Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-24 / 120. szám
Ezertagú kórus Ifjúsági dalosünnep Egerben Igen: a képernyő előtt. Amely nem az enyém. Mármint a képernyő. Nekem nem volt és nyilván soha nem is lesz saját képernyőm — képletesen, mert van valóságos, de ami lám mégis csak kevesebb, mint az ama képletes. Uram ég, ha egyszer enyém lehetne a képernyő, az ama képletes és nem is egy órára, egy fél órára csak ... Nem ..., távozz tőlem, tétova és pökhendi gondolat! Csak negyedórára. Ország-világnak bemutatkozhatnék akkor, lennék színész is, pedig csak titokban szerettem volna az lenni, lennék versmondó, pedig mindig hadri volt a beszédem. Táncolnék is. Mert valamikor, sőt még titkon ma is fájdalmas szívvel mondtam búcsút a táncvilágot jelentő deszkáknak. És elmondanám a saját verseimet. írnék csak azért is, hogy legyenek. Meg jeleneteket is írnék. Mindent, de mindent, hogy aztán az egészet jól megrostálva átnyújtsam a csodálatos nézőnek, az embereknek: ez is vagyok. Én, a szerény képességű tévékritikus. Illetőleg ez i s szerettem volna, szeretnék lenni. így cselekednék én, ha csak negyedórára enyém lehetne a képernyő. De öt perc, háromszáz másodperc is csodálatos lenne. Ám félre a naiv ábrándozást, intettem le magam, nem vagy te magyar színész, aki show-t csinálhat, a Moulin Rouge-ban, aki, illetve immáron akik elmondhatták és elmondhatják majd: enyém a képernyő! Mint legutóbb elmondhatta ezt Bodrogi Gyula, ez a népszerű színész, és mint ahogyan elmondhatták már többen is előtte, show-t csinálva önmaguknak és a nagyérdemű közönségnek. Kis ország vagyunk, tehát csak kis show-t, úgy is mondhatnám: kevés showval. Az ám, mit is jelent ez az angol szó, hogy: show? Az idegen szavak szótára szerint ezt: „színházi látványos, vegyes szórakoztató műsor, amelynek a központi szereplője, v. vezetője egy népszerű énekes v. színész.’’ Stimmt! Bodrogi és az őket meg- előzőek is központi szereplők voltak. Népszerűek voltak. (És még mindezek után maradtak is! Nem érdekes?) A műsor vegyes volt. Szórakoztató már kevésbé. Színházi volt. mert a Moulin Rouge-ból közvetítettek, ami ugyan nem is színház, de van színpada, amelyen és amely előtt ugyan a kamera mélyebb lélegzetet venni sem mer, olyan szűk a hely, de mégiscsak nagyobb, mint a Mikroszkóp Színpad például. Tehát egy órán át a neves színészé, vagy énekesé, legutóbb — és ez csak a példa miatt fontos — Bodrogi Gyuláé volt a képernyő. Amit persze mindenki a világon úgy ért — nálunk nem, nálunk más, a világ —, hogy a neves színész megfogalmazza elképzeléseit, és ezekhez a szerkesztő, a rendező odaadja a maga ötleteit. miközben elveszi a neves színésztől azokat az ötleteket, amelyek csak lég- gömbtartalmúak. Más szóval, a színészé, vagy az énekesé a képernyő, de azért némi beleszólása a „tulaj”- nak is van. Ügy érzem, hogy nálunk nincs. A magyar színészek, akik egy telje® órát kaptak, 3600 másodpercet, hogy egyedül, csakis ők legyenek a főszereplők — nem tudtak élni ezzel a csodálatosan nagyszerű lehetőséggel. Csak visszaélni tudnak. Nem, a legjobb, de a leggyengébb oldalaikat villantják fel, s ha még csak felvillantanák. de tartósan mutogatják is azon a bizonyos képernyőn. A manírt, a rutint, a közhelyet, az igénytelenséget, az ötlettelenséget. a kedvtelen unalmat és az erőltetettséget. Ami kü- lön-külön lehet szerencsétlen és nem óhajtott társa egy-egy adott pillanatban bármely színésznek a világon, de bármely színésznek van annyi bölcsessége, hogy még azt az egy „üres”-járatot is igyekszik elpalástolni a félelmetes és tiszteletreméltó néző elől. Nem elvetendő ötlet a magyar televíziótól. hogy intimebb, ka- marajellegűbb körülmények között, inkább a színészi alkotómunkára, mintsem technikai, rendezői, világítási bravúrokra építve módot adjon ilyen „magyaros” show- műsorokra azoknak — akiknek van mit mondaniuk ezen a színpadon is. Ám itt megfordult a népi mondás: a jó szándékhoz is csak a pokol, vagy hogy inkább az unalom és az igénytelenség tornácán keresztül vezetett eddig az út. A Bodrogi-show már a múlté. E sorokat éppen azért is nem a bemutató után vetettem papírra, mert ez csak másodlagosan Bodrogi Gyula egyórás bakijának az ügye. Sokkal inkább, vélem én a képernyő nézőit oldalán, szerkesztői, koncepcióbeli igénytelenséget, a mit tenni akarás nem kellő felmérését jelenti a televízió berkeiben. Aligha nekem kell bizonyítanom a televízió szakembereinek, hogy egy óra a képernyőn hatalmasan nagy idő: élni és visszaélni egyaránt lehet vele. Hány és hány néző — bizony titkon, még velem együtt is — sóhajt fel néha. de csak úgy magában: hiszen, ha én is közietek lehetnék, aranyos televíziós leventék. És ez jó dolog. Ám, ha a televíziónéző már úgy érzi, s majdhogynem igaza is van. hogy neki még több oka lenne ott lenni azon a képernyőn, hiszen ő is még tudná azt főzni, amit vele megetettek — akkor már a fele se tréfa. Mint ahogyan ezekben a s how-műsorokban, a másik fele sem. Gyurkó Géza Mónus Sándor kiállításáról Az agyagművesség, hazai és külföldi leletek szerint, a hajdani emberek mindennapi igényét kielégítő mesterségnek indult. A korongokon használati tárgyak készültek, s a mestereiket célszerűség vezette. Az ésszerű elv, hogy minél több áru kerüljön a piacra. Később az anyagi szempontokat nemegyszer keresztülhúzta az alkotás, az önkifejezés nemes indulata. Itt- ott már kezdetleges díszítésmóddal találkozunk. Egy XIII. századi palackot, amelyre Hatvanban bukkantak, már ábroncsszerűen elhelyezkedő, festett vörös sávok szépítenek. Az iparosodás a fazekasság, gölöncsérség, tálasság folyamatában is új fejezetet nyitott. Sorra létesültek az eleinte viszonylag kevés munkást foglalkoztató gyárak, majd polgárjogot nyert a keménycserép, hogy lassan háttérbe szoruljon az egyéni készség, a tehetség. A régi dinasztiák hagyatéka azonban nem veszett kárba. A mívesség ugyan kisebb műhelyekbe szorult, ám ezekben szárnyra kaphatott a teremtő fantázia. A mesterek munkáin mindig feltűnt egy-egy jellegzetes motívum a népművészet soha ki nem meríthető kelléktárából. Ezt tette és teszi ma is az a Mónus Sándor, aki a Hatvani Galériában rendezett nagy sikerű tárlata után, most Gyöngyösön, a Mezőgazdasági FőisQaíMfMM |9 VU május 24., kedd kola klubtermében állította ki a hódmezővásárhelyi fazekasság legjobb hagyományait vállaló, azt tovább örökítő munkáit: tálak, kancsók, komacsészék, lisztesbö- dönök, csikmákszűrők, butel- lák színes, ornamentális sokaságát. öt is megbűvölte a több százados hagyományok varázsa, azok tiszta forrásához kanyarodott vissza, hogy a szerzett értékeket egyéni leleménnyel ötvözze. Szép misszió ez, mert a jövő nemzedéket tanítja a holt anyagból lelket, szemet gyönyörködtető, csodát művelő akarat tiszteletére. Annak a teremtő vágynak a megbecsülésére, amely a névtelen Árpád-kori fazekasokat, vagy a mindig újra kezdésre kész habánokat mind többre ösztönözte. Mindemellett természetesen megajándékoz bennünket a szép élményével! Mónus az Ady által „paraszt Párizs”-nak nevezett alföldi város küldötte. Ahol a XIX. század végén még ezreknek jelentett kenyeret, megélhetést az agyagművesség. E tájegység hangulatát, a városrészenként kialakult jellegzetes formavilágot érezzük, látjuk Mónus' Sándor agyagból alakított használati eszközein, dísztárgyain, éspedig olyan intenzitással, amiből könnyen kikövetkeztethető e műfaj képzőművészekre gyakorolt hatása, ösztönzése. így didaktikai szempontból is haszonnal illeszkedik a kiállítása hatvani, gyöngyösi tárlatok sorába. S hadd jegyezzük fel: ezt a légkört, tudatot hitelesíti a látogatókban az a tucatnyi vásárhelyi hímzés, amely két jeles tervező — Sárost Mi- hályné és Szűcs Miklósáé — munkája nyomán, a Vásárhelyi Háziipari Szövetkezet támogatásaként egészíti ki a nagy érdeklődést keltő bemutatkozást. Egyébként jó érzés tudni, hogy nem egy alkalomra szóló vállalkozás tanúi lehetünk, mert mindkét kiállítóterem a jövőben évente más-más tájegység népművészetét kívánja közönség elé vinni. (m. gy.) 'Mtvcs re«ene in. Elvégre ezek is pénzébe vannak az intézetnek. Sajnos, gőzfürdőjegyeket kaptam, |és én meggondolatlanul bebo- csátottam madaraimat a nedves gőzbe. Tragikus fordulat történt. Az őserdő párás kigőzölgéséhez szokott állatok ezt a mesterséges gőzt nem bírták elviselni. Mintegy vezényszóra, az utolsó szálig felfordultak Természetesen késedelem nélkül beadtam az intézet ellen a kártérítési pert. Horribilis összeget követeltem, többrendbeli (kétszáznál több!), gondatlanságból okozott vámpírölés címén. A kilenc hónapig tartó főtárgyalásra a bírósági nagyterem állandóan megtelt. Terjedelmes vádbeszédemet óvatosságból gramofonlemezre is felvétettem, nehogy közben berekedjek és abba kelljen hagynom a beszédet. A lemezzel felváltva ecseteltük a betegsegélyző visszaéléseit és tehetetlenségét, csakhogy az ellenfél aljas eszközökkel dolgozott. Az egyik ötperces szünetben, amíg én a folyosón sétálgattam, kicserélték a lemezeimet. Amikor azután legközelebb megint kifáradtam és gyanútlanul átadtam a szót a helyettesítő gramofonlemeznek, az jogi érvek helyett arcátlanul pikáns kuplékat kezdett harsogni. A közönségnek ez hallatlanul tetszett, különösen a hölgyeknek, de nem úgy a bíróságnak. Az elnök megvonta a szót a gramofontól és elko- boztatta a lemezeket. A nők erre tüntetőleg elhagyták a tárgyalótermet. Énekesek közelről (Fotó: Perl Márton) György és Szécsényí Olivér karnagyok vezényeltek. Az egyértelmű siker nyomán a kitűnő ötlet gazdái úgy határoztak, hogy ezentúl minden év májusában renMit beszéljek még sokat? Elvesztettem ezt a pert is, mint a másik kettőt. De ezúttal — jogosan. Egy döntő körülmény elkerülte a figyelmemet. A főorvos a gőzfürdőt akkor rendelte a vámpírjaimnak, amikor azok a koplalástól vérszegények voltak. Én pedig akkor vittem fürdőbe őket, amikor a további kikölcsönzéstől már új erőre kapjak, sőt, soha nem tapasztalt falánkságuk folytán jobban meghíztak, mint valaha. Természetes volt hát, hogy a rendellenesen vérmessé vált madarak a magas fokú nedves gőzben azonnal felfordultak. Ez a pör, amely a második vagy nagy brazíliai vámpír- pör néven vonult be a dél- amerikai jogtörténetbe, a maradék pénzemet is elvitte. Mivel többé semmi keresnivalóm nem volt már Rio de Janeiróban, otthagytam a várost és beálltam egy amerikai óceán járóra matróznak. Ezzel ismét honfitársaim körébe kerültem — fejezte be előadását Joe Crawl, és határozott mozdulattal zsebre vágta a százdolláros bankjegyet, amelyet a hosszú elbeszélés alatt különben is deznek ilyen találkozókat. Külön öröm az, hogy a dal kedvelői ezentúl is a barokk kor hangulatát idéző környezetben adhatnak ízelítőt képességeik javából. mind közelebb és közelebb húzott magához.' ★ Hl Senki se mert ellenkezni. A társaság minden tagjának el kellett ismernie, hogy valamennyiüké között ez volt a legfantasztikusabb .történet. Mert igaz ugyan, hvogy egy világjáró tengerész tudhat esetleg még ennél is képtelenebbet elmesélni, az viszont már nem lenne any- nyira valószínű és az igazsághoz hű, mint a Joe Crawlé. Márpedig a szigorú hitelesség volt a fő feltétel. Mégis, nehogy a hallgatóság valamelyik tagja esetleg megjegyzést, fűzzön a történet némely homályosabb részletéhez, Joe Crawl újra megszólalt. — Ne sajnáljátok tőlem ezt a 100 dollárt, mi ez ahhoz a vagyonhoz képest, amit a vámpírokon veszítettem — mondta szomorúan, és sietve átült a csapszék egy másik asztalához, ahol egy hangos társaság éppen akkor tűzött ki 100 dollárt a legfantasztikusabb elbeszélés jutalmazd-' sára... (VÉGE) Az egri városi tanács művelődésügyi osztálya és a KÖTA Heves megyei Szervezete vasárnap délelőttre ifjúsági dalosünnepet hirdetett Egerben. Az újszerű kezdeményezést csak dicsérhetjük, hiszen először adódott alkalom arra, hogy a különböző csoportok: együttesen is közönség elé lépjenek, s megmutassák: mire képesek. Ráadásul — s ezzel szintén nyertek — meghallgathatták partnereik produkcióit is, s így felmérhették meddig jutottak. mit kell tenniük az eredményesebb tevékenység érdekében. A Ho Si Minh Tanárképző Főiskola udvarán rendezték a jelentős kulturális eseményt. Nem véletlenül választották jelmondatul Kodály Zoltán kifejező szavait: „Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondhatjuk majd csak igazán: örvendjen az egész világ”. Műsort adtak Eger általános és középiskoláinak, szakmunkásképző intézeteinek kórusai, fellépett a főiskola női és vegyes kara is. A fiatalok Schumann-, Beethoven-, Weber-műveket szólaltattak meg, s népdalokat is előadtak. Bemutatkozott — ez volt az emlékezetes délelőtt fénypontja — a résztvevőkből to- borzódott ezertagú kórus, amelyet Korepta Katalin, Szepesi Györgyné, Ocskay < Totálkép a magasból
