Népújság, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-27 / 49. szám
Pompeji titkai 2800 évvel ezelőtt az «szkok kis népcsoportja akart szabad várost létesíteni Campaniának ezen a vidékén. A városkát csakhamar ínaguknak vitatták a görög és a szamnita kolóniák. Az időszámításunk előtti évszázadban a pompejiek hősiesen, de eredménytelenül védekeztek egy másik nagyhatalom, Róma ellen. Pompeji ugyanis — tekintettel arra, hogy a kereskedelmi utak csomópontjában feküdt — csakhamar virágzó várossá vált. Ez a virágzás azonban sajnálatos módon nagyon rövid ideig tartott. Közeledett a vég: az i.sz. 62- ben borzalmas földrengés rázta meg a várost, 79. augusztus 24-én pedig beteljesedett Pompeji sorsa. A Vezúv hamu- és lapillicsőjc két óra alatt betemette a várost, megölt minden életet, és a borzalom kifejezését festette lakóinak arcára. Pompeji évszázadokon át háborítatlanul pihent a hamu alatt. 1594-ben fedezték fel az első freskókat. A nápolyi birtokló Bourbon-ki- rályok a rendszertelen ásatások során előkerült régészeti leleteket kivétel nélkül saját tulajdonuknak tekintették. Giuseppe Fioreüi volt az első, aki a hamuesővel elborított városban nem szabad prédát látott. 1860-ban kezdte meg a rendszeres ásatásokat, gondosan őrködött azon, hogy minden lelet a helyén maradjon, és azt javasolta, hogy történelmi ismereteink alapján kíséreljük meg rekonstruálni a város hajdani életét Pompeji rekonstrukciója nem csupán Olaszország, de az egész kultúrvilág számára nagy jelentőségű esemény lenne. A régészek nemrégiben új leletekre bukkantak azon a 20 hektáros területen, amelyen mind ez ideig nem folytattak kutatómunkát Ahol a hamurétegben üregre bukkannak. megtöltik gipsszel, amely három nap alatt megköt Ezután már ki lehet ásni a formát Került már így elő fa is, de többnyire emberi testekre bukkannak. Nemrégiben így találtak 11 emberi alakra. Van közöttük egy fiatal lány, aki „kincseivel” (két gyűrű, egy ezüst karkötő és egy Fortuna istennőt ábrázoló szobrocska) együtt menekült Pompeji híven ábrázolja a 2000 évvel ezelőtti mindennapi élet lüktetését. A régészeti leletek azonban nemcsak a kulturális, hanem a társadalmi életet is tükrözik. Elegendő, ha betekintünk a szűk utcákban álló szegény lakásokba, vagy a módos polgárság otthonaiba. Pompeji él: minden a város örömeiről, bánatairól, szokásairól és erkölcseiről vall. ..Elterjedt szokás volt, hogy a falakra írnak. Láthatunk a falakon számlákat, adósságlistákat, karikatúrákat, fenyegető feliratokat és százával nőkre vonatkozó tetszésnyilvánításokat.” Magyar írók pedagógiai nézetei HEGEDŰS ANDRÁS KÖNYVE Ahogy telnek az évek egyre több olyan kötet kerül kezünkbe, amelynek olvasásakor lelki szemeink előtt megjelenik a szerző, az ismerős, a jó barát. „Arany János a katedrán”, „Győr irodalmi örökségéből”, „Gárdonyi, a néptanító”, „Robot és szolgálat”. „Gyermek- és ifjúsági irodalom”, „Legkedvesebb íróim” c. kötetek szerzője, Hegedűs András most Ismét olyan írásával örvendeztetett meg, amire oda kell figyelni. „Könyvemben a reformkortól máig, közel 150 esztendő történetében vizsgálom a magyar írók pedagógiai nézeteit... — írja bevezetőjében. —. A nagy író nagy nevelő is. Azokról az írókról szólok. akiknek — mint Vajda Péternek, Gárdonyi Gézának, Juhász Gyulának, Móra Ferencnek, Németh Lászlónak — egrész életét átható szenvedélyévé vált a pedagógia kérdéseivel való foglalkozás... Mindannyian hittek a nevelésben.... Egy demokratikusabb, emberibb pedagógiai kultúra népszerűsítésére, tudatosítására vállalkoztak.” A szerző által kiválasztott hét író. irodalmunk reprezentáns képviselői közül valók, de ez esetben nevelőként állnak az olvasó előtt. Jeles íróink pedagógiai gondolatok hordozóiként, a nevelői elhivatottságot testesítik meg. Rangot, tekintélyt adnak személyiségükkel, tehetségükkel annak a hivatásnak, amit azonos értékűnek véltek az írói, művészi, alkotói tevékenységgel. E kötetben olyan írópedagógusok gondolataival találkozhatunk, akik számára a nevelőmunka a szebbért, a jobbért, az eredményesebbért folyó kísérletezést jelentette, akik állandóan újítani igyekeztek, téhetségükkel, személyiségükkel iskolát teremtettek. Hegedűs András e könyvében jelentkező írók másik jellemzője az, hogy reálisan Ítélik meg a pedagóguspálya problémáit, feladatait, gondjait és nehézségeit is. Gárdonyi pl „buzgó, lelkes, fáradhatatlan tanítókat” és nem az „órára pillantgató hivatalnok”-oka.t kívánt a katedrára, hiszen, ahogyan írta „a gyermek az öröm, a reménység”, Arany elítélően, szól azokról a pedagógusokról, akiket ha „jobb kenyérre hívnak”, megválnak pályájuktól. Annak ellenére ítéli el őket, hogy tapasztalhatta „o tanítói hivatal... terhes foglalatosság”, Figyelmet érdemel Juhász Gyula, aki szerint „a tanárt nem a pápaszem, a notesz és a tekintély teszi, hanem a lélek és az értelem csodálatosan egyesült fogékonysága, a gyermek álmai és vágyai.” A kötetben a pedagógiai rendszert is megváltoztatni szándékozó Vajda Péter önvallomása szinte mottóul szolgálhat: „.. .másoknál jobb csak a többet tevésben és a többet adásban akartam lenni”. A Gárdonyi által kitűzött cél a ma pedagógusának is programot ad: „a lélek fejlesztése”, „zt szív nemesítése”. „A népművelésen nem csupán az ismeretszerzés, hanem egyéniséget, jellemet, gondolkodásmódot, családok és idegenek együttélését formáló nevelést értette.” A jövő tantervi koncepcióját alakítók körében is érdeklődésre tarthat számot Babits Mihály és Juhász Gyula az irodalmi neveléssel fog" ialkozó nézeteit tartalmazó fejezet valamint Németh László sajátos elképzelése a művelődésügy megreformálásával kapcsolatban. Rendkívül korszerűnek tűnnek Móra Ferenc gondolatai is a pedagógia és a tankönyv emberformáló szerepéről. Irodalmunk e kötetben felsorakozó kiemelkedő személyiségeinek hatása rendkívül jelentős volt Hegedűs Andrásra is. Többek között tőlük merített hitet, lelkesedést, belőlük táplálkozott mindvégig töretlen optimizmusa. Könyvének olvasásakor annyi kedves élmény idéződik fel az emlékezetben, hogy a sorok között a szerzőt véli az olvasó felfedezni A pedagógiai szakírót, a művelődés- politikust, az irodalmárt, a szerkesztőt, a mindenkor nevelőt, a folytan lánggal égő, éppen ezért magát gyorsan fogyasztó embert; aki ma már csak köteteiben és emlékeinkben él A bevezető gondolatok arról is árulkodnak, hogy ezt a kötetet követték volna a többiek, amelyekben irodalmunk nagy alakjai sorra szólaltak volna meg, mondták volna el véleményüket az emberformálással, a neveléssel kapcsolatban. Sajnos, a tervek csak tervek maradtak! Ez a munka is posztumusz műként jelent meg dr. Grezsa Ferenc segítségével. A csaknem 500 oldalas kötethez, amelyet a Tankönyvkiadó gondozott, dr. Simon Gyula irt figyelmet érdemlő előszót. DR. NAGY ANDOR Devecseri Gábor emlékére K épzeljük el, micsoda szenzáció lenne, ha valamelyik irodalmi lap szerkesztőségébe betoppanna egy alig tizenöt éves fiatalember és felmutatná jegyzetfüzetét, amelyben tartalmilag, érzelmileg fel- nőttesen gazdag, formailag pedig egészen kifogástalan versek sorakoznak! Nos, ilyen jelenséget produkált a magyar irodalmi élet: 1932-ben, az alig tizenöt éves Devecseri Gábor kápráztatott el olyan mestereket, mint Babits, Kosztolányi, Karinthy Frigyes, Somlyó Zoltán. Irodalmunk nagy szerencséjére Devecserit a legkevésbé sem kápráztatta el a siker. Babits Nyugat-jában, József Attila Szép Szó-já- ban rendre publikálta továbbra is óraműpontossággal megmunkált költeményeit, amelyek a két világháború közötti magyar valóság megismerésével egyre oldattabbá, a társadalmi problémák iránt mind érzékenyebbé váltak. A felszabadult nép országépítő lendülete pedig h közéleti• Ura motívumával gazdagította költészetét. Egyikmásik versére az ötvenes évek sematizmusa is rányomta bélyegét, de még ezekben a költeményekben is az igényességre való törekvés, a költői mesterség végtelen tisztelete a becsülendő. És miközben nagyszerű költővé érett, valóságos iskoláját teremtette meg az antik irodalom műfordításának: a klasszikus műfordítói hagyományt sikeresen ötvözte egybe a modem költői érzéseket kifejező magyar költői nyelvvel. Az a nemzedék, amely a felszabadulás után ült az iskolapadba, már általa ismerte meg még 1947-ben az Odüsszeiát, 1952-ben pedig az Iliászt. Páratlanul sokat dolgozott, mintha csak megérezte volna, hogy évei számat szűk marokkal méri az élet. Csak főbb művei is kitesznek vágy két tucat kötetet, teljes életműve pedig, úgy véljük, mindmáig összegezetlen. Pedig e munkák mellett különböző közéleti feladatokra is vállalkozott, ha ezekre éppen őt szólította a kor. Volt irodalomtanár a Magyar Néphadsereg tiszti akadémiáján, volt az- írószövetség főtitkára, és ezeket a munkákat is olyan emberi tisztességgel, olyan felelősséggel művelte, mint a költészetet, mint a műfordítást. Élete utolsó esztendejéről legendák keringnek. Mondják: mintha a görög drámákból tanulta volna a hősiességet. Teste iszonyú kínokkal viaskodott, ám kórházi ágya mellett az asztal telistele volt jegyzetekkel, kéziratokkal. írt, írt és írt. És ugyanolyan műgonddal írt, mint mindig. Ha a tollat nem bírta már a keze, a modern kor nélkülözhetetlen eszközére, a magnetofonszalagra diktálta antik veretű mondatait. Ilyenre csak a munka megszállottja képes. Most, hogy rá. emlékezünk, utolsó írásait keresvén, fellapozom az 1971-es lapokat, folyóiratokat. A Kortárs Szeptemberi számában már fekete keretbe zárt neve alatt olvasom Odisszeusz ifjúsága című ifjúsági regényének általa elképzelt tervezetét. Mint a dalban a refrén, úgy tér vissza-vissza ebben az írásban egy gondolat: „Meg tudnám írni...!“ Meg tudta volna írni! Klasszikusan jól meg tudta volna írni! De miért nem kapott rá időt! Hiszen csak most ünnepelné hatvanadik születésnapját. Simon Lajos DEVECSERI. GÁBOR: Csak annyi meleget Csali annyi meleget a munkának, amennyit az építkezés előtt a kátrányosfüstű kályha ad, ami mellett déli szünetben szépen elhevernek (míg fölülről is süt kicsit a nap). Csak annyi munkát az emberiségnek, amennyi örömöt a munka ad; 8 csak akinek úgy tetszik: végtelent: kinek a munka szenvedélye lett már, szép tündére, ki mindenek felett jár; mert életnek csak az nevezhető, amit a vágy. a tovább-éltető s amiről hirt a szenvedély jelent. HORATIUS: Ércnél maradóbb ... Áll ércnél maradóbb müvem, emelkedett emlékem, s magasabb, mint a király sír, és sem kapzsi vihar, sem dühös északi szél nem döntheti már földre, se számtalan évek hosszú sora, sem rohanó idő. Meg nem halhatok én teljesen: elkerül téged, sírí folyó, jobb felem; és nevem folyton fényesedül, míg Capitolium dombján megy föl a Pap s véle a néma szűz. Mondják majdan, ahol zúg sebes Aufidus, s hol pór népe fölött Daunus uralkodott tikkadt földjein: én zengtem először, én lentről jött s meredek csúcsra jutott, görög verset római lant búrjain. Érdemed büszkévé tegyen, és fürtjeimet babér- lombbal, Melpomené, áldva övezd körüli Devecseri Gábor fordítása JOHN STEINBECK*: Csatangolások Charleyval (RÉSZLET) S zámomra ez a nap többet jelentett, mint a többi — össze sem lehet hasonlítani más napokkal: egyszerűen nincs összehasonlítási alap. Előző éjszaka ke' veset aludtam, így hát tudtam, hogy itt kell maradnom. Kimerült voltam de néha a fáradtság is élénkíti, ösztönzi az embert Arra kényszerített, hogy töltsem meg üzemanyagtartályomat, és rám parancsolt hogy megállítsak és felvegyek egy négert aki fáradt léptekkel bandúkolt a betonút mellett húzódó fűcsíkon. Csak habozva fogadta el ajánlatomat és csak azért tett eleget kérésemnek, mert nem tudott ellenállni. A mezőgazdasági munkások ütött-kopott ruhája volt rajta és egy ősrégi pup- linkabát, melyet az idő és haszná*75 éve, 1903. február 27-én »-•.n sste’nbeck. lat tükörsimára fényesített Arca kávészínű volt, és milliónyi apró ránc szántotta össze-vissza. Alsó szemhéja olyan vörös, mint egy vérebé. Bütykös, kiszáradt cseresznyeághoz hasonlatos kezét ölébe rejtette, és úgy tűnt, mintha egész testével be akarna süllydeni az ülésbe és a lehető legkisebbre ösz- szezsugorodni. Nem nézett rám. Mintha semmire sem nézett volna. De aztán mégiscsak megszólalt: — Harap a kutya, kapitány úr? — Nem nagyon barátságos. Hosszú szünet után megkérdeztem-' — Hogy megy a sora? — Jól, nagyon jól. kapitány úr.. — Mi a véleménye mindarról, ami itt mostanában történik? Nem válaszolt. — Az iskoláról beszélek és az ül ósztrájkról. — Semmit sem tudok ezekről a dolgokról, kapitány úr. — Farmon dolgozik? — Gyapotszedő vagyok uram. — Meg lehet belőle élni? — Egészen jól megy a sorom, kapitány úr. Hallgatagon hajtottunk felfelé a folyó mentén. A trópusi fű meg a fák kiszáradtak, és a kegyetlen északi fagy siralmasan megtépázta őket. Egy kis idő múlva megszór laltam. Sokkal inkább magamnak, mondtam, mint neki. — Végül is, miért bízna maga bennem? A kérdés csapda és a felelet az egyik lába benne. Eszembe jutott egy jelenet —- New Yorkban történt —, és éppen el akartam neki mesélni, de amikor észrevettem szemem sarkából, hogy egész messze húzódott tőlem, és az ajtóhoz simult, letettem szándékomról. De az emlék nagyon élő volt Egy kis manhattani téglaházban laktam, és mivel akkoriban éppen fizetőképes voltam, felfogadtam egy négert. Az utca túlsó oldalán, a sarkon volt egy bár. Egy téli estén, járdánkat jég borította, éppen az ablaknál álltam, és kifelé bámultam mikor észrevettem, hogy a bárból egy részeg nő támolyog kifelé. Az asszony megcsúszott a jégen, és elesett. Megpróbált félté- pászkodni, de megint lehuppant a jégre, és ott maradt fekve miközben részegen jajgatott Éppen abban a pillanatban fordult be a sarkon a nálam dolgozó néger. Látta az asszonyt, és gyorsan átment a másik oldalra. A lehető legnagyobb ívben elkerülte. Amikor megérkezett, ezt mondtam: — Láttam, meglógott. Miért nem segített annak az asszonynak. — Nézze uram, a nő részeg volt én meg néger vagyok. Ha hozzányúlok, megeshet, elkezd sikoltozni, hogy megerőszakoltam, tömeg vesz körül, és akkor ki fog nekem hinni ? — Gyorsan átgondolta az egészet ha ilyen hamar meglógott — Ó nem, uram — mondta. — Régóta gyakorló néger vagyok én már. És itt, a kocsiban, bolond fejjel, megpróbáltam szétrombolni egy élet tapasztalatát — Nem kérdezek magától többet — mondtam. De a néger nyugtalanul fészke- lődött. — Tegyen le itt, legyen szíves, kapitány úr. Itt lakom a közelben. 1/ iengedtem a kocsiból és a visszapillantó tükörből láttam, hogy tovább vonszolta magát az útszélen. Nem lakott a közelben, de a gyaloglás biztonságosabb volt, mint a velem való utazás. Balassa Klára fordítása \
