Népújság, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-01 / 1. szám

I ERDÉLYI JÓZSEF: Télikabát híján egy zsupla sárga painutkendőt adott rám az anyám, megkötötte a hátamon, s úgy mentünk, kéz a kézben keresztül a tanyán. Fázó szemeimet a nagy hidegben melegítő könnypára vonta be, s parányi páraszemecskéken át, én, kiesi gyermek karikákat láttam; kis, szivárványszin karikák lebegtek, úsztak m:ndenfelé s minden előtt, betöltötték a látható világot, a esengö'bongó fagyos levegőt. Nem tudtam, hogy a szememből erednek, sem hogy mik azok a kis kar'kík; csupa titok volt akkor még nekem, csupa csoda, mese volt a világ. Nem látok már olyan kis kari káka csak könnyezik a; h:de"től szemem; s nem a szememen sűrűdik a pára, hanem m!nt holmi konyhaablakon, a szemüvegemen... 80 éve, 1896. december 30_án született Erdélyi József. KAROLYI AMY; Szótár ablakrőzsa ablakspárny ablakszem szótár szépségeddel nem versenyezhetem Disznóölés Ez a hízott disznók ideje. Ki százhúsz kilós: ünnepel. Ünnepli őt a kés, a tűz. Az ünnepellnek halni keik Nem fontos í Kezembe veszem, forgatom. > Eldobjam? Eldobom, Kék füst Maradjon utánam tiszta szoba. Égjen a lom. A füstbe kék arcomat rajzolom. A mű és nézője Sziporkák Az étkezők a szakácsköny sajtóhibája miatt kapta mérgezést a levestő!. (Egy felelősségre vont szc kacs magyarázó okfejtése Azoknak a személyeknek többsége, akik a kijózanító ba kerülnek, általiban nen józan. (Részlet egy újságcikkből Mivel az őr mélyen alud a betörők nem ébresztette fel. (Részlet egy jegyzőkönyv bői) Mindennap van valami új ság: tegnap például nem kap tani dorgálást. (Két hivataltárs beszélgeti séből) Kertészek figyelmébe Azok, akik lóerőt kívánnak igénybe venni, jelentkezze­nek Petrauskas elvtársnál. (Részlet egy hirdetésből) Utazásom során felfigyel-* tem arra, hogy a kapitalista országokban kapitalista rend-1 szer van. (Részlet egy úttbcszdmoló* bői) A magazin is boldog új evet kíván Emiser M rla: Rózsaszínű csipke Hogyan zongorázott Liszt és Chopin? „A romantikus vagy klasz- szikus darabokat ma már alig játsszák abban a fel­fogásban, mint amilyenben keletkezésük idején — álla­pította meg dr. Helmut Haack, a grazi zenei főis­kola mellett működő kutató- intézet munkatársa egy nem­régiben Grazban megtartott szimpóziumon. , Tudományos módszerekkel próbálják fel­tárni, hogyan játszott Bee­thoven, Liszt vagy Chopin. Így talán a mai előadók­nak is hasznos útmutatóval szolgálhatunk.” Tízévi kemény elemző munka után a kutatók már- . is bebizonyították, hogy a XIX. század második felé­ben illetve századunk első felében teljesen másként ze­néltek, mint manapság szo­kásos. A különbséget leg­jobban a zongora példáján lehet bemutatni, mivel a legrégibb használható és él­vezhető lemezek, hangteker­csek zongoramuzsikát őriz­nek. A világ archívumaiban Liszt-tanítványoktól is őriz­nek felvételeket. ­Az összehasonlító tanul­mányok kimutatták, hogy korábban azaz „az új ze­ne” betörése előtt, „ század húszas éveit megelőzően az interpretáció fő eszköze a tempóváitas volt. A mű egyes részeihez illő „idővál­takozás” csaknem fontosabb volt, mint a dinamika, vagy a hangok modulálása. Ez volt az a stílus, ame­lyet a kortársi hallgatóság egy Liszt- vagy Chopin-da- rab megszólaltatójától álta­lában elvárt. A grazi szimpóziumnak elsősorban az volt a célja, hogy jobban a tudomá­nyos kutatások középpont­jába állítsa az interpretálás eddig elhanyagolt kérdéseit. — Akar valami érdekeset hallani? — kérdezte az öreg. Hogyne akartam volna. Ültünk a nagy kertben, a pad hátrahajlott a vállunk magasá­ban és a térdünk alatt. Nem egyformán ültünk ott: egy kendős nénike magába roskadva, egészen kicsire húzódzkodott Össze a pad ölében, egy másik férfi meg, fiatalabb annál, mint akivel én beszélgettem, lábát hosz- szan kinyújtva, fejével a támla tekercsén, a langyos déli napon is aludni vágyott. — Űj ember jött egyszer hozzánk a bri­gádba — kezdte az öreg, valahonnan egé­szen távolról. — Amikor bemutatkoztunk, engem Vojnicsnak hívnak, azt kérdezi tőlerni az abádszalóki és egerszalóki báró Woinichokból? A, feleltem én, csak innét az Izabella utcából. — Kisült, hogy az új szaktárs gróf vagy valami ilyesfajta nemes volt az előző életében. Sokat bosszantott az az­után engemet. Hogy a kinézetemtől nyu­godtan mondhatnám bárónak is maga­mat. Akinek ilyen rassz orrnyerge van, így mondta. Nem azt mondta, hogy klassz, hanem azt, hogy rassz. Hallottam eleget. — Hát mindezt csak azért beszélem el magának, hogy lássa: jó kinézetű ember voltam én. Szálfa egyenes, az már igaz. Egyik nap egy kis budai villába kellett menni telefont szerelni. Vedlett volt már a ház, de azért még mindig lehetett látni rajta, hogy nem akármilyen. Fiatal nő nyit ajtót, pongyolában. Nem, nem túl fiatal, nem egy fruska, csak olyan har­minc év körüli, nekem még fiatal, épp jó. — Ott állt az a nő egész idő alatt mel­lettem, nem tágított. Tudja, félnek az em­berek, hogy a szerelő bele talál tenni va­lamit a kagylóba, ami törvény szerint nem oda való, tudom én. Szóval csak állt mellettem, pongyolában. Az volt a legtá­volabbi cím, ott kezdtem a napot. Jobb család lehetett, látszott a bútorokon, ha nem is voltak újak, akadt ott szőnyeg is, azután porcelán egy üvegszekrényben. Egyszer csak megláttam, hogy a nő pon­gyolája alól kiáll egy sor csipke. — Megzavarodtanu, Nem sok csipke volt, nem valami puccos. Csak egy sor, egy fo­dor. A kagylóval a kezemben felnéztem a nőre. Az meg le, énrám, ahogy ott guggolok előtte. Volt valami a szemében, nem tudom én azt megmagyarázni, vala­mi keménység, elszántság talán. Lent meg az a szelíd rózsaszínű csipke. — Hiszen ha én akkor valóban azokból az ilyenszalóki amolyanszalóki bárókból lettem volna! Akkor biztos tudom, hogy mit tegyek. Én se ma születtem persze, hallottam a kollégáktól eseteket... De ez nem volt olyan nő. Ki tudja, talán össze­szólalkozott reggel a férjével, onnan az a bátorság a tekintetében. ■ — Én voltam a gyáva. Olyasmi járha­tott a fejemben, hogy ha én ez előtt a nő előtt kinyitom a számat... hiába a nagy egyenlőség, csak nem vagyunk egyenlők. Jártam én aztán náluk kéiőbb is, máskor is, egy telefonnal mindig van baj. De bármilyen korán mentem, az a nő már fel volt Öltözve, úgy nyitott kaput. Vala­mit megérezhetett, meg az. Mert én már minden alkalommal elhatározva mentem ki... Az öreg elhallgatott, legyintett, száraz, csontos kezén még mindig jó formájúak voltak a parányi színes drótokhoz, finom rézcsavarokhoz szokott ujjak. Később jutottam csak be az igazgató elé, előadni jövetelem eredeti célját. Az igazgató megadta a kért adatokat, azután mosolyogva így szólt: — Láttam, a Báróval beszélgetett a kertben. Néha meglátogatják a régi bri­gádtársak, azok nevezik így, hát rajta ra­gadt. Még az is lehet, hogy tényleg, én nem kutatom. Ha egyszer beutalták ide, nem érdekes... Leadta magának is azt a nőügyét? Két feleséget temetett el az öreg, mégis csak azt meséli egyre. Azt a fodrot. Jól összehozta, mi? Sokat képze- leg már. t^^^AAAAAAAAAAAAAAAA^/NAAAAA/V ^AAAAAAAAAAAAi\NWWWWAAAAA/VWyA A tanár kora ifjúságától kezd* ve ka'apot viselt. Széles karimájút. Télen fekete velúrt, tavasztól őszig világosszürke, puha nemezkalapot. Már nem emléke­zett rá, milyen volt az élet fedet­len fővel. Egyáltalán elképzelhe­tetlennek tartotta, hogy fedetlen fővel járjon. Mindig elegáns volt. A karján meghatározott helyen lógott az összecsukható esernyő, és a zakó­ját a legnagyobb melegben sem gombolta ki. A kalap karimája alól szigorúan összevont szemmel vizsgálta az embereket, mint a rendetlen diákokat, akiknek már régen igazgatói rovó járna. Senki sem látta mosolyogni. A szája kes­keny vonal, mértani alapossággal odahúzva. A kalap karimája alól zártnak és biztonságosnak látszott minden. Pontosnak és körülhatárol tnak, akár az élete. Soha semmi slam- posság, szabálytalanság. A földtől a kalapkarimáig 170 cm volt a tá­volság, ami azon felül létezett, körvonalazottnak, elmosódottnak tűnt, mint sűrű ködben a házak. A földtől a karimáig és vissza, egy zárt egység! Mintha állandóan egy szobában járna, és ami a plafon fölött van, teljesen elhanyagolható, Egy szeles tavaszi napon az is­kolából tartott hazafelé. És bár a kalap jól a fejére volt igazítva, egy erős szé'roham lesodorta, és kaján játékossággal gurította egyre messzebb tőle. A tanár meghökkent. Nem em­lékezett rá, mikor történt vele ilyesmi, és hirtelen az is képtelen­ségnek tűnt, hogy szaladjon utána, akár egy diák a labdáért. Előbb csak hosszabbakat lépke­dett, mint akinek nem olyan sür­gős a dolog, de aztán mégis kény­telen volt szaladni, mert a kalap egyre messzebb került. És ráadásul egy hirtelen perdüléssel felugrott egy gesztenyefára. Nem nagyon magasra, de a tanár így sem tudta elérni. Most mit csináljon? Másszon fel a fára, akár egy gyerek? Vagy várja meg, amíg a kalap magától visszaesik a földre? Mindenképpen dilemma. Állni és nézni a kalapot legalább olyan nevetséges, mint felmászni érte. Óvatosan körülnézett Az utcá­ban nem sokan jártak. Megvárta, amíg egy fiatal pár lassan elanda- log mellette, aztán az esernyőjét a fatörzshöz támasztva felkapaszko­dott a, kalapért Megragadta, és akkor látta meg mellette a gesz­tenyevirágot Felnézett, és egyre több gesztenyevirágot látott fel egészen a csúcsig, majd két gesz­tenyevirág között megpillantotta az eget. A gyorsan úszó pamacs- felhőkkaL Sokáig kuporgott a vastag fa­ágon, és nézett felfelé. Ügy érezte, minden ldtágult, megnőtt és va­lami nagyon szép, végtelenül egy­szerű titok került a birtokába. Mint egy gyereknek, aki most is­merkedik a világgal. És hosszú percekig nem látott mást, csak virágot és eget Aztán lemászott a földre. A ka­lapját a kezében tartva sétált ter vább, hagyva, hogy a haját ren­detlenre zilálja a szél. Nézegette a házak felső homlokzatát, a ci- rádás erkélyeket, a . fa’ak vájatai- ban megbújó szobrokat, amiket azelőtt sohasem vett észre. És az­tán újra és újra az eget, a gyor­san rohanó felhőkkel. És akkor megszédült. Védtelen­nek és tehetetlennek érezte magát, mint akit egy kötélen kilógattak a világűrbe. És bármerre kap, sehoji sincs fogódzó. A fák koronája, a házak homlokzata, az ég kékje egyszerre félelmetesnek tetszett, mint a mindenség titkát verdeső gondolat C tetve tette fel a kalapot. w Erősen a homlokába húzva, hogy a szél újabb tréfáját elke­rülje. Megnyugodott. A kalap ka­rimája alól újra zártnak és biz­tonságosnak látszott minden. Tátsi-Máthé MiHtts; Kalap

Next

/
Oldalképek
Tartalom