Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-21 / 276. szám
Aaaaaaaaaaaaaaaaaa^a/'^aaaaaaaaä*aaaa/\aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa/ww W5 ßb< Egy Mállííós gépei Muszorgszkij a zeneszerzője az Egy kiállítás képei című zenedarabnak. A nagy zeneszerzőt a képek ihlették meg, a festmények a kiállításon indították el benne azt a csodálatos alkotó folyamatot, amelynek pompás gyümölcse az Egy kiállítás képei zenedarab. Nem üres zsurnalisztikái fogás, még kevésbé játék a füllel, a hangzás azonosságával, hogy Muszorgszkij zenedarabja asz* szonáncaként, az Egy kiállítás gépei címet adtam írásomnak. Indíttatást kapni, vagy nyerni sok mindentől lehet és mindenkinek is. Nemcsak egy kiállítás képei adhatnak ihletet zenei döntésekhez, de adott esetben egy kiállítás gépei is adhatnak „ihletet” — nem is biztos, hogy helyesen használom-e most az idézőjelet —, akár egy életre szóló döntésekhez. Mint például Egerben. Most. A Megyei Művelődési Központban, ahol egy kiállítás gépei hivatottak arra ösztönözni százakat és ezreket, hogy döntsenek: pályát válasszanak. Erőltetett és tán ostoba dolog is összevetni egy zenemű születésének ihletett pillanatát, egy életpálya belső megfogantatásának talán nem is kevésbé ihletett pillanataival? — de bízvást vállalom mind a két jelzőt, megkérdőjelezve is bátran. Mert ugyan az ember léte végtére is nem áll másból, mint a döntések véges sorozatából, de e sorozatban bízvást átnyújthatjuk a primátust a gyakran egy egész életre szóló íődöntésnek, — a pályaválasztásnak. Hogy is ne lett volna kíváncsi a mindenre kíváncsi újságíró: milyen is ez a kiállítás, milyen indítást ad és adhat-e egyáltalán a ma srácainak, kislányainak a helyes pályaválasztáshoz és egyáltalán, milyen az érdeklődés e rendkívül fontos kiállítás iránt? Ösztönözte ezt a kíváncsiságot néminemű keserű és mégis mára ízessé vált irigység is, hogy lám, az én időmben a kutya sem törődött velem, velünk, igaz, hogy nemcsak választási tanácsadás, de választási lehetőség is alig akadt a számunkra, Mígnem most és itt, ugye... Keserű szájízzel jöttem ki a kiállításról. Amilyen örömmel mentem be és fel az emeletre, hogy egy nagyon okos és nagyon fontos ügy kapott végre okosan szervezett és kiállítási formát, olyan keserű méreggel jöttem le a lépcsőkön. Mert egy jó ügyet ismét sikerült (?) fél kézzel, fél gőzzel és nem kis felelőtlenséggel mélyen értéke és szerepe alá devalválni. Azon a néhány értékes és érdekes — mert miniatűr, és mert míves hobbymunka — gépen, nem is jól és nem is izgalmasan bemutatkozó fotókon kívül én ott bizony alig-alig láttam valamit, ami megragadott volna engem, de ahogy az ott nyüzsgő gyerekhadat láttam, akárcsak megragadta volna őket is. A íestékes, kimadzagolt ólomszedés mindenre jó, csak arra nem, hogy nyomdásznak csalogassa az ifjú nemzedéket; pedig esküdhetek rá, hogy kevés olyan izgalmas és szép mestersége van az életnek, mint éppen ez. Vasutas se lennék. Én sem, de a néhány fotón kívül, a csak egy rozzant gőzmozdony rozsdásnak ható makettnyi vasdarabjával „hivalkodó” MÁV sem akar úgy látszik itt gyerekeket toborozni a villanymozdonyok „nyergébe” például. Katonatiszt se lennék e kiállítás ösztönzésére, mert néhány fotó, és valami plexiből készült bazári rakétanehezék hivatott arra, hogy egy szocialista ország korszerű hadseregébe hivatásosnak várja és csalogassa* a mai tizenévesek elejét. De nem mennék el műszerésznek se, és egyáltalán egy-két szakmától eltekintve — amelyek, illetőleg akik megpróbáltak komolyan szerepelni és csalogatni — semminek se mennék el a kiállításon látottak alapján. Figyeltem a gyerekeket. Elég gond az, hogy most, tizennégy, Sőt tizenhárom éves korukban kell pályát választaniuk, ahelyett, hogy megtehetnék ezt mondjuk legalább tizenhat éves korukban —, de ez már egy másik cikk témája lehetne és kellene —, ám ehhez a gondhoz a felnőttek világa nem, vagy alig ad eligazítást: hogyan és merre ki belőle? Eger iskolaváros — lassan már melyik város nem az? —. ahol ebben az esztendőben is több száz fiúnak, lánynak kell döntenie szülői, tanári segítséggel és az ipar figyelemfelkeltő szándékával, milyen szakmát válasszon. Nagy és közös vállalkozás ez! Ez az első és döntő pillanat, amikor az egyén találkozik a társadalommal, az egyéni érdek a közérdekkel, a népgazdaság, az egész társadalom érdekével. Lehet derűt fakasztó, megmosolyogható, sőt vihogásra is késztető, hogy azok a kis tá- tott szájú kamaszjelöltek, meg a magyar társadalom, meg az érdekazonosság... Lehet, csak hogy' éppen ez az ostobaság. Mert ezekből a gyerekekből rövid néhány esztendő alatt kiváló és nagyon szükséges szakmunkásai, megelégedett emberei lesznek a társadalomnak, vagy semmihez sem értő fusermanok, örökké nyűgösek és csalódottak, vándormadarak és semmire sem használhatók. Tudom, nem éppen helyénvaló dolog egy kiállításból ilyen messzemenő következtetéseket levonni. De tudom, hogy egy kiállításból, jelesen, egy pályaválasztási kiállításból valamiféle következtetést mégiscsak le kell vonni. Hasznos volt-e? Segített-e a gyerekeknek a döntésben, és segítettbe az iparnak, az iparágaknak, közelebbről Heves megyének a nem is túl távoli jövő szakmunkásgondjainak enyhítésében? A megyeszékhely és a megye üzemeinek, szolgáltató vállalatainak jelentős része tudomást sem vett erről a kiállításról, egy másik része inkább ne is vett volna tudomást. Szegényes csalogató ez, és legalább ilyen értékű bizonyítvány is. nem a rendezők számára — bár talán ők maguk is igényesebbek és követelődzőbbek lehettek volna —, de inkább mindazok számára, akik jelentéseikben soha el nem mulasztják a panaszkodást a szakmunka* erő-hiányra, — de ezt a legkézenfekvőbb lehetőséget sem használják fel, sőt lebecsülik azt. Hogy a gyermekek közül ki lesz évek múlva esztergályos, gépkocsivezető, villamosmérnök, kőműves, villanyszerelő, gépírónő, katonatiszt, nyomdász, szabó, cipész. avagy bányász — azt ma még nem, vagy alig lehet tudni. Egyet azonban igen: ha lesznek és bármik is lesznek, ahhoz segítséget és ösztönzést a legkevesebbet ez a kiállítás adott Gépekkel, képekkel együtt és anélkül. Sajnos. Chileiek ' a Junta ellen Hány év, hány hónap telt el azóta, hogy Chilében a Pinochetjunta átvette a hatalmat... ? A terror kínjainak, a szenvedésnek hosz- szát nem lehet idővel mérni... Az ellen csak küzdeni lehet mindet! órában, percben és pillanatban, fegyverrel, szóval, művészettel. Ügy, ahogy azt a sok ezer hazafi teszi Chilében, — sok száz az emigrációban, Ügy, mint Pedro Hernandez, az NDK-ban élő festőművész is, akinek A Pinochet-junta ellen című alkotását láthatja az olvasó. Receptre és recept nélkül! ÍRJA FEL., DOKTOR ŰR! ^W^WWWWSAWWWVWVWWWWW .vwwvwvvwvvwvww — Írja már jel, doktor úr! — mondja az ajtóban a beteg, miután a zsúfolt várószobában nagy üggyel-baj- jal kiharcolta magának az elsőbbséget. Mégpedig azzal győzködve a vizsgálatra várókat. hogy néhány pillanat az egész, hiszen neki csak. egy recept kell. Mindennapi jelenetek ezek, bosszantják az orvost és a betegeket is. A körzeti orvosok véleménye szerint a páciensek mintegy 20—25, de olykor 30 százaléka valóban csak receptért ácsorog, tölti az idejét és egyben a doktorét is. aki bizony sok felesleges adminisztrációra kényszerül. Nincs egy esztendeje, hogy riportban számoltunk be ezekről a gondokról, s az orvosok javaslatai alapján a receptírás új módszerének bevezetését sürgettük. Ennek a lehetőségéről kérdeztük egy sajtótájékoztatón az egészségügyi minisztert is, aki — mint annak idején megírtuk — biztató választ adott. S lám, a különböző elgondolásokból olyan kormányrendelet született, amely előnyös a betegeknek, az orvosoknak, és a gyógyszerészeknek is. Nem lett igazuk a kétkedőknek, akik már jó ideje a gyógyszerárak, illetve a térítési díjak emelkedéséről harangoztak. A rendelet tehát megjelent követték a különböző utasítások, az elmúlt napokban pedig a gyógyszertári központok vezetői táskányi irattal, jegyzékkel tértek haza az Egészségügyi Minisztériumból. Végh Miklós, a Heves megyei Tanács Gyógyszertári Központjának igazgatója maga elé teszi apak- samétát, s úgy tájékoztat: hogyan is lesz 1977. január 1-től. Marad a 15 száraiéit Hogy az olvasónak fogalma legyen a gyógyszerek mennyiségéről, az emelkedő fogyasztásról, feljegyzek néhány adatot: 1971-ben 106 millió forint értékű gyógyszert váltottak ki a megye 51 gyógyszertárában, az elmúlt évben pedig már 155 millióra emelkedett az eladott gyógyszerek értéke. Az orvosok 4 millió 700 ezer receptet írtak 1975-ben, legalábbis eny- nyit váltottunk be a gyógy-' szertárakban. A gyógyszerészek pedig, miközben kezünkbe adták a tablettákat, üvegecskéket, injekciókat, szoroztak, összeadtak. számolták, mennyi is az a 15 százalék, amit fizetünk, pontosabban térítünk, majd kötegelték a töméntelen receptet, könyveltek, »zámláztak, mert az SZTK ennek alapján fizette a különbö- zetet. azt a bizonyos 85 százalékot. — Január 1-től pedig? — Sokkal egyszerűbb, lesz — mondja az igazgató —, de mielőtt a részletekről szólok, valamit tisztázni kell. Történetesen azt. hogy gyógyszerek esetében nem beszélhetünk árakról. Legalábbis olyan értelemben nem, ahogyan azt általában azoknál az áruféleségeknél használjuk. amelyeknél a termelés, a gyártás költsége is benn- foglaltatik az árakban. A hazái és a szocialista országokból importált gyógyszereknek tulajdonképpen nincs áruk, legfeljebb úgynevezett térítési díjuk, amely a gyári készítményeknél továbbra is 15 százalék marad. A beteg továbbra is ennyit fizet, a változás csupán annyi, hogy a készítményeken is a 15 százalék, vagyis ez az elvi ár lesz feltüntetve. — Receptre és recept nélkül? — Igen. Egy árral dolgozunk. Mindenki 15 százalékot fizet. A legkisebb térítési díj két forint lesz. A tőkés országokból importált készítmények térítési díja átlagban egy-két százalékkal lesz magasabb, míg a magisztrális vagyis a gyógyszertár által összeállított orvosságokért 30—35 százalékot kell fizetni. Zsebből 12 milliót Ismétlem, egyfajta —• mondjuk így — elvi árral dolgozunk. Hogy ez milyen előnyt jelent, annak illusztrálására elmondom, hogy jelenleg mintegy 120 készítményt adhatunk recept nélkül. Sokan vannak, akik az ilyen gyógyszerekért nem mennek orvoshoz. inkább megveszik, kifizetik az árát. Egy csomag Pananginért például több mint 25 forintot, a Polybé drazséért majd 13 forintot, vagy a Bilocid tablettákért majd 37 forintot. Az elmúlt évben 12 millió forintot fizetett ki a megye lakossága recept nélkül is vásárolható gyógyszerekért. Most, mintegy 200-ra emelték a recept nélkül kiadható medicinák számát. A fentebb már említett Bilocidért mindössze 5,50-et kell majd fizetni. Az. egyik csoportba tehát azok a gyógyszerek tartoznak, amelyek vény nélkül is kiadhatók. A második csoportba pedig azok, amelyeket továbbra is csak receptre adunk, mégpedig úgy mint eddig: egy vényt egyszer lehet beváltani. Csaknem százféle készítmény tartozik ebbe a csoportba, többek között az antibiotikumok például a Maripen, a Tetrán B. A harmadik csoportba sorolták a gyógyszerek többségét. Ez a kategória új és tulajdonképpen ez jelent előnyt, könnyebbséget az orvosnak és a betegnek is. .Eddig egy receptet csupán egyszer lehetett beváltani, míg január 1-től több mint ötszáz készítménynél az orvosok ráírhatják a vényre: repetetur, vagyis lehet ismételni, egyszer, kétszer, vagy háromszor beváltani ugyanazt a receptet. így írhatják fel a különböző injekciókat, hormonkészítményeket, nyugtátokat, altatókat vérnyomáscsökkentő szereket és például a Vegacil- lint is. Nyilvánvaló, hogy az orvosok elsősorban azoknak a betegeknek írják fel ilyenformán a medicinát. akik rendszeresen szedik a különböző készítményeket. A negyedik csoportba azok a gyógyszerek tartoznak, amelyeket továbbra is térítés nélkül válthatnak ki a betegek. Például a cukorbetegek, de térítés nélkül adjuk az asztmások bizonyos gyógyszereit és a csecsemőtápszereket is. Orvosi javallat Az új rendelkezés már figyelembe veszi az integrációt is, s így megszüntet egy sokat panaszolt fonákságot. Eddig a kórházi orvosoknak nem volt lehetőségük receptírásra. a távozó beteget ezért a körzeti orvoshoz küldték. A jövőben a kórházi orvosok is — azok, akiket erre kijelölnek — felírhatják a szükséges gyógyszereket. — Vajon emelkedik, vagy csökken majd a gyógyszer- fogyasztás? — Ügy gondolom az első 'hónapokban emelkedik, de aztán csökkenni fog. Mindenesetre küzdenünk kell a polypragmázia, vagyis a túlzott gyógyszerfogyasztás ellen. Szeretnénk elérni azt is, hogy a betegek nem nyitnának házi patikát, hanem a gyógyszertárakra bíznák a medicinák raktározását. Éppen ezért egyszerre csupán nyolc-tíz napra elegendő gyógyszert adunk ki. Az új rendelkezés egyszerűsíti a medicinák felírását, az emberek' könnyebben jutnak gyógyszerhez. Befejezésül ezért talán hasznos idézni egy orvosi javallatot: aki betegnek érzi magát, előbb ne a gyógyszertárat, hanem a doktort keresse fel! CSORBA GYŐZŐ: Átkötök írjon verset a körtefa a szőlőlevelek a pirosló csipkebogyó a ködös reggelek egyszóval a lángeszű ősz aztán a tél tavasz a nyár a szintén szintén lángeszű vagy az évszaktalan kövek a csillagok a háztetők • a fodros-tündöklő vizek ezek a nagy-nagy alkotók és én is azzal hogy vagyok ; hogy élek s hogy mások között s hogy még hancúrozik szemem a lányok mellén és farán.., ★ Ma hatvanéves Csorba Győző költő és műfordító, akinek személyében a pannon tá] és kultúra letéteményesét köszöntjiik. MEZEI ANDRÁS: Anyám ölelhetem még kis fejét, töppedt haját. Még , láthatom kék szemében a mész-fehér, az üres: végleges szobát, ahogy még néha kitekint a visszanyíló ablakon csupaszon, rezzenetlenül fiára itt bent — láthatom: végül a szeretet marad, uralván mint a rettenet a leépülő szervezet üveges idegsejtjeit, a féltéssel betöltve még mint szörnyű réseit az ég, az elme repedéseit. Vállát fogom. Mellettem ül. Túllát a tárgyak üvegén, befelé figyel a szeme. Korompelyhekben hull a hó, messzire néz, és semmire. Márkusz László
