Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-29 / 230. szám

Kedd esti külpolitikai kommentárunk: Afrika válaszolt KÜLÖNÖS KÖZJÁTÉK SZÍNHELYE ezekben a napokban a fekete kontinens. Henry Kissinger, aki ezúttal Afrika neuralgikus részén igyekezett megismé­telni közel-keleti ingadiplomáciáját, rádiónyilatko­zatban jelentette be, hogy „az afrikaiak képviselői gyakorlatilag elfogadták” az ő rendezési tervét. Ezzel szinte egyidőben a zambiai fővárosból, Lusakából fel­röppent a hír, hogy a térségben közvetlenül érdekelt öt afrikai ország államfői csúcsértekezleten mondtak nemet a Kissinger-tervre. Két egymásnak ellentmondó, rendkívül lényeges állítás hangzott el az Afrika közeli jövőjét kétségtele­nül meghatározó kérdésben. A kettő közül az egyik állítás nyilvánvalóan valótlan, vagy legalábbis tuda­tos ferdítés eredménye. Ez viszont az elemi logika vastörvónyei szerint nem lehet más, mint az amerikai külügyminiszteré. Logikus: ha egyszer Agostinho Neto angolai, Samora Machel mozambiki, dr. Julius Nyerere tanzániai, dr. Kenneth Kaunda zambiai és Seretse Khama becsuanai államfő összeül, majd kö­zös nyilatkozatban közli nemleges válaszát a Kissin­ger-tervre — ez olyan tény, amin nem lehet vitatkoz­ni. Végül mégiscsak ezek az államfők tudják jobban, hogy helyeslik-e a tervet vagy elvetik. MÁRPEDIG A LUSAKAI NYILATKOZAT sze­rint elvetik. Mi volt a terv lényege? Egy olyan meg­állapodás, amely szerint 1. Rhodesiában két év múlva átveszi a hatalmat a fekete többség, 2. Washington kártalanítja a rhodesiai telepeseket, 3. Vorster „vala­milyen módon” felszámolja Namibia megszállását, 4. Mindennek fejében Fekete-Afrika jó ideig békén hagyja a fajüldöző dél-afrikai rezsimet. Magyarul: Washington felismerte, hogy Afriká­ban ütött a fehér bástyák végórája és úgy döntött, hogy közülük kettőben (Rhodesiában és Namíbiában) megpróbál fekete bábrezsimeket létrehozni és a har­madikat, a legfontosabbat, a Dél-afrikai Köztársaság apartheid rezsimjét konzerválni. LEHET, SŐT VALÓSZÍNŰ, hogy tíz évvel ezelőtt egy ilyen terv még másfajta fogadtatásra talál, de a jelenlegi nemzetközi és afrikai helyzetben — a por­tugál gyarmatbirodalom összeomlása, az angolai há­ború kimenetele után — minden jel szerint csak azok mondanak rá igent, akiknek a megmentését szolgálja. A lusakai nyilatkozat újabb bizonyíték egy alapigaz­ságra: Afrikának elég volt a korbácsból is, a mézes­madzagból is, egyedül és kizárólag a teljes önrendel­kezés útját tartja járhatónak. VSAAAA/VWSAA^VNAAAAA*VVVVVVVVVSAAAAA/VSAAA(<WVWS^AAAAA^V,SAAAA^ •mSima MAMf 7 A térségben közvetlenül érdekelt öt afrikai *» íoalfll/cr VdOlefí UlS»XUr sBtSfFi m ország vezetője mondott eddig nem-et — egyetértésben a rhodesiai feketékkel — Kissinger amerikai külügyminiszter javaslataira. A képen (balról jobbra): Kaunda zambiai, Neto angolai, Nyerere tanzániai, Khama becsuanai és Machel mozambiki államfő. (Népújság telefotó — AP—MTI—KS) Gromiko beszéde az ENSZ- közgyűlés XXXI. ülésszakán (Folytatás az 1. oldalról) kénti ülésszakai lehetővé te­szik, hogy közös erőfeszíté­sekkel újabb impulzusokat adjunk a nemzetközi együtt­működésnek. Növekvő aggodalmat kelt, hogy még mindig nem zár­ták el teljesen a nukleáris fegyverek terjesztését szol­gáló csatornákat —, hang­súlyozta Gromiko. — Meg kell sokszorozni az erőfeszí­téseket, hogy az atomsorom- pószerződés valóban egyete­messé váljon, hogy kivétel nélkül valamennyi állam csatlakozzék a szerződéshez. A Szovjetunió javasolja, hogy tiltsák el és semmisít­sék meg az összes vegyi had­viselési eszközöket. A veszélyt nemcsak a már felhalmozott tömegpusztító eszközök jelentik. Potenciá­lisan nem kevésbé veszé­lyessé válhat az a fegyver, amely a hatás minőségileg új elvein alapszik. A Szov­jetunió úgy véli, mindent el kell követni, hogy elejét ve­gyék új típusú és új rend­szerű tömegpusztító fegyve­rek létrehozásának. A második világháború befejezése után a Szovjet­unió több ízben is javasolta: csökkentsék a hagyományos fegyverfajtákat, a fegyveres erők létszámát is. A Szov­jetunió továbbra is szüksé­gesnek tartja ezeknek a kér­déseknek a megvizsgálását. Miként a múltban, a Szov­jetunió most is síkraszáll amellett, hogy számolják fel az idegen területen levő ösz- szes külföldi katonai támasz­pontokat. Különböző irányú erőfe­szítésekre van szükség, hogy előbbre jussunk a leszerelés problémájának megoldásá­ban. Ez határozza meg a Szovjetunió hozzáállását — katonai enyhülés regionális lépéseihez, így a békeöveze­tek, vagy az atomfegyver­mentes övezetek létrehozásá­nak lehetőségéhez. Napjainkban senki sem ta­gadja — folytatta a szovjet külügyminiszter —, hogy a fegyverkezési hajsza hallat­lan méreteket öltött. Ebből következik az a felismerés, hogy a fegyverkezési hajsza megfékezése érdekében egye­sítenie kell erejét minden államnak, — nukleáris és nem nukleáris, nagy és ki­csiny, fejlett és fejlődő or­szágnak egyaránt. A Szovjetunió tehát java­solta és javasolja: ter­jesszék a leszerelési prob­lémát, a maga egész összetettségében, a legsztéle- sebb és a legilletékesebb fó­rum. a leszerelési világkon­ferencia elé. A konferencia összehívása mellett foglalt állást a világ államainak túlnyomó többsége — ezután részletesen kifejtette országa álláspontját a béke szavato­lásának más kérdéseiről is. ★ Púja Frigyes külügymi­niszter kedden New York­ban találkozott lengyel kollégájával, Stefan Ol- szowskival, a két külügy­miniszter az ENSZ-köz- gyűlésen szereplő kérdé­sekről, a világszervezet előtt álló feladatokról és a magyar—lengyel kapcsola­tokról tárgyalt. Szárkisz elnök tárgyalásai Eliasz Szárkisz libanoni el­nök a különféle politikai irányzatú libanoni személyi­ségekkel folytatott tárgyalá­sai keretében hétfőn és ked­den a jobboldali keresztény pártok vezetőivel találkozott. A közeli napokban az elnök feltehetően Bejrút északi szektorába utazik, hogy a Nemzeti Hazafias Erők és a Palesztin Ellenállási Mozga­lom képviselőivel folytasson megbeszéléseket. Az országban továbbra is feszült a helyzet, Libanon egész területén harcok dúl­nak. Haladó libanoni körökben széles körű felháborodást keltett izraeli hadihajóknak a ciprusi felségjelű Phoenicia elleni támadása. A Phoenicia a libanoni Szaidából a cip­rusi Limasszolba vitte Ká­rnál Dzsumblatt libanoni bal­oldali vezetőt, hogy onnan Kairóba tovább utazva az egyiptomi vezetőkkel tár­gyaljon. Az izraeli naszádok Liba­non partjaitól mintegy húsz kilométerre tűzet nyitottak a Phoeniciára. Az újra született város L Tegnap, ma, holnapok Ha Szófiától a tengerpartig egy átlót húznánk, Várna és a főváros között e képzelet­beli és kereken félezer ki­lométernyi egyenesen ott ta­lálnánk, valahol a négyszá­zadik kilométerhez közel Targovistét, Sumennel, Kos­suth városával jó szomszéd­ságban. Kedves olvasóm, ki húsz, vagy még több eszten­deje koptattad' az iskolapa­dot, ne keresd se emlékeze­tedben, se a nagyobb lépté­kű régi térképen sem a vá­rost, sem a megyét, volt is, meg nem is az. Volt, mert története és történelme van, meg nem is volt, ha a mos­tani virágzó létezéséhez ha­sonlítjuk egykori életét. A városoknak is megvan a maguk élete. Megszületnek, virágoznak, elhalnak. De vannak furcsa történetű vá­rosok is: megszületnek, vi­rágzanak, aztán tetszhalottak lesznek tán, mert évtizedek, századok loholnak el felet­tük, anélkül, hogy legalább egy fitymáló tekintetet vet­nének rájuk. Aztán jön vala­mi, és a saját múltjává süp­pedt város egyszerre csak mint gyík a homokból, vir­goncán kibukkan a múltból, nevet és rangot követel, és kap is. A mai térképeken nagy kör jelzi, hol is van Targoviste, ez a negyvenegy- néhányezer lakosú város, egy húsz esztendeje is alig létre­jött megye székhelye. f^Mmüsös 1976. szeptember 29„ szerda Hol van, s miért van is­mét a kis léptékű térképeken is hangsúlyozottan is feltün­tetve: erről szólunk majd el­következendőkben. ★ Stephan Rizov kicsit türel­metlenül túr bele dús, ko­rán őszülő hajába, és kissé már megkínzott tekintetet vet rám: bevallom, nem is kérdezem, inkább már tapin­tatlanságnak is beillőén nyaggatom, — miért? Stephan Rizov, a megyei pártbizottság osz­tályvezetője, a megye törté­nelmének, de holnapjának is kitűnő ismerője (Fotó: Szilvás István) — Nézzék meg a múzeu­mot, ismerkedjenek meg e vidék közeli és távolabbi múltjával, és akkor megvan a válasz is, miért lett és miért itt lett az új megye, Targoviste székhellyel... Az igaz, hogy a döntés közigaz­gatási volt, de mélységesen politikai, sőt — fűzi még hozzá most már reményked­ve, hogy megérti végre a szót a magyar újságíró, hozzá­fűzi hát — társadalom-, gaz­daság-, és ha szabad ezt a kifejezést használnom, törté- nelempolitikailag is indokolt volt itt kialakítani annak idején ezt a 180 ezer lakosú megyét. A közigazgatási ha­tárok újak, de e terület tör­ténelme, az itt élő emberek története évszázadok óta sa­játos egységgé teremtette a tájat... Érthető hát, hogy miért? — Érthető — bólintottam udvariasan, de valahol leg- belül csak akkor vált való­ban megérthetővé is, amikor a rövid néhány nap alatt személyesen is meggyőződ­hettem mindarról, amit Step­han Rizov, a megyei pártbi­zottság osztályvezetője a majd' kétórás kérdezz-felelek játékunk áldozataként el­mondott nekünk. Mert a té­nyek és számok lehetnek ugyan lenyűgőzőek, megka- póak, mint ahogyan azok is, de mégiscsak a felszint mu­tatják. A csak hozzáértő ké­pes kiolvasni egy statisztikai tényből egy adott társadalmi valóságot. Egyetlen példát erre és ehhez. Antonovo Bul. gária legkisebb városa. 2220 lakója van. Ez egy szám és egy tény. Amely kérdésre, „miért”-re irritál. Miért kell egy ilyen viszonylag kis lé­lekszámú községet, egyet a megye 180 településéből vá­rossá kikiáltani és most jó gabrovói módon azzal is büszkélkedni, hogy lám, ná­lunk van az ország legkisebb városa? Mi csináltuk... — Ez a kis község nemzeti múltunk, a fasizmus elleni harc élő emlékműve lesz. Már most is az. Gyerekeket, öregeket öltek itt halomra a náci fasiszták, ártatlanokét, csak ürügyként rájuk fogva, hogy kapcsolatot tartanak a partizánokkal... Mert az tény, hogy e város és kör­nyéké volt a bolgár partizan- mozgalom egyik központja — adja a hely várossá történő előrelépésének okát Stephan Rizov. — Múzeum, emlékmű, politikai zarándokhely, aho­vá ezrek és tízezrek jönnek, el egész éven át... Antono­vo város, múltja adta mai rangját... Mindebből már két dolog nyilvánvaló: Targoviste me­gye története elválaszthatat­lan a fasizmus elleni harctól és a másik, nem kevésbé fontos tanulság, egy szám, egy név mögött és mélyén néha egy egész világnyi sors rejtezik. Valamikor, évszázadokkal ezelőtt, amikor ama régi Targoviste virágkorát élte, messze földön híres volt 3 vására. Ez adta meg a nevét, a rangját, és hírét szerte Eu­rópában. A tizennégy napig tartó, várfalak alatti hatal­mas vásárra eljöttek ide még a messzi Iránból is, de itt nyüzsögtek a konstantinápo­lyi kereskedők, ide hozták posztójukat az angol posztó­árusok, jártak ide sziléziai takácsok, magyar lókereske­dők. Hogyan is, miként sor­vadt el a vásár és vele Tar­goviste is, de miért és ho­gyan az egész vidék, az or­szág, a félezer évig tartó tö­rök uralom alatt, erről a tíz éve megnyílt helybéli mú­zeum tárlói adnak gazdag képet. Meg arról is, hogy az egyik zsarnokság lerázása után hogyan kellett a másik, a cári, a földesúri, a tőkés zsarnokság, majd a fasizmus vérontása ellen küzdenie e táj mindig is inkább a békés földmívelést szerető és az ekét, kapát fegyverrel csak Egyszerre modern és romantikus a város központi parkja, Targoviste szivében, és a park szivében a színházzal kénytelenségből felváltó vé­res korszakok emberének. Fegyverek. Elsárgult papírok. Ruhák, szerszámok, újságío- tók, fényképek az üvegtár­lókban. Számomra ismeretlen arcok és a megszokott is­mert rég; fegyverek: egy kis nép nagy történelméből. Az arcok mit is mondhatnának nekem, jószerint a nevek sem sokat. De mit mond az átlag bolgár embernek ez a név, hogy Táncsics, vagy ki­re emlékezteti Sallai fényké­pe? Az arcokban ne, a tet­tekben, az elvekben keres­sük, mert ott meg is talál­juk a közöst, az egymásra ismertetőt. A múzeumi tárlókban is. Lám egy ország egyik je­lentős tájának évezredes tör­ténete elfér egy volt iskolá­ban, amelyet, évtizede alakí­tott át múzeummá a múltját számon tartó, óvó és abból - erőt és leckét meríteni akaró helybeli nép. Az egykor né­hány ezer lakosú város jele­ne és jövője ugyan milyen múzeumban férne el? Csak statisztika: a falon egy te­nyérnyi kis tablón elférne a szám, hogy 1959-ben 30 mil­liót, 1980-ban 500 millió le- vát ruháznak be e kis megye iparába, hogy jelenleg évente százmillió levát termel itt a mezőgazda­ság; hogy a nemrég még íz- zig-vérig mezőgazdasági te­rületen ma már 18 ezer munkás dolgozik. E kornak, a mainak, mú­zeumot állítatni a majdan- jövők feladata lesz. A mi­énk: „megtölteni lelettel” ezt a majdani múzeumot. Ebben meg is egyezünk a sgje kér­dezéstől és a még több be­szédtől kissé megtikkadt Stephan Rizov elvtárssal. Gyurkó Géza v (Folytatjuk} 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom