Népújság, 1976. december (27. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-14 / 295. szám

KÉPERNYŐ

ELŐTT

Századunk

A miénk. Három nemzedéké legalább. Még élnek, nem is kevesen, akik már a világra rácsodálkozó szemmel köszöntötték a század- fordulót és erejük teljében vannak azok, akik remélhetőleg nagy számban köszöntik az ezredfordulót: századunk utolsó és az új évszázad egyben az új évezred első napját. Az ember szívesen száll a fantázia szárnyán előre, nem véletlen hát a töprengés, a találgatás most sem: vajon a jövő század, századok emberei miként értékelik majd századunkat? A huszadikat. Edén, angol külügyminiszter mondta állítólag 1943- ban a moszkvai konferencián, hogy a három nagy — Sztálin, Roosewelt és Churchill döntései olyan horderejűek, amelyekhez fogható 500 évig nem lesz az emberiség történetében.

így igaz ez?

Az emberiségnek azért erősebb az emlékezete mint a fantáziája, olyannyira, hogy ez az emlékezet, a történelem ad lendületet a szárnyaláshoz is, de — a földön járáshoz is. Ami a XX. század történelme, az a benne élő emberek története. Egyéni, családi, közösségi története. És ez a század ugyancsak véres kézzel írta a történeteket, s így a történelmet is. Világméretekben is és a világ faluszéleinek méreteiben is. Nem volt az emberiség történetének és történelmének olyan korszaka, amikor egy emberöltőn belül két világháború pusztítson el milliókat, igaz — s ezzel tartozunk századunknak —, olyan korszaka sem volt, amikor a tudomány oly nagyszerű egyetemességgel szolgálta az emberi életet, a kultúrát, a civilizációt. És mindennek az ellenkezőjét is persze.

Erről a századról, a miénkről szólt Bokor Péter túlzás nélkül gigászi munkát kívánó dokumentumfilm-so- rozatának befejező (?) négy részlete, összesen huszonöt folytatás, mintegy folytatásszámaiban is dokumentálva a Horthy-fasizmus negyedszázadát, értően és érzőén kitapogatva azokat a döntő pontokat, amelyek meghatározták Magyarország sorsát Horthy fehér Jovas budapesti bevonulásától, Horthy exodusáig, kivonulásáig Budapestről. Hogy nyomában még utolsót tomboljon a legféktelenebb embertelenség — a nyilas uralom.

Az utolsó négy folytatás voltaképpen a második világháború „hazai” története és keserűen, véresen izgalmas története. A tankönyvekből a ma nemzedéke számára dokumentumfilmekben sőt az élő emberi emlékezet alakjában kilépő negyvenes évek kora minden bizonnyal kor- és kórdokumentum, „történelmi lecke fiúknak”. Külön örvendetes, hogy Bokor Péter nem egysíkúan ábrázolja a nemzet árulóit, a levitéz- lett „történelmi” osztály képviselőit, hanem megpróbálja őket emberközelbe hozni, emberi lényüket és létüket megközelíteni. Így holmi papírfigurák, történelmi dike-'ókban megfogalmazott szörnyhősök helyett élő-eleven emberek jelennek meg előttünk a képernyőn, akik dönthetnek, mert joguk és lehetőségük van hozzá, és mert döntéseiknek ők a gazdáik, a felelősség is az övéké. Volt is, maradt is.

Kétségtelen tény, hogy •

„testközelség” miatt Bokor Péter kénytelen volt korban, magatartásban is kissé áthangolni „hőseit”. Horthy például Somogyvári Rudolf alakításában egy fess megjelenésű, ereje és energiája teljében levő tengerészkapitány — pedig szellemileg és testileg is rokkant öregúr volt ő már ebben az időben, Tordy Géza Kállay miniszterelnöke pedig még kirívóbb ellentét korban, alkatban és jellemben egyaránt. Ugyanez mondható el több más jelentékeny, vagy kevésbé jelentős történelmi figura dokumentumfilmbéli megformálójárói és megformálásáról —, és mindez óhatatlanul torzítja a történelmi tényeket is. Hogy ne mondjam, a snájdig, kemény katona, férfinek sem utolsó Somogyvári—Horthy a történelmet át- és meg nem

éltek számára igen szimpatikus jelenség. (Szimpatikus

hóhér?!)

Pedig Horthyról mint személyről sem mondható volt ez el — még ifjabb korában sem.

Sokat, nagyon sokat lehetne dicsérni, de vitatkozni is e sorozat kapcsán. Dicsérni,

mert a magyar televíziózás legnagyobb történelemtudományi, illetőleg történelempolitikai vállalkozása volt ez, és mert ez a vállalkozás sikert hozott, ha egyáltalán ezt a kissé megkoptatott kifejezést lehet és szabad használni a Századunkra. Vitatkozni is lehet, mert olyan korról szól, amely talán még századok múltán is ad okot a történészeknek a vitára, s mert köztünk vannak azok, nem is kevés számban akik felnőtt fejjel élték meg és át azt a korszakot, amelyről Bokor Péter filmje szól. Ez a sorozat sebeket tépett fel, emlékeket kavart fel, szembesített és vádolt — az ítélkezés a mi dolgunk. A tío- kumentumfilm legnagyobb érdeme, hogy az ítélkezés bennünk, az elítélés a gondolatainkban tökéletesen egybevág a bíróság és a történelem ítéletével.

Kántor

Aligha lenne bölcs dolog Kántor és Csupati őrmester ötrészes kalandját a nagy igények mércéjével mérni. Ha csupán — s azért ez sem kevés — azt a mércét figyeljük, átugorja-e Kántor, illetve a sorozat, amelyet a film készítői maguk elé állítottak, akkor úgy vélem, igennel lehet és kell válaszolni. Kántor, a kutya belopta magát a televízió ama nézőinek szívébe, akik szeretik az ilyen sorozatokat, Madaras József megpróbált és nem is sikertelenül embert faragni Csupati alakjából, mi meg egy kis be-, pillantást kaptunk, ha kissé idealizált formában is. a rendőri munka egy érdekes területére.

Nemere László rendező, Bornyi Gyula operatőrrel

ahol kellett és lehetett, megpergette az eseményeket, ahol kellett, izgalmasan

visszafogta, mint a néző a lélegzetét. Voltak bűnözőkés bűnesetek, Kántor, nyomo- i zott és a bűnös el is nyerte büntetését — a néző meg a jutalmát, mert hűségesen nézte a sorozatot: jól szórakozott.

Ha belegondolunk mindezt egy kutyának elérnie — nem is volt kutya dolog.

A Jényes szellők" nemzedékének évtizedei keltek életre Szilágyi György rádiómonológjában Kálmán György kitűnő előadásában. Volt ebben a félórában valami az „itt élned, halnod kell” hitéből és törvényéből, az elkötelezettségből és mindenekfelett a haza- és népszeretetbőL De rengeteg lemondás, kínkeserv, cinizmus, reménytelenség is: „Nézzük őket — a tizenki- lenceseket és spanyolosakat — összetört testüket, hallgatjuk sípoló tüdejüket és nem merjük elsírni magunkat, pedig üvölteni szeretnénk kínunkban.” Valahogy így.

De miről is volt szó? „Hanyag vagy?” több mint monológ, inkább rekviem az élőkért, egy nemzedékért, amelynek tagjai nem lesznek hetvenévesek.

1928-ban születtek és fél- szavakból megértik egymást: „Azt mondod: kisantant, azt mondom: nagyantant. Azt mondod: srapnel azt mondom: Maschingewehr. Azt mondod: Somogyi—Bacsó,azt mondom: Sacco-Vanzetti. Azt mondod: Francia Kis, azt mondom: Héjas 7). Azt mondod: Hitler, azt mondom: Horst Wessel. Azt mondod: Leningrád, azt mondom: blokád. Azt mondod: Cherbourg, azt mondom: Taganrog. Azt mondod: IG-Far- ben, azt mondom: Cyklon— B.” De a fél szavakat megértik a tizennyolcasok és a harmincnyolcasok is. Aztán így folytatja, nekünk világháborús dalokat énekeltek: „Ott, ahol a Dnyeszter vize zúg...” „Ne sírjatok

A Ho Si Minh Tanárképző Főiskola két kórusa szombaton délután rendezte meg az országos minősítő hangversenyt a főiskola dísztermében. A női kar a Hangversenykórus, míg a vegyes kar az Aranykoszorús kórus diplomával fokozatot kapta. Siker ez, de még mindig csak a csúcs közelében.

Pedig a főiskola idősebb, nagyobb múltra visszatekintő, országos viszonylatban is számon tartott együttese, a női kar tudását tekintve, az együttes repertoárját, képességeit mérlegelve magasabb fokra érett, már régen

budapesti lányok, visszajön vünk még hozzátok...” „Tanulj meg, fiacskám, komé- diázni. mert minden csak komédia...” Majd: „Szeressük egymást gyerekek”, „Sose hátra, csak előre...” „Megtanultuk mi már ezt a harcot...” Ezt a 28_as korosztályt az új háborúra nevelték a bolsevizmus ellen. Otthon a nagymama a császárt, Ferenc Józsefet, a

királyt, Károlyt és Ottót emlegette. A nagyapa a forradalmat emlegette. „De Károlyi nevén túl nem merészkedett senki. Kun Béla nevét nem merték kiejteni előttünk, Vilmos császárét igen. Szamuelyét soha, a

magyar huszárokról igen, a Lenin-fiúkról soha, a monarchiáról igen, a proletár- diktatúráról soha, a nem- nemsoháról igen, a minden a mienkről soha”

Látták, a kubikosbörzét a Teleki téren és a cselédkorzót a Keleti előtt, a világ- háborús rokkantakat, a Bru- szilov-offenzíva élve maradt halottait a havat lapátoló diplomásokat. Ügy nőttek fel, hogy nem ismerték a villanyt A hétköznapi fasizmus idején voltak szerelmesek, megnézték a fasiszta filmeket, megtanulták a fasiszta indulókat. Itthon éltek Pesten, „ahol több feljelentés futott be a Gestopóhoz, mint a többi európai nagyvárosban együttvéve”. Olyan korban éltek, amikor a hentesüzletek kirakatában kolbászból rakták ki Csonka- Magyarország térképét és disznózsírból mintázták ki Horthy ‘ Miklós mellszobrát.

megérdemelné, hogy az egri közönség előtt is — ne csak a főiskola hallgatósága és tanárai' előtt — fellépjen. Amit ezen a szombat délután tudásban a zsűri és a közönség elé tártak, az igen figyelemre méltó. Rózsa László és Tar Lőrinc karmesteri egyéniségét tükrözi ez a kar: a nehéz próbát jelentő műveket is árnyaltan, a mű lényegéhez közelítve szólaltatták meg Draconius Magnificat-ja vagy Kerle Kyrié-je éppúgy kidolgozotton érvényesült, mint a sorra felhangzó Kodály- művek az Árva vagyok, Isr De ott voltak minden április negyedikén. „Rájuk lehet számítani, rájuk kell számítani, rájuk nem lehet nem számítani. Velünk akkor is számolni kell, hanem számolnak velünk.* öle azok, akik mo6t békében élnek, gyermekeik homlokát simogatják sétálnak » vasárnapi csendben, de egy fékcsikorgásra felkapják a fejüket, felgyorsul a szívverésük, ha meghallják a mentőautó szirénáját. Telv\ vannak kitüntetésekkel, de mi lesz ezekkel a csillogó érmekkel haláluk után? Majd eljön a családhoz két úttörő és a „Mókus őrs” nevében szocialista megőrzésre átveszi X elvtárs kitüntetéseit.”

A monológ a nagy kiaszszikus drámák betétdarabja (Hamlet monológja, Tiborc panasza), egy hős, osztály képviselőjének vallomása mindenképpen szubjektív és ma már kissé elavult szerkesztői eljárás a modern színpadokon. Másként hangzik azonban a rádióban. A rádió maga is intim műfaj, csendes óráink barátja. Ismert és ismeretlen országokat, népeket, letűnt korokat, a jelen, általunk nem ismert jegyeit idézi. Ez történt most is Kálmán György szavai nyomán. Helyén voltak itt a fejezeteket nyitó kérdések: „Hányás vagy? 28- as?” az évtizedek jellemző dalai a visszatérő refrén, „mi félszavakból megértjük egymást”, a rögeszmés helyhatározó (itt) és a színtelen névmások .(mi). Több nemzedék, egy egész korszak, az újat építő nép szenvedélye, bánata és hite sütött át a sorokon, igazolva egyúttal azt is. hogy bármilyen jól megírt dráma sem nélkülözheti a szerző szándékait követő színész értelmét. Ebben a monológban a szüneteknek, az írásjeleknek, a csendnek is volt feszültsége, drámája.

ten kovácsa, Pünkösdölő, a Táncnóta és a Vejnemöjnen muzsikál. Bartók Béla Isten veled-je mellett hatást keltőén énekelték Pászti Miklói két művét, Hajdú Mihály Fonóházi dalát vagy Ko. csór Miklós Tüzciterák című kórusművét

Nem kisebb igényű és mégis más hatású művekké' jelentkezett a vegyes kar is Itt is adódott „zenetörténet anyag”, de inkább a maial és a modernek szólaltai meg. Kodály Felszállott i pávája, Balázs Árpád Csil lagzenéje és ritmikai hatásában nagyon is élvezetes

H. Johnson Ain’t Got Timi to Die című műve. A ve gyes kart Szécsényi Olivéré Csikós Andor vezényelték A hangverseny egésze ar ról győzött meg bennünkel hogy a főiskolán maga énekkultúra folyik. Az el hangzott műsor hatása azon ban csökkent, mert az akusz tikailag felülvizsgáland díszteremben tartották me azt. A freskók ebben a jc szerkesztett kivilágításba: látványt ugyan adnak a kó rusok teljesítményéhez, d nem pótolhatják a vészesé get, amit a térség a hango torzításával elvesz. Már csa a maguk iránti felelőssé miatt is elvihették volna in nen ezt a fontos hangver senyt — mondjuk a szín házba —. ahol bizonyár más lett volna a zsűri ossz képe a hallottakról és arre a tudásról, ami ebben a ké kórusban jelen van és ha A minősítő hangversenye felléptek még: Lórenczn Marik Erzsébet: Kodály Me ditációját erős érzelmi hűl lámzással szólaltatva me| az Egri Vonósnégyes Farka Ferenc Piccola musicájána két tételével, míg az Égi Fúvósötös Malcolm Háror matróztáncát adta elő, b humorral.

(farkas)

Gyurkó Géza

2.

De ezentúl hallgatott. Valami mosolyféle ült ki az arcára, ha találkoztak, és némán itták a feketét.

Valéria csodálkozva nézte.

— Mi van veled, Feri? Miért nem beszélsz? Azelőtt csak úgy áradt belőled a szó.

— Nem jut eszembe semmi — vallotta meg a fiú.

— Hogy-hogy semmi? Hát így élem le veled majd az

1976. december 14., kedd

életem? Egy néma bálványnyal?

De Feri nem tudott mit mondani ö a tervezgetést, az álmodozást szokta meg. 0 azt tartotta boldogságnak.

Elővett egy cigarettát, rágyújtott, és úgy látta a tükörben, hogy megmegvillan a szeme. Mintha ráébredt volna valamire, és sovány, hosszúkás arcából kicsit előugrottak a pofacsontok. Ha vidámabb lélekkel néz a tükörbe, talán tetszik is magának.

Ekkor jött be a cukrásznő. Fiatal, csinos asszony. Amikor meglátta Ferit, összecsapta a kezét.

— Mi történt magával? Megnyerte a főnyereményt? És milyen csinos férfi lett,

A fiú elmosolyodott.

— Szegényebb vagyok, mint valaha.

— Sohasem volt gazdag. Egyetemista még. Vagy befejezte már a tanulmányait? Esztendeje járt itt.

És úgy önkéntelenül ráfeledkezett szeme a fiún, homlokára fésült haján, oldalszakállán, finom szürke öltönyén.

— Most júniusban fejezem be.

— De hát miből vette ezt

az öltözetet? Egyáltalán alig ismerek magára.

A fiú kortyolt az eléje tett feketéből és szippantott a cigarettájából, mintha össze kellett volna szednie gondolatait.

— Eljegyzés előtt álltam. Egy pesti lánnyal, az egyetemről. De szakítottunk. Nem valók vagyunk egymáshoz. Én még nem tudok felmutatni semmit, csak tervezgetek. Hogy ez kellene majd, meg az, közben meg nem érek el semmit.

— Mit akar elérni közben? Hiszen tanul még.

— Mit tudom én? Semmit. O nem szerette a tervezgetést. Olyan ábrándozásnak fogta fel csak. Dehát olyan nagy a különbség a kettő közt? Kétségtelen, nem ugyanaz. De mégis...

A fiatalasszony felsóhajtott.

— Tudja, hogy meghalt az uram? Majd egy éve már,

— Nem1, csodálkozott a fiú. — Akartam is kérdezni, hogy hol van.

— Meghalt. És egyedül maradtam. De nem bírom

egyedül a munkát, pedig menne úgy-ahogy ez a kis cukrászda.

Elhallgatott. A fiú a levegőbe bámult és úgy álomban hallotta csak az asz- szony szavait

— Ha legalább szombatvasárnapra akadna valaki segítségem. Figyelni a sütőt, segíteni bevásárolni az anyagot. Megfizetném szívesen. És szólnék valakihez néha. Megbeszélném vele a problémámét. Szünnapon meg sétálnék véle egyet. A vízparton. Vagy felszállnánk a buszra és elmennénk akár Esztergomba is, a városba. Vinnénk magunkkal szendvicset, legfeljebb meginnánk ott egy feketét. Hát nem lenne jó? Róni egész nap a várost, kiülni a hajóállomáson egy padra, egymás mellé... __

— Hogyan mondja? — riadt fel a fiú.

Az asszony arca komoly volt ,

— Nem szóltam semmit.

A fiú tágranyílt szemmel nézte.

— Mintha miamit mondott volna.

— Semmit. Hallgattunk. Mit mondhatnék? Rámszakadt a munka, az élet. Az a gyanúm, jövőre feladom az ipart és bemegyek dolgozni itt a nagy étterembe.

Sokkal gondtálanabbul élek majd és meg lesz a kosztom is.

A fiú még mindig nyelde- kelt és úgy kiszaladt a száján:

— Jó magának.

— Jó? Nekem. Ugyan mi jó van az életemben?

— Tervezgethet.

— Azt megtehetem. Maga is megteheti.

— Nem hallgat meg senki

— Engem se.

A fiú egy kicsit félrenézett, az ablak felé.

— Én meghallgatom.

— Maga? — csodálkozott el a nő. És kitört belőle a nevetés, mint amikor az ajtó csengetyűzik, ha belép egy vendég.

Nem szólt semmit, csak odaállt a kis kávéfőző masina elé, s kérés nélkül letett egy csésze gőzölgő kávét a fiú elé.

— Erre én hívtam meg.

De hogy miért és hogy mit gondol, hogy sajnálja, vagy ő is tetszik neki, arról nem ejtett egy szót sem.

S akkor a fiúnak újra az a férfias vonás éleződött ki az arcán, amiből annyi erőt szilárdságot és ígéretet olvasnak ki a nők, és hangtalanul újra tervezgetni kezdett

(VÉGE)

Ebergényi Tibor

Kórusminősítő hangverseny

Egerben