Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-08 / 212. szám

WNA/WWVSAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/\AA/VNAAAAAAAAAAAAAAA/>^ Kedd esti külpolitikai kommentárunk: Az állam én vagyok!? AZ HUMANITÉT KEDDEN a szokásosnál is töb­ben vásárolták. A Francia Kommunista Párt központi lapját természetesen minden áldott nap vásárolják a nem-kommunisták ezrei is, de ez az általános jelenség kedden félreérthetetlenebb volt, mint valaha. Az ok: az újság két teljes oldalon közölte Georges Marchais főtitkárnak a bk-ülésen tartott beszámolóját. A párt a Matignon-palotában történt őrségváltás pillanatában — amikor Chirac helyébe Barre került a miniszterelnöki bársonyszékbe — letette a garast: negatívan értékelte Giscard lépését. A lényeget, az FKP állásfoglalását ebben a fontos kérdésben tehát már tudta a francia közvélemény. De hogy milyen nagy a párt súlya, milyen nagy a baloldal tömegvon­zása, arra jellemző az az óriási érdeklődés, amely a beszámolót országszerte — és a határokon túl is — fogadta. AZ OLVASÓK TUDTÁK, hogy ez a dokumentum részletesen elemzi azt a szövevényes hátteret, ami a köztársasági elnököt a személycserére ösztönözte. Az ország egyik legnagyobb múltú, legnagyobb jelenű és legnagyobb jövőjű pártja bevilágít a kormánypolitika kulisszáinak minden rejtett zuga mögé és megszab­ja a tennivalókat. A beszámoló 1. Leleplezi és bírálja azt a giscardi alapállást, amely voltaképpen visszatér a napkirályé­hoz („Az állam én vagyok!”): magának tart fenn min­den döntést és „technokratákkal” váltja fel a válasz­tott tisztségviselőket — nemcsak kormányfői szinten, hanem az adminisztrádós piramis talapzatáig. 2. In­tézkedéseit egyértelműen a monopóliumok érdekei alapján hozza, a dolgozókat szólítja fel lemondásra, miközben a nagy profitok még nagyobbak lesznek. 3. Nem lehetetlen, hogy Chirac menesztésének egyik fő célja „az elnöki többség vonzáskörében tartani” azo­kat is, akik részletkérdésekben nem értenek egyet az Elysée-palotával. A párt nemcsak elemez, hanem le is vonja az analízis következtetéseit. „Az FKP — hangzik a be­számoló — a legkisebb engedékenységet sem fogja ta­núsítani az újrafestett giscardi kormány irányában. Éppen ellenkezőleg, mindent megtesz, hogy kudarcra kárhoztassa reakciós törekvéseit.. VILÁGOS BESZÉD — és olyan program, amely a jelek szerint hosszabb időre meghatározza a francia belpolitikai porond küzdelmeinek jellegét. (KS) Kissinger az Elysée-palotában és Bonnban (Bonnban Genscher külügyminiszterrel és Schmidt kancellárral tárgyalt Henry Kissinger Dél-Afrika, Rhodesia, a nukleáris fegyverek elterje­désének kérdése, valamint a közel-keleti helyzet szerepelt annak a munkareggelinek a „politikai menüjén” amelyet Giscard d’Estaing francia köztársasági elnök Henry Kissinger amerikai külügy­miniszter társaságában köl­tött el kedden délelőtt az Elysée-palotában. A menü legpikánsabb fo­gása kétségkívül az atom­fegyverek elterjedésének kérdése volt, hiszen ameri­kai részről nyilvánosan han­goztatták, hogy a Pakisztán­nak eladott francia uránium- újrafeldolgozó üzem alap­anyagot — plutóniumot — termelhet pakisztáni atom­fegyverek előállításához, és Washington mind Francia- országra, mind Pakisztánra nyomást gyakorolt az üzlet felmondása érdekében. A keddi megbeszélésen a két fél nyilatkozatai szerint egyetlen „konkrét esetet” sem említettek. Francia rész­ről, alkalmasint éppen Kis­singer lecsillapítására, külön tanácsot hoztak létre a nuk­leáris exporttal összefüggő kérdések tanulmányozására. Kissinger az Elysée-palotá- ból távozóban ezek után bé- külékeny hangon jelentette ki, hogy mind amerikai,, mind francia részről most vizsgálják és revidiálják a nukleáris technológia elterje­désének kérdésében eddig követett politikát. Dél-Afrika és Rhodesia kérdésének az adott külön időszerűséget, hogy Kissinger a hét végén Vorster dél-afri­kai miniszterelnökkel tár­gyalt és felajánlotta közve­títését a kisebbségi rendsze­rek és az afrikai felszabadí­tó mozgalmak között. Jean Philippe Lecat, az Elysée- palota szóvivője a megbe­szélés után leszögezte, hogy Franciaország, mint azt Giscard d’Estaing Kissinger- rel folytatott megbeszélése során hangsúlyozta, híve Na­mibia függetlenségének az ENSZ által meghatározott feltételek között és híve a többségi elv alkalmazásának Rhodesiában. Kissinger az Elysée-palo­tában folytatott megbeszélé­ROMA Giulio Andreotti kormány­fő elnökletével kedden ülést tartott az olasz miniszterta­nács. Ez volt az első kor­mányülés, amelyen a kor­mányfő parlamenti program­beszédében vállalt kötele­zettségek teljesítése volt a fő téma. Az ülésen a kor­mány egyéb intézkedések mellett ratifikációs törvény­javaslatot fogadott el a Ju­goszláviával tavaly, a triesz­ti zónák ügyében megkötött megállapodásról (a megálla­podás, mint ismeretes, vég­legesen rendezte a trieszti határkérdést, ratifikálása ez­után történhet meg), és ke­ret-törvényjavaslatot hagyott jóvá a fegyveres testületek szolgálati szabályzatának megreformálásáról. HAVANNA A Chilei Kommunista Párt Havannában nyilvánosságra hozott nyilatkozatában mély­séges aggodalmának adott hangot több chilei hazafi sorsa miatt, akik az utóbbi hónapokban kerültek Pi­nochet börtöneibe. A fasisz­ta junta újabb provokációra készül, megakarja semmisí­teni a kínzókamrákban sínylődő összes foglyokat. Szemtanúk számoltak be le­tartóztatásukról, ennek el­lenére a junta azt állítja, hogy ezek a személyek vagy „elhagyták az országot” vagy „nyomtalanul eltűn­tek”. JOHANNESBURG Dél-Afrikában folytatód­nak a tüntetések. Kedden Sowetoban a rendőrök bele­lőttek színes bőrű tüntetők egy csoportjába, egyet kö­zülük megöltek és többet megsebesítettek. A rend­őrök azzal magyarázták el­járásukat, hogy a tüntetők kövekkel dobálták meg gépkocsijukat. ^ QíMMmm , JMT-A —»I nnhm u?j*xü» A nemzetközi élet térné je: a koreai demilitarizált övezet A Koreai-félsziggtet ketté­szelő 1217,5 négyzetkilomé­teres demilitarizált zóna is­mét a világ érdeklődésének középpontjában áll. A de­markációs vonalat (kijelölt határvonalat) az 1953. júni­us 27-én aláírt panmindzso- ni fegyverszüneti egyez­mény hoztp létre, amely a szemben álló felek között az aláírás időpontjában fennál­ló frontvonalat rögzített. Az ellenséges csapatokat pedig 2,5—2,5 km-ne vonta vissza ettől. Azóta a szemben álló erőket 5 km széles fegyver­mentes övezet választja el egymástól. Panmindzson tér­ségében az övezeten belül kb. 1 négyzetkilométeres biztonsági zóna található. Itt ülésezik a fegyverszüneti bizottság, itt található a fegyverszünetet ellenőrző svéd, lengyel, svájci és csehszlovák képviselőkből álló Nemzetközi Ellenőrző Bizottság épülete, valamint a Koreai NDK és az első­sorban amerikai katonákból álló ENSZ-erok szálláshe­lye. A panmindzsoni övezet­ben a két fél képviselői köz­vetlen kapcsolatot tartanak fenn egymással, bármelyik fél kérésére azonnal talál­kozhatnak, tárgyalhatnak a fegyverszüneti egyezményt sértő cselekedetekről, hogy elejét vegyék a súlyosabb fejleményeknek. Ennek megfelelően a terület életét a fegyverszüneti bizottság 191)3. október 19-i határoza­ta' szabályozza, miszerint mindkét fél részéről 35—35 I katonai személy tartózkod­hat az övezetben, szabadon átjárhatnak a demarkációs vonalon. A Vörös Hadsereg 1945. augusztusi, a Kvantung- hadsereg feletti győzelme véget vetett Korea 40 évig tartó japán megszállásának. A Koreában lévő japán had­sereg lefegyverzését — az Egyesült Államok javasla­tára — a 38. szélességi fok­tól délre az amerikai, észak­ra pedig a szovjet hadsereg végezte el. Az 1945. decem­berében Moszkvában a ko­reai ideiglenes demokrati­kus kormány létrehozásáról hozott háromhalalmi (Szov­jetunió, USA, Nagy-Britan- nia) határozat ellenére Dé­len a demokratikus fejlődést iaz amerikai kormányzat megakadályozta, gátolta az Észak és Dél közötti együtt­működés előmozdítását is. Az ország két részében elté­rő politikai, társadalmi fej­lődés indult meg. • Miután Dél-Koreában az ún. Ko­reai Köztársaság kikiáltásá­val (lS¥8. aug. 15.) a demok­ratikus fejlődés meghiúsult, Észak-Koreában 1948. szep­temberében az ország egész területén tartó választások alapján összeült Legfelsőbb Nemzetgyűlés a Koreai Né­pi Demokratikus Köztársa­ság megalakulásáról határo­zott. A szovjet csapatok 1948 végén hagyták el Észak-Koreát. Az amerikai­ak csak 1949. júniusában tá­voztak Dél-Koreából „Köl­csönös Védelmi Szerződést”, hadfelszerelést, katonai ki­képzőket és tanácsadókat hagyva maguk után. Az agresszív dél-koreai fenyegetőzések, a 38. széles­ségi fok mellet végrehajtott incidensek és csapatösszevo­nások 1950. június 25-én a koreai háború kirobbanásá­hoz vezettek. A Szovjetunió képviselőjének távollétében hozott biztonsági tanácsi ha­tározat a KNDK-t agresz- szornak minősítette, majd felszólította az ENSZ tagál­lamait a dél-koreai kor­mány támogatására. Az ENSZ-lobogó ; alá 16 állam (USA, Ausztrália, Nagy-Bri- tannia, Kanada, taivani rendszer, Franciaország, Hollandia. Belgium, Bolívia, Görögország, Törökország, Panama, Fülöp-szigetek, Thaiföld és Norvégia) kül­dött csapatokat. A dél-ko­reai és amerikai csapatok adták a KNDK elleni erők több, mint 90 százalékát. A háború 1950. augusztusáig a Koreai NDK sikereinek je­gyében folyt, majd az 50 ezer amerikai katonával in­dított eyenoffenzíva majd­nem a kínai határig nyo­mult előre. A KNDK a se­gítségére siető kínai önkén­tesek támogatásával kiűzte Észak-Korea területéről a támadó imperialista csapa­tokat úgy, hogy a harcok ezek után a 38. szélességi fok körül folytak. Szovjet javaslatra az 1951. július 11- től Keszongban ésPanmind- zsonban folytatott fegyver­szüneti tárgyalások egyez­mény aláírásával végződtek. Az egyezmény nem terem­tett ugyan békéi, de véget vetett a háborúnak a fél­szigeten. se után a Quai d’Orsay-n 45 percig tárgyalt francia kollégájával, Guiringaud-val ezekről a kérdésekről. A párizsi tárgyalásainak befejeztével Kissinger repü­lőgépen Hamburgba utazott. Véget ért az afrikai csúcs Dar Es-Salaamban kedden véget ért öt afrikai ország ál­lamfőinek kétnapos találko­zója. Zambia, Mozambik, Botswana, Angola és a ven­déglátó Tanzánia elnöke a dél-afrikai többségi uralom megteremtésével kapcsolatos kérdésekről tárgyalt. A meg­beszéléseikről kiadott, igen szűkszavú közlemény szerint a résztvevők egyetértenek abban, hogy tovább kell fo­kozni a felszabadító küzdel­met Mozambikban és Rho­desiában. Mint a tanácskozáshoz kö­zelálló forrásból közölték, az öt államfő igen kevés figyel­met szentelt Kissinger ame­rikai külügyminiszter Rho­desiára és Namíbiára vonat­kozó kezdeményezéseinek. Az Afrikai Nemzeti Tanács (ANC) elnevezésű rhodesiai felszabadító mozgalmon be­lüli nézeteltérések kérdésé­ben, amely szintén szerepelt a csúcstalálkozó napirendjén, nem született határozat. (AP) Csaták az olajár körül AUGUSZTUS 23-A és 30-a között zárt ajtók mögött' ülésezett Bécsben a Kőolaj- exportáló Országok Szerveze­tének (OPEC) gazdasági bi­zottsága. A hagyományok­hoz híven semmiféle hivata­los jelentést nem bocsátottak ki. Mégis: az előzmények alapján nyílt titoknak számí­tott, hogy miről tárgyal / a gazdasági bizottság. Mire a tanácskozás véget ért, az is többé-kevésbé világossá vált, hogy még idén ősszel rendkí­vüli OPEC-tanácskozást hív­nak egybe, amely előrelát­hatólag 10—15 százalék kö­zötti mértékben emelni fogja az olajárakat. Ezzel kapcso­latban emlékeztetni kell ar­ra, hogy az olaj árát az OPEC-országok legutóbb 1975 októberében emelték. Akkor 22 százalékkal lett drágább az olaj. Természe­tesen az OPEC-államok olaj­termékei minőségi okokból és a helyenként kedvezőbb szállítási lehetőségek miatt nem azonos áron kerülnek a finomítókba. A különböző árak alapját alkotó szaúd-arábiai nyers­olaj árszintje azonban 1975. októberében lett barrelen­ként 11,51 dollár. Ettől kezdve az OPEC tag­államai árkérdésekben lé­nyegében két csoportra bom­lottak. Az egyik oldalon azok az országok állottak, amelyek nagyszabású iparosítási ter­veket dolgoztak ki, tehát olaj­jövedelmeik nagy többségét az országon belül produktív módon befektették. Ide tar­toztak mindenekelőtt Algé­ria, Irak, Irán és Venezuela. Mint a felsorolásból is látha­tó, nem elsősorban politikai megoszlásról volt szó, hanem az olajjövedelmek felhaszná­lásának módjáról: bizonyos értelemben belső gazdasági kényszerről. A FELSOROLT ORSZÁGOK mindig is az olaj árá­nak nagyobb arányú és szin­te állandó növelését sürget­ték. Részben azért, mert ipa­rosítási igényeik miatt — és Irán esetében a fegyverkezés miatt is — nagyszabású im­portvásárlásokat eszközöltek. Az import pedig egyre drá­gább lett, mialatt az olaj ára csaknem két évig — magas színvonalon ugyan —, de stagnált. Az OPEC-tagállamokat szembeállító front másik ol­dalán mindenekelőtt Szaúd- Arábia állott, amely ellenez­te a további olajáremelést. A szaúdiak esetében a gazdasági okok mellett poli­tikai meggondolások is sze- reDet játszottak. Ami az ob­jektív gazdasági okokat il­leti : Szaúd-Arábiának van­nak a legnagyobb olajtarta­lékai a térségben. Ugyanak­kor óriási olaj jövedelmét belső fejlesztési célokra nem tudja elkölteni. Érdeke az is, hogy tartalékait megőriz­ze — ezért szándékosan visz- szafogja a termelést. Ami a politikai okokat il­leti, Szaúd-Arábia a konzer­vatív, Washington felé hajló arab politika bankárja és finanszírozója. Társadalmi okokból maga is egyértel­műen az amerikaiakhoz kö­tődik. Az Egyesült Államok­nak pedig természetesen az az érdeke, hogy az olajár ne emelkedjék tovább. Több-ke­vesebb ingadozással és lé­nyegében hasonló okokból Kuvait és az olajsejkségek is támogatták Szaúd-Arábiát. Ez volt a magyarázata an­nak, hogy sikerült befagyasz­tani az olajárat. A közel­múltban még úgy tűnt, hogy az OPEC legközelebbi nagy tanácskozása, amelyet de­cember közepén Katar olaj­sejkségben tartanak, ugyan­csak újabb áremelés nélkül végződik majd. 1976 első negyedétől kezd­ve azonban a gazdasági és po­litikai helyzet egyaránt meg­változott. Ami a gazdasági helyzetet illeti: a fejlett tő­kés országokban, kétéves ’ visszaesés után, újra meg­élénkült a konjunktúra. A termelés növekedésével együtt nőtt az olaj iránti ke­reslet is. Ugyanakkor az ipa­ri exportcikkek áremelkedése továbbtartott. Így az iparosítási tervek­kel rendelkező OPEC-orszá­gok egyre kevésbé voltak hajlandók belátni: miért kell a növekvő olajigény mellett is befagyasztva tartani az olaj árszínvonalát. Ami a dolog politikai részét illeti, a palesztin pozíciók ellen Liba­nonban indított fegyveres akciók megingatták Kuvait és néhány olajsejkség politi­káját. (Ezekben ugyanis a gazdasági vezetés és az álla­mi adminisztráció kulcspont­jait sok esetben palesztinok foglalják el.) Az ellentábor nyomásának fokozódása és a szövetségesek ingadozása arra késztette Szaúd-Arábiát, hogy némileg módosítsa politikáját. Ma már a szaúdiak csak a nagy­szabású, 15 százaléknál ma­gasabb áremelést ellenzik. A jelek szerint beleegyeznek abba, hogy 10—15 százalék­kal emeljék az olajárakat, s ez az áremelés lenne a fel­adata a szeptember végén vagy októberben összehívan­dó rendkívüli OPEC-konfe- renciának. MA MÉG TERMÉSZETE­SEN nem lehet egyértelmű­en megjósolni, hogy ha az áremelés valóban megvaló­sul, milyen politikai és pénz­ügyi következményekkel jár. Annyi bizonyos, hogy politi­kailag az olajár emelése két­élű fegyver. Miután Szaúd- Arábia a legnagyobb expor­tőr, és az iparosítási terveket kidolgozó arab államok olaj­jövedelmeit az iparosítás fel­szívja — Szaúd-Arábia az’ eddiginél is nagyobb jöve­delmeket halmozhat fel. Ezeknek a jövedelmeknek — az úgynevezett „olajdollárok­nak” — csak egy része áram­lik vissza a nagy amerikai, angol és svájci bankok há­lózatán keresztül a tőkés vi­lággazdaságba. Jó részüket nyilvánvalóan arra használ­ják majd, hogy még bőke­zűbben finanszírozzák a poli­tikailag konzervatív erőket az arab világon belül.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom