Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-21 / 276. szám
Ady öröksége November 22-én, Ady 99. születésnapján kezdődik az Ady-centenárium éve. A nagy jubileum küszöbén tiszteletadásunk jeleként szólunk élő örökségéről. Költészete már 1919 előtt is a gondolkodó emberek forradalomhoz vezető útját egyengette. Nem véletlen, hogy az első magyar kommunisták — élükön Landler Jenővel — majd mind Ady-rajongók voltak. A nemzeti és szociális gondolatot páratlan tisztánlátással egyeztető költészetének forradalmisága készítette elő a leninizmussal való találkozásukat. Ady volt az esz- méltető, a felszabadító Móricz Zsigmond számára, aki a költőgéniusz igazolója lett a magyar prózában. Az emberiséget világméretekben is az elsők közt megélő Ady a legnagyobb példaadó a szlovákiai magyar Sarló mozgalom, Fábry Zoltán és Györy Dezső számára. Az Erdélyi Fiatalok kulturális és szociális mozgalma az ő forradalmi demokratizmusából merített a legtöbbet. Tudatosító és megtartó eső volt a jugoszláviai magyar irodalomban Is. Nemcsak a debreceni Nagyerdőn szavalták verseit az ifjúmunkások és antifasiszták, hanem a szomszédos országokban és szerte a világon, ahol magyarok éltek. Ady erősítette a veszélytudatot, a szellemi ellenállást a német terjeszkedéssel, a fasizmus ordas eszméivel szemben. Elemi erejű hatásáról így vall Németh László: „Ady verte föl bennünk az emberséget: ő fakasztotta föl érzéseinket, az ő mitológiája szállta meg hajnal-ködként világra-eszmélő érzékeinket.” Ady a századelő magyar világában költőként, gondolkodóként volt magára utalva. A félfeudális társadalom idegensége magányra, gondolkodásra ítélte. A „mégis morál” dacával fordult szembe az embertelen állapotokkal. Isten szörnyetegeként új lírával, új életérzéssel, új ma- gyarság-tudaflal tört be a költészetbe. Az új időknek új dalaival Nyugatról érkező Ady organikus következetességgel alkotta meg életművét, a szimbolizmus sajátos, európai rangú változatát. A világról és önmagáról Élet, Halál, Isten, Csók segédfogalmakkal gondolkodva, a szimbolizmus eszköztárát felhasználva teremtette meg a forradalomba menetelő magyar valóság költői szintézisét Lírájában az emberség dallama száll a legmagasabbra. A hivatalos Magyarország kórusban riad ellene. Zúdulnak a vádak: magyartalan, erkölcstelen. Ady sejtjeiben tudja a cáfolatot Bevonja költészetébe mintegy családfául Ond vezérig hajló őseit, a szilágysági világot, diószemű anyját, a zilahi Diákdombot, a debreceni és váradi éjeket, az egész mámoros, elnyomott és küzdő magyar múltat Elébe megy az erkölcstelenség vádjának: ő az úri ősz romló sarja, aki — ahogy Németh László fogalmazza —: „Kinőtt fajából, parasztzsályaként elaludt s krizantémfürttel ébre3t lelke idegen ebben a zsályának maradt világban”. A hamis erkölcsöt és szokásjogot elvető, kelletlen virágzó, dacból Herkules költő: Ady Endre. Megéri a háborút, átéli a rémlátót igazoló embertelenség éveit Léte értelmetlenségét a kuruckor tábortüzeinél siratja. Látomásos éjszakákon elidőz a magyar régmúlt nagyjaival. Amikor a pompás magyarok Mesevárosokért idegen érdekekért rohannak a halálba, ő forradalmi sereget támaszt a múltból. Vitéz Mihályt ébreszti, Apáczai, Eötvös, Kemény hitét riogatja. Zsoldjába fogadja Esze Tamást, a hegyekbe szorult fokosát vicsorgató magyarság bosszús hősét A háború ellen mert kiáltani a szólamhazafiak, a „percemberkék” ellenében. Tudta, hogy népe egyszer majd felismeri, ki volt valóban a hazafi. A forradalmi hagyományba és magyarságba gyökeredző Ady tudta a legjobban, milyen mélységes mély a múltnak kútja: nemcsak keseregte, de teremtette is a magyarságot Haláltónak nevezi Magyarországot, amelyet Petőfi még Isten kalapbokrétájának látott A szocialistákban látja Magyarország megmentőit A bátor újrakezdők, a holnap hősei elé siet. Látja, hogy Vörös nap kelt a világ fölé. Az úri viharból azokhoz menekül, akiket még nem jegyeztek el sors és fátumok. Üj frigyet köt a Verejték katonáival, a „Jövendő fehé- rei”-vel. Sorsa utolsó ajándékként Csinszkát rendeli melléje hitvesnek. Szívét az adhatás öröme telíti. Asz- szony jött végre, akiért érdemes megmaradni a világháború poklában is. A testében beteg, lírájában újító erőre váró Ady költészete a végső szétszóródás veszélytudatától és Csinszka szerelmétől kap új erőt. A halottak élén költészete világirodami mércével mérve is kimagasló teljesítmény. A hó alá bújt mag hitét őrizve vallotta: mindig kell lenni menedéke az emberi jónak. Patriotizmusa jogainkat védve sem sértette a velünk együtt élő vagy szomszédos népek önérzetét. Hazafiság és nemzetköziség egységét példázza élete és költészete. Teljes emberként hordta magában a „magyarság fényét, könnyét, tört hitét”. Az úri Hunniát gyűlölve szól „Vérem népe, magyar népem” sorsáról. Siratja a háborúba veszett ifjakat, akik nem tudhatják, mit súgnak az éji Szajna habjai. Tudatosan értékeli magyar voltát. Sok változatban vall a legoktalanabb, de legigazabb szerelemről; a hazaszeretetről. » „Mit tagadjam? — siratom és szeretem. Mit tagadjam — talán ez az igazi S ez is oktalan, de legszebb szerelem.’“ (Legoktalanabb szerelem) Ady a leghűbb örököse volt Petőfinek, a Szabadság, szerelem költőjének. Költői hitvallásában a politika és szerelem jelszavát mutatta fel zászlóként A Petőfi tüzét őrző, önmagát a Mindenséggel mérő József Attila, a szellem és a szerelem szocialista költője így ír az Ifjú szívekben élő Adyról: „Verse törvény és édes ritmusában kő hűti s <a kastély ablaka zörög, —» eke hasit barázdát új húsában, mert virágzás, mert élet és örök.” CS. VARGA ISTVÁN A spanyolok Bartókja volt Manuel de Falla centenáriuma „Korunk legnagyobb spanyol komponistája, ma talán az egyetlen nyugat-európai muzsikus, aki valóban mélyre tudta szívni a népzene friss levegőjét." Tóth Aladár írta le ezt az értékelést Manuel de Faliéról. A spanyol zeneszerző születésének századik (1876. november 23.) és halálának harmincadik évfordulójáról (1946. november 14.) most emlékeznek meg a világ hangversenytermeiben és színházaiban. Manuel de Falla — családi nevén Falla y Matheu Cadizban született. Édesapja kereskedő volt, anyja pedig igen művelt és zeneileg is képzett katalán asszony, aki korán felismerte fia tehetségét. Beíratta a madridi konzervatóriumba. A fiú tizenhét éves korában, Beethoven és Grieg műveinek megismerésekor határozta el. hogy a zenei pályát választja hivatásának. A század elején ismerkedett meg Felipe Pedrell zenetudóssal, aki egész életét a nemesebb muzsika propagálásának szentelte. Feltárta a fogékony fiatalember előtt a régi spanyol népzene világát. Bartók Béla útjával rokon volt ez a vonal, s már ennek eredményeképpen íródott meg „Egy rövid élet” című operája, amelyért a spanyol akadémia Manuel de Fallát kitüntette. Nyitva állt tehát az út előtte az érvényesülés felé. Tanári állást kapott a konzervatóriumban. De Párizs vonzotta, az új szerzők, új zenék világa, ahol Claude Debussy, Paul Dukas, Maurica Ravel fejtette ki tevékenységét. Az utat néhány hétre tervezte, és hét év lett belőle! Szinte újjászületett a komponálásban. Üj stílust, friss hangszerelési színeket sajátított el. Ahhoz azonban túl spanyol volt, hogy a franciáktól az impresszionista vonásokat is átvegye. Az első világháború kezdetén hazaköltözött. Először Granadában, az Alhambra közelében dolgozott, aztán Kasztilia felé fordult, hogy ismét újabb színekkel gazdagítsa zenei palettáját. 1939-ben egy szerződés ürügyén, de valójában a Franco-uralommal való ellentéte miatt Argentínába költözött Ott hunyt el anélkül, hogy befejezhette volna L’Atlantida című oratóriumát Bartók Béla személyesen is jól ismerte Manuel de Fallát a spanyol népzene újjáélesztőjét Gyakran játszott műveiből saját zongoraestjein idehaza és külföldön. Falla viszont Bartók népzenei törekvéseit és egyéb .zenei munkásságát tartotta igen nagyra. Hazánkban sikerrel játszották Manuel de Falla „Egy rövid élet” című operáját. Az első kompozíciók egyike, mely zenekarral felcsendült Budapesten, az „Éjszakák a spanyol kertekben” volt Dohná- nyi Ernő vezényletével, később a „Szerelmi varázs” című balettjének zenéje Failoni vezetésével. Fergeteges sikerrel mutatták be „A háromszögletű kalap” című balettjét Ennek a darabnak az ősbemutatója Madridban zajlott le, de a szerző átalakította később Gyagilev kívánságára. (Londonban játszották az új változatot először.) A Gyagilev- társulat eljött Budapestre is. Balanchine, a későbbi nagy koreográfus táncolta a főszerepet a Városi (mai Erkel) Színházban. Egy esztendővel később Operaházunkban Fe- rencsik János vezényelte a művet és Harangozó Gyula volt a főszereplő. A felszabadulás után ő is koreografálta a művet Valahányszor felcsendül a Zeneakadémián vagy a rádióban Manuel de Falla zenéje, egy nemes művész érzelemvilágába enged bepillantást. KRISTÓF KAROLT AAAA/Vwvwsaa* ^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA A, ^AAAtVVVV [ temetőből vissza jövet még sóhajtoztak, sajnálták a szegény mamát, hogy ilyen hirtelen kellett elmennie, s Katinak remegett a hangja, amikor bátyjához fordult és azt mondta: — Még tegnapelőtt este is téged hívott. Mintha gyerekek lettünk volna. Olyan elnyújtott hangon kiabálta a nevedet. Nem is tudom, hogy nem bírtál eljönni szegényhez! — Nézd, testvér, hát mondom, vasárnapra készültem. Nem gondoltam én, hogy nem éri meg a vasárnapot. Magam vagyok a' gépházban a fűtőmmel, nem tudok én csak úgy altáimikor elmenni. Mit lehet erre mondani? Hallgattak mindannyian. És Giza is, meg Kati is, meg hátul a sógor is azt gondolta magában, hogy ez a szegény Jani mindig ilyen ügyefogyott volt. Katinak már ott volt a száján: Azt szeretném én látni, hogyha az én szegény anyám a halálán van, én ne tudjak elmenni hozzája! De lenyelte, elhallgatta, nem akarta most megbántani. Otthon azonban, Katiéknál a konyhában már felengedett bennük kicsit a gyász, a sógor bort tett az asztalra, vágott három nagy szelet sonkát, és az öreg Jani felnézett rá, s megkérdezte: — Hát hogy vagytok mindég, — Gürcölünk. Egyik napról a másikra. És tik? — Én nem panaszkodhatok. A fizetésem jobb az átlagnál, úgyhogy abból mi ketten Gizával megvagyunk. — Csak neked kellene beosztani, majd körülnéznél, tudom istenem!— vetette oda Giza, és még jobban arcába húzta a fekete kendőt. — Mert te nem voltál képes elmenni máshova, ahol megkerested volna a dupláját! Nem, te a fémipari iskolával, vagyis mini technikus, ahogy ma mondják, ott maradták a fürdőben gépésznek mind a mai napig! — Nézd, Giza — mondta az ura, s kicsit még el is mosolyo- dott —, mikor én majd harminc év előtt azt a helyet megkaptam, boldognak kellett lenni. Mert hol voltak akkor még a gyárak, nagyüzemek! Kis kócerájok próbáltak szövetkezetbe, traktorállomásba átszerveződni. Nem úgy volt, mint manapság! Es fiatal házasok voltunk. Mit tehettem volna! — Nem is arról van sző — ellenkezett a felesége és a hangja már megsötétült a méregtől —<, hanem arról, mért nem mentél később máshová? Amikor lámpával keresték a szakembereket! Mert aztán hamarosan jöttek olyan évek is a háború után, tudod jól! J ani kis ideig hallgatott. A zsinóros lámpa fénye rásütött vastag, ősz hajára, tömött bajuszára, amely fel és alá sétált az orra alatt, ahogy a piros bélű sonka szeleteit a szájába tette és kényelmesen rágta azután. Elömlött ez a lámpafény kihízott fekete ruháján is, amelye még az esküvőjére csináltatot talán. Ilyen elnézően mosolygot la hiábavaló szemrehányásokon har mine éven át, úgyhogy a húga mé* meg is szánta ezért a szerény ségnél is több csendes megelége désért. De valahogy mégis úg; sikerült, hogy szánakozó szavait* egy kis becsmérlés is vegyült: — Csak arra nem gondoltál hogy szegény szüléinknek a szá juktól kellett elvonniuk azt i pénzt, amibe az iskoláztatásoc került Szegeden! — Volt, ahogy volt — jegyező meg Giza gúnyosan —, de mos aztán már én is szeretnék öreg ségemre legalább kényelmesebben élni! Ha más nem, legalábl fürdőszobánk legyen és vízvezeték a házunkban, hogy ne kelljen a rossz lábammal a kútra járnom télen is a síkos udvaron át. Ennyit máma már mindenki megengedhet magának! De nekünk még erre se jutott! — Jól van, Giza, jól van — engesztelte mosolyogva az asszonyt. Még a kezét is rátette annak ölébe ejtett kezefejére. — Csalt ösz- szehozzam, ami a csövekre kell, meg a rákapcsolásra! Beszerelem én neked azt a vízvezetéket, meglátod. Semmi az énnekem, ha megvan a rá való. HERCEG JÁNOS: Hagyaték Ügy eltűnődött ezen, maga Is megenyhülve, hogy még mosolygott is, úgy forgatta kezében a vörös borral teli poharat, és magához se tért mindjárt, amikor a sógor azt mondta: — Majd most kifizetünk benneteket! C sak később érezte, mintha kést döftek volna a hátába. És egyszerre úgy elnehezedett a rossz szíve, amely az utóbbi időben meg is állt néha, mint az óra, amelyet elfelejtettek felhúzni Hát ez van a gyász és a fájdalom mögött! Ezt kell hallania tízévi távoliét után, anyja temetése után, hogy őt kifizetik! Kifizetik, és aztán menj«» isten hírével! Ki fizeti ki? A sógor, akinek csak annyi a köze az ő szülői házukhoz, hogy benősült húsz év előtt; s most a magáénak érzi! Szeretett volna felugond és arcába löttyinteni a borát. De a megalázottságon kívül hirtelen megrohanták az emlékek. Hoav itt nőtt fel. ebben a kis KB ÚSlHOflt házban, hátul volt apa műhelye, s itt a konyhában, s sparhert mellett ott állt anya és énekelt, amikor fiatal volt.. Oly tehetetlenné vált ebben az emlékezésben, hogy még csak azt se mondhatta: Nem te tartottad el anyámat! Én küldtem az utóbbi években, amennyit bírtam. És azért nem kívántam soha semmit! Nem mondhatta, mert erről Giza nem tudoff, úgy lopta el a béréből esztendőkön át s ezek most őt ilyen fölényesen és ridegen ki akarják fizeim! — Hagyjuk ezt, sógor — szólalt meg csendesen —, nem akarok most erről beszélni. Még ki se hült szegény anyánk... — Hát pedig előbb-utóbb rendezni kell az örökséget — vágott Kati a szavába, s előre dőlt a székén, Giza meg hangsúlyozott tapintattal hallgatott — Majd kölcsönt veszünk fel, és megkapod a magadét G iza nem helyeselt és nem tiltakozott egy szót se szólt még mindig, ^ s ő egyszerre úgy érezte, mintha idegenek közé került volna, akik valameny- nyien ellene fordultak. Giza a vízvezetékkel, sógora a rideg fölényével; pedig tíz évvel fiatalabb volt nála. Kati meg önző összetartásával, ahogy az ura mellé állt. És arra gondolt, mégis borzasztó lehet hogy Katinak most ez a legnagyobb gondja. Húsz éven át úgy gazdálkodott a házban és a kis tanyával, mintha a sajátja lett volna, s most egyszerre el kell számolnia vele. Osztozni vele. Az örökössel! — Majd nektek adom ezt az őrát — fordult feléje húga a jó testvér nagylelkűségével —, hogy valami emléked legyen. Ha még valamit akarsz, majd szólsz. Az őrá hangosan ütötte el az időt a hátuk mögött a falon, pontosan azon a hangon, mint gyerekkorában. Most elvihetné ét felakaszthatná odahaza, hogy ami évtizedeken át nem hiányzott neki, most visszavarázsolja körülötte az elveszett szülői ház hangulatát. — De azt tudod, ugye — állt fel a sógor az asztál mellől, mintha valami nagyon fontos dolgot kellene közölnie. — Azt tudod, hogy milyen rengeteg pénzt öltem bele ebbe a rossz házba! Egy újat vehettem volna rajta, amíg rendbehoztam a tetőt, új padlót fektettem le, az ajtókat és ablakokat is festeni kellett... Egy vagyon ment rá! Hát remélem, ezt figyelembe veszed! Giza hallgatásában, s ahogy némán körülnézett, benne volt az elutasítás, a konok tagadás, hogy hazudik a sógor, hiszen a tetőt csak foltozni kellett, a padlóban meg itt-ott kicserélni egy deszkát. I gen, ez most alkudni akar vele, mint egy idegennel, és csak azt nézi, hogy minél kevesebbet kelljen^ fizetnie. És ahogy Kati hol őrá, hol az urára emelte a tekin.:etét, mintha ugyanazt gondolta volna, mint a sógór. A kedves Kati! Katika, aki úgy állt, mint anya szokott megállni, hogy enyhe tokát nyomott a kendője csomója alatt, s ugyanolyan ártatlanul nézett... De ez sok volt Ügy érezte, megfullad, ha itt kell maradnia. —Mar fél hat! — kiáltott fel, mikor előhúzta zsebóráját. — Hétkor megy a vonatunk, s még ki is kell érni az állomásra! — Hát nem maradtok itt reggelig? — kérdezte Kati, mintaki őszintén csodálkozik. — Pedig be is fűtöttem már az első szobába. — Tudod, hogy Jani milyen nyugtalan, ha ott kell neki hagyni a gépházait — felelte Giza helyette és felállt. A sógor is hangosan marasztaló lett. de nem tudta megtagadni önmagát, amikor a vállára ütve azt mondta: — Nem fogunk összeveszni, abban biztos vagyok! Mikor kiértek az utcára, még szeretett volna visszanézni a légi házra, ahova soha többé nem lőhet. De nem volt ereje hozzá. B elekarolt Gizába, és csak annyit mondott, mintha más baja nem is lett volna most: — Ejnye, már megint esik! WMrtA\VrtVWW/A\V^VV«V\\\VVW/.\VVV\W,VA%VA4vW«,/.%V«WAVVVW.WiVV\VV\VV%\\\VVi,VVW/VVVVVV\VVVlA!y*
