Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-14 / 270. szám
A kapu kulcsa A számok istenei bocsássanak meg nekem: ők nem az én isteneim. Ideges és idegenkedő borzongással veszek kézbe mindenféle statisztikai kimutatást, a zsebkönyvek* tői meg egyenesen irtózom, hiszen azok töményen, mint a tiszta alkohol, tartalmazzák mindazt, amit én még hígított állapotban sem tartok legízesebb szellemi csemegéim közé tartozónak. Mindezzel persze nem a statisztikát devalválom, hanem tenmagam, nem a statisztikai zsebkönyveket teszem a gúny céltáblájává, hanem sokkal inkább önmagam, — tudom ezt jól. Bevallani mégsem szégyellem, mert immáron oktalan irtózásomnak legalábbis történeti —, ha nem: történelmi — oka van. Volt olyan időszak, amikor a statisztika töltötte ki az életünket, számokkal, százalékokkal ébredtünk, azokkal feküdtünk, s azok is okoztak lidércnyomásos álmot. És hogy megközelítő pontossággal fejezzem ki magam, azok a statisztikák nem voltak mindig még megközelítő pontosságúak sem, igen gyakran arra voltak alkalmasak, azért is „lettek”, hogy ne feltárják a lényegi jelenségeket, hanem eltakarják, elfeledjék azokat. Régen volt ez már, tudom jól, emlékezem jól, mint ahogyan azt is tudom, a gyerekkori méhcsípés miatt felnőtt fejjel a mézet riadni nem bölcs dolog. Mégis mindez kikívánkozott belőlem most, hogy két, első olvastán talán nagyon is távol eső élmény egyszerre kerül ím papírra, A falu házai szépek és újak. Ez közhely. A falu házainak tetején — nem találván még ki egy egész falura szóló központi antennát — ott csúfoskodik a televízió szépnek még jó szándékkal sem nevezhető antennaerdeje. Mindegy, hogy melyik községről van szó, nézhetjük ezt az antennaerdőt az ország bármely más megyéjében is, akármely községet szemezve is e témában: az eredmény ugyanaz. Mármint, hogy az ember akaratlanul is megcsóválja végül is a fejét, önmagát korholva, hogy nicsak, már rondának tartjuk ezt a töméntelen antennát? Pedig néhány éve lám, még az újságok vezércikktémája és a rajzolók kedvenc „figurája” volt a ház, tetején a televíziós antenna, jelezvén, hogy e téren is felzárkózott népünk a szellemileg jeles nemzetek közé. Most meg bizony nem tartozik a falukép szépségéhez mindez. Ez az egyik tűnődni való élmény. A másik egy statisztikai zsebkönyv 1975-ről és Heves megyéről, amelyet összegyűjtött, kiadott, mindezt téve hangyaszorgalommal, számomra mindenkor megérthetetlen hozzáértéssel és kitartással a Központi Statisztikai Hivatal Heves megyei Igazgatósága. Uram ég, sóhajtottam fel, amikor belelapoztam a majd négyszáz oldalas és lényegében csak Heves megyét bemutató könyvecskébe, amely tízezernyi számmal a jelen történelemkönyvébe kívánja vésni, hogy a jövőnek is fennmaradjon — munkánk eredményeit Erőt véve magamon, és a számok tengerétől való félelmemen, bátran nekivágtam a számtenger habjainak, és mint kiderült, nemcsak „úszónak” való tenger ez, bár mély és óriási, de habjai megtartják az embert, s el Is viszik oda, ahová készülni szándékozott. Heves megyében annyi a televíziókészülék majdnem, mint a rádió: nyolcvanezer. Ha ezt megszorzom néggyel, egy család átlagos lélekszámával, akkor csak negyvenezer fővel kapok kevesebbet, mint Heves megye lélekszóma. Papíron, statisztikailag tehát majdnem minden háznál van televíziós készülék. A valóság persze más, ezer lakosból 231 az előfizető, tehát kereken minden negyedik emberre esik „csak” egy készülék. Ám még közelebb kerülve a „mikrostatisztiká- hoz”, jelesen a valósághoz: igen-igen sok házon nincs ott fenn az a bizonyos antenna. És e házak nagy többsége nem városon találtatik, hanem falun, s nem is akármilyen község az, amely antennaszegénységben szenved, hanem jobbára az, ahol nincs ipar, vagy nincs ipari munkás. A színházlátogatás statisztikája is az első olvasásra igaz és szép: egy előadást 456 ember néz meg a Gárdonyi Géza Színházban. De kik ezek, és honnan jöttek és jönnek? Művelődésre, oktatásra, sportra a munkás 955 forintot fordít egy évben, a szellemi kategória 1659 forintot, de a paraszti háztartás már csak 641 forintot: 1975-ben. Mit mutatnak ezek a számok, a még laikusnak is? Elsősorban is azt, hogy tetszik, nem tetszik, kényszerű, mert mindenképpen hasznos dolog figyelemmel kísérni a statisztikát és eltöprengeni a számok felett, hogy mi van a számok mögött. Más területeken is, más számokat, adatokat is figyelembe véve, nemcsak a most engem érdeklő és a szellemi élet egy területéről árulkodókat. Eljutottunk odáig, hogy jó gazdához illőn, módunk és lehetőségünk, sőt őszinteségünk is van végigmenni újra a szőlősorok között a bevégzettnek tűnt szüret után: böngészni. Mert van mit ám. Nagyjából és egészében — csak a televíziónál maradva — majd minden családra jut már készülék. (Arról most ne beszéljünk, hogy ahol van, ott mit néznek leginkább...) Valójában Heves megyében is vannak területek, ahol valóban szinte minden család esténként bekapcsolja, vagy bekapcsolhatja készülékét. De éppen a számok könyörtelen törvénye miatt, ezért akadnak olyan községek, községrészek, ahol a házak egész sora büszkélkedhet azzal a kétes dicsőséggel, hogy tetejüket nem csúfítja tévéantenna. És a színház? És a könyvvásárlás, meg a könyvtárlátogatás? Az újság és a folyóirat? A hangverseny, vagy a múzeum és látogatottsága? Néha bizony félre kell húzni a számok szövetét, mint egy színpad igaz és szép függönyét, hogy betekintve mögé, megláthassuk: mi is történik valójában azon a színpadon. Nem lenne bölcs dolog megelégedetten nyugtázni a számokat és a tényeket, mert — bár itt a veszély korántsem egyenlő — volt időszak, amikor statisztikailag kimutattuk és statisztikailag igazunk is volt, hogy lényegében legyűrtük az analfabétizmust hazánkban. Ez a „lényegében” százezreket jelentett, akik — maradtak, és akik újra lettek — analfabéták. A számok tükrében azonban első látásra elhanyagolható töredék volt mindez csupán. Nem, változatlanul nem szeretem a statisztikát. Igaz, a statisztika nem feleség, akit szeretni kell. Tisztelem viszont, bár erre sem tart igényt. Tisztelem, mint egy olyan csodakulcsot, amely a hozzáértő kezekben képes kinyitni minden igazság kapuját. Belépni rajta, aztán már igazán a mi dolgunk. »VvvvVVWúVWVWV Litván asszonyok Ruikasz Ljudovíkasz litván fotóművész, akinek művészi felvételei bejárták már az egész világot, legutóbb a magyar—szovjet baráti napok alkalmából Egerben, a Gárdonyi Géza Színházban állította ki alkotásait. Csaknem félszáz változatos témájú fotójában tíz napon keresztül gyönyörködhetett a közönség. Nemcsak az állampolgárok, hanem maguk a jogalkalmazó szervek dolgozói is gyakorta megjegyzik: olyan sok a jogszabály, hogy még a beavatottaknak is nehéz közöttük eligazodni. Szabályokra természetesen szükség van, s az okokat nem kell felsorolni. Felmerül az emberben a kérdés: de hát hogyan születnek a „kisebb- nagyobb” paragrafusok? E témával kapcsolatban beszélgettünk dr. Pápay Gyulával, a megyei tanács vb- titkárával, a jogászszövetség Heves megyei elnökével. Mindenekelőtt a jogalkotás időszerű kérdéseiről, s ezen belül is a helyi jogalkotás szerepéről és jelentőségéről volt szó. — Kezdjük a legfontosabbal — mondta dr. Pápay Gyula —, azzal, hogy jogalkotásunk fejlődését helyesen csak a társadalmi haladás szerves részeként értékelhetjük. A szocialista társadalom erőteljes fejlődése a valóságos viszonyokat kifejező és a fejlődést elősegítő, tehát az értelemszerűen változó jogrendszer kialakítását igényli. Persze azonnal jelentkezik egy másik igény is, amely a jogszabályok viszonylagos állandóságában jelölhető meg. Az állandóság nem jelenthet merevséget, hiszen akkor az élet „lekörözné” a jogszabályokat. Márpedig ez nem fér össze a tevékenységgel, s a jogalkalmazásban sok problémát okozna. Szögezzük le, hogy a szocialista jogszabályokkal szemben fontos követelmény a változás, a társadalom fejlődésének a követése, szinkron a tényleges életviszonyokkal. Persze, arra is vigyáznunk kell, hogy a születendő szabályok tartósak legyenek, viszonylag sokáig éljenek, hiszen ellenkező esetben úgynevezett jogbizonytalanság keletkeznék. — Számszerűen jelezhetnénk — érdekességképpen is — a jogszabályok alakulását? — Természetesen.' Itt van például az 1972—75 közötti időszak. A négy esztendő „paragrafustermésével” kapcsolatban a következő a helyzet: az országgyűlés 22 törvényt, az Elnöki Tanács pedig 53 törvényerejű rendeletet alkotott (nem számítva azokat, amelyek a különböző nemzetközi egyezmények megerősítéséről és kihirdetéséről szóltak). Ugyanebben az időben az említett két testület 80 törvényt és törvényerejű rendeletet helyezett hatályon kívül, s módosított, vagy kiegészített 94-et. Ebben az időszakban kiadásra került „Fent és lent" Beszélgetés a jogalkotás hétköznapjairól 175 kormányrendelet, 145 kormányhatározat és 887 miniszteri rendelet. A miniszteri, államtitkári és főhatósági utasítások száma 2628. A kormányrendeletektől az utasításokig 2344 jogszabályt helyeztek hatályon kívül, 2257-et pedig módosítottak, illetve kiegészítettek. .. — Akárhonnan nézzük: nem túl sok ez? — Az adatok alapján érthető az igény, hogy fékezni kellene a jogalkotási tevékenységet. Törekvés erre már van, éppen a szilárd jogtudat és az egységes törvényességnek megfelelő jog- alkalmazás érdekében. Jelenleg nem a törvények és a minisztertanácsi rendeletek számával van gondunk, hanem a végrehajtásukhoz kapcsolódó, gyakran „többlépcsős” alacsonyabb szintű jogszabályi rendelkezések színvonalával és meny- nyiségével. Még tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a különböző központi szervek a végrehajtó szervezet felé körleveleket, irányelveket, tájékoztatókat továbbítanak, s ezek nemegyszer más értelmezést adnak maguknak az alapvető jogszabályoknak, mint ami a jogalkotó szándékában volt. — Tehát: a paragrafus az „alfa és az omega”... ? — Eléggé eluralkodott nálunk az a nézet, amely túlbecsüli a jog társadalmi szerepét. Ez az oka annak, hogy egy-egy probléma, nehézség láttán a megoldást újabb és újabb jogszabály kibocsátásában látják, márpedig a jog csak más társadalmi tényezőkkel együttesen váltja ki megfelelő hatását az emberi magatartásokra. Nem helyes tehát, hogy új szankciókat vezetnek be akkor is, amikor a tényleges problémát irányítási, vezetési módszerekkel, vagy az ügyintézési gyakorlat, a következetes végrehajtás eszközeivel kellene megoldani. — Az 1971. évi tanács- törvény óta a helyi és a megyei tanácsok tanácsrendeleteket alkotnak. Hogyan illeszthető ez be a jogszabályalkotás egészébe, és milyen területen jogosultak erre a tanácsok? —■ A rendeletalkotás jelentős önkormányzati jogosítványa a tanácsi testületeknek. Két fontos területen érvényesül ez a munka: egyrészt szabályozza a magasabb szintű jogszabályok helyi végrehajtását, másrészt pedig a jogszabályok által nem rendezett, helyi jelentőségű, de szabályozást igénylő társadalmi viszonyokat foglalja keretbe. Tehát a tanácsok maguk is jogalkotó szervek. Alapvető követelmény viszont, hogy a tanácsrendeletek nem lehetnek ellentétben a magasabb szintű jogszabályokkal. — Milyen megyei tapasztalatokról számolhatunk be ezen a területen? — Megyénkben a tanácsok egyre eredményesebben töltik be jogalkotó szerepüket. A fő probléma azonban itt az, hogy több olyan esetben elmaradt a helyi szabályozás, amikor pedig az érdekelt községben erre szükség lett volna, s az is, hogy némelyik rendeletben nem tükröződnek kellőképpen a helyi sajátosságok. — Mi ennek az oka? — Akad sajnos több is. Tágabb teret engedhetne például a központi jogalkotás a helyi szabályozás számára, különösen azzal, hogy kifejezetten kötelezővé tcn- ■hó — a jelenleginél nagyobb körben — az egyes életviszonyok helyi rendezését. Akadnak persze példamutató jogszabályok is. A Tanácstörvény kötelezte a tanácsokat a szervezeti működési szabályzatuk megalkotására, vagy az egyik kormányrendelet a lakásügyi jogszabályok egyes rendelkezéseinek végrehajtására. A hibák között szubjektív okok is szerepelnek. Egyes tisztségviselők és szakigazgatási dolgozók a tanácsi ön- kormányzat szerepét és jogait leszűkítik a községfejlesztési és fenntartási feladatokra, általában: a gazdasági tevékenységekre. — Természetesen akad jó példa is... ? — Igen. Nagy jelentőségű többek között, hogy a közterületek használatára vonatkozóan 51 községben, a köztisztaság szabályozására 64 községben, a közkutak használatára 22-ben született helyi szabályozás. A tanácsok és a tanácsi szervek működésére vonatkozó rendeleteken kívül jelenleg mintegy 270 hatályos tanácsrendelet él. A helyi rendeletek fejlődő színvonalon valósítják meg, illetve igyekeznek elérni a kívánt célt. Kiemelten érvényes ez a megállapítás a lakások elosztására vonatkozó városi tanácsrendeletekre, továbbá az állattartásra vonatkozó rendeletekre, amelyek o helyi sajátosságokat szem előtt tartva jelentősen elősegíthetik a helyi társadalmi és életviszonyok rendezését. — A rendelet annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle... — A tanácsi bizottságoknak az utóbbi években egyre nagyobb a szerepük a különböző rendeletek megtartásának ellenőrzésében. A szakigazgatási szervek is végzik ezt, de igen nagy a szerepe és jelentősége a rendőri, és önkéntes rendőri munkának, illetve a lakó-, és utcabizottságok közreműködésének. A tanácsrendeletekkel kapcsolatban is felmerül a változtatás igénye. így például a közelmúltban vizsgálták felül a helyi szabályozásokat, hogy ne legyenek fékjei a háztáji állattartásnak, feleslegesen ne okozzanak nehézséget azoknak, akik a társadalmilag kívánt célok érdekében tevékenykednek. Jó gyakorlatként jelentkezik, hogy a rendeletalkotás demokratizmusára súlyt helyezve a népfrontrendezvényeken. a különböző lakóterületi, illetve munkahelyi összejöveteleken egy-egy tervezett helyi szabályozást széles körben megvitatnak az állampolgárokkal. A központi és a helyi jogalkotási tevékenységet áttekintve megállapítható tehát, hogy a jogalkotási munka nagyon felelős, de szép eredményeket hozó tevékenység. Elsőrendű politikai jelentősége van annak, hogy a társadalmi igényeknek és követelményeknek megfelelő jogszabályok szülessenek központilag és helyileg is. Még sok gonddal küzdünk, sok feladat megoldása áll előttünk, hogy a jog egyre eredményesebben töltse be -szerepét, még jobban védje, szervezze és biztosítsa a szocialista társadalom építését. — Köszönöm a beszélgetést. Kátai Gábor