Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-08 / 107. szám
Arcunkat a napnak tartva szakmát szerezhessek, mert az bizony szégyen, hogy a brigádban egy másik munkatársam mellett én vagyok az egyik képzetlen ember... s— Egyszer ott ültem a lányom mellett és néztem, amint a házi feladatát írta, Be kell vallanom, hogy akkor tanultam meg osztani, szorozni, és másnap idebent mindent osztottam, számoltam. A többiek, nem tudták elképzelni, hogy mi jött rám .... A tudás örömét, lám. azok is észrevették, akik oly sokat adtak az ismereteikből, a tudásukból Csemer Ignác- nak. A tizennégy tagú Május 1. szocialista brigád befogadott egy kezdőt, s ma tisztel — öröm leírni: idáig jutottak — egy kiváló munkást. Micsoda győzelem ez! S milyen önzetlenség az, hogy ezt senki sem fitogtatja, hiszen — mondták — természetes, nem ...? Éppúgy természetes, mint az, hogy mindenki ott van, ha társadalmi munkáról van szó a sportkörért, az óvodáért, vagy az iskoláért, ahová Csemer Ignác gyermekei is járnak. — Még csak magamban gondolkodtam a dolgon, hogy vajon mi lesz majd a lányomból, a fiamból. A „srác” talán jó szakmunkás lesz, legalábbis remélem. A kislány? Ha jól sejtem, gyors- és gépírónak szeretne tanulni. Bocsánat, rosszul fogalmaztam, inkább úgy mondhatnám, kell tanulnia. Mindegy, hogy mit, de tanulniuk kell, ezért élek! 0. Kell... Akarom ... Kell... Akarom ... Ezek a szavak járnak az eszemben, ahogy a pergő filmkockákra emlékezem. Ügy pattognak most a szavak, keményen és ritmu- sosan, ahogy az üllőn formálódó vasra csapott a kalapács. Mint is volt: csak néztem, csak bámultam, hogyan ütötték az izzó vasat a fekete — most már tudom, nem is olajos, nem is kormos — cigánykezek. De így üti-e, ilyen keményen és akarattal — mindegyiküké ...? Szilvás István Bélkőnek kapaszkodó utca a falu szélében. Szép új házak sütkéreznek a májusi verőfényben. Magas homlo- kúak, verandásak, előttük virágokkal virító kicsi kertek. Valamiféle jóleső, otthonias érzés kerít hatalmába, egy ideig mozdulatlanul állok egyik kapu előtt, s a takaros, csinos házat nézem. Mikor Bélapátfalva öreg gyárában olyan több gyermekes munkásasszonyt kerestem, akinek foglalkozása és hivatása dolgozó édesanya, mindjárt Csanádi Bálintnét ajánlották: — Az asszony és a férj is régóta a mészüzemben dolgozik. Három gyermekük van. Rendes, jó munkások mind a ketten. Példás család .,. És most éppen Csanádi Bálinték otthona előtt állok, az ő csinos házukat figyelem. Nem sokáig, mert az autózúgás előcsalta a háziakat, máris nyitja a kaput a fiatalasszony, minden idegenkedés nélkül tessékel a hűvös lakásba. Mielőtt magyarázkodhatnék, mi járatban is volnék, asztalukhoz ültetnek, s mindjárt bort öntenek poharakba, amint rég látott vendégnek szokás. — A neve után azonnal megismertük. Vagy három éve járt nálunk, hogy az öt Csanádi fiúról írt, meg az (Fotó: MTI — Némái Ernő) apjukról. Fehér szemű sziklák nemzedéke, így nevezte őket. Csúnya idő volt, nagy zuhogós esővel. A délutános műszakba készülődtünk. — Most is írás dolgában jöttem. És ezúttal csak magáról szeretnék írni, Annusba. Csodálkozva néz. — Tudja, hogy én nem szeretem ám a nevemet. Mert nem mondták volna soha, hogy Annuska. Mindig csak Annusoztak, amit én nagyon csúnyának tartottam. Ezért lett a kislányunk Márta. — Mi történt találkozásunk óta, az eltelt három év alatt? — Nem valami sok. Egyik nap olyan, mint a másik. A' gyerekek szépen cseperednek. Márti 13, Zsolt 10 éves, Csaba pedig szeptemberben tölti be a negyedik esztendőt. Sok a gond, hiszen a munka is meg a család is, együtt nem könnyű. Még szerencse, hogy velünk van édesanyám, aki sok terhet levesz a vállamról. Ügy tűnt, hogy az idén megelőzhetjük kicsit magunkat, aztán váratlanul beütött a baj. Férjem hatodik hónapja betegeskedik és az orvosok azt mondják, hogy ha továbbra sem javul, le fogják száza- lékolni. Idegszálbénulás van a jobb szemében. Hat hónapja táppénzen, gondolhatja, mit jelent ez a kiesés minálunk. Én 1900—2000 forintot keresek havonta, a férjem hazahozott 3200-at is. Nagyon be kell osztani minden pénzt. A gyári fizetésből megélni amúgy sem tudtunk. Szerződést kötöttünk sertéshizlalásra, ezzel teremtettük elő a hiányzó forinto-' kát. De nézze, én nem szeretek panaszkodni. Kérdezett, így hát én csak a valóságos dolgokat mondom el. Ha minden áldott nap főznék, arra hattagú családunknak kevés a 100 forint. Egy kiló húst nehéz felosztani hatfelé, és bizony nem is elég, mert hála istennek, jó evők, jó étvágyúak a gyerekek. Ha egy tyúkot levágok, abból legfeljebb a feje, a hátulja meg a kaparója a miénk, a többi falat a három gyerek tányérjára kerül. Szoktam ebédet hordani az üzemi konyháról, de az nem ízlik és nem is tűrnek tőle. En félárvaként nőttem fel. Ketten vagyunk testvérek. Kilencéves voltam, amikor édesapám meghalt. Nem tanultam úgy, nem jártam olyan rendszeresen az iskolába, mint most az én gyermekeim. Anyám nem szólt érte, jobban örült, ha otthon maradtam és segítettem neki. Hamar szokni kellett a munkát. Három éven át, gyerek fejjel, az erdészetnél dolgoztam. Csemetéztem, padkáztam. erdőt tisztítottam. Sokszor bejártam a gyárba. Ahányszor csak munkára jelentkeztem, mindig azt mondták: most éppen nincs hely. Tizenhat éves koromban aztán, 1959-ben sikerült bejutni a mészüzembe, ahol a mai napig is dolgozom. Férjem ugyancsak mészüzemi dolgozó. A munkahelyen ismerkedtünk meg jobban és 1963-ban házasságot kötöttünk. Szalagkezelő vagyok a mésfüzemben. Előbb liftesként kezdtem, s bizony évek teltek, amíg a szalagok mellé kerülhettem. Húszéves koromig csak egy műszakban dolgozhattam, s azután engedték meg, hogy váltó műszakba járhassak. A férjem is váltóba járt. Ügy sikerült a dolgot intézni, hogy azonos műszakban legyünk. Ez így van már 14 esztendeje. Ha esik, ha fúj, együtt megyünk. S bizony még vasárnap is be kell menni, csak a negyedik-ötödik vasárnapunk szabad. Betanított munkás vagyok. Ahogy már mondtam, gyenge iskolázottságom miatt nem mertem vállalni, hogy maga(Fotó: Szántó György) sabb képzettséget szerezzek. Amikor fiatalabb voltam, ne pótoltam az elmulasztottakat. Aztán pedig jöttek a gyerekek. Három gyerek gondja és a mindennapi munka mellett sohasem volt annyi erőm, hogy tanuljak. S ha lett is volna erő, hiányzott az idő. Mert 6zó se róla, volt és van is itthon elég tennivaló. Főzni, bevásárolni, mosni, takarítani, ellátni a dolgot a jószágok körül. Hiába van itt édesanyám, mindenben elkél a segítség, hiszen nem fiatal már. A házi munkákba is belefárad az ember egyedül. Egy nagy családban anyából nem is elég egy. Kettő kell belőle legalább. Szépen élünk, nem vagyunk veszekedősek. A gyerekeimnek is mindig azt mondom: legyetek jók, gyerekek, tanuljatok! Minden igyekezetünk őértük van. A gyerekek közül ketten már voltak nyaralni Fonyódon, Zánkán. Mi a férjemmel, vagy együtt az egész család, még nem üdültünk soha. Nem járunk szórakozni sehova. Itt van a televízió, nekünk az elég. A gyerekekről előre gondoskodtunk, életbiztosítása van mind a háromnak, s ha a 18 évet betöltik, húszezer forintot kapnak kezükbe, ami az elindulásukhoz elég lesz. Tudja, mit mondok magának? Soha életemben én még egyszer végig nem dőltem a füvön. mint mások annyian, arcukat a napnak tartva, napozva lustán, kényesen, csak úgy kedvükre a hűvös fűben. Mi úgy éltünk eddig mindig: arccal a dolognak fordulva! Pedig még csak 34 éves vagyok. Vékony, madárcsontú asz- szonyka. S milyen egyszerű vágyai vannak. — Ha három kívánsága teljesülhetne, mi lenne az a három? — Először is szeretném a lakást még jobban rendbe- tenni: leparkettázni a szobákat, berendezni a fürdőszobát. Második óhajom: a gyerekeket jól útba indítani. Találja meg mind a maga helyét. Az életben is, a munkában is. Végezetül magunknak nyugodt, szép öregséget kívánnék, jó nyaralással, valahol messze egy napsütéses tengerparton... Csak úgy kedvükre végig dőlni a hűvös fűben, arcukat a napnak tartva ... Pataky Dezső FÜZESABONYI ÁLLAMI GAZDASÁG felvételre keres építőipari technikust, . technikumi vagy főiskolai végzettséggel, üzemgazdászt főiskolai vagy mérlegképes könyvelői végzettséggel, pénztáros-egyszámlavezetőt bérelszámolót. Jelentkezni lehet munkaidőben a gazdaság központjában, Pu6ztaszikszón. Kettesben Szabálytalan portré Ne azt nézd, ki üti a vasat...! Láttam egyszer egy filmet, nem emlékszem már a címére, csak arra, hogy a peril gő képeke« - csupán kezek < látszottak. Olajos, kormos kezek, amelyek a tüzes vas | énekét zenélték a súlyos kalapáccsal. Minden ütés előtt megfeszültek az izmok, minden ütéssel formásabb lett az anyag. A bőrkeményedé- sekkel tarkított kezek megszakítás nélkül dolgoztak: csak néztem, csak bámultam, hogyan ütik az izzó vasat... Q. Hirtelen villant a fény, gyorsabban borított vakító fehérségbe mindent, mint ahogy az ösztönös védekezés gondolata az agyamig _ jutott: nem szabad odanézni, védd a szemed, hegesztenek! Sokáig „láttam” a fényt, hiába kerestem a műhely, az iroda megnyugtató sötét részleteit szemhártyámra ragadt a sziszegő fehérség foltja. Meg lehet ezt szokni? Hogy bírja az ember, aki tizen-, huszonegynéhány évet húzott már le a rozsdásodó lemezfalak közé szorított munkahelyen? Nem mertem feltenni a kérdést, pedig egy tizennégy éve itt dolgozó vasas ezernyi dolgot elmondott a műhelyről. Annyi mindent, hogy a szavai nyomán szinte életre kelt a legkisebb vasdarab is. Nem mertem megkérdezni. mert valahogy megszerettem a műhelyt, ezt a „ki tudja hány méteres” villanyoszlop-idomok egymásra zuhanásának hangjától zengő munkahelyet, az emberformáló közösséget, amely minden ízével összetart, akárcsak a fúrónak, a köszörűnek sivítva ellenálló, s csak nagy nehezen engedelmeskedő vas. 0Aki itt üti a vasat, az kemény ember. A gépüzemben, Petőfibányán csak ilyen „vasütők” vannak. Ilyen ember Csemer Ignác betanított munkás is, aki egy kopottzöld fúrógépen birkózik az i 1OT7. május », vasárnap anyaggal. Azt mondták róla a munkatársai, hogy „tudja”, miként kell odaállni a vashoz ...” — Minden a tapasztalaton múlik, ismerni kell az anyagot, a fúrót. Tizennégy esztendeje végzem ezt a munkát, azt hiszem, elég rutinra tettem szert — ezt már ő mondja, a régi vasas. Köny- nyedén forgatja az anyagot, szinte élvezi, hogy taníthat: „Látod, ezt így kell megfogni." Aztán mosolyogva int: „Próbáld meg, nem ördöngösség!” Aki itt üti a vasat, az kemény ember. Ö nem látszik annak. Pedig — nagyon kemény ember. A sorsa — harmincéves, ám a „pokolból a mennyországig” jutott — bizonyítja ezt — Amikor először beléptem ide, köszönni sem tudtam, enni meg nem is mertem, mert szégyelltem, hogy jóformán a kanalat sem tudom szépen megfogni. Mindig azt vártam, hogy egyszer odavágják: nézd, a buta cigány ...! Cigány, cigány — ezt a szót sohasem tudta elengedni a füle mellett. És ez lett az a mozgatórugó, az az erő, amely ma is irányítja a tetteit, s azon az ösvényen tartja, amelyet nehéz munkával, vasszorgalommal kellett és kell kitaposnia. — Putriban születtem, ma társasházban lakom. Annak idején egy szelet kenyérért mindenre kapható voltam, ma sem a lányom, sem a fiam nem éhezik ... — mondja, s mi ez, ha nem egy sikeres „kitörés” summázása. Egyetlen apró hibával: azzal, hogy — bár megváltozott formában — az éhsége megmaradt. — Falom a könyveket. Sokan talán nem hiszik el, de ez az egyetlen szenvedélyem. Illetve, van még egy, italosüvegeket gyűjtök, kicsiket- nagyokat. Ez azért érdekes, mert az italt nem szeretem, nléha a munkatársaimmal iszom csak valamit, többnyire egy-egy pohár sört... De a könyveknél tartottunk: tanulni akarok, tanulni, hogy mindennap okosabb legyek, előzőleg voltam. És hogy
