Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-16 / 271. szám
Abszolút tebér történetek Sajnálattal kell megállapítanom: nekem nincs kék kis kartondobozkám. Következésképpen ezernyi fehér kis cédulácskám sincs, amelyből egy is szólhatna Fehér Kláráról. Annyit azonban mindenfajta dobozka, cédulka nélkül is jól tudok, s ha eddig nem is tudtam volna, megtudhattam hát szombat este, hogy a neves írónő és újságírónő — válasszuk csak gondosan ketté, nehogy megsértődjenek az írók — a közéleti jelenségek éber figyelője, fonákságainak, ellentmondásainak elszánt le- leplezője. Jelenségeket írtam és nem véletlenül. A szombat esti „Fehér”-történetek is azt igazolják, hogy a szerző nem óhajtott és írásait ismerve •nem is óhajt a mélyebb vizekbe hatolni, úgy véli, hogy a felszín is ad annyi töprengeni valót, amellyel egy egész estét eltölthet szerző, rendező, színész és néző egyaránt. A közelmúltban e rovat hasábjain méltatlankodtam amiatt, hogy milyen kevés, sőt, hogy jóformán nincs is politikai kabaré a televízióban, hogy ezt a politikailag is rendkívül hasznos, merész és szókimondó műfajt nem, vagy álig használja fel a televízió a tömegpolitika szolgálatára. Azt állítani, hogy Fehér Klára szerzői estje — miért is ne nevezhetnék másfél órát szerzői estnek? — ezt a hiányt pótolta volna, nem lenne igaz dolog. A csevegő csacsogáson, a „nahát, hogy mik vannak” felkiáltásokon, a szelíd tréfálódzáson alig-alig ment túl ez a műsor. Történetei jobbára csak történetkék voltak, dialogi- zált karcolatok, amiből az is kitűnik, hogy az unalomcsalogató bőbeszédűség sem hiányzott ebből a műsorból. Miért, hogy mégis egészében véve tetszett? Mert köznapi, mindennapi dolgokról volt szó. Mert úgy lehetett odafigyelni, hogy nem kellett odafigyelni. Mert tudtuk, szinte előre tudtuk a poént — az operettben is tudjuk, mégis lelkesen végignézzük —, hiszen a mi mindennapjaink csattanói voltak azok. Apró, filléres, hogy ne mondjam, krajcáros bosszúságok jelentek meg a képernyőn és apró emberi, jelle- mi szemölcsök, mégha nagyobb lélegzetet is vett néha az írónő hozzájuk, hogy súlyos sebeknek véljük látni e szemölcsöket. Minden kötelező penzumot letudva, a zöldséges és a KIK soraiból a kritikust sem kifelejtve az Abszolút fehér történetek ellibegtek fejünk felett, mint a színes szappanbuborékok. ... de valljuk be, néha jól esik a szappanbuborékok játékába is belefeledkezni. Meghalt Jean Gabin Hetvenkét éves korában a párizsi amerikai kórházban meghalt Jean Gabin, világhírű francia színművész. Gabin — eredeti nevén Jean Alexis Moncorge — egy sokgyermekes művészcsalád hetedik gyereke volt. Különböző munkákkal próbálkozott, majd 18 éves korában, apjának engedelmeskedve, színpadra lépett. Statisztaként dolgozott a Folies Ber- gére társulatnál, majd hat évig operettszínész volt. 1930-ban kezdett filmezni, neve összefonódott a francia filmművészet egyik nagy korszakával. 1942-ben Hollywoodba költözött, később a II. világháború alatt a francia szabadcsapatok kötelékében harcolt a nácik ellen. 1946-ban visszatért Francia- országba. Játékára az egyszerű, természetes, mégis sajátos stílus volt jellemző. Gabin több mint száz filmben játszott, s ezek közül sok Magyarországon is nagy sikert aratott. Legismertebb filmjei: A nagy ábránd, Az alvilág királya, Bűn és bünhődés, Nyomorultak, Archimedes, a csavargó, A nap vége, A szicíliai klán. (MTI) fiaimmá 1976. november 16., kedd Majoniparádé Apostol András tévéjelenete egy kézenfekvő, karikatúrában sokszor megjelenített szituációra, egy régi és már talán meg is írt ötletre épült: ki van kint. s ki van bent. Mármint a majomketrecet „aspektusnak” véve. Ki kit bámul inkább? Ami több ennél az ötletnél, amiben Apostol András előbbre, vagy inkább továbblépett a jelenetében az az, hogy „folyamatossá” tette a ketrecben 1^- kók cseréjét, hogy egy jó drá- maturgiai ötlettel nem befejezte, hanem voltaképpen elkezdte a groteszk cserék történéssorozatát. Amivel viszont nem jutott előbbre: csak gondolatokat érint, aztán óvatosan kikerüli őket, csak szituációt teremt. de nem viszonyokat, helyzetkomédiává sorvasztja a felkínálkozó merész szatíra nagy lehetőségét. Vagy nem mert vállalkozni saját ötlete bátor,kiaknázására? Kántor Kántor kettőt vakkantott és győzött. Igaz, nem „tiszta eszközökkel” győzött, mert Kántort bevezették — nem fel: be! — egy tévéelőzetesben. Félórán át! Az utóbbi években. — meg ne sértődjön érte a neves művész —, egyedül Básti Lajosnak adatott meg, hogy egy negyedórát beszéljen műhelymunkájáról, bemutatásra kerülő drámaszerepe előtt. De ő csak ne gyedórát kapott. Kántor felet. Kutya legyek ezek után, ha nem is farkaskutya, ha ez az eb meg nem hódítja a szerető, mármint a kutyaszerető szíveket, függetlenül a félórás előzetestől. Kántor sztár lesz újra, mert már volt egykor, amikor még „csak” könyv volt. Most újra felfedezték, hogy további öt héten, és heten- kint ötven percen keresztül lebilincselje a televízió kutyaszerető közönségét. Azokat is, akik' még nem is olyan régen űzték el kutyájukat a háztól, az adó miatt, azokat is, akik félnek a kutyától, azokat is akik szeretik négylábú barátainkat, és azokat is, akik egyszerűen szeretik az izgalmas mesét. És lehet-e izgalmasabb mese. mint történetek egy nyomozókutyáról. Nem is merem leírni: emberek is játszanak azért ám e tévésorozatban. Gyurkó Géza A Rádió és Televízió Szem. le (76 2) tartalma néhány órára elfordítja az ember tekintetét a hírek, rádióriportok, hangképek és -játékok tarka világától. A tanulmányok közül Szecskő Tdmás, egy UNESCO-értekezletre készített referátumának — Co- moenius sípjai — néhány mondatát idézném a hírközlésről és a befogadókról. Comoenius vándora, aki a sok között megjárta a, „hír- hajhászok” földjét, elmondja, hogy ez a nép lelkesedik minden újhangú sípért, de hamar megunja és új sípokat keres magának. „Ha túlságosan sok síp hangját hallja egy időben, ideges lesz, s hangoztatni kezdi, hogy nyomasztó információözönben él, de ha sorra elhallgatnak a sípok, akkor meg informá- ció-vákuumra panaszkodik. Különös dolog, hogy ugyanaz a síp egyiknek oly édesen, a másiknak oly bánatosan szól.” A hallgató az egyiket hírnek, a másikat szórakoztatásnak tekinti. Mindez ősz. szefügg „a belső kép” és „az objektív valóság” szükségszerű eltéréseivel. A hírnek, az információnak képjavító funkciója van, azaz hozzásegíti az embert a valóság teljesebb és pontosabb megismeréséhez, kielégít egy tár. sadalmilag-történelmileg igényelt, várt információszükségletét. Ez viszont lassítja azt a folyamatot, amelyben a rádió és televízió megtalálhatná saját formanyelvét, autonóm művészi világát. Hogy aztán mindkettő menynyire teszi aktívvá vagy passzívvá a befogadót, az más kérdés, s erre csak a be- és kikapcsolási hányados adhatna választ. Igaz, a tévé előtt üldögélő ember és a társadalom dilemmája nem az, hogy aktívabb vagy passzívabb tévénéző válik-e belőle. „A dilemma inkább az. hogy életének csupán egyik vonatkozását hangsúlyozva, fogyasztó szerepében kivánja-e őt megőrizni a tömegkommunikáció, vagy pedig hozzásegíti ahhoz, hogy a teremtő-ter_ melő ember sokóldalúságát végtelen lehaíőségeit még otthon, papucsban is érezze.” (Meggyőződésem, hogy ez a néző kikapcsolva a világot otthonából, a legteljesebb megelégedéssel tér nyugovóra, hiszen nincs semmi baj a világban, az emberiség boldog jövője felé halad, a világ anyagi és az emberiség intellektuális forrásai kimeríthetetlenek, különösebb baj nélkül ismét eltelt egy nap a világtörténelemből.) O O O A Rádiónapló novemberi témája — Az ember és környezete — számtalan lehetőséget nyújtott a világszerte forró probléma körbejárására. Ezt azért mondom, mert a műsor vendégei — hétköznapi kérdések szakemberei, tudósai, értői — ezúttal sem deklaráltak, nem hoztak döntéseket, hanem sok oldalról tekintettek a nyugtalan, egyre inkább elszennyesedő világra. Azt mondták el, hogy ők hogyan látják az összefüggéseket. mi, miért történik és ami történik, annak mi a várható következménye. Hol íerdülnek el alapjában okos és értelmes elgondolások? Mire nevelnek a pontatlanul összevágott építőkockák, rosszul épített bérházak? Jók-e a lakótelepek? Olcsó-e. korszerű-e a magán, építkezés? Csak néhány gondolat a lazaszövetű naplóból: A régi falusi háznak lazítatlan rendeltetése és szigorú egyszerűsége volt, éppúgy, mint annak az eperfának, ami az udvar közepén hozott gyümölcsöt és száraz ágat. Ma a régi polgári villának csőkévé. (Tudósítónktól) Ismeretes, hogy Kápolna történélmi emlékekben gazdag település. A közelmúltban a község belterületén lévő l\árom hársfa megmentése ügyében fogtak össze a község hagyományt tisztelő és őrző lakosai. A vita az ő javukra dőlt el, az 1343-as emlékeket őrző hársfák maradtak. A Hazafias Népfront helyi bizottsága, a művelődési ház vezetőjével karöltve, a község történelmi hagyományait őrző és ápoló lakók bevonásával most megalakította a helytörténeti baráti kört. A kis közösség minden hónapban egy alkalommal tanyes változatai épülnek . é falvakban. Legfontosabb emberi funkció a munka, s a munka minősége az élet minőségét is jelentheti. Anyagi kultúrában nem készültünk fel a technológiák változásaira. A dolgokat (lakásokat) akkor kezdjük igazán megszeretni, ha azokat rendesen megcsinálták, mert nem á moderntől viszolyognak az emberek, hanem a trehány- tól. A cél nem a nagyváros megszüntetése, hanem a hiányok kiküszöbölése. A vélemények részben összetartanak és kiegészítik egymást, ugyanakkor azonban hétköznapiságuk miatt lehetőséget adnak a továbbgondolásra, a hallgatót egy áramkörbe kapcsolják, ami közösségi, de egyúttal egyéni gond is. Ezt igazolják a telefonhívások és levelek, amelyek kísérik a háromórás műsort. Mégis én nem ézt látom a legfontosabbnak, hanem a meghívott vendégek szavait, példáit — nem is felháborodásaikat és filippi- káikat — hanem a józan véleményt, felelősségérzetet, a közösség gondját vállaló mondataikat. Engedjük őket beszélni a tokiói várostervező helyett is! Ebergényi Tibor lálkozik és munkaterv alapján valósítja meg programját. Céljuk többek között a Kápolnához fűződő történelmi események feldolgozása, megismertetése. Célul tűzték ki a községben lévő emlékművek, emlékhelyek gondozását, a virágos falu mozgalom támogatását. Elhatározták, hogy falumonográfiát készítenek, rendszeressé teszik a krónika írását. Gyűjtő- és kutatómunkával ösz- szegyűjtik egy leendő falumúzeum kiállítási anyagát, a régmúlt és a közelmúlt tárgyi emlékeit. Császár István t Helytörténeti kör alakult Kápolnán 1. Kantáros Pál, ahogy jobb lábát áthelyezte a kerékpár vázán, kicsit dühösködve. kicsit irigykedve nézett a két sertésgondozó-cimbora után, amint azok hegyeskedve hajtottak el robogójukkal az orra előtt. Mérgesen taposott a pedálba. S míg fújtatva taposta a pedált — meredeken vitt az út —. addig morgolódva döntötte el magában: még a délután folyamán megvásárolja a régóta sóvárgott Riga-mopedet. Odahaza, ebéd végeztével, ki is rukkolt a szándékkal. — Rozikám! — könyökölt az asztalra —, bemegyek a városba és veszek egy „kö- högőt”. — Köhögőt?! — csodálkozott rá az élete párja. — Miféle köhögőre kívánkoztál rá? Elakadt a hangja asszonyának elkomoruló ábrázata láttán. Ügy érezte: alaposabb magyarázatot követel a szándék. — Úgy mondják a munkatársak — szippantott egy mélyet a konyha langymeleg levegőjéből —, hogy a Riga- mopedek a leghálásabb kismotorok; keveset fogyasztanak elnyűhetetlenek és nem is drágák: négyezer-kétszáz forint az ára ... Megkönnyebbülten szusz- szantott fel a tájékoztatás befejeztével. Ügy érezte: minden fontosabb érvet sikerült felsorakoztatnia, amivel egy asszonyt meggyőzni lehetséges. Meg hát, ami igaz, az igaz: túl van az öt- vennegyedik életévén, fáradnak a lábak, s jól jönne, ha benzin végezné lábai helyett a munkát, No meg ezáltal. több ideje jutna a ház körüli teendők elvégzésére. Hosszas (tűnődés után megszólalt az asszony. — Jó. legyen meg az akaratod: megvesszük a mopedet, de hát én most nem mehetek veled a városba; nyakunkon a keresztlányunk lakodalma, menni kell a komaasszonynak segíteni a nagytakarításban. — Rendben van — bólintott Kantáros Pál. — Megveszem a robogót magam is, hiszen úgysem értesz sokat a motorhoz! — Ohó! — így az asszony. — Csakhogy nálad sivalko- dik ám a pénz, amíg csak az utolsó peták is ki nem gyalogol a zsebedből. Avagy nem arra fogadkoztál annak idején, hogy pénzt kezedbe többé nem veszel? Egyszeriben melege lett Kantáros Pálnak. Mert úgy igaz: amint bankó zizeg a zsebében, azon nyomban kiütközik belőle a hármas nemzeti betegség: az ital szomjúhozása, a dáridózás vágya és a muzsikus cigányok boldogítása. És ez a háromszoros nyavalya addig nem hagyja nyugton, míg holtrészegen haza nem fuvarozzák a jó emberek. (Egy régebbi alkalommal — még 1955 őszén történt —, egy lónak az árát dalolta el a túrái vásárban alkalmi segédlettel. És amikor az istenverésnek is beillő részegeskedés után kijózanodott, a fogadalmak fogadalmával fogadta: pénzt többé a kezébe nem vesz. A pénzkezelés gondját rábízza élete párjára, született Pikulás Rozáliára, mert téeszcséből kiug- rani . nagyíittyomra lóvásárlásra kért kölcsönpénzt eltapsikolni. mindezt még egyszer megismételni nem lehet. Mert, aki ilyet kétszer elkövet, az mindenképpen rongyember.) Jó huszonegy esztendő telt el a nevezetes fogadalom óta. Kantáros Pálné a ráruházott tisztséggel derekasan intézte a család pénzügyeit, őmaga járt el mindenütt, ahol fizetni, törleszteni kellett, avagy éppen a megtakarított forintokat elhelyezni a takarékban. Mert az évek múlásával nemcsak a família szaporodott, növekedett — két házas gyermekükre és öt unokájukra voltak immár büszkék —, hanem anyagiakban is gyarapodtak valamicskét. Fentieket így átgondolva mégis kutyául érezte magát Kantáros Pál. Olyasféle érzés gyötörte, hogy asszonya még-még mindig bizalmatlan a megbízhatóságát illetően. Holott, annyi vezeklés, önmegtartóztatás után még a cégéres zsiványt is föloldoz- zák a viselt dolgai alól. Megadóan dünnyögte maga elé: — Igazad van, asszony, nagyon igazad van. de mégis restellem magamat. Olyan vagyok, mint a megbízhatatlan cseléd, akire pénzt bízni nem lehet. Az ember kifakadására az asszony is ' magába szállt. Belátta, emberének egy kicsit igaza, lehet, mert a gyámkodás, amit eddig vele mívelt, mégiscsak megalázó. No. meg a szomszédság pusmogása is bosszantja már mert ú^on-útfélen terjesztik: Kantárös Pál inkább cselédfő, mint családfő. És az ilyen szóbeszéd egy asszonynak sincs ínyére, aki csak valamit is ad a család tisztességére. Elszótlanodva coholta odább a lába körül tébláboló legkisebb unokát, majd a konyhaszekrényhez lépett. Rövid matatás után leemelte a „havonta” összecsordogáló pénz számára szolgáló papírdobozt és mindenféle megjegyzés mellőzésével, leolvasott férje elé négyezerháromszáz forintot. Kantáros Pál, megilletődve a helyrebillent bizalomtól, nekilátott a cihelődésnek. Magára öltötte az ünneplős gúnyát, bugyellárisába gyömöszölte a rábízott bankóhalmazt, s így szólt: — Estére itthon leszek. S ezzel még egyszer körülvizsgálva öltönyét, lábbelijét. fejébe húzta a deret riasztó kucsmát és nagy fohászkodással kibaktatott az autóbusz-megállóhoz. ★ Csakhogy az őszi rövid délutánok olykor hosszúnak bizonyulnak. Kantáros Pál is alighogy lelépett a szomszéd város főterén az autóbuszról, hogy nekivágjon a Mártírok útjának, ahol a névé- zetes járműbolt szerénykedett a Bugyelláris-aszalónak nevezett italbolt szomszédságában, éppen a becsületsüly- lyesztőből kilóduló, egykori katonacimborába ütközött bele. És mit ad azr isten! A hirtelen rájuk szakadt öröm hevében az is kiderült hogy a rég látott cimbora szintén a sertésgondozás mesterségét űzi odahaza, az egyik Nóg- rád megyei falucskának a közös gazdaságában. S amint az már ilyenkor történni szokott, nagy egyetértésben beilleszkedtek a kéznél levő italmérésbe, hogy a váratlan összetalálkozást kellően megünnepeljék. Kerítésszaggatónak becézett törkölypálinkával kezdték, majd homoki rizlingnek rangosított vinkóval folytatták. S mire a harmadik liter fogyasztásához' érkeztek, akkor már nemcsak a hangulatuk vastagodott, hanem a társaságuk is feltűnően gyarapodott. Minden egyes potyaleső aki csak az italmérésben lézengett, az mind az asztalukhoz telepedett, s mind főesküvel bizonyította: ama bizonyos visszavonulásokban, amelyek a második világháború idején a Keleti fronton végbementek, abban mindannyian részt vettek. És ha ezt az újdonsült ivó- cimborák mindenben annyira erősítgették, azt a két egykori katonacimborának is illett elfogadni. Már csak azért is, mert a múltra emlékeztető nagy ivászatok csak akkor, édesednek meg igazán amikor a háborús évek keserveit a nagyotmon- dások, hangoskodó lódítások színesítik meg annyira, hogy a múlt minden mocsok ja, szenvedése feledésbe merül az italozás hevében. (Folytatjuk.) Ismét", évek munkája után, folytatódik a televízió méltán népszerű, és talán nem túlzás a jelző, nagyszerű, Századunk sorozata.