Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-22 / 119. szám
Daru a falu felett Nem ez a daru nem madár, nem száll szépen, nem krugat, hanem nyikorog. Legfeljebb. Ez a daru a falu felett — jelesen Heves nagyközség felett — egyszerű építkezési gép, amely azért találtatott ki annak idején, hogy megkönnyítendőn az emberi munkát, nagy terhe- két, viszonylag nagyobb távolságokra és magasságokba lehessen emelni. Nem vagyok benne biztos, hogy a „műszaki” leírás megfelel-e pontosan a daru fogalmáinak, de írásom céljának pontosan megfelel. Már tudniillik annak, hogy erről a hevesi és — bocsánat —, falusi daruról eszembe jusson egy s más azokból a vályogvetős időkből, amikor az építkezéshez nem gép, darugép, hanem mezítlábas, a vályogverésben otthonosan, szó szerint is otthonosan „mozgó” cigánymester kelletett a faluvidéken. Gyermekkoromban többször is megfordultam faluhelyen, töltve ott a vakációt, hosszabb-rövidebb ideig is nemegyszer. Mindig azzal riogattak, ha rossz voltam, s miért lett volna jó egy pendelyes gyerek a gondtól gyötört felnőttnek, hogy elvisz a vályogvető cigány. Mígnem hagy bátorságot gyűjtve és ki nem szabadulván a falu szélére, meg nem ismerkedtem, Matyussal a vályogvető cigánnyal, akinek már csak nevére révekszem, arcára már dehogyis. Meg még arra, hogy vékony, inas lábaival miként taposta a trágyából, földből, azazhogy agyagból meg vízből kevert masszát, hogyan adagolta hozzá a pelyvát, a töreket, a szalmatörtjét, nagy buzgalommal és igen nagy hozzáértéssel. Arra is emlékezem, hogyan cup" pantotta a sűrű masszát a négyszögletes és nem éppen könnyű fakeret közé, hogyan riszálta le óvatosan, de ügyes és hirtelen mozdulattal a téglabunkó alakú vályogtéglalapról a keretet. És arra is nagyon emlékszem, hogyan pukkadtam meg majdnem a nevetéstől a jó kis nyári záportól jómagam is bőrre ázva. Mert írtóztatóan muris volt, amint Matyus vékony, inas, sáros lába ott kalimpált a levegőben- Hanyatt vágta magát a sárba, úgy szidta az égieket, írtóztató káromolással bántva őket az eső miatt amely sűrű záporával előbb elvette a vályogtégla szögleteit, aztán apró, elmált halmokká mosta szét Matyus ki tudja, hány napos — vagy hetes? — munkáját. Mint vakondtúrások hadserege, úgy nézett ki a tér a zápor múltán. Majd megpukkadtam a nevetéstől. Ma is emlékszem. Még otthon is fuldokoltam emiatt, amikor meséltem a Matyust, meg a piszkafa lábát, meg hogy hanyatt... Nagyon muris volt. Alföld. Vályogházak- Ha kijött a víz a kertek alá, vagy feljött a belvíz a küszöbig, a vályog, mint a — vályog, úgy olvadt szét. Félrecsúszott először a ház teteje, berepedt szélesen a homlokzata, hogy elálltak egymástól, mint haragosok a vályogtéglák, aztán békében összemosódtak és összeroskadtak a víz halálában. Daru a falu felett. Eszem ágában sincs most azt kiáltani, hogy itt van már a Kánaán, megjött a kommunizmus, mert van már daru a faluban is. Még ha nem is óriás daru, és ha nem is kicsi a falu. Ám az a tény, hogy a korszerű, de legalábbis a korszerűbb technika tért hódít, a nagyobb községekben is, azt jelenti, hogy ott is meggyorsult a tempó, megnőtt az igény. Nemcsak urbanizáció van, hanem — úgy látszik — jobb szó híján, község esedés is. De nagy- községesedés mindenképpen. A korszerűbb építkezések nyomán a nagyobb települések lakói is meg akarják és meg is tudják teremteni maguknak azt a várost jelentő életformát, amelynek egyik és talán legfontosabb alapja: a ház alapja- Némi költői áthasonlítással. A nagyablakos, jól berendezett, korszerű lakóház. Amennyiben már nincs porta amelyben az egykori ismeretlenek kerülnek egy nagy és közös, ám mégis elszeparált tetőrendszer alá és közé — majdani ismerősöknek: lakóknak. Hogy ^építenek-e még vályogházakat? Minden bizonnyal. Hogy minden községben, akárcsak a nagyobbakban is, ott állnának már sorjázva ezek a daruk, emelvén egyre és másra az emeleteket egymásra — ezt sem állíthatnám, mert akkor nem lennék hű az igazsághoz. De hogy a falu felett már nemcsak a templom tornyai látszanak uralkodni, hanem az emberi alkotás e vasvázas tornyai is,— az aligha vitatható. Amiből persze semmiképpen sem akarja e sorok írója azt a (következtetést levonni hogy e kétfajta torony törvényszerűen szemben állna egymással. Végtére, az isten házát is ezzel a toronnyal építik manapság. Ami persze tény, hogy bármilyen furcsának is tetszik, emezekből, az építőmunkás darukból mintha messzebb lehetne ellátni. Nem a térben, a tájban messze, hanem az időben és előre. Hát ez és csak ennyi jutott eszembe arról a nem madár daruról, amely ott tekereg, forog, csikorog egy alföldi falu felettAkinek még ennél is több — nos, azt gondolja hozzá. Gy. reklámpropagandista: — Több szem többet lát... Igen. De a kollektív bölcsesség sokszor kollektív fecsegéssé válik. Én csak állva engednék értekezni ! Pedig van, ahol az értekezletre csak azokat hívják meg, akikre tényleg szükség van, és jelenlétüket, idejüket csak addig igénylik, amíg véleményükre vagy odafigyelésükre szükség van. Ne tessék csodálkozni: Magyarországon is van ilyen. Sok helyen azonban még ... De ezt mondják el azok, akiket leginkább érint. Zs. P. műszaki fejlesztési főosztályvezető: — Hetente átlagban nyolc órát, havonta 30—35 órát ülök értekezleten. Ebben csak az van benne, ami „fix”. — Alkalmi értekezlet? — Még egyszer annyi. Kétszáztíz órás havi munkaidejéből hetvenet „ül”. — Véleménye szerint ebből mennyi a felesleges? — Majdnem mind. Ha öt percig szükség van rám, sokat mondok. De végig kell ülni. — A munkájához szükséges információkat nem az értekezleteken kapja meg? — Nem. Olyanokon vitatkozunk néha, ami megdöbbentő. Hogyha egy rajzon x méretszám megváltozik, akkor mi van? Egy rajzolónak ez ötperces probléma, egy közgazdász fél órán belül összegben is kimutatja, érdemes-e változtatni. Mégis, olyan szinten akarunk, olyan mélységben megoldani dolgokat, amelyeket mi nem is ismerhetünk ... — Jelezte-e már valahol, valakinek, hogy ez így nem jól van? — Az igazság az, hogy egymást szidjuk, amiért sok az értekezlet, de mindannyian szervezzük, s minden marad a régiben. A „góré” drasztikusan irtani kezdte az értekezést. De van úgy, hogy amikor hívat tíz percet érő kérdésben, másfél óra múlva is ott ülök. Nem az én hibámból. — Mit csinál ilyenkor? — Hallgatom. Rajzolgatok. Nézem a plafont, meg az Hódi T, József riportja: Értekezlet a köbön órámat. Higgye el, ez népbetegség. Mind a két telefonja csörögni kezd. Tíz perc alatt dönt, tájékoztat, informálódik. — Látja — mondja, amikor leteszi a kagylót —, a lényeges, valóban fontos kérdéseket így, kutyafuttában kell intéznem. Nincs időm máskor. Csikkhalom, üres kólás- üvegek. Földig érő füst, fojtó meleg. Telnek a jegyzet- lapok: szavakkal és női aktokkal, három- és négyszögekkel. A takarítónő másnap vért izzad, mire rendbe hozza a termet. A résztvevők aznap éjjel nyugtalanul alszanak, szemük körül vörös kontúrt rajzolt a cigaretta- füst. Sem a haszon, sem a kár nem „forintosítható”. V. S.-né tanácsi osztály- vezetőt nem sikerült megkérdeznem, mennyit jár értekezletre. Éppen értekezleten volt. Tényleg népbetegség? Sz. J. fizikai munkásokból álló szocialista brigád vezetője: — Negyedévi átlagban négy óra a kiesésem, munkaidőben rendezett értekezlet miatt. Ebből két óra az üzemvezetői értekezlet, két óra a szocialista brigádvezetők tanácskozása. — Brigádértekezlet? — Munkaidő után. Párttaggyűlés, KISZ csúcsvezetőségi ülés, brigádértekezlet, szak- szervezeti gyűlés úgyszintén. — A főnök mennyit. jár értekezletre? — Művezető lévén jóval többet. — Szívesen csinálja? — Nem hiszem, de ezt ő tudná megmondani. Általában a problémák miatt megy, azt meg senki sem csinálja szívesen. Előregyártott szópanelek: „Talán nem érdektelen, ha megemlítem ...” „Értünk el eredményeket, de vannak még hibáink is...” „Tessék, elvtársak, szóljanak hozzá ... Kezdje a második, annak már könnyebb lesz ...” „Mai értekezletünk hasznos, eredményes volt, a kérdések tisztázása hozzásegíthet bennünket a napirenden levő kérdések megoldásához...” Tényleg így van-e? Mert akkor is ez hangzik el, amikor egészen nyilvánvaló, hogy elpocsékolt idő volt. Tudjuk, hogy baleset, szülési, gyermekgondozási szabadság miatt mennyi idő esik ki a termelésből, de nem tudjuk hány munkaórát és mennyi forintot rabolt el a „1’ art pour P art” értekezlet? R. M. vállalatigazgató: — Azoknak az értekezleteknek, amelyeken részt veszek, tizenöt-húsz százalékát ítélem feleslegesnek. — Hogy éri el, hogy ilyen kedvező az arány? — Ami nem érdekel, mert nem érint, arra nem megyek el. Ha külön meghívnak, akkor sem. — A vállalatnál milyen esetben hív össze értekezletet? — A téma súlya dönt. Az egész vállalatot érintő kérdésekben mindig. A meghívottak között a legjobban hozzáértő szakemberek, illetve azok szerepelnek, akik a végrehajtásban részt vesznek, vagy vettek. Ha politikai kihatású vagy jellegű a téma, ott van a párt-, a szakszervezet és a KISZ képviselője. — Ahol meghívottként vesz részt, mikor szól hozzá? — Ha lényeges kérdésben fontos mondanivalóm van. Ismétlésbe nem bocsátkozom. — Ha az ön által összehívott megbeszélésen valaki „ráfekszik” a tanácskozásra, mit tesz? — Megállítom és figyelmeztetem : lényegre törően, a saját tapasztalatai alapján beszéljen. — Volt ebből sértődés? — Eddig nem. R- M. kérésemre szabály ■■ szerű statisztikát készített. — Magam is meglepődtem * az eredményen — mondja. — Havi átlagban 80 órát értekezleten töltök, ez csak a i munkaidőben rendezett meg- | beszélés. Ebből 48 óra a vállalati jellegű, vállalaton be- • lüli, 16 a cégen kívül, de ; ugyancsak vállalati ügyekben, és ugyanannyi a társadalmi jellegű rendezvényen eltöltött idő. Havi, névleges munkaideje 210 óra. Valójában 250—260 órát tölt benn, hogy pótolja a kiesést. Ebédidő: 10 perc. — Hogyan bírja ezt? — Nem könnyen. A napi munka zajlik a munkahelyen, a távlati fejlesztésről > éjszaka gondolkodom. — Kiút? — Jobb belső szervezés, . hatáskör-átadás, saját munkám, időm jobb szervezése. — Ha valamelyik beosztottja megy értekezni ön helyett, akkor csak annyi tör- 1 ténik, hogy neki lesz több az elfoglaltsága. — Igaz, de az ő esetükben ez most aránytalanul kevés. — Mennyi? < — Átlagosan 35 óra. v A családnak persze sehol sem „tetszik” mindez. Pedig még nem is tudják, hogy a helyzet egyre romlik. Határozat, rendelet lentről, középszintről — legnagyobb részükre szükség van! —, amit 1 meg kell beszélni, „le kell , bontani”, meghatározni a fel- ' adatokat, számon kérni a végrehajtást. Egyenként egyik se sok. összességében belefulladással fenyeget. Mindez — becsült adat — a vállalatok dolgozóinak legfeljebb 20—25 százalékát érinti, mindig ugyanazokat. Az intézményeknél ez a 1 szám magasabb, de ott sem egyenlő a teherviselés. Ha önként nem, kényszerűségből mindenütt előbb-utóbb rákényszerülnek a jobb munkamegosztásra. Értekezletre — szükség van. De nem mindegy, milyenre, és menynyire! Ülünk, hallgatunk. A téma izgalmas; az előadónak sikerült unalomba fullaszta- nia, mert „Ádámnál, Évánál” kezdi: mi volt a helyzet a tártában a felszabadulás előtt, utána öt, tíz, húsz évvel. Mire a mához ér, jobb oldali szomszédom „pihentetni kezdi a szemét”. Nem tudok rá haragudni. A A balett pillanatai k/WW*AAfWVVVVWSAAA/WVVWVV\A/WVWWVVV *VWV%/WV/VWV
