Népújság, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-30 / 25. szám

'VWWWWWv VV v vVV WV vWVVvWVVVWVWWWV' Az öt négyszögöl és társai ...és ekkor a bíró feláll a pulpituson, előrehajol és felháborodottan kiált rá a pereskedő felekre, kezeivel az irányt is mutatva: — Mars ki innen! .. .és ekkor a pereskedő felek önmagukat elszégyellve a tárgyalóterem megvető gúnykacaja közepette kiódalog* nak a mutatott irányba. Szép kis jelenet. Az újságíró képzelte el, és az el­képzelt történetke végén, megelégedetten dörzsölte össze a kezét, mondván: ez igen, ez férfimunka volt. Így kell ezt csinálni. Szép kis jelenet. Az újságíró, bár nem lélek­látó, még meg merne esküdni rá, hogy egynéhány, főleg már több esztendeje praktizáló bíróban felködlött leg­alábbis ez a lehetőség, hogy aztán pironkodva hessegesse el magától a képet: akár a bibliai kufárok, úgy kotród­nak ki a delikvensek a csodák csodájára önmaguktól fel­táruló ajtókon a tárgyalóteremből. A technika, a civilizáció jóvoltából úgy megfogyalr koztak a fülemülék, hogy azokért talán manapság nem is lenne érdektelen dolog perbe szállni — értük és nem miattuk persze. Arany János nem is annyira kedves­bájos, mint inkább nagyon is maróan-gúnyos és jellemző versét, a Fülemülét mondjuk úgy is, mint csengő-bongó verssorokat és citáljuk címét úgy is, mint jelzőt a csip- csup perek süvegelésére. Ne gondolja senki, hogy a fü­lemüle-perek a múlt pereivé váltak, hogy manapság nem vonul a törvény elé igazságot instanciázni az, aki úgy véli, hogy „néki fütyül”, pontosabban, hogy egyedül és csakis néki — az a „fülemüle”. Csakhogy az a madárka most egy kicsit más gúnyát öltött a törvény elébe — néha még mindig a szomszéd kapirgáló, az „én kertemben” kapirgáló tyúkja képét is —, például öt négyszögöl képében jelenik meg a Magyar Népköztársaság arra illetékes bírói fóruma előtt. Öt négy­szögöl! Tudják az mennyi? Mint egy közepeske szoba. Volt olyan per, isten és a bíróság a tanúm rá, hogy volt és nem is egy, amikor öt négyszögölért folyt a huza­vona, szakértői meghallgatás, fellebbezés, allebbezés, perújrafelvétel, alsóbb, felsőbb fórumok megjárása, te­kintélyes summáért persze. És, ha még azt is tudnák, hogy ez az öt négyszögöl vékony pántlikában, amelyet még a veréb is átugrik egyetlen lendülettel, olyan kes­keny csíkban húzódott a két kertvég között, hogy a pe­reskedésen kívül az semmire sem volt és nem is lesz jó, — akkor tűnik ki igazán a dolog értetlensége: „ha per úgymond, had legyen per”. Nincs szándékomban még csak saccolni sem holmi statisztikát arról, mennyi idő, energia, mennyi felesleges pénz, mennyi munkanap vész kárba az effajta tyúkperek okán. Ügy vélem, aligha túlzók, ha milliókban számolok, illetőleg, ha ennyiben számolnék. De felesleges fárado­zás, akár a milliókat is megidézni tanúnak — holmi szervezett intézkedéssel nincs mit tenni az öt négyszögöl és társaik ellen. A kép, amelyet írásom elején idéztem, nem több és nem is lehet több, mint az újságíró kaján fantáziája és egy-egy megkínzott bíró lelki asyliuma, hová oly szívesen menekülne e merész és természetesen törvénytelen mozdulattal. Mert hiszem az effajta, jószerint még két ember, vagy család valós érdekeit sem érintő, inkább csak ki­vagyiságát, az igazságot kilóra mérő megszállottságát igazolandó ügyek: ügyek. A legkisebbek, a legjelenték­telenebbek, a legbosszantóbbak ugyan, de ügyek. Tör­vényt kell ülni bennük és felettük. A legkisebb ügyben sem lehet helye a törvénytelenségnek. A legkisebb — bocsánat a kifejezésért — látszólag legostobább ügyben sem lehet kikerülni a törvényt. Egyrészt, mert a törvény­kezés során derülhet ki — mert ilyen is van azért —, hogy a kis ügy a pereskedők közül valaki számára nem is kis ügy, hanem életbevágó; másrészt, mert a szocialista törvénykezés nem ismer, nem is ismerhet ítélkezéseiben „kis és nagy” törvényt. Nyilvánvaló dolog, hogy a tör­vénytelenségekhez a kiskapu, az út nem az úgynevezett messziről is ordító törvényszegéseken keresztül vezet, hanem az élet kicsi, alig látható ügyeinek megsértésében. Ezeken a hajszálrepedéseken keresztül szivárogna be a törvénytelenség feszítő ereje a törvényes rend betonépít­ményébe, hogy repedésről repedésre feszítse szét azt. Kis ügy — nagy ügy: ügy. A felek végeredményben is bizalommal — néha persze ez is megkérdőjelezhető, de az a felek dolga — és igazságuk tudatában fordulnak a bírósághoz: döntsenek azok. És a bíróságok döntenek. Az öt négyszögölös ügyekben is. Éppen olyan körülte­kintően vizsgálva, eljárva az igazság dolgában, — mintha százezrekről lenne szó. Ez a kötelességük, és teszik is ezt, cselekszik becsülettel. Nem is tehetnek mást! Hát a jogszolgáltatás minden fóruma és pulpitusa ki van szolgáltatva az unalomból is, a makacskodásból is, a kivagyiságból is pereskedőknek. Egy határon belül és egy határig, éppen a fent sorolt okok miatt, bizony ki­szolgáltatottak. És azok is lesznek, mígnem a környezet, a kisebb, vagy nagyobb közösség nem teremt olyan kö­zeget, amelyben tyúkpereskedni egyet jelent a falu bo­londjának lenni. Ma még koránt sincs ez így. Ma még a falu egyik fele szurkol a másik ellen, és mind két félnek megvan a maga egyszemélyes csapata: a pereskedő. Jön­nek a tippek és a buzdítások, az én nem hagynám, a te se hagyjad, mert az igazság a fő, a kerül amibe kerül, nem a pénzen múlhat a becsület, meg a többi társ jelmon­dat. amely a pereskedésre amúgyis kész és hajlamos fe- cket. mint bírákat a vérszag, úgy hajtja a bírósági tár­- . alólermekbe. És valóban: kerül, amibe kerül. Tudok ; van ügyről, ahol az említett öt négyszögöl már ezrekbe került, de a peres felek megkergült kosként kerülgetik makacsul a maguk vélt igazságát. Senkit sem lehet kizárni a törvény termeiből. Min­denkinek joga van ■ a szocialista igazságszolgáltatás „szol­gáltatásaihoz”, ha igazságát keresi. A személyi tulajdont, vagy az emberi méltóságot társadalmi rendünk szelle­mében mindenkor kötelességszerűen védi a törvénykezés. Hogy a törvénykezést ki védi? Hát ezen töprengtem, idézve egy képet, amikor a bíró utat mutat a tyúkpereskedőknek. De nem mutathat utat. És ráadásul nálunk nem is neki „fütyül a fülemüle...” ^óA\WWVWWV\M/WW/VW/VWWWWWVVVWWWWWWVWWVVV» zeréne fürdés után nedves hajjal, kipi­rult arccal szaladt fel a Volgától a magas partra, a táborhoz. A meredeken kétszáz lépcsőfok vezet föl ide. Aki sietve teszi meg az utat, kifullad. De ha visszatekint a folyóra, a túl­só part távolába, kitárul előtte az égbolt, a fáradságot mintha elfújták volna, szin­te szárnyakat kap. Hadobás Szeréna derűs, mosolygós, mint a mai nyári reggel. — Ügy megszerettem a Volgát, fáj itthagyni —mond­ja. A Volgát mindnyájan meg. szerették: az apró termetű, fekete szemű Kuti Márta, a dús barna hajú, huncut Sa­nyi Éva, az álmodozó tekin­tetű Demeter Andrásné és a többiek. — Mindig gyönyörködöm a naplementében — szólal meg Szabó Éva , mindennap más és más. A fiúk nem nyilatkoznak sem a hajnalokról, sem az al­konyokról: férfi létükre, tud­valevőleg, kevésbé hajlamo­sak lelkesedni, ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy hidegen hagyja őket a természet szépsége. A tíz fiú és tíz leány különben nem­csak azért érkezett Magyar- országról Csebokszáriba, a Csuvas ASZSZK fővárosába, hogy a természetben gyö­nyörködjék. A Zalka Máté diákbrigád tagjaiként szovjet fiatalokkal együtt a Csebok. szári Traktorgyár építkező_ sén dolgoztak. Egy kis történelem és földrajz Ha megkérdezünk egy moszkvai, leningrádi vagy akármelyik más szovjet vá­rosba való iskolás gyereket, hogy hol van Csebokszári, azonnal rávágja: a Volgánál. Még a térképen is megmu­tatja: Gorkij és Uljanovszk között. Magyar pajtásaik Egerben viszont alighanem így válaszolnának: Csebok­szári? Az a város egyik nyu­gati kerülete. Akadnak olyanok, több­nyire egészen fiatalok, akik­nek a Csebokszári név hal­latára két dolog is eszükbe jut: a Volga menti nagyvár ros és a róla elnevezett új egri lakónegyed. A magyar Csebokszári új házainak épí­tésében részt veti; szovjet diákokról van szó. meg a ma­gyar diákokról, akik a Cse­bokszári Traktorgyár építke­zésén dolgoztak. Heves megye és a Csuvas ASZSZK hosszú évek óta testvéri kapcsolatokat tart fenn. 1972 óta rendszeres a diák építőtáborok cseréje. Az egri Csebokszári építkezése­in szerezte meg két csuvas diáklány, Nágya Hrisztoforo- va és Ljuba Kudrjavceva a tiszteletbeli magyar építő­munkás címet. Nágya azóta már orvos, Ljuba mérnök. Ugyanazon a nyáron érkez­tek először Csebokszáriba is magyar diákok: az egri Ho Si Minh Tanárképző Főisko­la halleatói. Köztük volt Vájsz Tivadar és Kozári Jó. zsef. Most újra találkoztunk velük, mint a Zalka Máté brigád parancsnokával és politikai biztosával. Veterá­nok! Demeter András, az ak­kori brigádvezető már elvé­gezte a főiskolát. Nincs most itt, eljött viszont a fe­lesége, Mária. — Nemrég a Csebokszári városrészben szép lakást kap­tunk — mondja. — A lakás, avatón ott volt sok jó bará­tunk, köztük Szeréna, Márta, Bányi Éva. Viszont­látásra, Volga! Azt beszélik, hogy egyszer, amikor csuvasföldi turisták jártak Egerben, az idegenve_ zető rámutatott egy új ház­ra: „Itt lakom”. A csoport­ban pedig megszólalt né­hány fiatal hang: „Mi meg építettük ezt a házat”. Isten hozott! A Zalka Máté brigád ér­kezése előtt: utolsó két na­pon Léna Klejmenova má­sodéves orvostanhallgató már alig állt a lábán. A Kamszo. mol-bizottságtól azt a fele­lősségteljes megbízatást kap­ta, hogy szovjet részről ő le­gyen a magyar brigád veze­tője. Léna hívó szavára a többi brigádban, az Aesculap- ban, a Brigantinában, az Ál­modozóknál megmozdultak a lányok. Ahogy a vendégsze­retet diktálta, padlót súrol­tak, ágyat húztak, varrtak, vasaltak, föltették a függö­nyöket. virágot készítettek be. Kanas vasútállomásra ez­alatt a traktorgyár építkezé­sén dolgozó diákbrigádok képviseletében egész kül­döttség indult a magyarok fogadására. És itt a tábor, a meredek parton. Köszöntünk, Volga! Felvonták a szovjet és a magyar lobogót, felhangzott a két ország himnusza. Másnap, pontosan reggel hatkor, a hangszórókon át megszólalt Viszockij, a szí­nész jellegzetes. rekedtes hangja: „Lélegezz mélyet, karod szét, térdhajlítás, három- négy. ..” A hagyományoknak megfe­lelően ezzel a dallal kezdő, dött az összes építőbrigádok számára a nap. Torna, sora­kozó, reggeli, és ment min­den, mint a karikacsapás. Szervusz, beton! A tábortól nincs messze a munkahely. Jól mondta va­laki: autóbusszal három-négy nótányira van. A traktorgyár legnagyobb épülettömbje lesz ez, a sajtoló-hegesztő.szere- lőcsarnok. Területe 200 ezer négyzetméter. Magassága, méretei imponálóak. Az egyik szakaszon ők ké­szítették a betonpadozatot. A fiatalos erő és lendület nem hiányzott, de hozzáértés, gyakorlat is1 kellett. Erről a traktorgyár szovjet munkásai gondoskodtak. Albert Zaha. rovnak, a Szovjetunió Legfel­sőbb Tanácsa képviselőjének kiváló komszomolista bri­gádja védnökséget vállalt a magyar diákok fölött, és szí­vesen megosztotta velük ta­pasztalatait. A brigád leg­jobb munkásai már első nap megmutatták, hogyan kel’ zsaluzni, miként terítsék szét a betont, hogyan bánjanak a vibrátorral. Utána a magyarok elmen­tek megnézni a Zaharov-bri- gádot. Ment a tréfálkozás, de még jobban a munka. A magyar lányok vidám nótát fújtak: „Gyere ki, ha legény vagy, az utcára, csókolj meg a világ szemeláttára ...” Csókról énekeltek, de figyel­müket az építők mozdulatai, ra összpontosították: tanul­tak, ellesték a fogásokat. Ettől fogva szoros barátság szövődött a Zalka- és a Za. harov.brigád között. A szov­jet építők ennek emlékére minden magyar brigádtagot megajándékoztak egy fény­képpel. amely brigádjukat gyáruk terméke, egy hatal­mas traktor mellett ábrázol­ja. Ilyeneket szállítanak majd Magyarországnak is. A fényképre ráírták: „Baráta­inknak, a magyar diákoknak, akik részt vettek a volgai óriás, a Csebokszári Ipari Traktorgyár építkezésében.” Napról napra jobban bol­dogultak a munkával. Rövi­desen a betonnal is „pertut ittak”. Azután a Zalka-bri. gád rövid termelési értekez­leten egyhangúlag úgy hatá­rozott, hogy megváltoztatja a munkarendet. Reggel 8 he­lyett 7 órakor kezdik a mun­kanapot, addig se vesztegel­jenek a betonszállító kocsik. Szó nem fér hozzá, dereka­san dolgoztak. Hídvégi Fe­renc mutatja a tenyerét: „Megkérgesedett, ez jó jel!” Tizenegy brigád lakik a traktorgyári építkezés tábo­rában. A Za'lka Máté-brigád a harmadik helyre került a szocialista versenyben, ez már „dobogós” helyezés. Ün­nepélyes táborszemlén adták át a brigádnak és az egyes brigádtagoknak az erről szó­ló oklevelet. Bányi Éva pe­dig megkapta a Komszomol Központi Bizottságának a szocialista építőbrigádok ki­válóan dolgozó tagjai számá­ra alapított kitüntető jel­vényét. A hatalmas traktorgyár egy kis részében az ő kezük mun­kája is benne van. Ez a tu­dat felért a legnagyobb elis­meréssel. Iljics szülőföldjén Aznap már hajnalban elin­dultak. Hosszú út állt előt­tünk: Uljanovszk 250 kilo­méterre van. A néhány órás utazásból sok mindenre fut­ja: behozhatják az elmaradt alvást, végigénekelhetik a da­lokat, gyönyörködhetnek a Volga-menti tágas mezőkben és sűrű erdőkben. Uljanovszk tágas, zöldellő sugárútjaival fogadta őket. Valamivel több mint száz éve az akkor csöndes kormányzósági szék­helyen született, nevelkedett és tanult az az ember, aki­nek nevét ma a világon min­denki ismeri, s akinek gon­dolatai, tettei népek sorsát befolyásolták. A nagyszerű emlékmű szin. te magához ölel három kis házat: az egyikben született Lenin (Vologya Uljanov), a másik kettőben lakott az Ul­janov család, amikor Volo­gya kisgyermek volt. Ez a három régi ház változatlan maradt, miközben körös-kö­rül minden átalakult. Az em­lékművet egy tágas tér fog­ja körül: Vlagyimir Iljics Lenin születése 100. évfordu­lójának tere. Ékre a térre néz egy eredeti épület, a V. I. Uljanov Pedagógiai Főiskola homlokzata, távolabb pedig a Lenin nevét viselő I-es számú új iskola. A vendégeket itt egy VIII. osztályos kislány, Luda Dől. gova idegenvezető fogadta. Végigkalauzolta őket a lép­csőn, amelyen Vologya Ulja­nov tanulóként járt. beléptek a három padsoros, régimódi katedrás osztályterembe. Eb­ben az. osztályban tartják a mostani első osztályosok számára életük első iskolai óráját. A gyermekek min­den padot elfoglalnak, kivé­ve az ablaknál levő ötödiket Ezen mindig friss virágosa, kor áll, itt ült VII. osztályos korában Vlagyimir Uljanov az 1886—87-es tanévben. Vége a munkanapnak „Villámhír! Üdvözöljük a Zalka Máté brigádot, amely a dalfesztiválon első helye­zést kapott.” A Volgára néző tágas te­raszon estéről estére dalol­nak, táncolnak. Minden bri­gád bemutatja műkedvelő műsorát. A Zalka Máté-bri­gád himnusza a „Nemzetkö­zi Brigádok Indulója,” Az­után eléneklik a „Katyusát”, a „Moszkva parti estéket”, egy vidám gyermekdalt An- toskáról, csuvas népdalt, magyar népdalokat (ebből több mint 30 szerepel a mű­sorukon). Művészi átéléssel énekelnek, táncolnak. A sportversenyeken külön­féle eredmények születtek. A röplabda- és kosárlabda, mérkőzéseken a magyarok nem aratnak babért. Ellen­ben a futballban ... Csak egyetlen kérdés A Zalka Máté-brigád lei ánytagjainak egyetlen kér­dést tettünk fel: „Mi volt a legkellemesebb, vagy a leg­izgalmasabb élményük az if­júsági táborban?” Demeter Andrásné: — Aa első munkanapunk. Amikor felfogtam, hogy a mi ke­zünk munkája is benne lesz ennek a hatalmas gyárnak egy kis részecskéjében. Hadobás Szeréna: — A hajnal a Volgán. Léna Klejmenova: — A tá­bori fesztiválon brigád úrik fellépése után kiállt Deme­ter Andrásné meg Gál La­jos, és azt mondták: „Most pedig tanuljunk meg mind­annyian csárdást járni”. Azzal megmutatták a tánc fő lépéseit. Nagyon vidám volt a hangulat. Romhányi Olga: Jó bará­tokat szereztem itt. Kuti Márta: — Sajnálom, hogy el kellett válnom a gye­rekektől abban az úttörőtá­borban, amelyet meglátogat­tunk. Bányi Éva: — Nem is tu­dok választani, minden re­mek volt, a munka, a gyere­kek, a nótázások, a barátok. Farkas Irén: — Az emlé­kezetembe vésődött egy ese­mény. Nem sokkal a megér­kezésünk után lemaradtam a többiektől, és egyedül talál­tam magam egy ismeretlen vá­rosban. Először elvesztettem a fejem. De amint kiderült, jó barátok vettek körül. Na­gyon derűs emlékem maradt erről az esetről. Spisák Éva: — Az éjszaka; amelyet a Volga úttörőtábor­ban töltöttünk a rajvezetők­kel. Halászlét főztünk, éne­keltünk, ébren vártuk meg a napfelkeltét. Szabó Éva: — Nagyon a szívemhez nőtt ez a csendes, fenséges táj. Kádár Gyöngyi: (akit kü­lönben kérdezni sem kelle­ne. Aki egyszer látta őt és Oszlánci Ferencet együtt, az szavak nélkül is megkapja a választ): — Nagyon jól érez­tem magam. A legjobban mégis annak örülök, hogy ez az út összehozott Ferenccel. Megtaláltam a boldogságo­mat Még néhány perc, és kigör­dül a vonat. Az utolsó kéz­fogások, ölelések, csókok. És már a vasúti kocsik ablaká­ból röpködnek a búcsúkiál­tások: Viszontlátásra. Volga! Viszontlátásra, barátaink! Találkozzunk mielőbb! G. MOGILEVSZXAJA ,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom