Népújság, 1977. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-05 / 131. szám
Uf könyvek A Kossuth Könyvkiadó új. donságai közt szerepel A marxizmus—leninizmus klasszi kusa,inaik kiskönyvtára 20. köteteként megjelent Marx Engels, marxizmus című gyűjteményes kötet, Leninnek a marxizmus legfontosabb kérdéséit taglaló írásaival. Maurice Dobb könyve Az érték és a jövedelemmegoszlás elméletei. A korán elhunyt kiváló író, újságíró, Sípos Gyula könyve — Pusztaiak címmel — szülőföldje, a somogyi puszták népének életéről szól. A spanyolországi körülményekkel való ismerkedést segíti Marcelíno Chamaco, a Spanyol Kommunista Párt és a spanyol szakszervezeti mozgalom egyik vezetőjét bemutató kis kötet, a Beszélgetések a börtönben. Gergely Imre, a Népszava egykori barcelonai tudósítója írta a Magyarok a spanyol néppel 1936—1939 című dokumemtumértékű könyvet. A Gondolat Könyvkiadó újdonságai közül említést érdemel Szerdahelyi István érdekes munkája, a Bábeltől a világnyelvig, amely sok nyelvtörténeti érdekességet tartalmaz. A francia jen- zenisták tevékenységével, elveivel ismertet meg Lucien Goldmann híres tanulmánykötete, A rejtőzködő isten. Az Európa Könyvkiadó A győzelem könyvtára népszerű sorozatában megjelentette — az ungvári Kárpáttá Kiadóval közös gondozásban — a nálunk is rendkívül kedvelt és olvasott Konsztan- tyin Szimonov Élők és holtak című regényét. Reinaldo Lomboy: Bio-Bio című regényének újabb kiadása is a könyvesboltokba került. A Csikóink kényesek című antológia a magyarországi cigány népköltészetből ad kitűnő válogatást, Bartha László szép, hangulatos illusztrációival. A Puskin művei sorozatban jelent meg regényeinek és elbeszéléseinek újabb kötete. A Sebastian lánya, Raja Proctor regénye Karig Sára utószavával jelent meg. A Modern Könyvtár prózai sorozatában látott napvilágot a Testvérem, a szent című regény, Ciril Zlobec tollából. A Világirodalom Remekei sorozatban jelent meg magyarul sokadik kiadásban Emile Zola egyik leghíresebb regénye, a Tisztes úri ház. A Kis Helikon sorozatban látott napvilágot Isaac Newton: A világ rendszeréről és egyéb válogatott írások című kötet, Fehér Márta utószavával. Tárlat Képek és szobrok 30 év magyar művészetéből A felszabadulásunkat követő három évtized képző- művészeti alkotásaiból nyílt kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban. A festészet, szobrászat, grafika különböző stílustörekvéseit, a művészeti életünk fejlődését híven tükröző válogatás helyet biztosít nem csupán a hírrel, ranggal, elismeréssel övezett alkotóknak, hanem a paravánokon, posztamense- ken láthatjuk az egymást váltó fiatalabb generációk legjobbjait. A tárlatnyitást bárom fotóval idézzük vissza, mintegy a formai gazdagság, kinyitottság tényét is dokumentálva. Szönyi István Reggel (1946) című kompozíciója a kései impresszionizmus mindenkihez egyformán szóló jegyeit hordozza, míg Vilt Tibor Ketrec (1948) című alkotása már a konstruktivista törekvések iránti fogékonyságra vall, s jelképi igényű munka, amelynek befogadásához erre hangolt értelem, ízlés kell. S láthatjuk az első ünnepi percek áhítatában Barcsay Jenőt is, amint Nagy Lászlóval folytat eszmecserét. Szemben a történelemmel Kovács Endre könyvéről Aligha van a nemzetiségi kérdésnél nagyobb érdeklődésre számottevő történeti probléma, melyet talán kielégítően magyarázhat az a tény, hogy Középkelet-Európa csaknem összes népe, történeti önfejlődése során átment a nemzetiségi szakaszon. Természetszerűleg centrális kérdése volt ez a soknemzetiségű Habsburg-birodalomnak is. Minden tudományos vizsgálódásnak alapvető kiinduló: pontja a fogalmak pontos és árnyalt körülírása. Fontos követelmény ez Kovács Endre könyvénél is. Mi a nemzet, és mi a nemzetiség. Milyen időbeli és okozatbeli összefüggésben vannak egymással. Kovács a nemzetiségi kérdést a nemzeti öntudat első megjelenési formájának tekinti. Olyan tudatállapotnak. • melyben elsősorban érzelmi motívumok ragadhatok meg. Sajátos jelensége ez a történelemnek, mivel olyan etnikainépi összetartozást hangsúlyoz, melyben még nem a gazdasági, politikai kötelékek az elsődlegesek, hanem a nemzeti múlt közösséget teremtő erejének a mitizált felnagyítása. A szerző ábrázolja azt a folyamatot, amikor ez a nemzetiségi törekvés nemzeti mozgalommá fejlődik, s a 48-as forradalmak időszakában meghatározó rugója lesz a történelemnek. Nemzeti történelmünk egyik legkényesebb problémája: milyen szerepet töltöttek be a Habsburg-birodalom nemzetiségei a magyar polgári átalakulás és a forradalom időszakában. S ebből a szempontból persze az sem mellékes, miként értékelendő a magyar forradalom politikai vezérkarának nemzetiségi politikája. A könyv szerzője igen alaposan és elerrizőeh fejtegeti ezt a kérdést. Megállapítja, hogy a reformkorszakban a magyar nemesi mozgalom éppen olyan centrifugális erőként lépett fel a birodalom ellen, mint a nemzetiségi törekvés. Azt is jól hangsúlyozza a szerző, hogy a magyar nemesi reformmozgalom volt az egyik legposszi- bilisebb monarchiaellenes erő, s így jelentős lendítő erőt adhatott a nemzetiségi törekvések felerősödéséhez is. S ebben az összefüggésben ekkor azt sem lehet elhallgatni: a szabadságharc időszakában ezt a korábbi segítséget a nemzetiségek nem honorálták megfelelően. Ugyanakkor azt is ki kell mondani: a magyar forradalom politikai vezérkara nem volt türelmetlen a nemzetiségieknek ezen, fegyveres harcokban is megmutatkozó ellenforradalmi mozgalmaival szemben. Ezt tanúsítja az a törvény, amit a Szemere-kor- mány, szinte az utolsó órában kidolgozott. Bizonyítja ez a törvény, hogy a kormány nem átallott szembenézni a korábbi hibákkal, olyan rendezési tervet készített, melyben biztosítottak lettek volna az együttélés feltételei. Az 1867-es kiegyezés új szakaszt nyitott a magyar nemesség és a nemzetiségek kapcsolatában. Fakadt ez elsősorban abból, hogy a magyar liberális nemességnek már nem Bécs ellenében kellett tárgyalnia a nemzetiségekkel, hanem Béccsel együtt. Akkor született meg az 1868-as nemzetiségi törvény, amikor a magyar nemesség a Lajtán innen már a hatalom kizárólagos birtokosának számított. A magyar nacionalizmusnak ez a nem remélt győzelme természetesen a nemzetiségi kérdésnek is felemásabb megoldására adott lehetőséget. Kovács Endre könyve nemcsak azért számíthat szélesebb olvasói táborra, mert a kérdést igen átfogóan, széles történeti ismeretre alapozva elemzi, hanem azért is, mert a józan, indulati elemektől megtisztított közelítést tartja az egyetlen helyes eljárásnak. Világosan fogalmaz, nem magyaráz. inkább elemez, betartva a „szabályt”: az utókor nem lehet bíró, vagy ügyész, >,csak” tényeket megértő, kritikus elemző. (Magvető) SZŐKE DOMONKOS 1/ ótai bácsi a legnagyobb mes*'■ terek közül való volt. Hogy akkori viszonyok szerint országos hírű, csak nemrég fedeztem fel egy nálam egy esztendővel idősebb kis kézilexikonban, Wekerle László egyetemes ismerettárában. Ebből tudom, hogy Lajos bácsi költőnek, írónak is számított, ami a mi pályánkon nemcsak dicsőséget jelenthet, hanem idegenkedést is a nem író, nem költő kollégák féltéke- nyebbjei közt. öt azonban felséges természetéért, egyszerűségéért nem érte semmi effélyen fullánk. Most már tudom, hogy Kunhegyesen született, 1846-ban, s néptanítói, rajztanári munkásságán kívül tankönyvíró is volt. így hát nemcsak iskolájának és családjának élt. De az iskolát is családjának tekintette. Ha valamelyik „fia” kiérdemelte elismerését, meg is ajándékozta, a magáéból. S mivel legkedvesebb növendékének, Barta Józsinak már nem tudott mit adni, neki adta a kedves hegedűjét. Keserű élményem is van róla, ezúttal mint szemtanú. De előre meg kell jegyeznem, hogy ha hivatalosan meg nem engedett fe- nyítőeszközzel élt is — mindjárt hozzáteszem: egyetlenegyszer, tapasztalatom szerint, jóakaratból, szeretetből cselekedte, egy elkeseredett atyától buzdíttatva. \/an egy -- azaz, remélem, ' csak volt — egy eléggé népszerű tanári elv, mely szerint egy Vajthó László: Vajthó László igazi nagy tanáregyéniség, gazdag irodalom történészi tevékenysége mellett sok irodalmár nemzedék felnevelője. Tanári pályám emlékezete... (Részlet) kellő pillanatban alkalmazott pofon kitűnő fegyelmezőeszköz. Megvallom, ma is kétes igazságként cseng-bong fülembe ez a tanügyi szófizma. Kivált, ha emlékszem az esetre, hogy az így megreglamázott gyermek fülbajos volt, s a tanár készségesen fizethette a családnak a bíróság által kiszabott folyamatos kártérítést. S hogy ne felejtsem: borzongva gondolok arra a megtévedt pillanatra — szerencsére nagy ritkán történt, de mindig a tulajdon hibámból, mikor akármilyen enyhe lasliszerűen, tanítványra emeltem a kezem. S ha kollégáim közt akadna, aki ellenkező nézeten volna velem, nézzen szigorúan önmagába, s tegyen fel magamustráíásu] néhány ilyen kérdést: 1. Készültél-e lelkiismeretesen arra a végzetes órára, mikor a baj megesett? — 2. Bementéi-e pontosan az osztályba, csengetés után azonnal, vagy legfeljebb három-négy perc késéssel? 3. Szoktál-e tanítás közben feleslegesen adomázni. gúnyolódni stb.? 4. Következetes elvek szerint tanítasz-e, vagy sem? Mert a legkisebb változást, szeszélyt is árgus szemmel figyelő diák hamar vérszemet kap. s joggal élhet az alkalommal, mivelhogy amúgy sincs kedvére a sok egyhelyt ülés, s ha már rákényszeB1 rül, joga van megkívánni, hogy figyelmét lekössék, és szép és jó élményekre andalítsák, máskülönben pokolian unalmas és gézengúzság- ra csábító az ilyen öröklétnek tetsző óra. Ellenben ha megnyered magadnak tanítványaid lelkét, tízpercre is szívből bent maradnak, becsengetéskor meg azonnal küldöttség tipeg-topog előtted, fiúsán szemrehányó kunyorálással: — Tanár úr, tessék már jönni..' j ^izony, borzongva gondolok rá, hogy ha — bármily ritkán is — feledkeztem meg magamról, én voltam a hibás. S azt sem tagadom, mindig meg is bűnhődtem érte, nem is számítva a lelki- -furdalást, mely napokig megzavart, elbúsított. Sőt egy alkalommal mindjárt osztályfegyelmi elé állítottam magam, pedig a fiú, éppen egy kollégám fia — aki szüleit a hátuk mögött becsmérelte —, igazán büntetést érdemelt, ha nem is tettlegességet. Nehogy észbe találjak'kapni, azonnal ezt kiáltotta*», abba a levegőtérségbe, melyet a végtelenség parányi másának teremtettek négy iskolafaj között, emberpalántákkal elegyest: —• Fiúk, nincs csúnyább és gyávább dolog, mint ha erősebb a gyengébbre emeli a kezét! De máris megijedtem, ahogy egyik-másik tanítványomra, kedvencemre néztem. Riadva tekintettek rám, szinte védelmi állásban önnönmagam ellen, úgyhogy kénytelen voltam még hozzátenni: — De igenis, van csúnyább is: gyávább is: mikor az embert az ilyesmire rákényszeriük. A tanári pofonnak nagyrészt hirtelen méreg is okozója lehet. Ityenkor a tasli stb. egyszerűen villámhárító, kívülről hozott kellemetlenségek levezetésére, tehát a tanítvány hibáján kívül. Volt egy kollégám, akit „nagytárgyilagosnak” becéztek diákjai. A kolléga ugyanis megfontoltan, logice adta a taslit, rendszerint némi tűnődés, önmagában végzett gyors fegyelmi lebonyolítása után, ítélethirdető hangon, nyugodtan, sőt szinte derűsen jelentette ki: — Én téged ezennel pofon ütlek. Ügy emlékszem, a kolléga nem volt népszerű e furcsa, pedáns elvével. Ha már taslit kap, a' diák szereti a felhevült tanári arcot, a nagy hangot. Nem is számítva, hogy tovább is szeretni fogja a tanárját, meggondolatlanság után is, mert gyermek, és mindent kihever, akár a tó felszíne a beledobott kavicsot vagy a finom szövet a gyűrődést. Kótai bácsi azok közé tartozott, akik csak végső esetben nyúltak virgácshoz, hogy aztán napokig szenvedjenek miatta. Említett sajnálatos ítélkezése így történt — mert ma is előttem, mintha ma esett volna, pedig több. mint hetven esztendeje, hogy szemtanúja voltam. Cgy tízperc alkalmával egy apa kérte Lajos bácsi segítségét bánhatatlan fia megleckézte- tésére. A fiú kint hancúrozott az udvaron, nem messze az osztálytól, azonnal beparancsolták. Nemigen sajnáltam a lurkót, mert heveny táncingerlő volt. verekedős, küllőfékező. hogy szatmári tájszólással éljek. Jött is, s már hallhatta az apja vádjait: lusta, rendetlen, felelőtlen, felnőttek iránt tiszteletlen stb. A fiú makacs természet volt, de a vádak súlya alatt szepegni kezdett, pillantását az egyre jobban elkomoruló Kótai bácsira függesztve. amennyire a folyosóról megfigyelhettem. — Hát igaz ez. fiam, amit édesapád mond? — kérdezte Lajos bácsi, mintegy magához beszélve inkább. Olyan szenvedés tükröződött az arcán, mintha tulajdon gyermekéről lett volna szó. — Igaz — rebegte a megjuhászo- dott gyermek. Lajos bácsinak nem kellett a katedrához futni pálcáért; kezében volt az már, s végigsuhintott a fiún. Nem a jajgató gyermeket sajnáltam, aki erősebb ütést is jaj nélkül el tudott viselni, csak a megszégyenítést nem. A tanítót sajnáltam. meg a szülőt. Legkivált az utóbbit. Ma is előttem eltorzult arca, patakzó könnyei, kötelességtudás és részvét kiszenvedése, amint asztmatikus hörgéssel kiáltotta oda a mesternek, a végső fórumnak, segélyét kérve: — Ügy, úgy, tanító úr!... úgy. úgy. tanító úr! A többire már nem emlékszem, me.rt úgy vettem észre, megláttak, s rohantam is már eszeveszetten a nagyudvarra. KJ em haragudhattam sem Kó‘ ’ tai bácsira, sem a szülőre, sőt gyermekfejjel is a pártjukra keltem. De azért remélem, galambősz fejjel is, hogy a mai Kótai bácsik mesterei hivatásuk tudatában már nem ilyen módon keresik a legnehezebb fegyelmezési problémák megoldását sem. (VvWSAAAAAAWVVWVIW VVVVvVvVVVVVVWVVVV^ I / A
