Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-15 / 113. szám
Ők, a tizenöt százalékok A termelőszövetkezet határa, a régi mértéken véve és mérve majd tizenkétezer hold. Volt! Mai mértéken: több, mint hétezer hektár. A Detken székelő egyesült, a négy község határát egybefogó szövetkezet hajdanvolt területén legalább ezerkétszáz embernek akadt hajnaltól napestig végzendő munkája, hogy elérje azokat a hozamokat a legkülönbözőbb termelési ágazatokban, amelyeknek manapság a kétszerese is gyakran kudarcnak számít. De sikernek legalábbis nem. A termelőszövetkezetben most négyszáz ember dolgozik. Csakhogy ez sem így igaz. Nem mintha lennének lógósok is sokan, meg szorgosak is, de kevesen. Hanemhogy egy magas fokon szervezett termelési egység megkövetel olyan nyilvántartó, vezető és szervező apparátust, — az üzemi konyháról például szó essék —, amely ennek a négyszáz főnyi gárdának a negyedét jelenti legalább létszámban. Így aztán jó, ha háromszáz ember dolgozik közvetlenül a termelésben, az állattenyésztésben, a növény- termelésben, vagy a kertészetben. — Sok ez! Még nagyon sok. Nem kell ide jó gépesítéssel, okos technikával, jó szervezéssel kétszáz-kétszázötven embernél több összesen — elégedetlenkedett Szabó Imre szövetkezett elnök, amikor több más mellett a gépesítés is szóba került egy beszélgetés kapcsán. Meg a munkaerő-ráfordítás is. — Dehát a gép, az nagyon drága mulatság — vetettem közbe, tudván tudva, hogy milliókba is belekerül egyetlen korszerű mezőgazdasági nagygép. — Az ember még drágább. Az a legdrágább. És a géppel szemben ráadásul akkor vagyunk a kegyetlenek, ha nem dolgoztatjuk őket — így Szabó Imre. A beszélgetést, meg a detki példát csak azért idéztem, hogy magam is jobban értsem és jobban megértessem, miként lehet az, hogy hazánk aktív munkaképes lakosságának 1977-re mindössze 15 százaléka az, aki a föld és annak „méhének” gyümölcseinek, s gyümölcseiből él. Ne menjünk túl messze vissza a múltba, ne vessük össze a mai állapotot, a felszabadulás előttivel. Az ilyesfajta összehasonlítás már teljességgel felesleges a min- dennapok gyakorlatához, azok már inkább csak az ünnepi megemlékezések tételes és lényeges, de nem unos un- talan citálandó tényei. A hatvanas évek második felében, még közel volt a harminc százalékhoz ez az arány, míg a szövetkezeti mozgalom szervezése és a szövetkezetek aktív tevékenysége kibontakozása idején, még ezen túl is haladt a szám: ilyen nagy arányban foglalkoztatta még a mezőgazdaság hazánk aktív munkaerejét. Sok munkáskézre volt szükség. Kevés volt, s ha volt, akkor is a mai fogalmaink szerint kis teljesítményűek voltak az akkor még csodált és joggal is dicsért gépek. Lényegében másfél évtized alatt emelkedett arra a szintre a hazai mezőgazdaság technikai, technológiai ellátottsága, hogy manapság hétszázvalahányezer ember látja csak el élelmiszerrel jobbára a több mint tízmilliós Magyarországot. És termel exportra közvetlenül, és közvetve is, a nevet, rangot önmagának újból és újból kivívó élelmiszeripari üzemeken keresztül. Annak idején a népnevelőket <— a fiatalabb korosztály jószerint azt sem tudja, hogy kik voltak lettlégyen azok —, ha ilyesmiket hoztak volna elő, miszerint nem a paraszt, hanem a gép, nem a kéz, hanem géppel való bánni tudás, meg a vegyszerekhez való értés a fontos, tán’ bolondnak is nézték volna mindőket, akik így agitálva akarták volna őket a szövetkezetbe szervezni. Eltelt másfél évtized. Vagy még annyi sem? És a tizenöt százaléknál tartunk. És ott, hogy a termelőszövetkezetben dolgozó tagok, alkalmazottak 40 százalékai!) már nem volt egyéni gazda, egyetlen négyszögöl földet a. szövetkezetekbe ő be nem hozott, lévén hogy „munkaerő- ; re” csak nemrégiben kapott fiatalokról van szó. Akik az ; egyéni gazdálkodást csak úgy ismerik, mint a nagybirtokot: szüleik, nagyyszüleik szavaiból. Vagy meséiből inkább? Hiszen a fiatalság mindazt mesének hiszi és véli. ami nem vele és általa történt. A fejlett tőkés országokban, elsősorban Angliában, az Egyesült Államokban, de jószerint az északi és a nyugati országokban is Európában, 4—8 százalék között mozog a mezőgazdaságban, állattenyésztésben dolgozó, abból és annak élők számaránya az összkeresőkhöz képest. Minden bizonnyal nálunk is tovább halad a „tető nélküli gyárak’ gépesítése, több és jobb vegyszer, drágább, de sokoldalúbb és termékenyebb technika, technológia, új és nagyhozamú fajták kerülnek a földekbe, köttetnek, vagy dehogyis köttetnek, hanem tartatnak a régiekhez már szemre is alig hasonlító istállókban. És. ha így lesz — márpediglen semmi okunk azt vélni, hogy ne így legyen —. akkor nem kell különösebb jóstehetség ahhoz sem. hogy kijelenthessük: ez a tizenöt százalék még kisebb lesz az elkövetkezendő években. És eljön, mert el kell jönnie annak az időnek is — az ember nem alkuszik a természettel sem —, amikor éppen az új eljárások, a nagyobb szakmai tudás, a több és jobb gép. az új és termelékeny fajták „bevetésével”, ha megszűnni nem is szűnik meg a kiszolgáltatottsága az embernek a természettel szemben —, de már legalábbis egyenlő ellenfelek lesznek. Egyenlő ellenfelek? Talán azt is megérjük, hogy egyenlő és egymást segítő termelőerők. A mezőgazdaságnak ez a napjainkban zajló és megállíthatatlan forradalma egyértelműen afelé mutat, ahonnan ellátni arra a történelmi pontra, amelyről már egységesen vezet tovább az útja a munkásnak, a szövetkezeti parasztnak: az osztálynélküli társadalom felé. Utazni jó... (Fotó: Zeit im Bild) mondhatatlan volt az örömöm, amikor apá- mék az ötvenes évek elején egy hétre levittek a Balatonra. Sátor, bogrács, esti tűzrakás, hatalmas fürdések. Mi kell más? Mi kell más! Itt a víz, itt a gyönyörű környezet, a hegyek. az erdők. Azt gondoltuk, hogy a külföldiek ide- , özönlenek és dől a pénz. Hát ez sajnos nem így van. Ezt a tihanyi újságíróüdülő halijában mondja B. elvtárs a sajtókonferencián. Az idegenforgalom a fő téma, illetve nem is az idegenforgalom, hanem a turizmus. Mert ahhoz — mondja ismét az előadó —, hogy klasszikus értelemben vett idegen- forgalom alakuljon ki, ahhoz először is fejlett belső turizmus szükséges. És ez az, ami nincs. Baj van a belső turizmussal, de erről majd később, hiszen nincsen minden rendben az idegenforgalommal sem. A hazánkba látogató külföldiek száma évek óta örvendetesen növekedett, egészen az elmúlt esztendőig, amikor kevesebben jöttek hozzánk. Jó néhány szállodában maradtak üresen szobák, így például egyedül a budapesti Szabadság Szállóban tízezerrel csökkent a nyugati vendégek száma. Egerben évek óta lassú, folyamatos csökkenést észlelnek például a Park Szállóban. Kereskedelmi és vendéglátóipari szaknyelven kifejezve 2,8 vendégéjszakáról 2.3-ra csökkent az egy átlagfőre vetített nálunk töltött idő. Pedig hazánk természeti szépségei aligha koptak egy esztendő alatt és javult az ellátás, a szolgáltatás minősége is. Vagy mégsem? A Világgazdaság című napilap a közelmúltban vizsgálta az idegenforgalom csökkenésének okait, felkereste az IBUSZ, a Belkereskedelmi. Minisztérium és a Magyar Nemzeti Bank illetékeseit, akik elmondták, hogy látogatottságunk visszaesésében döntő szerepet játszik — a megkérdezettek szerint — a szolgáltatások szervezetlensége. a nehézkesség, az ötlettelenség és a rugalmatlanság. Persze ne hagyjuk ki a gazdasági válság hatásait sem. Rosszabbul kerestek a nyugati középosztály tagjai is. Ügy tűnik, hogy önmagában a csodálatos természeti környezet még nem elegendő ahhoz, hogy a külföldi jöjjön. lásson és fizessen. Tihanyban már csak téli éjszakákon .'.működik” a visszhang. Fönt. az apátság mellett már akkora a tópartról felverődő, interferáló zajszint, hogy elnyomja a visszhangot. Betört a civilizáció. Nemcsak föl a hegyre, hanem le a tóba is. A Balaton vízgyűjtő területén mezőgazdasági művelés alatt álló területek sok százezer hektárja húzódik. A nagyüzemek természetesen nem mondhatnak le a legmodernebb eszNekünk pontosan ugyanolyan udvariasak, mintha legalábbis „becsületben” megőszült disszi- densek lennénk, akik hazatértek egy kis kiruccanásra. Fotocellás lift suhant velünk a nyolcadik emeletre. A hétvégére érkező vendégek zajosan tódulnak szét a folyosókon. Most még vannak jócskán magyar vendégek is. Orvoskongresszus és fodrászverseny van. Fentről pazar a látvány. Gondosan nyírt gyepszőnyeg, a szálló partig húzódó kertjében tollaslabdaháló kifeszítve az üdezöld füvön. Két pingpongasztal. A teniszpályák természetesen hiányoznak. A szálloda egyik portásától tudom, hogy minden nyugati vendég ezt keresi először. Nincs! Egy pálya óránként száz forintot hozhatna labda- és ütőkölcsönzéssel együtt. Csak vörös salak kellene hozzá. Meg ötlet. De nincs. Két napot töltünk a Marinában. Az idő rossz. Hideg van. Esik az eső. Valamilyen műsor valahol a városban? — kérdezősködünk. Egy mozi. Más? Nincs. Állítólag ez még előszezon. Tessék talán egy italra a kis bárhoz fáradni. Egy kávét és három cent Vodkát kérünk. — Csak féldecit tudok adni — bűvöl el mosolyával a platinaszőke szépség. — Miért? — Nálunk nincs három centes ital. Az más. Egy kávé, fél Vodka harmincöt forint. Három forint a borravaló. Még mindig jobb, mintha fölmentünk volna a félemeleti presszóba. Ott féldeci Henes- sy konyak 90 forint. Nem kell Henessy konyakot inni. Iszunk kint a városban ketten fél liter fehér bort a vacsorához harminhat forintért. A teljesen köznapi vacsora kétszáz forint, igaz, cigányzenével. Cigányzene nélkül a többi három éttermet sem sikerült megúsznunk. Ez meglátszott a számlán is. Este sétálunk egyet a mólón, másnap átrándulunk Tihanyba, végigjárjuk a páratlan szépségű, hegyoldalban megbúvó falut. Az öreg házakat kitatarozták. a zsupf edel eket rendbe hozták. Tihany új pompájában ragyog. Hazafelé tartunk. A vonat ablakán kinézve a Balatont csodálnánk. Az ablakok koszosak. A vécében kibírhatatlan bűz, a mosdókagylóban szuty- kos víz ringatózik. Hétéves fiam — bár majdnem bepisil — nem hajlandó bejönni a vécébe. A negyedik kocsiban aránylag elfogadható tisztaságú mellékhelyiséget találunk. Persze, víz nem folyik. Kezet mosni nem tudunk. Törülközőről nem is szabad ábrándozni. Éhesek vagyunk. A háromórás utat— étkezőkocsi nélkül teszi meg a vonat Füredtől a Déliig. Üdítő italt kérünk az egyszem büféstől. Nincs. Adjon az apuka egy korty sört a gyereknek, az is oltja a szomjat. Este hat óra. Végre otthon vagyunk. Belföldi turisták voltunk. Átlag magyar család. Szigethy András OS Balaton a Riviéra? közök, a vegyszerek, a műtrágyák használatáról. A földre kiszórt vegyi anyagok pedig szép lassan a vízgyűjtők hajszálerein sietnek bele a tóba. A Balaton algásodik, hínárosodik. A keszthelyi öbölben annyira, hogy a Helikon Szálló vendégeinek lassan külön medencét kell majd építeni, hogy strandolni lehessen. A Balaton iszapo- sodik is. Annak idején, amikor átvágták a Zala folyó kanyarulatait, kevesen gondoltak arra, hogy a Kis- Balaton mocsara tulajdonképpen a folyó természetes^ iszap- és törmeléklerakóhelye. Az a hordalék, amely eloszlott a Kis- Balaton elveszejtő nádrengetegeiben, most egyenesen belezúdul a magyar tengerbe. Majd valamikor hatalmas tisztítható medencéket kell építeni a Zala folyónak, hogy üledékét ott hagyja el, ne a tóba hordja. Majd valamikor ezt is meg kell tenni, helyre kell állítani a természet egyensúlyát, amelyet a természet nagy titkairól még mindig vajmi keveset tudó ember megbontott. Bánni kell tudni a természettel, hogy az kincset is adjon és ép is maradjon. Nem tudtunk bánni a Balaton-felvi- dék másik nagy kincsével sem igazából; a bazalttal. Amikor a világon megindult az óriás tankhajók gyártása, minden pénzt megadtak volna a bazaltgyapotért. Ezért a rendkívüli szilárdságú, nem gyúlékony kőből készült szigetelőanyagért. Húszezer tonnát tudtunk volna eladni belőle egyszerre. Nem volt, nem foglalkoztunk a gyártásával. nem kutattuk fel előre a piacot, nem tudtuk, hogy mit lehet várni. Viszonylag egyszerűbbnek tűnik a helyzet az idegenforgalom felkutatásánál, az előrejelzésnél. Azt már tudjuk, hogy a Balaton-parti szállodákat Nyugatról a középréteg látogatja. Azt is tudjuk, hogy az idegenforgalomból beáramló valuta igen jelentősen járul hozzá a külkereskedelmi mérleg egyensúlyához. De most már azt is tudjuk, hogy az idegen nem szórja a pénzét csak azért, mert Balatonunk van. Az idegenforgalom beruházásigényes ágazat. Az északi parton újabb nagy fejlesztés várható, körülbelül tízmilliárdos nagyságrendben. Ez a fejlesztés annyiban is egyedülálló, hogy ez az egyetlen olyan milliárdos nagyság- rendű befektetés, amelyhez nem készült munkaerőmérleg. Munkaerőben pedig óriási hiány van. Nem pincérben és énekesnőben, nem liftesfiúban és gitárosban, hanem kukáskocsi-rakodókban, szippantóskocsi-kezelőben. Volt úgy, hogy a karcsún égbe szökkenő Marina Szállodát azért nem tudták üzemeltetni, mert nem volt takarítónő. Pedig egyetlen kihasználatlan nap is mérhetetlen ráfizetés. Az idényszállodák beruházási költségének megtérülési ideje ugyanis harminc év. Akkor nemcsak szezonszállodákat kellene építeni. Igenám, de ha elromlik az idő, még nyáron sem tud mit kezdeni magával a vendég, mivel nincsenek kulturált szórakozást biztosító helyek. Zárt és légkondicionált koncerttermek, kiállítóhelyiségek kellenének — mondja B. elvtárs a sajtókonferencián — olyan létesítmények, amelyekben zuhogó esőben és hidegben is megtalálja kedvenc programját a látogató, a helybeli lakosságról nem is beszélve, mert ugye, azt sem lehet elvárni, hogy a helybeli lakosság csak az ideérkező vendégek kiszolgálására specializálja magát. Magyarul: cseléd legyen. A belföldi turisták lusták és bizonyos szempontból érdektelenek. Ez volt körülbelül a kicsengése annak az eszmefuttatásnak, amely azt boncolgatta, miért nem érdeklődnek sokkal jobban a hazaiak a Balaton után. Az egyik idegenforgalmi szakember azt vetette szemükre a magyaroknak, hogy kétszáz kilométeres távolságtól már visszarettenek, pedig ő — aki már számtalan nagy országban járt — jól tudja, hogy az emberek nemegyszer munkahelyükre útaznak napi nyolcvan, kilencven kilométert. Mi is utazunk. Átlag magyar család. Férj, feleség, egy gyerek. Reggel hét ófától vagyunk úton. A Déliből már csak egyetlen személyvonat indul, ebédidőben. A következő,, ami gyors, csak este hatkor startol neki az északi partnak és negyed tízre ér Balatonfüredre. Szóval, utazunk. Belföldi turisták vagyunk. Amikor a fiam Székesfehérváron huszadszor kérdezi meg, hogy miért áll a vonat — negyven percig! menetrendszerint is! — csak ugyanazt tudom mondani, mint először: nem tudom. Délután négyre a szállodában vagyunk. 250 kilométert utaztunk Egertől Balatonfü- redig. A Marina előtt a nagy európai utazási irodák buszai, az Orbis Mercedese, a Transeurópa panorámás Vol- vója. Az egyenruhás portások a leparkoló G. S. Citroenek, BMW-ék között intézkednek. Bent a recepció pultjánál német és angol hangzavarral foglalják a szobákat. Mi is átnyújtjuk a szobafoglalást igazoló IBUSZ-papírjainkat. Ami igaz, igaz; velünk is i
