Népújság, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-03 / 79. szám
Heves megyeiek a munkaverseny győztesei között Uszty-llimszk bizonyít A felvétel még a kezdet kezdetén készült Uszty- llimszk ben: a többnyire Heves megyei fiatalokból álló be~ tonozóbrigád tagjai a kétezredik köbméter betont „építik be”. Fotómontázsunkon a szovjet Mihalcsenko, Dutov és Ivanovlcs, a csehszlovák da* rus, Rajéan és Josef Weidner — aki 61 esztendősen világjáró. (Fotó: Szántó György) A szocialista testvérállamok munkáskollektíváinak, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának tiszteletére vörös Csepelen indított munkaversenybe a bolgár Devintől az Angara partjáig visszhangra talált a KGST integrációs létesítményein. „A magyar munkások, parasztok, értelmiségiek, kommunisták és pártonkívüliek — bekapcsolódva e nagyszerű mozgalomba — olvashattuk L. 1. Brezsnyevnek a Csepel Művek kollektívájához intézett üdvözlő levelében — a szabad munka magasztosságát demonstrálták, a szocialista Magyarország erejét gyarapították, hozzájárultak közös kommunista ügyünk sikereihez”. — Ezek a szavak azokhoz is szólnak, akik országunk határain túl dolgoznak — mondta Hanyec István, az uszty-ilimszki cellulózgyár építésén dolgozó Kun Béla brigád vezetője, az APN tudósítójával folytatott beszélgetésében. A magyar brigád tagjai — köztük tizenegy Heves megyei fiatal — alig hat hónappal ezelőtt érkeztek az integrációs építkezésre. De már tavaly is nagyszerű eredményeket ért el. A 4. számú építőipari igazgatóság, amely ,nek gerincét a háromszáz magyar munkás alkotja, bekerült a munkaverseny győztesei közé. Nemrégiben Ukrajnában, amelyen keresztülhalad az orenburgi vezeték, találkoztam a „Barátság” egyik veteránjával, Wldislaw Olszew- skich csőfektető operátorral. Olszewskich és társai, a gázvezeték hatszáz kilométeres lengyel szakaszának építői kiadták a jelszót: „A határidőnél tíz hónappal korábban!” Ez azt jelenti, hogy a lengyel szakemberek az utolsó csőhegesztést november 7-re, a Nagy Október jubileumára végzik el. A lengyel építők felhívását az építkezés egész vonalán felkarolták. A testvérországok kommunista és munkáspártjai központi bizottságaihoz egymás után érkeznek az októberi vállalásokról szóló jelentések. Fokozott kötelezettségvállalásokat tesznek a mongóliai Erdenet réz—mo- libdén kombinát bányászai, a bolgár Devin város vegyipari dolgozói, a magyar Ikarus- gyár és a csehszlovákiai Sko- da-gyár dolgozói, és más szocialista országokbeli termelő kollektívák. Egy nyelven „beszélnek” „Csúcsforgalmat” jeleznek az idén a bélapátfalvi nagy- beruházáson: újabb erősítéseket kapnak a hazai kivitelezők, s mellettük — mint Martin Antal létesítményi főmérnöktől halljuk — mind több külföldi is részt kér a soron következő feladatokból. Valóságos kis nemzetközi találkozó színhelyévé válik így a Bükk-széli község, hiszen a különböző munka- területeken képviseltette már magát Ausztria, az NDK, jelenleg is dolgoznak szovjet, csehszlovák és NSZK-beli szerelők, míg az őszre lengyeleket várnak. Az év végéig pedig talán már Japánból is megérkeznek az ígért szakemberek az épülő új cementgyárhoz! A kiterjedt — magából egyre többet mutató — építkezést járván, a vendégek között már „régi” ismerőst is üdvözöletünk: a moszkvai Dutov mérnököt, akivel karácsony táján beszélgettünk először. Az őszülő hajú, rendkívül szimpatikus fiatalember — ahogyan annak idején már beszámoltunk róla — a szovjet gépszállításokat irányítja. S felelős posztján most nem kevesebbet újságol, mint azt, hogy a tőlük, rendelt technológiai felszerelések zöme már megérkezett Bélapátfalvára, sőt, szerelésük is előre haladt. A félév végéig befejeződnek a nagyobb szállítások, a következő esztendő első felében pedig megjönnek a még hiányzó villamos felszerelések, berendezések is. 1978 utoljára pedig szeretnék teljesen befejezni a munkájukat. Dutov egyben bemutatja újabb honfitársait, kollégáit is: Mihalcsenkót és Ivanovi- c sót. — Togliattiból, az ottani Volgái Cementipari Gépgyárból jöttem — mondja magáról barátságos közvetlenséggel J. A. Mihalcsenko szerelésvezető, aki cégének számos terméke közül jelenleg kemencével, hűtőberendezésekkel foglalkozik. '— Két évtizede vagyok vállalatomnál, 12 esztendeje a mostani beosztásomban. Megbízásaim alkalmával dolgoztam már fenn északon, No- rilszkban, s lenn délen, a Kaukázus vidékén, Cserkeszben. Az ukrán Balaklejában pedig éppenséggel a világ egyik legnagyobb cementgyárát szereltem! Jellemzőül csak annyit erről az üzemről, — folytatja mosolyogva —, hogy a klinker- kemencéje hat méter átmérőjű, s 230 méter hosszú... Mihalcsenkóhoz hasonlóan, Subin Fedor Ivanovics is „régi motoros” a szakmában — beszéli —, hiszen a bélapátfalvi már a negyedik nagy cementgyár az életében. Ami években persze többet jelent, hiszen például csak a szibériai munkája hat esztendeig tartott! — Családosán érkeztünk — meséli Ivanovics, aki különben a szovjet szerelőcsoport főnöke, s ennélfogva a legutolsóként búcsúzik majd Bélapátfalvától — lakást kaptunk, jól elhelyezkedtünk a községben, több barátunk van máris. Szorgalmasan tanuljuk valamennyien a magyar nyelvet, hogy új munkatársainkkal még jobban megértsük egymást. Ugyan még jóformán alig mozdultunk ki az építkezésről, mégis tetszik a vendéglátó ország — beszéli őszinte lelkesedéssel. — Ez a vidék meg itt különösen! Valahogyan a Kaukázus -északi részére emlékeztet ... A megszokott táj, környezet azonban két hónap/ után is nagyon hiányzik. Jobbára ugyanis, még csak egymással tudunk beszélgetni, s szinte nem tudunk hozzájutni kedvenc lapjainkhoz, elérhetetlennek tűnnek az orosz nyelvű könyvek. No, persze, bízom abban, hogy előbb vagy utóbb azért csak sikerül ilyen irányú igényeinket is kielégítenünk. A szovjet csoporttól valamivel távolabb, egy 100 tonna teherbírású daru kezelőfülkéjéből köszön ránk integetve Rajéan Stefan, — a csehszlovákiai Prerovi Gépgyár munkása. Kézzel-lábbal üzenjük neki a magasba, hogy ereszkedjék valamivel lejjebb egy rövid pihenőre. — Mi gyártottuk és mi is szereltük a darut — amivel az országot s a „világot” járom — halljuk Rajéantől a kézfogás után. — Nemrég mentek el a szerelőink, s amikor itt végzek, újra jönnek. Mert minden nagyobb munkához új szerelés szükséges. Minden feladát végén szétszedjük, s minden következő vállalkozásnál ősz- szerakjuk a berendezést. Huszonhat éve vagyok darus, sokfelé megfordultam már. Dolgoztam Pozsony fölött, voltam Pilzen mellett, Besztercebányán, s másutt, sőt, megjártam Jugoszláviát is, amikor a szomszédos olasz földön éppen földrengés volt. Ettől is izgalmasabb volt azonban, amikor egyszer, odahaza .i.; egy vonat darustól elütött... Pontosabban, amikor áz egyik iparvágányon figyelmetlenségből a mozdofty ránk lökött három vasúti kocsit valami egyiptomi rakománnyal. Ügy, hogy a daruval együtt „repültünk”. No, nem kell megijedni: csupán lekerültünk a sínekről. Jómagámnak négy méternyiről kellett leugranom, s mindössze egy hónapig fájdogált egy kicsit a lábam, a hátam ... A darus különben — ahogyan halljuk róla — valamikor igazából is repült. Részt vett a Nagy Honvédő Háborúban, Ludvig Svoboda legendás csapatában,, amely még- a szovjet Buzuluknál szerveződött s a szlovák felkelés idejére hatalmas se* • reggé fejlődött. A 4608-as sorszámot kapta a felvételnél, s Kijev környékén a szárazföldi harcosok között kezdte, majd 1944-ben repülőbe ült, s légi csatákban folytatta a harcot a fasiszták ellen. Hősiességét magas szovjet és csehszlovák kitüntetésekkel ismerték el leszerelése után... Most munkatársa az NSZK- beli Jozef Weidner is itt Bélapátfalván. Jó negyvenesnek, leg’ feljebb 45 évesnek nézzük a PHB szerelőjét, aki felvetésünket hangos kacagással nyugtázza. — 61 éves vagyok én — mondja nevetve a nyugatnémet munkás — úgy hogy két esztendő múlva nyugdíjba megyek...! Csupán a cégemnél több mint három évtizede vagyok alkalmazásban! Weidner — szállítóberen’ dezéseket szerel. Hat hete jött, s talán még egy hónapig marad. Aztán hazamegy, s talán indul tovább más országba. Mert ő aztán tényleg világjáró! Dolgozott már Hollandiában, Belgiumban, Franciaországban, Luxemburgban, Svájcban, Ausztriában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Angliában, Marokkóban, Kongóban, Kínában. .. — A hatvanegy évemből sok' idő telt külföldön — emlékezik —, sok napom, hetem, hónapom elveszett a családom, feleségem s négy gyermekem számára. Ügy érzem azonban, hogy nem volt hiábavaló a „csavargás”, körülnéztem égy kicsit a földgolyón, ember- ismeretben, tapasztalatban feltétlenül gazdagabb lettem, mintha csak odahaza élem le gz életemet. Nem utolsósorban pedig anyagilag sem jártam rosszul: taníttatni tudtam a gyermekeimet, szereztem egy kis házat, kerttel, nyugodt öregségem lesz ... A szovjet, a csehszlovák, a német más-más anyanyelvű ugyan, — de itt, Bélapátfalván egyformán „beszél". Közös munka csal az ajkukra hasonló hangokat. üyófij Jurij Szinyakov APN — KS Nemcsak a részt, az egészet is látni Kovács József, a hevesi járási pártbizottság propaganda- és művelődési osztályának vezetője csendes, s szerény. de mégis jelentős jubii. ..mhoz közeledik, az idén ősszel lesz tíz éve, hogy' a pártbizottságra került munkatársnak. — Hogyan is történt? •— Hadd kezdjem egy kicsit korábban. Egerben végeztem a tanítóképzőt, s utána Hevesre kerültem. Nyolc évig tanítottam, három évig tanyán, egyedül a nyolc osztályt, s utána keresett fel a pártbizottság mostani titkára, aki abban az időben osztály- vezető volt, hogy volna-e kedvem a propaganda- és művelődés területén dolgozni. Korábban társadalmi .n. unkában már egy kissé megismerkedtem a mozgalmi tevékenységgel, ezért igent mertem mondani. Ámbár sohasem jutott eszembe, hogy megváljak a pedagóguspályától, amit valóban) élethivatásrak tekintettem. — Talán csak nem bánta meg, hogy pártmunkás lett? — Nem. Csak régen el sem tudtam képzelni, hogy a tanításon kívül más is létezhet. Aztán a pártbizottságon újra és újabb területekkel kellett megismerkednem, ami bizony nem ment mindig KÖny- nyen. De azt mondhatom, hogy szerencsém volt, mert az osztályvezetőmmel nagyon jó kapcsolatban voltunk és ez átsegített a kezdeti nehézségeken. — Azóta a munkatársból is osztályvezető lett. Milyen területek képezik ma a feladatkörét? — Foglalkozom a járás területén a közművelődés, a közoktatás, a párttömegoktatás kérdéseivel, hozzám tartozik többek között az egészségügy, a Vöröskereszt, a TIT munkájával való foglalkozás, a magyar—szovjet barátsági munka ápolása, a pártkiadványok terjesztésének irányítása, és ezenkívül még három községnek a területfelelőse is vagyok. — Egyedül nem könnyű mindezt éllátni. — Egyedül képtelen is lennék megoldani a feladatokat. De munkámban nagyon sokat segítenek a függetlenített párttitkárok, valamint az agi- tációs és propaganda-munkabizottság tagjai. A közelmúltban például felmérést készítettünk a járásban a párttagság eszmei színvonalának helyzetéről, ezt nyilván nem tudtam volna egymagám elvégezni. — Hogyan telik el egy átlagos napja? — Általában háromnegyed nyolckor jövök be a bizottságra, felbontom a napi postát, s a hétfőnkénti vezetői megbeszéléseken egyeztetett terv szerint végzem az aznapi feladatokat. — Ez konkrétan mit jelent? , — Hát ez nagyon eltérő. Van, amikor valamilyen jelentést kell készíteni, van, amikor előadást kell tartanom, van, amikor valamilyen egyszerű személyi kérdést kell megoldani, és természetesen vannak a tárgyalások, ezek bizony naponta- többször. Aztán, mint említettem, már területfelelős vagyok, s ezért igen gyakran járok Kömlőre, Erkre, Tarnaörsre, hiszen ott is bőven akad munkám. Nemegyszer még este is. — A sok elfoglaltsága mellett éveken át tanult is. Hogyan tudta a kettőt egyeztetni? — Most fejeztem be a tanulást — 11 év után. A beszélgetés elején mondtam, hogy tanítóképzőt végeztem. Nos, utána beiratkoztam az egri tanárképzőre, s elvégeztem a testnevelés—történelem szakot. Utána jött az esti egyetem szakosítója, s végezetül az egyetemi filozófiakiegészítő 3 éve. Közben a három diploma mellé szereztem egy gyomorfekélyt is. Ezt csak azért említem, mert kérdezte, hogy a munkát és a tanulást hogy tudtam egyeztetni. — Tanulmányai során öt évig foglalkozott filozófiával. Megszerette-e, hiszen általában nagyon nehéz, és az élettől elvont tárgynak tartják? — Természetes, hogy megszerettem, ámbár a nyelvezete meglehetősen nehéz, s ezért talán az emberek nehezebben tanulhatónak tartják. Az esti egyetemen én is előadó vagyok, s az a tapasztalatom, hogy a hallgatók általában megtanulni és nem megérteni akarják a tantárgyat. Ez okoz aztán nehézséget. Aki viszont Valóban meg is érti, az rájön arra, hogy a gyakorlati élet és a filozófia roppant szoros összefüggésben van egymással1. Arra természetesen nincs időm, hogy a filozófiával tudományosan foglalkozzam, de azért most is szívesen olvasok szakmunkákat, ha jut rá időm. — Munkája során igen sok problémával találkozik. Mi az, ami talán az átlagosnál is jobban foglalkoztatja? — Mostanában több irodalmi folyóirat foglalkozik az iskolai munkalégkör problémáival. A vitát nagyon aktuálisnak tartom. Véleményem szerint járásunkban is általában az a helyzet, hogy a nevelők egyéni munkája jó, de sportnyelven szólva: a csapatjáték sokszor akadozó. Ezen kellene szerintem főként változtatni. A másik, amit ezzel kapcsolatban el szeretnék mondani, az az, hogy a fiatal, pályakezdő pedagógusoknak sokkal több segítséget szükséges adni a beilleszkedéshez. Nem szabad kiölni belőlük a lelkesedést, támogatni kell őket, hiszen a lelkesedés igen nagy erőt jelent. Napjainkban a pedagóguspálya kulcshivatás, a jövő nemzedék nevelése alapvető feladat. Éppen ezért nem mindegy az sem, hogy a pedagógus milyen légkörben él, milyen légkörben dolgozik. — Hadd tegyük fel a kérdés ellentétjét is. Mi az, ami társadalmi szinten elismerésre készteti, megaragadja mostanában? — Az emberek lelkesedése. Nagyon megragadott az, hogy a csepeli munkások kezdeményezésére az egész ország, ezen belül megyénk és járásunk is megmozdult, hogy a munkában sikereket érhessünk el. Persze nem csupán ez a kampány, hanem más' események is igen nagy rejtett energiákat képesek felszabadítani. Ez mindig nagy hatást gyakorol rám, ugyanakkor azonban kissé el is gondolkodtat, hogy vajon miért nem sikerül tartóssá, folyamatossá tennünk az ilyen jellegű lelkesedést. Persze hozzá kell tennem, hogy azért öröm több a munkánk során, mint a bosszankodás. — Ezt hogy érti? — Ügy, hogy csak az elmúlt egy évtizedre visszatekintve is szemmel látható, érzékelhető a járásunk fejlődése, de az emberek fejlődése is. Nem akarok most statisztikai adatokat felsorolni, hogy mi épült a falvakban, mivel gyarapodtunk, de sok minden, és amit talán még ennél is többre tartok, az az, hogy ma már egészen másként viszonyulnak az emberek a társadalmunkhoz, mint korábban. Magukénak érzik. S ez a lényeges, hiszen nem a napi munka során előadódó kisebb-na- gyobb gondok az igazán jellemzőek, hanem az eredmények. S ne vegye túlzásnak, de büszkeséggel tölt el, hogy az elmúlt tíz év fejlődéséhez én is hozzájárultam a magam munkájával. — S ha most hirtelen azt mondaná valaki, hogy újra a pedagóguspályán érvényesítse képességeit? — Nehogy azt higgye, hogy divatos szóhasználattal élve „lebukásnak” tartanám. A nevelői munkát ma is roppantul tisztelőm, igen nagy jelentőséget tulajdonítok neki, hiszen az előbb már említettem, hogy kulcshivatásnak tartom. Szívesen vállalnám tehát a nevelői tevékenységet is. Persze, azt hozzá kell tennem, hogy mégis nehéz lenne megválni a jelenlegi munkámtól. Hiszen én az elmúlt tíz esztendőnek, a pártapparátusnak köszönhetem, hogy magas szintű képzettséget szerezhettem, s ezen túlmenően ránevelőd- vtem arra, hogy ne csak , a részt, tehát egy kisebb kollektíva életét, hanem ennél többet, az egész járás életét megismerhessem, láthassam. Nehéz ezt megfogalmazni, de úgy érzem, hogy megváltozott az egész szemléletmódom, az életfelfogásom, járási, megyei, de országos kitekintésre is szert tehettem. Ezért szerettem meg, ezért tisztelem a pártmunkát. — Említette, hogy szabad ideje nem túl sok adódik. Ha mégis, miként tölti? — Szeretek együtt lenni a családdal, féleségemmel, Jutka lányommal, szeretek tv-t nézni, olvasni, a kertben dolgozgatni. Aztán nagyon szeretek baráti körben eltársalogni erről, arról, nekem valóban igényem van a társaséletre. Talán ezért is töltöm be szívesen az apparátuson belül az szb-titkári tisztséget, élvezem a kirándulások szervezését, vagy a télapóünnepség megrendezését. Ezért is keserít el, hogy járásunkban is jellemző tünet a „bezárkózás”, sokan nem szívesen kötnek ismeretséget, barátságot. Pedig az ember társas lény, barátokra is szüksége van. — Van-e valami nagyobb terve? — Egyelőre nincs. Egy időre befejeztem a tanulást, szeretnék pihenni, jól tölteni a nyarát, aztán később majd meglátjuk. Kovács József szerény jubileumra készül. S talán nem is annyira a jubileumra, mipt az azt követő munkára. Amit bizonyára olyan szívós kitartással, lendülettel végez majd, mint amit eddig is megszoktak tőle. Kaposi Levente *
