Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-22 / 119. szám
MÁJUS 2i, BULGÁRIÁBAN A BOLGÁR ÍRÁSBELISÉG ÉS KULTÉRA ÜNNEPE. EBBŐL AZ ALKALOMBÓL A MAI BOLGÁR IRODALOM LEGÚJABB MÜVEIBŐL ADUNK ÍZELÍTŐT. Házi múzeum — mikrofilmekből A művészeti ismeretek terjesztésének legkényelmesebb és legkevésbé költséges módja a jövőben minden bizonynyal a mikrofilm lesz. A nemzeti múzeumok közgyűlésének köszönhetően Francia- országban már be is indult a folyamat. Egy műalkotás talán leglényegesebb jellemzője, hogy egyedi példány. Emellett konzerválása gyakran speciális követelményeket támaszt es nem kizárt az sem, hogy csak a legritkább esetben lehet a múzeumokban kiállítani. Kétségtelen tény az is, hogy egy-egy festő életműve általában egyetlen földrajzi területre összpontosul. Mindezek a körülmények megnehezítik egy-egy műalkotás tanulmányozását, vagy csak igen kevés érdeklődő számára teszik lehetődé. A nyomdai úton előállított másolatok, majd később a diafilmek lehetővé tették á ritka műalkotások szélesebb körben való népszerűsítését, ezek az eljárások azonban rendkívül költségesek. A mikrográfia és elsősorban a mikrofilm új, szélesebb perspektívát nyit a műalkotások népszerűsítése előtt. . Mikrofilmes technikával készült el a Tutenkámen-ka- talógus 1967-ben. valamint a F>auhaus-katalógus 1969-ben. Hasonló technikával készült katalógus a Corot tiszteletére 1975-ben rendezett kiállításról. A francia múzeumok szerződést kötöttek az angol Chadwich—Healey kiadóval, amely elkészíti a régebbi kiállítások mikrokatalógusát. Elkészült Gustave Moreau ötezer rajzának kiadása 55 mikrofilmen. A kiadáshoz Jean Paladilhe, a Gustave Moreau muzeológusa írt előszót és bibliográfiát. A múzeumban néhány kivételtől eltekintve együtt van a művész valamennyi rajza. A mikrokiadásban megjelent több mint ötezer rajz alapján megismerhetjük a szimbolizmus lényegét. Az ötezer Moreau-rajzot 25 napi munkával vették mikrofilmre. Nem akárhol, de pont a vasbeton főváros közepén, nem akárkit, de pont engem, megcsípett egy darázs. Éreztem a fájdalmat, a kezemre pillantottam, és hirtelen nem is láttam összefüggést a csíkos rovar és a fájdalom közt, de később eszembe jutott pajkos gyermekkorom, a szúrós méz az arcomon; és semmi kételyem sem maradt — húsz év után újra belémmart. Folytattam az utam, de a kezem sajgóit. Látom ám, szembe jön velem egy ismerősöm, akivel valaha kapcsolatban voltam, de hogy egy továbbképzésen vagy egy üdülőben találkoztunk-e — arra sehogyse tudok visszaemlékezni. De azért udvariasan mindig megkérdezzük egymást: „Hogy vagy?” „Kösz, jól. Hát te?” „Én is.” — Hogy vagy? — biccent az ismerősöm, és már menne is tovább, de a villanyrendőr sárgára váltja a zöldet. — Várj, — mondom — az előbb megcsípett egy darázs. — Darázs? — kérdezi az ismerős. — Darázs — erősítem meg —, és most sajog a kezem. — Hát — szól ekkor — én sem vagyok jól. Már negyedik éve lakásgondjaim vannak. Asszony, gyerek, hűtő- szekrény, televízió, meg vidéki rokonok egy kétszer hármas szobában. Elegen vaROSZEN BOSZEV: A darázs gyünk ahhoz, hogy megkapjam a szomszédos szobát, de megkérdezték, miért nem rakom ki a bérlőimet. Megígértem, hogy megpróbálok segíteni rajta, gondolván, hogy csak lesz valami jó tippem, vagy egy jó emberem a tanácsnál. Az ismerősöm megvigasztalva távozott. De a kezem csak fájt. Le is ültem egy padra. A fasorban egy hajdani évfolyamtársnőm közeledett, mindjárt meg is kérdezzük egymást: „hogy vagy?”, és úgy látszik majd, hogy jól vagyunkVégül mégis megállt és megkérdezte: — Hogy vagy? — Nem jól — feleltem. — Megcsípett egy darázs és most fáj a kezem. — Én pedig — viszonozta a hajdani évfolyamtársnöm — valószínűleg elválok. Itthagyott a férjem, el is felejteném, de hát itt a gyerek ... Mellém ült, elmesélte a történetét, amely évek óta gyötörte, jóllehet eddig az utcán százszor is közölte velem, hogy jól van. Ahogy illik ilyenkor, gyorsan kitaláltam egy történetet, hasonlót az övéhez, amelyben szintén el akartak válni, de váratlanul minden rendbejött, és azóta boldogan élnek, Hitte-c, vagy se, nem tudom, de mégis megvigasztalódva folytatta az útját. De az én kezem még mindig fájt. Néhány ismerősömnek elmondtam még. Ki közeli volt, ki távoli, de mind olyan, akivel már régóta nem álltunk le egy szóra. Megosztottam velük fájdalmam és meghallgattam az övékét. A fájdalom lassan el is múlt, hisz csupán egy darázs csípett meg. Annak rendje és módja szerint utamra indultam, lépegettem és \ biccentettem jobbra-balra: „hogy vagy?” vagy feletem rá, hogy „kösz, jól”. — Biztos lévén abban, hogy úgy van a másik is. Elmentünk egymás mellett, odakacsintunk ezzel a „hogy vagy?” — „Köszönöm, jól” párbeszéddel a másikra, és cipeljük tovább saját utunkon a saját terhűnket. De ha csak egy darázs csíp meg, megállunk mások fájdalmánál is. Hallgatózom. hallom, hogy zúgnak át az életűnkön a repülők és a villamosok, zúgnak az ambíciók, mi magunk is zúgva szállunk ide-oda, de a darazsak egyre ritkábban zúgnak. Utolérjük-e vajon a darazsat a mi őrült zúgásunkkal, és hogy vagyunk, jól vagyunk mi egyáltalán? (Migrai Ernőd fordítása) BINJO IVANOV: Est/ szurkaiét Csend őröl a malom mögött, álomvert bokrok bújnak össze, kövek közt sötét cr csörög, hogy a gát tóvá megnövessze: felszínén csöndes, fodros ringás, melyén hal-eikkcakk, néma izzás; önmaga mosolyába veszve, arany fűszál őrzi a titkát. Ismerős út fut erre, de nincs szükség rá éjszakára, clnyugszom én is csendesedve, — mint tavába az ér — az ágyba; s mintha az égből pilinckélne le egy tücsök, hirtelen dal sír,' , s az átkok ellenére, madarak térnek meg a fákra. (Rózsa Endre fordítása) GÉNCSŐ VTTANOV: Mcgpróháltüíás Nem ahhoz kell a kitartás, hogy elnézzük, mint omlanak szét a hegyi falvak, ahonnan az cg felé nőtt fel szívünk. Nem ahhoz kell a kitartás, bogy elkísérjük az öregeket, s továbbmenjünk aztán, ráncolva homlokunk, a sorsunkba belenyugodva az emberek között. Elfáradni még nem szabad nekünk,.. Mert ahhoz kell a kitartás, hogy kifeszüljünk — akár a fák — a föld és az égbolt között. (Migray Ernőd fordítása) Dorottyás kocsik Az Iparművészeti Múzeumban Tárlat Az Iparművészeti Múzeumban rendezték meg Schener Mihály kiállítását. A tárlat gazdag anyagából két művet mutatunk be. Ökrösszekér 0 Nádass József: Akkoriban Koppenhágában laktam, rosszul ment a sorom. Pénz, barát, sőt ismerősök nélkül tengődtem ebben a vidám és életerős városban. Bár rettenetes november és december volt, heteken át esett, mégis késő éjszakáig, amíg a fáradság haza nem kergetett, az utcákon csavarogtam. Akkor már nem néztem körül a szobában, ' nem ' láthattam kietlenségét és szomorúságát, nem tekintettem ki az ablakon, a mély éjszaka elnyelte a kilátást. Csak ledőltem az ágyra, és mélybe bukva, áz álom koráll- várai, moszatái és tengeri csillagai közé rejtőzve, aludtam. A keskeny utca másik oldalán ütött-kopott, vén bérház emelkedett. A tehetségtelen, cifrálkodni szerető építész az ötödik emelet fölé még egy kis ormótlan toronyszobát is emelt. A toronyszoba ablaka körül az évtizedek esője és vihara leverte a vakolatot. Piszok és korom rakódott a résekbe, törött téglák, összedrótozott ablakpárkány, repedezett fal tartotta a színtelen, fakult., formátlan ablakkeretet. Az ablak fölött valaha két alak trónolt, egy angyalka és egy ördög. Az ég és pokol küldöttét tönkreverte az idő. Melyik volt szörnyűbb, a gipszördög, amelynek fél arcából fél nyelv csüngött alá, vagy a gipszangyal, letört orrával, repedezett szárnyával és a szürkén piszkos lyukkal a köldöké fölött, ahol 1879. május 22-cn született Nádass József költő, író, a nemzetközi antifasiszta mozgalom kiemelkedő egyéniség**. Írásának közlésével emlékezünk meg születésének 80. évfordulójáról. Egy ember, aki a szobájába néz a hibás esőcsatornából lecseppenő víz összegyűlt? Ezt a falat, ezt az ablakot láttam mindig, amikor otthon voltam, ahányszor az ablak mellé tolva asztalomat, írógépemen kopogtam. De nemcsak a falat és az ablakot láttam, hanem a mögötte levő szobát is, és az embert, aki bennp lakott. Az én szobám sivár volt, de ez a szemközti megdöbbentően nyomorúságos. Keskeny volt az utca, az épület alacsonyabb. így hát pontosan beleláthattam, és alaposan szemügyre vehettem a padláskuckó belsejét, lakójának életét. Az egyik sarokban szalmazsák, rozoga bádogmosdó a másikban. A lakó vödörben hozta be valahonnan a folyosóról a vizet, de a vödör feneke lyukas lehetett, láttam, amint erőlködik, hogy elzárja a csurgást. Rozoga szék, sánta vasfogas, amelyen a lakó minden fehérneműje, ruhája csüngött. A falakon a nedvesség ábrája, a mennyezetről lelógó drót végén egy szál, már vakuló villanykörte. Vigasztalan látvány volt, szívfacsaró. Újból és újból elkaptam tekintetemet, de megint csak oda kellett néznem. Látnom kellett a szoba lakóját is, sovány, őszes ötvenen felüli férfit, egész nap tett-vett az odúban. Maga takarított, maga főzött a sarokban álló, kopott kis vaskályhán, gyakran varrogatott is, szétmálló holmiját toldozta. Legcsodálatosabb tevékenysége azonban a festés volt. Igen, ez a furcsa férfi, e rideg padlásszobában, festőállványt tett az ablak elé, és nagy buzgalommal mindennap néhány órát festegetett. Boldog, szinte átszellemült arccal babrált az ecsettel, gyakran mosolygott is, néha énekre nyílt vagy füttyre csü- csörödött a szája. Olykor távolodni igyekezett a képtől, hogy távlatban jobban szemügyre vegye, megfeledkezett az ablakról, és beleütötte a fejét. Ilyenkor meglepődve megfordult, megdörzsölte a fejét, majd kissé szégyenlősen elmosolyodott. Ha átpillantott az utca másik oldala felé, s észrevette, hogy tanúja voltam balesetének, mosolya szélesebb lett, felém biccentett. Először rosszkedvűen elfordultam, mit bizalmaskodik. nem ismerem. Később viszonoztam a köszönést. „Részvétem és csodálatom, kis öreg — mormoltam magamban. — Mosolyogva és énekelve tudsz dolgozni egy ilyen padláslyukban.” Égy decemberi reggelen különösen hideg volt. Hó feküdt az utcákon, a panzió központi fűtése rosz- szul működött, nyűgösen, vonakodva keltem, és késői öltözködésemet éppen hogy befejeztem, amikor kopogtak. Mar napok óta pénzeslevelet vártam, boldogan tártam ki az ajtót. A tárt ajtókeretben, agyonfoltozott ruhában, szomszédom, a festő állott. Zavartan hebegtem, de ő derűs arccal kezét nyújtotta, majd belépett. — Gunnar Gulliksen vagyok, az ön szomszédja... De hiszen ez csak formaság, régtől fogva ismerjük egymást, ugyebár?... Bocsásson meg, hogy zavarom, már néhányszor át akartam jönni... Nem, nem ülök le .. Nem azért jöttem... Csak egy pillantásra néztem át önhöz, hogy egy pillantásra hozzám átnézzek... Ó, ön zavartan hallgat, furcsának találja a möndatfűzést, a beszédemet... Nos, tényleg erről van szó, igen, ilyesmiről... Hallgasson meg... Hallom, ön is művészember. bizonyára ön is szereti az igazságot... Igen, a valóságot is keressük, az igazságot is..., persze az ilyesmi nagyon nehéz..., mégis szeretek mindent minden oldaláról megnézni, minden oldalról, érti! Távlatból is..., különben ön láthatta az én kis baleseteimet az ablakkal, az is ebből az igyekezetemből származik. De nem akarok elkalandozni, -ez csak távolról függ össze... a távlatot kibővíteni, a másik oldalról is megnézni mindent, erről van. szó. Már gyermekkoromban is ezt kívántam, kihallgatni az embereket, mikor rólam beszélnek. Milyen szép is tudni, milyen az arcunk a mások szemében! Kicsit zavaros vagyok? Tulajdonképpen ilyesmiért jöttem át. Abbahagyta, szomorú, sovány, borotválatlan arcán kevéske mosoly játszott. Nem tudtam mire vélni az egészet, csodálkozva kérdeztem : — Ilyesmiért? — Na. .. félreért... semmi baj. .. A szobámat, a #házat, amelyben lakom, szeretném egyszer innen, kívülről látni. Más szemközti lakás nincsen, ezért zavarom önt. Egyszer szeretném saját lakásomat erről az oldalról is látni. Lentről a kiugró párkány elfedi a falat, az ablakot, hiába nyújtogatom a nyakamat. mit sem' látok... meg a szoba is érdekel. .. Tudom, nem szépség de egészen jól ellakok benne' Nem modern kényelem, de csendes, tiszta, kellemes zug, elégedett vagyok... Kíváncsi vagyok rá... innét! Kicsit nevetett, és az ablak felé lépett. Oly jókedvű volt, oly várakozásteli, hogy elszorult a szívem, egyetlen feladatot láttam csak: útját állni. Agyamban felbukkant a széttört angyal, a lógónyelvű örr dög, a porladozó téglák és elgörbült drótok, a szörnyű odú. az egész rettenetes kép, mely annyiszor kínzott az elmúlt hetekben. — Gulliksen úr, ne, ne tegye, rendetlenség..., most köd van oda- künn... Dadogtam, nem jutott jó kifogás az eszembe, amivel visszatarthattam, megakadályozhattam volna. Csodálkozva nézett rám, kissé ösz- szevonta a szemöldökét, vállamra tette a kezét, szinte eltolt az útjá- ból. — Ugyan, kérem... hallja... nevetséges — mormolta, és odalépett az ablakhoz. Mslléálltams .... Átnézett a szemközti házra, bepillantott a saját lakásába, innen a másik oldalról, kívülről. Mindent látott, mindent meglátott. Először a szeme komorult el, aztán az arca lett felhős, majd szomorú, és a szája keskeny. Egy pillanatra fel akarta emelni a kezét, el akarta hesse- getni a képet, de csak a lerakódott párát törölte le az ablaküvegről. — Hát szóval, ez... így.. í — mormolta, és bólintott egyet. Öt percig állt ott, talán tovább is. Mellette állottam, erőt vettem magámon, vigasztalni próbáltam: Felém fordult. Az arca szigorú volt, elutasító, de ünnepélyes. — Köszönöm, nagyon köszönöm a szívességét... Megszorította a kezemet, elment. Sokáig lestem, hogy felbukkanjon odaát, a szobájában, de nem láttam. Egy félóra múlva megjött a pénzeslevélhordó, és én még aznap este elutaztam a városból.
