Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-07 / 264. szám

#*AAAAAAAAAA/V\AAA/NAAA/V\/VVVA»A/VVV'VV\A/VV'V WAA^AAAAA/WVvVNAAA^VV

Az egyenleg

Szakmám és szerencsém úgy hozta, hogy egy rövid esztendő alatt a mongol sztyeppék homokjától az Aranyhomokig, a bolgár tengerpartig bejárhattam a szocialista országok jó részét. Ulánbátor és Szófia, Moszkva, Prága, Drezda, Halié, Várna, Belgrad, Targoviste, Pozsony, keletnyugati, kelet-délnyugati irányba, oda-vissza kereken vagy negyvenezer kilométert utaztam vonaton és repülőgéppel, autóval, sőt még hajóval is. Valamikor ennyi ország és ennyi kilométer egy emberöltő útja volt, ha volt egyáltalán.

Nem is írtam volna én ezt le, nem is írtam volna magáért holmi hencegésért, minderről, hiszen írtam, amikor munkámból, utamból hazatértem, írtam, mit láttam, megírtam tehetségem szerint, amit éreztem. Egy dolgot azonban most kell megírnom, az év vége előtt, de mégis már csak az esztendő farkincájához közel, egy gondolatot most kell azonban feljegyeznem, amely csakis most, az utak végén — remélem, hogy csak az ez évi utak végén — summázódhatott meg bennem. Ha a kilométerek ezreit összeadom, megkapó, vagy legalábbis feltétlenül figyelemre méltó egyenleget kapok: Ázsiát, a Balkánt, Európa szívét beutazva a „vörös útlevéllel”, mindenütt szocializmust építő országok földjére léptem.

Mindenütt szót értettünk, mégha a szó hétköznapi értelmében nem is értettük, vagy nem jól értettük egymás nyelvét.

Csak hat szocialista országban jártam egy esztendő alatt a tizennégyből, de most így visszatekintve, ez a „csak” joggal tűnik óriásinak: úgy is, mint terület földrajzi értelemben, és úgy is, mint az emberi gondolkodás egyik nagy területe, filozófiai, világnézeti értelemben. Ama kereken hat évtizeddel ezelőtti októberében a világnak, még csak egyetlen ország, egész pontosan egyetlen országrész volt a „területe” a szocializmus győztes, vagy hogy inkább győzelemre jutott eszméjének. Akkor még a jóindulatú értelmiség egy jelentős része is bölcs, de kissé fantaszta alkatnak vélte Lenint, aki a földhözragadtak számára a fellegekben tűnt járni, pedig csak zseniálisan és globálisan gondolkodott az emberiség jövőjéről.

Annak idején, ha léteztek volna űrhajók, egy villanásnyi idő alatt suhantak volna el a „szocializmus” kis szigete felett, hogy ama kilencven perc 89 percét olyan országok felett keringjék, amelyekben örök életűnek tűnt a kapitalizmus, olyan területek felett, ahol megdönthetetlennek látszott a gyarmati rendszer. Hat évtized nagy idő. így igaz. Egy ember életében. De történelmi léptékkel, a társadalmi rendszerek életét tekintve nem sok szemet kellene számolnunk az emberiség homokóráján: mennyi pergett le? Most azok az űrhajók a percek tizeit1 száguldják, mindvégig olyan egek alatt, amelyek szocialista országok fölé borulnak, és olyan területek felett, amelyek levedlették gyarmati gúnyájukat, mint lepke a bábját, ha gyarmati múltjukat még nem is, vagy nem is mindenütt tudták és akarták feledtetni, vagy feledni.

A mongol fővárostól néhány tíz kilométerre, útban Terezs üdülője és a hegyek felé, falu állja útját az utazónak. Érdekes falu. Nem azért, mert jurtákból áll, hiszen ma még, és sokáig még a jurta a legbeváltabb „építési forma” ebben, az állattenyésztő országban. Érdekes e falu azért, mert már: falu. Utcákra osztva telepítették a jurtákat, az utcák szélén villanyoszlopok, és nem dísznek, hanem este fényt sugároznak a lámpák e jurtafalu kisorjázott utcáira. Lenin persze hogy nem erre a jurtafalura gondolt, amikor meghirdette a GOELRO- tervet. Természetes, hogy hatalmas gyárakra, erőművekre gondolt elsősorban. De nem is másodsorban ott voltak e tervben a mongol jurták lámpafényei is, éppen úgy, mint a várnai hajógyár mai félelmetes óriásprései, avagy ahogyan ott voltak azokban a lenini tervekben a haliéi Buna és Leuna művek is, a paksi atomerőmű, a pompás Duna-híd Pozsonynál például.

Mindez persze magasból, repülőgépből nem látható. De tudható, hogy még mindig, órák óta még mindig szocialista országok felett száguld a gép, és tudható az is, hogy mert szocialista országok felett tart ily soká az út, ezért repülhet voltaképpen ilyen nyugodtan, repülhet egyáltalán utasszállító gép a légtérben. Mert furcsa ám az egyenleg: két eredményt is hozott a kilométerek ösz- szeadása. Kettőt, amelyek azonban valójában egyet jelentenek: a békét. Több mint harminc esztendeje béke van Európában és nem sikerült világméretű konfliktust kirobbantania e megosztott világ ama másik felének. Ahhoz, hogy egy év alatt e sarok írója megfordulhatott a prágai óváros szűk utcáiban, hogy végigroboghatott a Szadovája körúton Moszkvában, hogy szájtátva nézhette és hallgathatta a mongol nemzeti színház folklórműsorát Ulánbátorban, hogy hullámot lovagolhatott a Feketetenger vizén Várnában, hogy elismerően nézhette az új Belgrád formálódó és szép arculatát, meg hogy magyar munkásokkal válthatott szót Halléban, — nos, mindehhez nemcsak a szakmájára és szerencséjére volt szüksége. Még egy nagyon lényeges harmadikra. A békére.

A ma huszonévesek generációja számára ez a fogalom, hogy béke, a természetes állapotot jelenti. A háború meg a tévéhíradót. Nincs fogalmuk, nincsenek emlékeik a háborúról. Aki e sorokat most rója, hat ország ürügyén egy és másról elmélkedvén, gyermekkorában meg- és átélte a háborút. Emlékszem, ma is* pontosan emlékszem, hogy milyen furcsa, idegen, idegesítő, sőt félelmetes volt számomra: a béke. Igen: a béke. A csend. A megszokott félelem hiánya. Az utca levegője az óvóhely szaga után. Az emberek körülöttem, akik rongyosan, madárijesztőként is boldogan nevettek, és én nem tudtam akkor, hogy min és miért. Nekem majdhogynem a háború volt a természetes állapotom, létezési közegem. Ha visszagondolok arra az időre, nem is a háború volt talán a legszörnyűbb, hanem az, hogy velem együtt hány millió gyermek ijedt meg attól a szokatlantól, attól az idegesítő és riasztó furcsa újtól, amit úgy hívnak, hogy: béke.

Szófiából jöttem vissza kollégámmal a legutóbb. Amikor a gép leszállt Ferihegyen, megelégedetten nyugtáztuk ezt a hazatérő emberek örök refrénjével: „Megérkeztünk” !

Pedig, ha jól belegondolok, mindvégig otthon is voltunk. Csak nem itthon.

1

A közönség gyűrűjében Avar István szaval, beszél’ hangzik, olyan megnyitóféle, majd az érdeklődők megtekintik a kiállítást, amely Egercsehi-bányatelep múltját és jelenét van hivatva bemutatni. A tablókon régi fényképek, az egyiken ismerős arc: a 14 éves Avar István.

Az egri várban rendezett kiállítás adott alkalmat arra, hogy beszélgessünk filmről, színházról, közművelődésről. És a színész örökségéről is. Érdeklődéssel figyelek szerepeire, alakításainak őszintesége mindig megfogja az embert, csakúgy, mint zengő, szép dikciója. Most is vigyázva, szépen ejti a szavakat, jólesik hallgatni...

— Szóljunk először arról, hogy mindenki visz magával valami örökséget a családi házból, a környezetéből. Avar Istvánnak vajon milyen örökség jutott Egercsehiből?

— Azt hiszem, nemcsak a pályámra, hanem egész életemre örökségül kaptam azt a jó értelemben vett bányász, vagy még inkább munkás akaraterőt, azt a nem könnyen visszariadó konokságot, amely mindig segít átívelni a nehézségeken. Én már gyerekként dolgoztam, kemény munkát végeztem, aknacsatlós voltam — így nevezték akkor azt, aki a függőaknán le- és felszállította az embereket —, s a nagy széncsaták idején előfordult, hogy három műszakot is dolgoztam egyfolytában. Megalapozottságot, magabiztosságot ad nekem ez a múlt.

Jó örökség ez, s kéznél van mindig, színházban, filmgyárban, parlamentben, vagy az élet bármely területén. Hasznát is veszem nemcsak emberileg, hanem szakmailag is. Ügy is mondhatnám : bizonyos előnyöket érzek, különösen ha munkásokat, vagy munkásból lett vezetőket kell alakítanom. A szerep megformálása közben nem kell ugyanis gondolnom arra, hogy vajon milyen egy munkás gondolatvilága, magatartása, milyen a mozgása — mindezt ismerem. Ez az én örökségem, és kapcsolatom, amelyet tőlem telhetőén ápolok

is. Igyekszem hazajárni Csehibe, meglátogatom anyámat, találkozom a haverokkal és sietek, hogy részt vehessek a bányászok ünnepségein.

— Sokat vitáznak manapság a közönség és a művészet kapcsolatáról. Hogy meglazult, abban mindenki egyetért, de hogy miért, vagy még inkább hogyan lehetne ismét megerősíteni ezt a kapcsolatot, arról már keveset hallani. Mi a véleménye erről a művésznek, a képviselőnek?

— Tapasztalataim szerint most már a kultúra területén is eljutottunk odáig, hogy komoly mérlegelés

után bátrabban változtassunk a közönség és a művészet kapcsolatán. Véleményem szerint ez a kapcsolat magán hordozza a húsz, de olykor a harminc évvel ezelőtti állapotok nyomait. Ma már sokkal modernebbnek, még inkább flottabb- nak, élőbbnek kell lennie ennek a kapcsolatnak. És természetesen rugalmasabbnak is. Differenciálni kellene. Egészen más egy színház, vagy egy film közönségkapcsolata Egerben és megint más például Eger- csehiben. Más az igény, az érdeklődés.

Csakhogy a közönség érdeklődésével, az igények kutatásával nálunk vajmi keveset foglalkoznak. Pedig meg kellene kérdezni az embereket is! A művészetek terén ugyanis nem elegendő a jelenlét, a tervteljesítés, sokkal fontosabb az értelem, az élmény, a hatás. A közművelődési program keretében rengeteget beszélünk például a szocialista brigádok művelődéséről. Igaz. nagyszerű eredményeket könyvelhetünk el, de félek, gyakran olyan kampányszerű ez az igyekezet, s főleg arra utazik, hogy be

Avar István

öröksége

legyen írva a naplóba egy- egy színházi est, vagy tárlatlátogatás. Mert akkor teljesítve van a brigád vállalása.

Nincs teljesítve, ha hiányzik az emberek igénye, őszinte érdeklődése! Csakis azt a bizonyos tervet teljesítették, amely jó pontokat szerez a brigádnak, és eladott bérleteket a színházaknak.

— A színházi bérlete- tés fonákságairól már több alkalommal beszélt. De vajon mit ajánl helyébe?

— Régi vesszőparipám ez a bérletezés, de mentségemül szolgáljon, hogy közelről látom a helyzetet, pontosabban a nézőteret. A kérdésre persze nagyon nehéz válaszolni, de annyi bizonyos, hogy a vizsgálódás, a változtatás fókuszában csakis a közönség és a művészet kapcsolata állhat. Tudom, hogy nem könnyű megváltoztatni a szokásokat, sokan esküsznek rá, ragaszkodnak hozzá, míg mások hajlamosak arra, hogy kilométereket rohanjanak előre.

Ami a színházakat illeti, fővárosban és vidéken lényegében ugyanaz a helyzet: erős a bérletezés, a pénztáraknál alig lehet jegyet kapni, míg bent a nézőtéren üres széksorok figyelmeztetnek arra, hogy valahol hiba van.

A jó színházi előadások propagandájáról, a differenciált szervezésről nem szabad lemondani, de figyelni kell közben az emberek véleményére is. Mi lenne például, ha a vállalatok, szak- szervezetek bérletek helyett jegyeket váltanának. És jegyváltás előtt megkérdeznék a szocialista brigád tagjait, hogy melyik színházba akarnak menni és mit akarnak megnézni, és ennek alapján vennék meg a jegyeket. De nem ám hat forintért, hanem teljes áron! Mert mondjuk meg őszintén: milyen értéke van az emberek szemében egy hatforintos jegynek? Szinte semmi...

Egyetlen ötletet említettem csupán, hiszen ezt az egész bérletügyet itt most úgy sem tudjuk megoldani, legfeljebb egyetérthetünk abban, hogy a jelenlegi módszer politikai és művészeti szempontból egyaránt egészségtelen, rossz, olykor erőszakos közönségszervezéshez vezet, s ilyen formán semmi értelme. Elmondtam mindezt az országgyűlés kulturális bizottságának ülésén is, s a szakemberek úgy vélekedtek, hogy módszereink bizony eléggé elavultak, s ideje továbblépni.

— Kovács András legutóbbi filmjében, a Labirintusban egy párizsi egyetemista így kérdez a rendezőtől: hogyan lehet az, hogy a szocializmust építő Magyarországon sokkal kevesebben néznek meg egy szocialista tartalmú

hazai filmet, mint egy nyugati kommersz produkciót? A filmben, a rendezőt alakító Avar István nem adott egyértelmű választ, de hogyan vélekedik most, erről a kérdésről?

— Tapasztalható itt bizonyos ellentmondás, bár nem tudok arról, hogy valaki kinyilatkoztatta volna, miszerint gondolkodásban, ízlésben, magatartásban nálunk mindenki szocialista. A művészetektől — s így a filmektől sem — nem mindenki ugyanazt várja. A közönség többsége szórakozni, kikapcsolódni megy a moziba, sokan művelődni, élményt, esetleg romantikát keresni, de egyre többen vannak olyanok, ,akiket a társadalmi problémák vonzanak. Véleményem szerint a magyar közönségnek nem a szocialista téma, vagy tartalom ellen van kifogása, egyszerűen nem szereti a rossz, az unalmas filmeket. Őszintén szólva, én sem szeretem, különösen nem szívlelem azokat az úgynevezett művészi filmeket, amelyeknek a vetítése után a közönség körében megfejtési díjakat kell kiosztani.

A közönség neveléséről, az igények felkeltéséről persze hogy nem szabad lemondani — részt vállal ebben maga az alkotás és a köz- művelődés is —, de úgy gondolom, okosabban kellene gazdálkodnunk a filmgyártással. Kevés játékfilmet gyártunk, évente mindössze húszat. Ezért jobban lehetne válogatni a témákat, a mondanivalót, a feldolgozás módját. Hogy szélesebb közönsége legyen a magyar filmeknek és egyben növekedjék az esztétikai hatásuk is. Gondolni kell arra is, hogy az elvont filozófiai fogalmakkal, ideológiai képletekkel megtűzdelt filmek cselekményével, gondolatával nemcsak hogy a munkás, de még az értelmiségi sem tud lépést tartant Félreértés ne essék, nem limonádét várok én a magyar filmgyártástól, de biztos, hogy a művészettel — a filmmel és a színházzal is — csak akkor lehet célt érni, ha szórakoztatva tudunk tanítani. Erőszakos tanításnak semmi értelme, pontosan az ellenkező hatást érjük el vele.

— Bár a szórakozás jogos társadalmi igény, mégis kevés nálunk a jó vígjáték, a mulatságosan komoly szatíra, vagy komédia. Pedig milyen remek színészekre találnának e műfaj szerepei. Vajon miért kevés a magyar vígjáték?

— Nem mondom, hogy kimondottan társadalmi okai lennének, de az bizonyos, hogy azok az írók, alkotók, akiknek valahogy a vérükben van a vígjáték, gyakran azt hiszik, hogy a társadalom gátolja őket, vagy esetleg megsértődik, ha valamit, még inkább, ha valakit kinevettetnek., Ha az okok tehát nem is társadalmi jellegűek, de az alkotói szférában létezik egy bizonyos merevség, amolyan rossz beidegződés. És, ha ez a beidegződés vagy túlzott óva(Fotó: Nagy Éva)

toskodás olykor azokban az emberekben is munkál, akik bizonyos posztokon döntenek ezekről a művekről, akkor ez már elegendő arra, hogy elakadjon a vígjáték, vagy a szatíra szekere. Én sokfelé járok, mint képviselő találkozom vezetőkkel, s tudom, hogy a társadalom nem sértődik meg az őszinte szótól, a szellemesen mulattató szatírától, sőt gyakran tapasztalom a bátorító biztatást.

Nem szabad persze elfelejteni azt sem. hogy a vígjáték, még inkább a szatíra komoly és nehéz műfaj, amely gyakran éppen a hibákat — a mi hibáinkat — mutatja fel, mégpedig erős nagyításban és reflektor- fényben. És ki szereti, ha a hibáit mutogatják? Senki. Ezért a Pókháló című film tsz-elnöke láttán megsértődik a mezőgazdaság, a Jutalomutazástól a pedagógüsok berzenkednek, Bacsó filmjeitől olykor az ipari vezetők érzik találva magukat, legutóbb pedig a Zongora a levegőben ürügyén a tűzoltók sértődtek meg. Tehát sértődősek az emberek, a hivatalok, az intézmények, s az egyes szakmák is. Érzik ezt az írók is, s épp ezért nem szívesen tűzik tollhegyre ezeket a témákat. Így továbbra is marad a KÖZÉRT, a ( vendéglátás, meg a futball, mert ezekkel mindig lehet viccelődni.

Ha már mindannyian a jó vígjátékokat hiányoljuk, érdemes megemlíteni azt is, hpgy nálunk kissé leszűkül a téma, úgy tűnik például, hogy a honvédség vagy a rendőrség életéről csakis vaskos szocialista mondanivalóval nyilatkozhat meg az- író, vagy a rendező. Pedig emberek dolgoznak ott is, s biztos, hogy mindennapi életükről lehetne ironikusan is fontosat, érdekeset mondani. Nem hiszem, hogy nálunk tabu ez a két terület és tiltaná valaki a fegyveres testületek életének ironikus művészi ábrázolását.

— Tabu tehát nincs. de

van beidegződés, esetleg

túlzott óvatoskodás, amelyen persze lehet változtatni.

— De mennyire hogy lehet! Példa erre a Nemzeti Színház új bemutatója, Gel- man: Egy pébé-ülés jegyzőkönyve című drámája, amelyet nemcsak szakmai siker, hanem a közönség érdeklődése is kísér. Igaz, ez nem vígjáték, de ki gondolta volna, hogy egy pártbizottsági ülésről is lehet színdarabot írni, mégpedig érdekeset, izgalmasat, olyat, amelynek hősei — elsősorban Potapov, a brigádvezető, aki nem hajlandó felvenni a prémiumot — nemcsak esy építkezés hibáiról beszélnek, hanem őszinte véleményt mondanak a másutt is fellelhető gondokról, emberi magatartásokról is. Az igazgatót játszom ebben a szovjet darabban, amelyet kollégáimmal együtt azért is szeretek, mert nem egyszerűen csak odavág, hanem okosan, elgondolkodtató módon értékeli a helyzetet, az embereket.

Márkusz László