Népújság, 1976. december (27. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-05 / 288. szám
flRAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/VSAAASVM A lámpás és társai Gárdonyi valamikor nem átallotta lámpásnak nevezni a néptanítót. Pedig már ismerhette ugyancsak a villanyt, az erős fényűt, a nagyobb világot ad(}t. De ő csak lámpásnak titulálta — ő tudja, hogy miért. Meg azért mi is tudjuk. A tudás fáklyavivője, mondtuk és mondjuk még ma is, és ha lelki szemeink előtt megjelenik egy elvont pedagógus, neme sincs, kora sincs, csak egyetlen jellegzetessége van: pedagógus. Meg, hogy fáklyát visz a kezében. Es azok a lelki szemek még ma is látni vélik, hogy ama bizonyos fáklya fénykörében, hogyan gyulladnak ki a falusi házak szellem- és szellemi ablakai. Mert a pedagógus, az a falu értelmisége, az a nép tanítója, és vele, valamint általa lesz olybá a falu, amilyenné a marxizmus klasszikusai és e klasszikusokat igazolandóan a nép álmai elképzelték. Es ez a makacs elképzelés úgy tartja magát, hogy ma is, és talán még évek múlva iß, a mindennapi politikai-, közművelődési munkától a szélesebb helyi politikai elképzelésekig valahogy a falun élő — már nem falusi, az nem! — értelmiség az leginkább csak a —< pedagógus. így aztán minden vele, s általa történtetik meg ma is igen gyakran, az ő vállaikra rakunk mindent szinte, a politika gyakorlatának tengelyében, elméletének fókuszában állnak ma is, amiből lassan több lesz a kár, mint a haszon. Mert ugyanis azt aligha lenne helyes dolog elfelejteni, hogy társadalmunk nagy változásai közepette, nemcsak strukturális változások történtek, de az osztályokon, rétegeken belül is lényeges fejlődés zajlott le. Parasztság, a régi, klasszikus értelemben alig található, a mezőgazdaságban dolgozók száma csökkenőben, a munkásosztály létszáma állandóan és tartósan gyarapodóan rajzolja fel és igazolja ezt a változást. És alapvetően megváltozott összetételében és számszerűségében is a falun élő értelmiség! Elsősorban is nem falusi értelmiség — hanem falun élő! Másodsorban a tudomány és a technika fejlődésével, a politika kiteljesedésével párhuzamosan olyan értelmiségi „ágazatok” teszik változatossá egy-egy község „szellemi” összetételét, amelyek azelőtt, vagy politikai, vagy egyszerűen gazdasági, technikai okokból elképzelhetetlenek voltak. Ha valamikor a plébános, a néptanító, meg esetleg az orvos, patikus és a jegyző úr jelentette *az” értelmiséget, s ezekből is valójában a pedagógus volt az igazán népet tanító a legtöbbször, úgy ma már alapvetően más a helyzet. > Gondoljunk csak bele: tanácselnök, vébétitkár, pénzügyes, sok helyütt magasabb állami és pártiskolát végzett párttitkár, aztán szövetkezeti elnök, agronómus, azazhogy mezőgazdász, kémikus, vagy vegyészmérnök, de gépészmérnök is, esetleg elektromémpk, zoológus, épftész, könyvelők a szövetkezetben, aztán az orvos, az állatorvos, a plébános is persze, — egész hadsereg. És ehhez jön a pedagógus, a népművelő, a szövetkezeti áruház diplomás vezetője még — és ki tudja mennyi más ágazat, amit elfelejtettem itt felsorolni! Hol van az a régi falukép, amelyet megszoktunk, ha az értelmiségről ejtünk töprengő szót? Hol van a felszabadulás utáni, vagy akár csak a hatvanas évek eleji ösz- szetétel és számarány? Már csak emlékeinkben és berögződéseinkben. Valamiféle — miért is ne mondanánk ki? — újszerű és korszerű kultúrforradalom zajlott le falun, de még inkább, hogy oda is kicsapott á tudományos-technikai forradalom tengerének habja. Ma már sem a régi, a gárdonyis értelemben nem lámpás a falun élő, ott dolgozó pedagógus, sem olyan értelemben, mintha neki kellene egyedül fényt bocsátania a sötét falura. Egyáltalában hol sötét a falu? A szellemiek és a lámpák fényeit egyformán értendőén? Még akkor is a „sehol” a helyes válasz erre, ha tudjuk, hogy nem csak fehér, de fekete foltok is tarkítják ezt a szellemi képet, ha tudjuk, hogy bőven akadnak zugok, ahová reflektorral is nehéz ma még bevilágítani. Mégis a lényeg: az a szellemi átrétegződés, amely csak egyetlen évtized alatt is lezajlott hazánkban, alaposan és véglegesen átrajzolta azt a rétegtérképet, amely az értelmiség összetételét mutathatná meg egy elképzelt társadalmi térképen. A lámpásnak társai vannak, sőt hovatovább ő lesz a „társai” társa, és ez rendkívül jó dolog: nagyszerű dolog. Mindez onnan jutott az eszembe, hogy egy falun élő fiatal pedagógus mondta el egy napját nékem, őszinte lelkesedéssel, mert őszinte lelkesedéssel csinálja is, amit vállalt. Ám arra kajánkodó kérdésemre, hogy mindazt, amit csinál, azt valóban neki kell-e csinálnia, nem vehet-e részt a közművelés és a közművelődés munkájában mondjuk az állattenyésztő, vagy a szövetkezeti elnök is, magától értetődő természetességgel így válaszolt: — Ugyan, miért is tennék?... Ez a mi dolgunk, a pedagógusoké. .. — és lelkesedett tovább. Maradjon meg a lelkesedése, de osztassék meg a munkája — ezen töprengve róttam le ezeket a sorokat. Hátha ráadásul még igazságom is van. A cseppkövek világa (Fotó: MTI—KS) «vsaaaaaaaaaa/wwsaaaaaaaaaaaaaaa/wwwnaaaa/vwnaaaaaaaaaaaaaai Fák. sűrűség, vízvájta sú- vadások, nyiladékok, keskeny Vadcsapások mellett, nagyszerű erdőségen át ereszkedünk alá a parádi völgybe. Sokáig tart az utazás, pedig fürge autónk ugyancsak iparkodik. Hát még mennyi ideig tarthatott az út jó százötven éve. Példának okáért, Fáy András uram még lőcsös szekérrel rázatta magát, de jószerint csak gyalogszerrel, saját lábán haladhatott, hogy aztán útja végén megmártózzék az „égvényes” gyógyvizekben, kóstolót vegyen a „büdösköves vízből”, s megírja Párádról keltezett, máig emlegetett, híres fürdőlevelét A nyomában járok most, hajdani huták hagyatékát számba venni, arra tartva, ahol is „A savanyúvíz forrásoktól tetejükkel a felhőket verdeső agg bikkek kies árnyékában vezet az út az üveghutákhoz". Egy iramodás és felnyílik előttem a falu: Sasvár. Milyen lehetett másfél évszázaddal azelőtt? Néhány szegényház szélárnyékban, s odább a három füstölgő olvasztókemence. Ennyi lehetett az akkori Parádsasvár. A mai falu inkább egy bájos üdülőtelephez hasonlatos. Nyomokat hiába keresnék, még pár szavas emléktábla sincs, s így csak az emlékezet képzelheti bele a máj képbe hajdani Fáy András uramat. A völgyi utcákban — ragyogó őszi verő- fényben — városba illő villák. Mind hutásoké. Terméskő aljazat; színes, több részes fröccsös homlokzat, redőnyök; veranda; virágágyások; lándzsás vaskerítés, mint a Tuillériákon. A gyár előtti buszmegállóban csinos miniszoknyás lányok esi" vitelnek, bizonyítván. hogy „Éva paradicsomi köntösében” a női kísértés is örök. Fiatalember a kalauzom, Angyal László, normatechnológus. Sasvári gyökér, minden feje-foka Idevalósi. Üvegfestő tanulóként kezdte a munkáséletet, aztán technikumi oklevelet is szerzett. Felesége, akit Gyöngyösről választott, ugyancsak a gyárban dolgozik. — Sasvár évszázadok óta „üvegkenyéren” él — magyarázza. — Több mint 250 évvel ezelőtt állíttatta Rákóczi fejedelem az első üvegfúvót a mai Parádóhután. Ott formálták hosszú szárú fúvópipáikkal a folyékony, izzó üveget a palóc hutások egészen 1815-ig. Akkor költözött át a huta ide Sasvárra, s lett az őse a mai korszerű üveggyárunknak. Készítünk sokszínű üveg-dísztárgyakat, csiszolt' ólomkristályvázákat, kancsókat, poharakat- S nemcsak fölélesztettük, de minőségben is magas szintre emeltük az ősi üvegfestés Pataky Dezső riportjai Hajdani huták hagyátéka majdnem elfelejtett nemes ■művészetét. A gyárnézést a hutában kezdjük. Hatalmas csarnok, vetkőztető hőséggel. Olvasztókemencék nyitott szájai, a fehéren fortyogó, folyékony izzó üveg leheli a nagy for- róságot. A kemencék előtti „katedrákon” sürgő-forgó emberek. Hosszú szárú pipáikkal ki-kiemelnek a kemencékből egy tüzes cseppet. Szájukhoz emelik a pipa végét, óvatosan belefújnak, egyszer-kétszer, formába illesztik az üvegbuborékot, néhány ügyes mozdulat, s aztán máris kész a fényes, tűzrőlpattant pohár, kehely. Az emberek kigombolt ingben dolgoznak, legtöbbjükön azonban ing sincs. Szakad róluk a verejték.. Fújtatnak, pihegnek, akárha lázas betegséggel viaskodnának, mert itt télen-nyáron 60—70 fok meleg van. Hosszan nézelődött, aztán Szókup Károly bátyámról kérdezősködöm- Merthogy véle ismerkedtem volt meg először ebben az üvegvilágban. Mikor is? Tizenhat-tizenhét esztendővel ezelőtt. — Megvan, jó egészségben, ö most a hutában az üzemvezető — kapom a választ. — Merre lehet most? — Nem kell keresni, mindjárt elénk toppan... Jön is már, nagy léptekkel, a csarnok végéről. Megismerem. Mintha csak tegnap lett volna első találkozásunk, szemernyit sem Változott. Rajtam bizonnyal formálhatott valamit az idő, mert idegennek vél, s bemutatkozik. Mondom hát én is a nevemet. Először a szeme nevet rám, aztán az arca is megvidámodik. s a karja barátsággal mozdul. Betelepszünk az irodájába, ahol csend van és asztal, hogy nyugodtan legyezhessem beszélgetésünket. — Hány éves most, Károly? — Negyvennyolcadik esztendőmet nyűvöm. Csak a szakmában vagyok öreg, mivel harmincnegyedik évemet töltöm már itt, az üvegvilágban. Cigarettára gyújtunk, s forgatjuk az idő kerekét visszafelé. — Bizony, bizony — mondja — 14 évesen állottam munkába. Magam is meleg égövi ember voltam. Üvegfúvó. Legelőször kátrányt fújtunk, azon gyakoroltuk inasként a mesterség fortélyait Csak amikor már jól ment a dolog, engedték meg, hogy a kemencébe nyújtsuk a pipát és próbát tegyünk üvegfúvásból is... •— Sok minden változott itt, teljesen mégfiatalodott, korszerűbb lett ez a gyár. — A megújulás nagyszerű dolog. Ám az üvegfúvók dolga most sem könnyű, ótt állni hét órán át a forróságot okádó kemence méllett és közben dolgozni, sok erőt, kitartást kíván. Egy műszakban több vizet veszítenek, mint a súlyemelők a világ- bajnokságon. .. Különben a kemencék is mások lettek- Korábban fazekaskemencéink voltak, nyolc órát üzemelt, tizenhat órát olvasztott. A mostaniak kádkemen- vcék, s ezeknél egyszerre történik az olvasztás és a kidolgozás. A régi fazékban 480 kiló anyag fért bele, a mostaniakba XI tonna. Igaz, régebben csinálhattunk káli üveget, színes, kézzel formált hutakész vázákat, dísztárgyakat. Ez volt az erősségünk, a hírességünk. Mindennap olvasztottunk, mindennap más és más színt kevertünk. Csodálatos színeket. Most ezeket nem csináljuk, és e^t én igencsak sajnálom. — Milyen érzés üzemvezetőnek lenni? — Rettenetes nagy gond. Ám sokat segít a munkával szerzett tapasztalat, ami a tudás mellett sem elvetni való- Fő termékünk a csiszolt ólomkristály, ebből évi 1 millió 200 ezer darabot kell készítenünk. Teljes tervünk meghaladja a 170 millió forintot. Exportra kevés híján 90 milliós értékű terméket küldünk. — Végezetül hadd kérdezzem meg: Szókup Károly mit tart legfontosabbnak a hajdani huták hagyatékából? —■ A hagyományőrzést, a szakma szeretetét. A becsületet és a hűséget, ami még az ember életénél is nagyobb dolog. Üjra megállunk. a forró hutában. Hosszan figyelem a fényben sürgő fúvókat, amint az olvasztókemencék megszelídített vulkánjaiból kiemelnek hosszú szárú pipáikkal egy-egy tüzes cseppet, amint újra és újra megszületik a csillogó, törékeny üvegcsoda. A kész üveg útján vándorolunk tovább, előbb a korongos, aztán pedig a finomcsiszolók munkatermébe. Az üvegfestők csendes, nyugalmas otthonában régi, kedves ismerősöm fogad, s olyan szeretettel szorongatja a kezemet. mintha fia vagy ritkán látott rokona lennék- Stadler Rudolfnak hívják. Fölélesztője, tehetséges és gondos munkása az ősi üvegfestés művészetének. Ö a legidősebb üvegfestő a sasvári gyárban. — Hivatalosan 1933. május elseje óta dolgozom itten — kezdi emlékezéssel a beszélgetést. — Azért mondom, hogy hivatalosan, mert dolgoztam már a gyárban előbb is, csak azokat az esztendőket elsikkasztották tőlem. Azért, ugye, így sem kevés az a negyvenhárom esztendő egy végben ? ... Huszonnyol c hónapom van még a nyugdíjas koromig. így aztán több lesz a munkásidőm még a 45 évnél is— Tudja-e, hány üveget festett meg mostanáig? Fejvakarás. Kurta hallgatás. — ... Bizony nem számoltam. .. De úgy gondolom, belepné a falu földjét és még jócskán jutna belőle más határba is. Merthogy elég kicsi, határral együtt', ez a mi falunk— Mit kedvelt munkájában leginkább? — A kék üvegek festését. „Parádi csipke”, nevezték így is. Ilyeneket hosszú-hoszr szú idő óta nem csinálunk. Pedig igen csodálatosan szép volt mindenik darabja. — A színeket. a mintákat maga gondolja ki? — Magam is sokat kigondolok. Ám nagyrészt, mint mondani szokták, közös a gyerek. A színeket és formákat ugyanis az iparművészszel együtt alakítjuk ki.Van olyan is, hogy a megrendelő hozza az elképzelést, amihez természetesen az üvegfestő is odateszi a magáét. — Mivel tölti majd az idejét, nyugdíjasként? — Többet leszek a méheim között, mint ahogyan eddig tehettem. Van ugyanis 25 család méhem, 13 kaptárral. Ez nékem családi Örökség- Édesapám most nyolcvanesztendős és gyerekkora óta a mai napig méhészkedik... Kezet szorítunk, búcsúzunk. Elmenőben még újra betekintek a forró hutába, ahol percről percre újabb és újabb csodát követ el az ember, nem kisebb csodát, mint a teremtés. Aztán domb magasáról szemlélem a gyárat, a falut. A változás, a me'g- ú.iúlás jegyei olt vannak mindenütt. Csak a háttér nem változott. Az új arcot öltő gyár, az öreg Sasvár fölé elmúl!, e.tlan hamvas szépséggel .magaslik a Mátra erdős rengetege. >
