülöp László értékes, hiánypótló kismonográfiájában. Rámutat arra is, hogy a Szálkák és a Végkifejlet versei a költői szigorúság és szemlélet módosulásáról vallanak- Pilinszky ugrásszerűen megszaporodó versei talán arra is utalnak, hogy á három évtizedes költői, emberi zártság után is nyílnak résnyi lehetőségek a kor felé és a történelem alatti magányos szenvedők, áldozatok mellett a történelemalakító emberről is szólni fog költői hitellel, a humánum ekötelezettjeként. Cs. Varga István Luigi Pirandello: Nehéz vála Amilyen sovány volt, olyan magas is, és Istenemre mondom még magasabbra nyurgult volna, ha a törzse meg nem gondolja a dolgot — mintha elfáradt volna a vékonyodásban —, és egy szép kis púpocskában meg nem csavarodik a tarkója alatt, amelyből kínlódva ívelt ki a nyaka, mint valami kakasnak, de olyan tekintélyes ádámcsutkával ékeskedett, melyet igazán meg kellett csodálni, amint nyeldeklés közben le-fel járt. Ma is látom még szegényes, szürke ruhájában, napszítta, ócska, gyűrött kalapjában, amely teljesen elnyelte volna aszott fejét, ha karimájánál fogva fönn nem akad két denevérfülén: .homlokát azonban szemöldökével együtt elnyelte a kalap, úgyhogy kicsiny, csontos, szögletes arca mintha orrlyuktalan, csőrszerű orránál kezdődött volna, s ez a ragadozó madárra emlékeztető orr varázsolta oly jellegzetessé egész testi alkatát. Ajkát fogai közé zárva, állandóan igyekezett, hogy mintegy elharapja, megváltoztassa és elrejtse metsző mosolyát, mely talán a legjellemzőbb volt rá; de ez csak részben sikerült neki, mert ha ez a gúnyos mosoly nem tudott is kibújni bebörtönzött ajkára, hát a szemén szökött ki még ravaszabban és még csúfolódób- ban. Ez volt az én házitanítóm, neve szerint Pinzone. Szicíliában a halottak napja a gyermekek ünnepe. A Mikulás, talán, mert a sziget városaiban és falvaiban a házakban nincs kémény, amelyen át leereszkedjék, errefelé nem ajándékozza meg a gyerekeket. Ellenben megajándékozzák a halottak, ünnepük előestéjén, úgy éjféltájt: a megholt rokonok és ismerők valami kis pénzecske, sütemény vagy játék révén felelevenítik emlékezetüket, de csak a jó és okos gyermekekben. Nézetem szerint az anyáknak kellene igazán okosan gondolkodniuk, hogy a gyermekeik képzeletében az ajándékkal együtt ne a halál rémületét keltsék. Az anyám is így tett, amikor Pinzone bácsival együtt egyenesen a játékvásárba küldött. C mlékszem még, milyen lázas *" izgalomban voltam, amíg nagy nehezen ki tudtam választani azon a vásáron a nekem szánt ajándékot. Zúgott a fejem a pokoli lármától, amit a nagyhangú kikiáltók csaptak; zavartan erre-arra forgolódtam, időnként rá-ráfeledkeztem egyikre-másikra, amint torkasza. kadtóból dicsérte áruját, de már a szomszéd sátrakból más kezek hadonásztak felém hevesen, és más hangok kiáltozták, hogy ne higy- gyek el egy szót se annak, akit éppen hallgatok; végül is azt kellett tanulságul leszűrnöm a nagy lármából, hogy itt sehol meg nem találom, amit keresek, pedig mindenütt ott volt, akármelyik sátorban. Az öreg Pinzone karomat szorítva vonszolt egyik sátortól a másikig, s minduntalan el-elrántott az éppen fülembe harsogó bazáros csábító ajánlata elől: — Ne higgy neki, gyere innen!... Be akar ez csapni, nem látod?! Elébb körbejárjuk a vásárt, s ha az egészet megnéztük, választhatsz... A bazórosok, á versengés eszeveszett lázában, látva, hogy karomnál fogva ráncigái az öreg, ferge. teges káromlást és szidalomesőt zúdítottak rá. Ö azonban csak vigyorgott, ingatta fejét a csúf szavak viharában, s csak hozzám szólt, folyton ezt hajtogatva: — Ne higgy nekik, be akarnak csapni! W oltak árusok, akik még tettv legességre is ragadtatták magukat: kiugrottak a pult mögül valami játékkal a kezükben, körülfogtak, s elállták utunkat; az egyik kis trombitát kínált, a másik pléhmozdonyát zörgette két- három kis kocsijával együtt, a harmadik kis dobot vert; s mind a három Pinzone fülébe süvöltött: — Vén hülye, miért nem engedi már megvenni ennek a gyereknek, amit akar! Azt válassza talán, ami magának tetszik? Nem látja, hogy trombitát akar?! — A fenét trombitát! Vasutat akar, nécsak, magától szalad ez! — Nem kell ennek se trombita, se vonat! Dob kell a gyereknek... Tramtram-tram!.... Vagy egy kis ostor, e!... Nesze, fiam fogd már meg, ne hallgass erre a vénemberre!... Ránéztem Pinzone bácsira. — Akarod? — kérdezte. De én csak némán pillogtam ró. és szemmel mondtam, hogy nem, mert az ő szeméből és hangjából ezt éreztem meg. így jártuk körbe a vásárt, aztán mint csaknem minden évben, annál a bódénál állapodtunk meg, ahol a bábákat árulták; ők voltak az én igazi szenvedélyem! Ó, de ott is, mily nehéz volt a választás a francia keresztes vitézek és a mór lovagok között, amint csillogó réz- és vasfegyverzetükben' ott lógtak sorra a dróton. Választanom kellett, de melyiket válasszam a sok közül? Hiszen én valamennyit szerettem volna magammal vinni. — Vigye Orlandót, úrfi! — tanácsolta az árus. — Ez Franciaország legkiválóbb bajnoka: megszámítom magának tíz líra ötvenért... Pinzone bácsi, akit anyám óvatosságra intett, felfortyant: — Micsoda?! Tíz líra ötven?! Nem ér ez három lyukas garast se! Nézd csak, fiam, keresztbe áll a szeme, kan csalit!... Aztán meg: Franciaország bajnoka?... Őrjöngő bolond volt ez, nem bajnok! — Hát akkor vigye Rinaldo da Montalbanót! — Még rosszabb: ez meg tolvaj! —■, kiáltott Pinzone bácsi. Ástolfo a világ hazugja volt, és Gano hitvány áruló... És így tovább, amit sorra kommendáltak nekem, Pinzone bácsinak minden kis bábu ellen volt kifogása, úgy, hogy a végén a feldühödött kereskedő rákiáltott: — No, de édes, jó uram! Hogy képzeli ön? Világos, hogy kell a rossz is, meg a jó is, a hűséges Orlando és az áruló Gano, különben hogy akar bábot játszani, he?! Sok év telt el azóta; Pinzone bácsi már nem él. Az igazat megvallva, nincs még egyetlen ősz szőrszál sem a bajuszomban vagy szakállamban, ami miatt panaszkodhatnék, ha már valaha úgy vágytam rá, hogy szép bajuszom és szakállam nőjön; de azt is meg. vallhatom, hogy egy idő óta fájó irigységgel nézegetek egy képecs- két, amely engem ábrázol gyermekkoromban, rövid bársonynadrágban és egy kis hűséges bábuval a kezemben; hadd mondjam meg, elragadó és bájos ez a kép. És azt is, hogy Pinzone bácsit vádolom a fájó irigységért, amit gyermekkori képem előtt érzek. N/| ért tudnotok kell, hogy még ■ * mindig eljárok a vásárra. Nem játékvásárra persze (habár ilyen még mindig sok van, és bábut is árulnak benne); ez az én vásárom sokkalta nagyobb, és azért járok oda, hogy regényeim és novelláim hőseit és hősnőit kiválasz- szam. És irigységem oka ez: amíg gyerek voltam, \a játékvásárban végre is nem hallgattam végtelenségig szürke házitanítóm maró kritikáját, hanem ahogy, a bábukereskedő hízelgő ajánlatára egyszer csak tüzet fogtam és megtörxem must u&,y ciócui) *• ^ bácsi nemcsak él bennem, hanem > olyan nyilvánvaló zsarnoki hatal- ? ma is van rajtam,. amely lelő- > hasztja minden örömömet. Akár- j hogy küszködöm is ellene, nem bí- j rok szabadulni tőle. „Látod,, fiám ■ — duruzsolja a fülembe —, mily ; szomorú ez a vásár! Ne higgy ne- ■ kik, akik arannyal festenek itt ki > mindent: arany az ég, arany a fa. j arany a tenger... Hamis arany, j fiam! Aranyozott préselt papír! És ; látod-e, miféle hősöket kínál ne- $ ked manapság az #let? Csak a tol- vajok, az álszentek, a gazfickók '> győzedelmeskednek! Ha meg tisz— ; tességes hőst választasz? Szükség- • képp tehetetlen, legyőzött; vagy ; hitványul gyenge az! És a te báb- ’ játékod következőleg bosszantó és . elcsüggesztő lesz. Te nem tudtad, > de én akkor a te mesterségedet 1 gyakoroltam, s érteni is kezdtem 1 hozzá valamelyest. És most kérdem 1 tőled: Azt hiszed, az utókor sze- • mében ér majd valamit, ha azzal ‘ mentegeted magad, hogy művésze- ’> ted korok életét tükrözi? Legyünk i csak igazságosak, mit számítana > ugyanez a mentség a mi esztéti- » kai ítéletünk szempontjából, hogy 1 csak úgy kapásból egy példát em- í li'tsünk: ha ezt az életet egy dagá- ■ lyos és nagyszájú tizenhetedik szá- ' zadi író mutatná be? Azt felelnénk í neki: — A te bajod, édes barátom! í Vannak pillanatok, drága fiam, J amikor az élet olyan aljas, hogy ; az írók nem tudnak vele mit kéz- ; deni; és minél hívebben próbálják ; ábrázolni, művük annál inkább ; pusztulásra van ítélve. Mert ugyan j miféle ellenállást tanúsíthatnának ; az idővel szemben az olyan alko- £ tások, amelyek a mi szétzilált gon- J dolatainkból, a mi1 indulatos , és ^ szinte törvény nélkül való cseleke- ' deteinkből, a mi ezerfelé ágazó ér- 1 zéseinkből és a legellentétesebb sü- j galmazások diszharmónijából szü- t lettek meg? Csak ilyen nyomorú- í ságos, üres, csüggesztő bábfigürák 1 kínálkoznak a mai vásárban!” » I lyen és ehhez hasonló, vigasz- > * tálán dolgokat duruzsol foly- > tón a fülembe Pinzone bácsi. Kö_ > rülnézek, s nem tudok neki mit | válaszolni. Ő, mert ki tudna ne- í kém olyan hőst fabrikálni, hogy » betömjem vele a száját? Aki nem > olyan, amilyen, hanem amilyennek > lennie kellene! > (Fást József fordítása) i BOLYKI ISTVÁN: TANULMÁNYOK
