Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-14 / 270. szám
Vidróczkiék a színpadon A neves gyöngyösi népi együttes dalai, táncai, népi játékai jól ismertek szerte az országban, s a határokon túl is. Hiszen a palócföld népé- nek művészetéből táplálkozó, hagyományait fölelevenítő és ápoló csoportnak tapsoltak már Törökországtól Csuva- siáig.., Legutóbb ismét itthon — az egri színházban egy nemzetközi konferencia résztvevői előtt — mutatták be vastapssal kísért műsorukat. (Szántó György felvételei) Nemzetek születése Kelet-Európábán Niederhauser Emii új kötetéről Nemcsak az államalapítás lehet a fokmérője egy n,ép nemzeti önfejlődésének, hanem a nemzet megszületése is az. Gyakori hibája, főleg a polgári történettudománynak, az a nézet, hogy az államalkotást, mint sajátos képességet, csak egyes népeknek tulajdonítanak. S hogy a népvándorlási hullámokkal oly sokszor átszabdalt kelet-európai területeken milyen nehéz volt feudális államot alapítani, azt talán nekünk, magyaroknak kell a legkevésbé mondani. S talán azt sem kell különösebben hangsúlyozni, nekünk sem azért sikerült jobban, mint szomszédainknak, mert a magyar „államalkotóbb” nép. Nyilván az döntötte el a versenyt (sajnos nincs rá jobb szó), hogy az adott történelmi pillanatban a gazdasági differenciálódás, és az osztályfeszültségek mely népeknél alakultak ki olyan mértékben, melyeket csak állami erőszakkal lehetett már kordában tartani. Az objektív feltételek mellett természetszerűleg közrejátszott az is: milyen felkészültségű és európai kitekintésű politikusi vezető gárda kezébe került az események irányítása. A feudális kori állam csak szervezeti kerete lehet a nemzetnek, de nem azonos vele, és a nemzetet mint magasabb társulási formát, nem is helyettesítheti. Az önálló államiság léte azonban jelentősen megkönnyítheti, s hiánya ugyanakkor megnehezítheti a nemzet születését. Nemzeten a marxista történetírás egy olyan közösségi formát ért, amely a történeti fejlődés viszonylag késői fokán, a polgári átalakulás szükségszerű velejárójaként születik meg. Bizonyos homogén gazdasági tér, territoriális egység ugyanúgy részét képezi a nemzetnek, mint az etnikai, nyelvi egység. Nem kell nyomatékosan kiemelnünk, Kelet-Európa etnikailag igencsak tarka területén a fenti ismérvek nagy része hiányzott még a XIX. század végén is. Niederhauser Emil monográfiája azt vizsgálja, hogy Keletközép-Európa tizenhat (!) etnikumának nemzeti fejlődése hogyan alakult a tizenkilencedik—huszadik században. Alapos gazdaságtörténeti elemzéssel mutatja ki: a tőkés árutermelés, időbeli fáziskéséssel ugyan, olyan társadalmi erjedést indított el, mely napirendre tűzte a nemzeti átalakulást. mivel a nyugat-európai fejlődéssel ellentétben, ezen a történeti régión hiányzott az önálló államiság, a feudális nehezékek pedig súlyosabbnak bizonyultak a polgári változást igenlő társadalmi erőknél, a társadalmi haladást és a nemzeti függetlenséget csak súlyos kompromisszumok alapján lehetett megoldani. Ez a polgári átalakulás természetesen nemcsak megkésettséggel járt együtt, hanem azzal is, hogy a nemzetközi politikai hatalmi tényezők erősen közrejátszottak megvalósulásukban. Ilyen sajátos helyzetben a társadalmi átalakulást vezető nemzeti progresszióknak szükségképpen kétarcúaknak kellett lenniük. A nemzeti átalakulás vezéreszményének tartott nacionalizmus a progresszió egyik (sok etnikumnál népesebb) szárnyánál, történetietlen, romantikus elemekkel feldúsított koncepcióban jelent meg, ami a nemzeti megbékélés helyett sokszor a nemzeti gyűlöletet szította. A progresszió másik, gyakran szűkebb ágát, csupán azoknak az erőknek sikerült képviselniük, akik tisztában voltak azzal: nemzeti átalakulást nagyhatalmi segítséggel csak áldozatok árán lehet megvívni. A szerző könyvében meggyőzően mutatja ki, hogy milyen szerkezetű nemzeti tudatok jöttek létre az egyes népeknél. Ábrázolja azt a forradalmi folyamatot, ahogyan a polgári átalakulás jól ismert szabadságeszméi a különböző társadalmi gyökerű osztályok széles rétegeit a társadalminemzeti átalakulás táborába felsorakoztatják. SZŐKE DOMONKOS *VVVWW>AA/VAA**A,VVVWVVVVVVVVVWWWWW>*A'V\AAAAAA/>^^ Rodrigo Rojas: Nem kényszeríthetnek térdre! WWW O któber tizenklttedike, hajnali három óra volt. Félretolt reteszek, nyíló zárak zörgésére ébredtünk. Rögtön tudtuk: valami szörnyű következik. És nem tévedtünk. Valahányszor, amikor börtönőreink hajnalban jöttek egy fogolyért, biztosak lehettünk benne, hogy elvtársunk nem tér vissza többé, s a holttestét vagy valahol az utcán, vagy a Mapocho folyóban fogják megtalálni. Ezúttal a szokásos egy káplár és három katona helyett egy kapitány, három káplár és tizenöt katona lépett a cellánkba. Szótlanul jöttek. Átvillant rajtam a gondolat: meglehet, hogy a foglyokat új helyre viszik át, vagy soron kívül létszámellenőrzést tartanak. Két-három perc telhetett el, talán több, talán kevesebb. Mindenesetre a csönd és a várakozás végtelennek tűnt — Rojas, velünk jön — adta ki végül a parancsot a kapitány. Láttam elvtársaim arcán a feszültséget, úgy néztek rám, mintha támogatni akartak volna és szolidaritásukat kifejezni. Lassan felöltöztem. Vállamra vetettem a pokrócot, és egyenként elvtársaim szemébe néztem. A búcsú néma volt, de sokatmondó, ök — amiként én is — meg voltak róla győződve, hogy nem látjuk egymást többé. Amikor az öltöző ajtaja becsukódott, kísérőim mögött, két katona kézibilincset tett rám, A szerző: a chilei kommunisták El Siglo című lapjának volt tő- szerkesztője. A Népi Egység kormányának megdöntése után néhány nappal letartóztatták, később sikerült kiszabadulnia és külföldre menekülnie. bokámra pedig rövid láncot erősítettek. Lánccsörgés közben lassan végigmentünk a stadion belső folyosóin, aztán elindultunk a virágágyak felé, amelyek körülveszik a pályát. A katonák némán mentek. Elöl, úgy három méterre tőlem, a kapitány lépkedett. Két katona közrefogott, a hátamban pedig éreztem a mögöttem jövők géppisztolyainak jéghideg csövét. Hallottam kimért csizmadobogásukat Mivel nem kötötték be a szememet, a csillagok fényében ki tudtam venni egy csoport katonát, akik minket vártak. Egyenruhájuk különbözött a hadseregbeliekétől, akik a stadionban a börtönőrök szerepét töltötték be. A légierő katonái és tisztjei voltak. N éhány másodperc múlva teljesen világos lett. Autófényszórók gyúltak, parancsszavak pattogtak. A katonák felsorakoztak. Odalépett hozzám egy kapitány, és letartóztatásom pillanata óta először hallottam, hogy valaki „szenyornak” szólít. — Szenyor Rojas, a katonai junta határozata alapján önt halálra ítélték hazaárulásért és azért, hogy Chilével szembén ellenséges érzelmű állam szolgálatában állt. Az ítéletet azonnal végrehajtjuk. Van valami kíván— Igen,’ állva szeretnék meghalni, fedetlen szemmel, bilincsek és béklyók nélkül, szemtől szemben a katonákkal, akiknek végre kell hajtaniuk az ítéletet. — Ez lehetetlen, önt árulásért ítélték el, az árulókat pedig hátulról lövik le. így írja elő a katonai becsületkódex. Van más kívánsága? — Én soha nem árultam el sem a hazámat, sem az elveimet. Ügy vélem, jogom van az utolsó kívánságra, és kérem önt, kapitány, hogy hivatalosan továbbítsa kérésemet a feletteseinek. — Jól van, szenyor... Tegyük fel, van ilyen joga... Mit kíván? — Csupán egyetlen óhajom van. Hogy Pinochetet, Lit, (Meri- nót és Mendozt lőjék le hátulról. Ök az árulók! A kapitány haragosan az arcomba vágott A katonáknak kellett felemelniük a földről: Pinochet hadseregének derék katonája erősen ütött, előtte pedig egy legyengült, béklyóba vert ember állt, aki ráadásul még a tulajdon kivégzésével készült szembenézni. Bekötötték a szemem, odavonszoltak a legközelebbi fához és hozzákötöztek. Meghallottam a parancs baljósán csengő szavait, a závárcsattogást, és éreztem, amint a homlokomat, kezemet és hátamat kiveri a hideg verejték. Ösz- szeszorítottam a fogam, a testem megfeszült. Azokra gondoltam, akiket szerettem: anyámra, feleségemre, gyermekeimre. Corva- lánra gondoltam, s egy szemvillanás alatt lepergett előttem a pártban töltött egész életem ... Vártam a lövést. És nem kellett sokáig várnom. — Vigyázz..: Célozz;:. Tűz! S oha nem felejtem el a tiszt hangját, aki a parancsot adta. Nem felejtem el a felcsattanó lövést De éltem. Egyetlen golyó sem érintett — Tüzet szüntess! Megváltozó tatták az ítéletet! Éltem. Nem lőttek agyon: Csak elekor fogott el a félelem.’ Csak ekkor éreztem át teljes mértékben, mire képesek azok, akik magukhoz ragadták a hatalmat. Félelmem mindenért és mindenkiért érzett félelem volt 'Azok az emberek, akik megrendezik egy védtelen fogoly kivégzésének komédiáját, akik olyan kiélezett lelki és erkölcsi megpróbáltatásnak vetik alá, kétségkívül bármilyen gaztettre képesek. Levették a szememről a kendőt, és láttam, hogy a légierő katonái, akik „agyonlőttek”, kék teherautóra szállnak, és elhagyják a stadiont. Csak a hadseregbeliek maradtak. Eltűnt az a kapitány is, aki leütött. Most egy másik tiszt vezényelte a katonákat. Hozzám lépett, megparancsolta, hogy vegyék le rólam a kézibilincseket meg a béklyókat, és szívélyesen így szólt: — Gratulálok, szenyor Rojas, nemcsak azért, hogy életben maradt, hanem elsősorban azért, mert az ön példájából meggyőződtünk, hogy önök között is vannak igazi férfiak. Rágyújt? — Igen. — Parancsoljon ■— mondta, és zubbonya belső zsebéből elővett egy csomag cigarettát. Erőlködve Halásztam H egy szálat a dobozból — remegett a kezem. A kapitány tüzet adott, és én mélyen, nagyon mélyen leszívtam a füstöt Hirtelen remegést éreztem: a reggel friss volt és fényes. Ezenfelül pedig régebben még sohasem álltam egy szakasz katona előtt akik megölni készültek. A tiszt megfogta a könyökömet, és odébbvitt néhány lépésnyire. — Fogja, ez majd felvidítja — nyújtott át egy üveget. Egy hajtásra kiittam; azt hittem, kávé, de pálinka volt..; Odaadta a csomag cigarettát, és egyenesen a szemembe nézve azt mondta: —- Ne köszönjön semmit, szenyor Rojas. Csak arra kérem, hogy véssen az eszébe. Jegyezze meg, hogy nem mindenki hasonlít rájuk, aki katonaruhát viseL Ez nem tarthat sokáig. Emlékezzen rám, amikor eljön az ideje, hogy „átfordítsák a palacsintát,“ És újból fenyegető arckifejezést öltve elkiáltotta magát; — Káplár, vezesse a foglycJ a cellába! Mikor beléptem,' elvtársaim, akik hallották a lövéseket, először azt hitték, hogy kísértet áll előttük. Mind felálltak, és némán megöleltek. Szavakra nem volt szükség. Sokuk arcán könny folyt. Beburkolóztam a pokrócba, a padlóra zuhantam és vagy az átéltek következtében, vagy a pálinkától, de még inkább együtt az egésztől, halálos álomba merültem. R eggel pedig, mint mindig, megismétlődött a szokásos procedúra. Újból a kerékpárpályára vittek, megint kínvallatásnak vetettek alá. Mintha éjjel mi sem történt volna, és mindössze néhány órával előbb nem kivégzésre vittek volna .., Zahemszky László fordítása sága? fvWWNAVVWVSAAÁA^ fWVNA VWNAAAAAA/VNAAAAAAAAA/Vv^/V*-/!
