Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
Részlet a Népújság „Egercsehi: lenn és fenn” c. korábban megjelent riportjából: „Az Egercsehi Bányaüzem és az egri Dobó István Vármúzeum szocialista együttműködési szerződést kötött. Az üzem dolgozói vállalták, hogy az egri vármúzeumban, a mikófalvi falumúzeumban, valamint a bélapátfalvi múzeumi kiállítóhelyen a szükséges karbantartási szakmunkákat elvégzik, s ennek fejében múzeumi tárlatvezetéseket kérnek és segítséget, szakmai támogatást egy bányászmúzeum megszervezésére.” Múzeumalapítók örökség Az egri vármúzeum irodájában, szelíd boltívek alatt, Csiffáry Gergely muzeológussal beszélgetek: — Több jelentős évfordulója volt idén a szénbányászat Heves megyei történetének: 180 évre tekinthet vissza a Bükk hegységi bányászkodás, 75 éve kezdődött Egercsehiben a szénfejtés, és 50 éve annak, hogy ugyanitt megindultak a szállító kasok a Beniczky ikeraknában. Ezeknek az évfordulóknak jegyében kezdődött meg a gyűjtőmunka ez év tavaszán. A történeti emlékeket kiállításon mutattuk be az egri múzeumban, majd Egercsehiben ia láthatták, ahonnét Borsod- nádasdra és a miskolci Herman Ottó Múzeumba utazott tovább. A gyűjtemény végleges helye Egercsehi, ahol a bányatelep központjában készítenek majd állandó hajlékot, bányászattörténeti múzeumot. A múzeum megszületésénél sokan bábáskodtak, a legtöbb segítséget mégis Palla Ferenc, Péró Nándor, idősebb Nagy József adta. Igen sokat fáradozott a bányászmúlt emlékeinek felkutatásában Simon Sándor főmérnök, aki a kiállítás rendezésében, mint bányászati szakértő is közreműködött. A négy múzeumalapítót Egercsehiben kerestem fel, hogy a ritka, s mondhatni egyedülálló, úttörő kezdeményezéssel létrejött intézmény „történetéről” valljanak. Simon Sándor főmérnök, magas, sovány, szőke. Nyug- hatatlanul türelmes, és türelmesen nyughatatlan férfi. Fontos műszaki tárgyalás kellős közepén nyitottam rá az ajtót, ám a fogadtatás a zavarkodás ellenére is készséges és szívélyes volt. — Mikor született meg a múzeum alapítási terve? — Régen, nagyon régen. Mindig érdekeltek ezek a dolgok, a múlt, a történelem emlékei, a régiségek. Már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, mikor például a szénmezőben egy-egy szép csigás kőzetrétegre bukkantunk, gondoltam arra: jó lenne ezeket a darabokat megőrizni, vitrinekben közszemlére tenni. Aztán arra is gondoltam, sok idős bányász él itt, kár lenne, ha emlékeik, régi eszközeik félrekallódnának. S mikor megszűnt működni a Beniczky I-es akna, s a gépház épülete is felszabadult, akkor jött az erősebb gondolat, hogy abban múzeumot kellene létesíteni. A többszörös évfordulók közeledte is sarkallt bennünket a cselekvésre. Aztán egybehívtuk az idős bányászokat, hogy ők is segítsenek. Annak az anyagnak háromszorosa gyűlt össze, amit a kiállításon bemutathattunk. ■ ■ ■ ■ A Péntek-domb alatt elnyújtózó öreg kolónia házainak folytatásában húzódik az Alkotmány utca. Or- gonás régi hajlékban lakik idős Nagy József. Nagy darab, megőszült törzsfőnök. Csehi legnépesebb családjának feje. Tizenkét gyermekéből tizenegyet nevelt fel, tízen még élnek. Hetvenötö- dik esztendejét nyűvi. Sztrájkszervezés miatt menesztették 1939-ben Nagybá- tonyból, s egy év múltán ugyancsak hasonló okok miatt tartóztatták le Egercsehiben, 17 társával együtt. 1944-ben, a bányatelep fel- szabadulásának első napjaiban ott volt a legelsők között, akik a kommunista pártot megalakították. Oroszlánrésze volt abban a heroikus munkában is, aminek a bánya megmentése, a cent- rálé helyreállítása volt az eredménye. — Mivel segítette Józsi bácsi a múzeum megalapítását? — A mesterségemen kívül volt nekem egy igen nagy szenvedélyem, a fényképezés. Kezdetleges box-géppel, afféle dobozos géppel ama- tőrködtem. Közelről nem lehetett azzal fényképezni, de nagy távolságból igen éles képeket rajzolt. Mai napig megvan ez a masina. No- hát, én ezzel a masinával rengeteget fényképeztem. Titokban csináltam a felvételeket, a filmeket pedig, ahogy előhívtam, jó helyre eldugdostam. És ezeket a filmeket átadtam a múzeumnak. Csináltam képeket a telep külső állapotjairól, és csináltam mindenféléről, ami itt történt. A csendőrös képemet biztosan látta, hiszen kiállították. Vonul a meneti bányászok, csendőrök, Ezt a felvételt ugyancsak suty- tyomban követtem el, a kertekben megbújva. Csináltam felvételt a legutolsó, 1944- es istentiszteletről is. A templom mellett, a futball- pályán sorakoztatták fel az embereket. Aztán megszólaltak a szirénák, légiriadó. Még a pap is beszaladt a kukoricába... Adtam a múzeumnak különböző iratokat, okmányokat és szerszámokat is. Fejszét, csákányt. És van itt még szívlapát, azt is odaadom ... ■ ■ ■ ■ — Én, fiam, odaadtam a bányászmúzeumnak az életem történetét. Hetvenhá- rom esztendős vagyok, és ebből 53 esztendőt töltöttem dologban, itt, ezen az egy helyen... Palla bácsi, Palla Ferenc mondja ezeket, az 6 szavait jegyzem. — Esztergályos és géplakatos az én mesterségem. A munkát mindig tiszteltem, abban telt el az életem. Dolgozom most is, mert munka nélkül nem létezhetek. Egyszerűen fogalmaz. Ilyen remeken még senki nem fogalmazta meg előttem az emberi élet természetes értelmét, a munkát. — Annak idején, amikor az embereket elhajtották, 1944-ben, én sem kerülhettem el a mások sorsát. A láncos csendőrök, a csapatcsendőrök. engem is betuszkoltak a sorba. A munka azonban megmentett. Bubics főmérnök mindent megmozgatott, és harmad- magammal visszahozott Pé- tervásáráról. Haja fehér, mint a zuzma- rás fa. — A rombolást én ki nem állhatom, szívemből megvetem. Itt pedig irtóztató rombolást vittek véghez a menekülő németek. Nemcsak a centrálét, de még az utat is felrobbantották, két helyen. Alighogy eltakarodtak, mi azon nyomban hozzáláttunk a károk helyreállításához. A villamos centrálé három gépegységét nagyon ravaszul robbantották: egyiknek a turbináját, másiknak a generátorát, harmadiknak a tengelyrészét. Az a veszély fenyegetett, hogy az áram nélkül maradt bányát teljesen elönti a víz. Ahányan csak voltunk — Krivos Ignác, Nagy József, Bóta János, meg a többiek — nekiláttunk a dolognak és a három géproncsból csináltunk egy tökéletes áram- fejlesztőt, 16 nap alatt. És így a víztelenítés megindulhatott még olyan időpontban, amikor a víz a bányában nagyobb kárt nem okozott. A múzeum gyűjteményében oklevelek, sztahanovista jelvény örökíti Palla Ferenc nevét. ■ ■ ■ ■ Körös-körül szép őszi csend, a kertben fonnyadó virágok, Péró Nándorral a meleg konyhában beszélgetünk. Az ablakon át az öreg haldányra látni. A szénport rég lemosta az eső, csak a szürke riolit maradt meg, s úgy fest, mint egy ősz hegyorom* A hatvankét esztendős Péró Nándor is teljesen ősz. — Negyven évet dolgoztam a bányában, végig a föld alatt. Bányász volt nékem minden fejemfoka, s még a feleségem ágán is bányászősök sorjáztak. Tizenöt éven keresztül aknavájár is voltam. Az én csapátom tartotta rendben a függőaknákat. Amíg át nem vizsgáltuk az aknákat nap mint nap tüzetesen, addig a kas nem szállíthatott emberéltet. Fontos munka volt a miénk. — Hogyan fogadta a múzeum, alapításának tervét? — Az első perctől örvendeztem, hogy megőrzik a volt életünkét. Át is adtam a gyűjtemény számára mindent, ami a kezem ügyébe akadt. Komplett igazolványgarnitúrát, vájárbizonyítványomtól a kitüntetésekig. És sok-sok szerszámot is adtam: kompaszt, fokost, csi- karót. A kompasz három nemzedéket szolgált. A csikaró, vagy másképpen stu- fázó, az aknászok szerszáma volt. Amikor a kihajtott vágatot, a végzett munkát átvették, ezzel a szerszámmal csikartak jelet az ácso- latra. ■ ■ ■ ■ Padlásokról, pincékből, ládák, szekrények mélyéről kerültek elő a bányászmúlt emlékei. Sok-sok önkéntes levéltáros, múzeológu» vigyázta ezeket a dokumentumokat. Tudatosan vállalták a hagyományőrzés nemes emberi rangját. Nekik köszönhető, hogy a bányászmúzeum megszületett. Pataky Dezső Élő Százezren voltak.'.'. Magyar hadifoglyok, munkás- és parasztfiatalok, húsz- huszonnégy éves, háborúviselt, harcokban edzett ifjak. Nem jártak felső iskolát, nem ismerték az emberiség történetének több ezer éves tanulságait. Aligha hallottak Marxról, Engelsről, a proletariátus nagy eszméiről, forradalmi tanairól. Mégis — hazájuktól sok ezer kilométerre szakadva —, a legbonyolultabb helyzetekben is tudták, hol az igazság, hová álljanak, őseiktől öröklött ösztöneikre hallgattak és életüket kockáztatva történelmet csináltak. Hírverés nélkül, pózta- lanul. Kevesen vannak már közöttünk, de emlékeiket tollba mondták, magnószalagra rögzítették. Ezektől idézünk most, felvillantva a hősök elmosódott arcélét, bepillantva jellemük formálódásának titkaiba... V 0 Ferenc Ferdinánd trónörökössel végzett Princip Gav- riló lövése. Ez a korántsem jelentős esemény jó ürügy volt arra, hogy a lappangó ellentétek nyílt összecsapássá fajuljanak. Működésbe lépett a rendet szolgáló 'propagandagépezet. Silány kupiék, giccses dalok pénzsóvár szerzői szerették volna félrevezetni a frontokra induló katonákat. A pályaudvarokon rázendítettek a rezesbandák, a cL gányzenekarok. „Megállj, megáll], kutya Szerbia, Nem lesz tied soha Hercegovina, Mert a m,agyar nem enged... A felhőkből véres eső patakzik, Ferenc Jóska az oroszra haragszik.. S hogyan éreztek ők, akiket bevagoníroztak, akiket messze földre küldtek meghalni? A hatvani Szűcs János így fogalmaz. „Négyen voltunk testvérek. Nekem, a legidősebbnek kellett a legnagyobb részt vállalnom a munkából, ezért csak hat osztályt végeztem. Gyermekéveimet a Deutsch báró szolgálatában töltöttem. Napok, olykor hónapok is elteltek, amíg néhány fillért láttunk, mert anyám se jutott pénzhez. Később kubikoskod- tam a Boldog határában levő árokrendszer építésénél. Huszonegy éves koromban tört ki a világháború. Éppen Jászfényszarun jártam a vásáron. Emlékszem: egy özvegyasszony szaladt felénk, és jajveszékelve közölte a hírt. Valószínűleg két katonakorú fiára gondolt.” A herédi Vörös Béla a kisemmizett rétegek nyomorúságára utal. „Apám, a jászdózsal szabómester, hároméves koromban meghalt. Engem és négy testvéremet édesanyám nevelt fel. Kis vagyonkánk ráment a temetés költségeire. Tizennyolc éves koromban kivándoroltam Finnországba, tengerésznek szegődtem, így próbáltam menekülni a nélkülözésektől.” Elkábíthatta-e őket a látványos zenebona, az álhazafias pátosz. Aligha! A hozzájuk hasonlóak gondolkodásmódjáról írja Gár-. donyi Géza: „Az újságok egy húron zengik, hogy mennyire lelkesedünk a háborúért. Nem igaz. Az utcai sihederek lelkesednek csak. A bevonulok keseregnek, káromkodnak, átkozódnak... sok katona, aki talán kenyeret is alig talál ezen a földön, miért ontsa a vérét, holott igazában azoknak kellene a háború szenvedéseit állniuk, akiknek van féltenivaló- jok...” 0 Valami készült. A lövészárkokba parancsolt bakák meghányták-vetették a világ dolgait. Egyre tisztábban láttak. Az érlelődé* egy sajátos pillanatát idézi fel a hatvani kurunczi Lajos. — 1961 húsvét napjának reggelén azt láttuk, hogy az oroszok nem lőnek ránk. Az egyik felegyenesedett és közeledett felénk. Valamelyik túlbuzgó kapitány rálövetett, szerencsére a golyó célt tévesztett. A fiatalember öklét rázva kiáltotta: „Egyszer akartunk békében ünnepelni, s akkor se hagytok nyugton.” Később kiderült, hogy megkezdődött a háromnapos fegyverszünet — idővel háromhetes lett belőle —, és ellenfeleink ennek örültek. Mi hamar jóvátettük a hibát, s rövidesen a két vonal közepén tornáztunk. A tisztek se húzódtak félre: ebédjüket kicserélték orosz kollégáikéval. Amikor eljött az este, világító rakéták pásztázták az eget. Mindenki ujjongott.” Erre nem számítottak a hatalmon levők, a nagybirtokosok, az iparbárók, a hadiszállítók és a tábornokok. Innen már csak egy lépés a felismerésig, az engedelmesség megtagadásáig, a forradalomba torkolló cselekvésig. s A Monarchia kezdeti előnyomulása tiszavirágéletű vállalkozás volt, az orosz ellentámadás visszavetette az osztrák—magyar csapatokat, s ezrek és ezrek estek fogságba. Találkoztak a hátországban a félelmetesnek, kegyetlennek tartott — a propagandagépezet így akarta felsrófolni az indulatokat — emberekkel, akik, ha tehették, segítették őket. A bélapátfalvi Molnár István tizenegy súlyos sebbel került a kórházba. Huszonegy napi eszméletlenség után arra ébredt, hogy a nyers modorú cseh főorvos amputálni akarta lábait. Orosz kollégája azonban nem engedte, és maga vette kezelésbe. „Attól a pillanattól kezdve jó módom volt. Levitetett a kertbe, oda küldte ki az ebédet. Három hónap múltán már hónaljmankóval járhattam. Az életemet köszönhetem neki.” Az emberségért járó hála maradandó élmény, s ez is közrejátszott abban, hogy a felgyógyult beteg Vinyicán hamarosan jelentkezett a Vörös Hadseregbe. Október 25-ről — a mi időszámításunk szerint november 7. — sokáig mit sem hallottak. Érthető is, hiszen még a pétervári utcán nem vonultak százezrek. Hiányzott a zászlókat lobogtató, éneklő tömeg. A majdhogy vértelen felkelésnek tíz áldozata volt. A reggeli újságok — tájékozottság híján — egy hírt se közöltek a Télj Palota elfoglalásáról. A duma politikusai küldöttséget menesztettek a szovjethez közölvén, hogy ha tüntetést akarnak szervezni, akkor azt huszonnégy órával előbb be kell jelenteni a város képviselőtestületének. Észre sem vették, hogy a forradalom már győzött, mert a Szmolnyij vezérkara — élén Leninnel — jól előkészítette a küzdelmet. A magyar hadifoglyok szerte a földrésznyi méretű országban táborokban sínylődtek. Aztán, ha lassan is, de jöttek a fővárosi munkások, friss eseményekről tudósították a jobb életre szomjúhozókat. Nem takargatták a nehézségeket, de a jövőről is beszéltek, ezért hívtak harcba mindenkit az intervenciósok ellen. Hangulatukat szemléletesen tükrözi Csorba Pál esete. „Egy családnál dolgoztunk, s mindjárt otthagytuk őket. Azt mondtam Oszko- csin Jenőnek, hogy odáig megyünk, amíg fehér kenyeret nem találunk. Két éjszaka, két nap után értünk Kazányba, s ott jelentkeztünk a bolsevikoknál.” A füzesabonyi Hanyl Péter is társakra talált annyi megpróbáltatás után. „Jó sorunk volt. Mentünk a kozákok után egész Tas- kentig. Megismerkedtem egy Lukács Kálmán nevű zászlóaljparancsnokkal, s ő magyarázta meg nekem a dől-, gokat.” Néha leleményességre is szükség volt. Íme a példa: „A várost ismét a fehérek foglalták el. Megöltek mindenkit, akiben ellenséget sej-i tettek. Különösképp a magyarokra vadásztak. Azt mondták, ha ők nem lennének, könnyebben leszámolnának a vörösökkel. Én úgy menekültem meg, hogy lengyelnek adtam Iq magam.’! Furfangos volt, mert tudta : másutt is várnak rá. így vélekedtek társai is, akik szembeszálltak a németekkel, a japánokkal, a csehekkel, az angolokkal, Kol- csak, Juggyenics, Gyenyikin, Ungern báró seregeivel. Miért tették? A II. szovjet kongresszus — Lenin javaslatára — békét, földet ígért és biztosi-; tott mindenkinek. Erre vágyott a százezer magyar is. Szovjet földön küzdöttek, de tudták: hazájuk jövőjéért is vállalják az áldozatot, a mindennapi kockázatot. Ezt az érzést sugallja Molnár István visszaemlékezése. „Hallottuk, hogy Magyar- országon is más szelek fúj- dogálnak. Forradalom készül. Az orosz bajtársak valósággal serkentettek bennünket az indulásra. Hát hogyne mentünk volna.” Jöttek, tapasztalatokkal felvértezve, segíteni 0Azokra, akik a lovastengerész uralma idején érkeztek, internálótábor, letartóztatás, évtizedekig tartó mellőzés, rendőrfelügyelet várt. Ám ők őrizték a lángot, s 1945-ben ott folytatták, ahol 1919-ben abbahagyták. Nem a cím, a rangos beosztás vonzotta őket, hanem a feladat. Akkor is, ha az cseppet sem volt látványos. És fogyatkoztak, évről évre. Az évfordulókon megemlékeztünk róluk, de a hétköznapok során nemegyszer egyedül maradtak. Szűcs János tömör összegzése kifejező. „Negyvenötben beléptem a pártba. Dolgoztam a tér? melőszövetkezet vezetőségében. Most már nem tevékenykedem, mert öreg vagyok, hiszen még 1962 öen nyugdíjas lettem. Havi 260 forintból éldegélek. Felesé-, gem 1967-ben meghalt. Magam vagyok.” Idézzük tetteiket, foglalkozunk hagyatékukkal, amely élő örökség. De vajon mindig, mindent megtettünk értük...? Pécsi István Nagy József Bállá Ferenc Péró Nándor
